Tél
Ülök a kandalló
mellett és elgondolkodom.
Odakint szellők
szárnyán hópihék száguldoznak,
hol hegyeket, hol
völgyeket alkotnak,
vagy megformázzák az
álomképeket.
Az égi vándor már
lemenőben,
aranyló sugarait
szikrázva küldi szét,
bearanyozva fényével a didergő tájat,
meg csillantva a
jégkristályokat a pihenő fákon.
A fáradt nap alig
hagyja el a horizontot,
nyomában, mint nyájat
őrző puli,
baktat égi útján az
éjszaka hírnöke,
sápadt orcájával fehér
fényt szór a világra.
Kis fenyő búsul az
erdőszélen,
tűhegyein
csillagoktól csillan a zúzmara,
de a nagy fáké minden
csillogás ,
s közben csöndesen
pereg a hódara.
A pőre ágakon a
takaró jég,
dérszoknyába öltözött
a határ,
hózápor van s az
éjben puha csend,
csak egy-két bagoly
huhog néha éberen.
Dermedt faggyal
érkezik a reggel,
lenn a völgyben füstölög a kicsi falu,
didergő madarak fájdalmasan csivitelve,
keresik a bokrok
között a betevő falatot.
Jégvirág díszíti az
ablakot,
enyhe fuvallat
sodorja hópelyheket,
békességet hintve
szerte a világra,
takarót borítva az összes hibára,
Némán pihen a
természet,
hideg van odakint,
dacos egy tél,
a kandallóban
hangosan pattog a tűz,
bent meleg van s
megáll az idő.
2008-12-22 Ágota
Kommentáld!