Búcsúzó áldás
Bocsásd meg nekem, hogy elhagylak téged,
nem én akartam; látod: én is félek…
Ne sírj, szerelmem, mosolyogj rám, kérlek,
csak még egyszer halljam áldott nevetésed;
emlékezz rá: én mindig veled vagyok,
csak könnyet ne ejts: az nekem is fáj nagyon.
Por és hamu a semmiségbe vész, de ne
sirasd halálom, a világ oly mesés, rejt
és őriz százezernyi csodát, s ha jól
keresel, e varázsban mindig megtalálsz.
Tavasszal, egyedül, álmodván ha jársz,
hajnalra, ha ébrednek a meggyfák,
kósza szellő keres, végre rád
talál, virágesőt fakasztva
ölel újra át; fehér illata
édes selyemvirág, egy perc még s távol jár,
de most még csókot ád, ajkad bíbor bársonyán.
Forró nyáron forrásunk hűsen csillan,
tükre híven feltárja neked mindazt,
ami múlt, ami jelen s lesz még eljövendő.
Kristályhabbal telt, gyöngyöző kehely,
lágyan cirógat, ölel és verset
sző, dalol az érintések nyelvén,
míg el nem tévedsz álmok tengerén,
ezüstkarjával átfon s magába zár,
fogadd hát magadba bűvös italát…
Őszi erdő árnya, feléd borulása:
álom-palotánknak arany-kupolája,
hol csak ketten jártunk, te meg én, és
oly sokszor álmodtuk örökegy mesénk.
Hideg éjjelen hóban jársz, s éget
a jég, ahogy a magány gyötör téged,
társtalanul ha a lélegzet is nehéz,
s minden cseppje fáj, csak a fényes égre nézz,
sírni nem szabad, lásd: neked nyílik százezer virág,
varázsos égi kert, szőve csillagfényből, reád vigyáz
egy fénylő szempár, mely a sok égi csoda között
is csak téged lát, s könyörög mindarra, ami szent
– szerelme ellenére is oly sokat vétkezett, de–
ne akard, hogy magányodban is vétkes legyek!
Mint senki mást, téged én úgy szerettelek,
de – ez utolsó kívánságom; jól vigyázz! –
egyetlenem, kérlek, új szerelmet találj!
Ez testamentumom: a közös évek, számtalan
emléked, a szerelmem és végső akaratom:
kívánom neked, hogy az ő oldalán
légy százszor boldogabb, mint velem valaha is voltál…
Kommentáld!