Amikor megszülettem
Negyvenöt éve lesz pár pillanat múlva éppen,
hogy én a gyötrelmes világra nyitottam szemem.
Egy hideg januári estén ott a hófödte városban,
ÉszakKeleten Báthory István győztes városában.
Ott a parányi, szegényes, kopott szülőszobában,
tartott engem anyám-reszkető gyönge karjában.
Ő volt, akit először meglátott a könnyes szemem,
aki a remegő karjában tartotta a dobogó szívem.
Aki megmutatott engem ennek a hideg világnak,
s büszke lélekkel a mellettem zokogó apámnak.
Ott kezdődött el életem első perce és pillanata,
törékeny testem,s féltő lelkük ő lágyan betakarta.
Felemelt hát apám azoknak a fénylő csillagoknak,
s a rám mindig huncutul mosolygó sápadt Holdnak.
Kik azóta is tanúi maradtak gyötrelmes életemnek,
kiket mindig kérdek,de nekem sohasem felelnek.
S nekem mindig a barátaim,s vigaszom lesznek,
míg ebből a világból egyszer értem nem jönnek.
Mert mint sorsom tanúi mindig is itt voltak velem
mindegy hogy könny,vagy nevetés kísérte életem.
Hisz mindig hozzájuk fordultam,nekik imádkoztam,
ha keserves sorsomban bármi változást akartam.
S ezt nem kényszerből,hanem oly örömmel tettem,
mert ott lakik a világ teremtője, a szerető Istenem.
Kinek én most remegő lélekkel köszönöm meg,
hogy kiket én szeretek, az élettel ajándékozta meg.
Hisz ha ebből az árnyékvilágból egyszer elmegyek,
csak egyedül neki járhat érte könnyes köszönet.
Hogy nekem is megadatott a síró,keserves életben,
hogy a fiamat, s két lányomat hozzá felemelhettem.
Hogy magasra tartva abban a hófödte városkában,
szintén abban a parányi szegényes szülőszobában,
gyermekeim, mint apám, a kezemben tarthattam.
Hogy őket én féltő szeretetemmel betakarhattam,
s mint régen- engem anyám az életnek adhattam.
A messzi égben lakó csillagoknak megmutathattam.
Kint állok én az égbolt alatt,szemem az égre emelem,
s szemem ott a végtelen Tejúton szelíden megpihen.
S mint rég apám, anyám kérhette könyörgőn őket,
az én szám is az égiekhez még egy fohászt rebeg.
Ma születésnapomon nincs más kívánságom nekem:-
vigyázz a családomra s szeretteimre drága istenem!
Ha utoljára a házad küszöbét egyszer majd átlépem,
megnyugodva,tisztán legyen majd előtted a lelkem!
Mert helyettem rájuk már te vigyázol féltő gonddal,
tiszta lelkeddel, isteni szereteteddel, ölelő karoddal.
Akkor a te országodban, szobádban újraszülethetek--,
magamnak, nekik, ettől szebbet talán nem is kérhetek!
2011.január.15.
Vida Zoltán.
Kommentáld!