Tavasz volt!
Tavasz volt mikor elmentél tőlünk,
pedig maradhattál volna még.
De téged kérlelhetetlenül hivott a
halál, s vonzott a messzeség.
Álltunk ágyadnál, s fogtuk kezed,
ránk könyörgőn nézett vissza az a
meggyötört, és könyörgő tekintet!
Ami úgy kérlelt, ne hagyjunk ott,
hogy hozzunk el onnan téged,
mert te már tudtad, a hosszu út
bizony az ott ér majd véget.
S most melegen cirógat a nap
egy maréknyi fekete, hideg földet,
mely magába zárta azt a lelket.
Most végtelen csend borul arra a
békés, magányos sirhantra,
melyet nem tör meg más csak egy
szerető anya fájdalmas sikolya.
Ki reszkető kezét az ég felé vádlón
emeli ,s szemében égő könnyekkel,
elcsukló, gyászos hangon kérdezi,
Miért vetted el őt szerető istenem?
Egyedül vagyok, nincs senki sem.
Csak a bánat , és az örök szenvedés,
ami a lelkemet darabokra tépi szét!
S a könnyeim áztatják a hideg földet,
azok simogatják már a néma testet!
Ó lágy tavaszi nap vigyázz reá kérlek,
égbolt óvjad őt helyettem és féltsed!
Mert bár itt hagyott bennünket de
szivünkben ő élni fog tovább,
őrizzük emlékét, a kedves mosolyát.
Hogy érezze, mi itt vagyunk vele,
soha nem mulik a szivünk szeretete.
Hogy békében aludja álmát ő tovább,
nyugodj békéban te igaz, hű barát!
Cseh Ferencnek örök emlékül:
Barátja, Zoltán.
Kommentáld!