Látod ott azt a levelet? Látod? Nem? Akkor hunyd be a szemed, s képzeld el!
Mondd el mit látsz!
Egy kicsi zöld levélkét, amint egy esőcsepp játszik rajta szivárvány tükrében.
Emlékszel mikor született? Apró rügyecske volt, s a szivárvány segítette világra, legyen hát a neve is Szivárvány!

Szivárvány lassan cseperedett fel, sokat betegeskedett szegény. Testvérei már réges rég dagadtan duzzadoztak, mikor ő még épphogy csak felnőttkorba lépett.
Nyeszlett kis levélke volt, apró, kókadt, szomorú nyakkal. Testvérei is csak nevettek rajta, s háta mögött mindig összesúgtak, s csak úgy egyszerűen kicsinek szólították.
Ezért aztán Szivárványnak szomorú gyermekkora volt, egyedül gubbasztott Faanya tetején, magányosan tengette napjait. Szinte senki nem szólt hozzá, s ha mégis, akkor is többnyire bántották.
Egyetlen barátja volt Szivárványnak: Szélapa, s a gyermekei a szellőfiúk és szellőlányok, Ők mindig játszadoztak vele, vígan futkároztak végig a hátán.
Ám voltak napok, mikor Szivárványt az egyedüllét teljesen beburkolta, ilyenkor csendben ült piciny ágán, ábrándozva, magába merülve.

Egy ilyen napon felemelte tekintetét, hogy onnan a magasból szétnézzen a világban, s meglesse a titkait.
Így vette észre a csöppnyi levéllányt, ott, azon a fán, nem oly messze tőle. Ekkor azt gondolta, nála gyönyörűbb nincs is a világon!
A levéllány kicsi volt, fátyolos bordó teste ott trónolt anyja tetején, egyedül, szinte árván a többi között, csak úgy, mint ő maga.
Szivárvány ekkor megkérte egyik szellőbarátját, hogy üzenjen a lánynak. Mindössze egyetlen kérdés volt: -Te is?
Barátja természetesen rohant is rögvest, ám Szivárvány napokig hiába várta a választ. Pedig minden nap megkérdezte ugyanazt. Ám a lány szégyenlős volt és sokáig nem mert megszólalni.
Szivárvány már kezdett letenni róla, hogy valaha is választ kap és megismeri a lányt, mikor egy verőfényes nyári napon az egyik kósza szellő ezt súgta neki: -Igen, én is egyedül vagyok, nagyon egyedül…
S ettől fogva egyre többet beszélgettek, barátai rendíthetetlen segítségével egyre jobban megismerték egymást, mígnem lassan, nagyon lassan, szerelem szövődött közöttük.
Mikor beszélgettek szikrázóan sütött a nap, s boldog volt minden pillanat. Telt múlt az idő, míg egy napon elhatároztak valamit.
Kitervelték, hogy majd elszakadnak anyjuk öléről, s a levegőben találkozva kézenfogva repülnek messze, távol mindentől, hol csak ők ketten lesznek senki más, s hol nem szenvednek testvéreik állandó szúrkálódásaitól.
Mindent pontosan megbeszéltek, mikor s hogyan.
Közeledett a pillanat… Ám Bordócska már nagyon türelmetlen volt, elviselhetetlenül vágyta szerelme közelségét, s egy hajszállal korábban engedte el anyja ágkarját, hogy meglepje kedvesét, s arcán huncut mosollyal szállt alá.
Ekkor azonban hatalmas vihar kerekedett, villámok cikáztak az égen, s ökölnyi vízcseppek zúdultak alá a mind feketébb égből.
Szivárvány hatalmasat kiáltott, s barátja már vitte is üzenetét:
-Még neeee!
Mikor Szélapa visszatért és megtudta, hogy Bordócska elveszett, a szíve hasadt meg. Kétségbeesetten kiáltotta kedves gyermeke nevét, szeme kutatta mindenfelé, ám többé nem hallott róla.
S az idő lassú folyama telt, megállíthatatlanul folydogát tovább…
Attól a naptól kezdve mindig esett az eső, a a Szivárvány testén végig gördülő cseppek könnyként tetszettek.
Testvérei sorban hullottak el mellőle az idő karmaitól, míg csak ő sárgult aszott testtel Faanya görbe karjain.
Egyszercsak Szivárvány így kiáltott:
-Szélapa! Szakíts le engem és repíts innen messzire a végtelenbe, hogy senki ne lásson többé!
És Szélapa könnyezve felkarolta Szivárvány halott testét, s szárnyalt vele messze, nagyon messze.
Végül hatalmas sóhajjal elengedte… Szivárvány csendben lebegett a föld felé, ott lefeküdt egy tisztáson, hol egy bordó levélke széppé aszott… arca mellett aludta örök álmát.