Temetőben.
Kezemben virág, a szememben könny,
lecsöppenve az, neked tétován köszön.
Remegő kezem a hideg márványhoz ért,
keserű lelkem eseng most bocsánatért.
Tudod, azért könnyes most a szemem,
megszegtem én a neked tett ígéretem.
Kérlek téged, ne haragudj most rám,
remélem elér a szívedig, keserű imám!
Eljöttem hozzád, mert egyedül vagyok,
égi házad ajtaján most halkan kopogok.
Remélem meghallgatod az én bánatom,
tedd most könnyűvé éjjelem, nappalom!
Itt térdelve rég, tettem egy fogadalmat,
hogy soha nem hagyom el a lányodat.
Rá mindig vigyázok, s mellette leszek,
hogy míg élek én, fogom azt a pici kezet.
Hogy én leszek örökké vigasza, támasza,
szívének reménye, hű szerelme, csillaga.
S most azért csillog könny a szememen,
mert semmivé lett minden ígéretem.
Búcsút intett a pici kéz, vigaszom nincs,
gazdát cserélt a szerelem, a drága kincs.
Kialudt a csillag már, fénye megkopott,
bár nem én voltam, aki mindent eldobott.
Már nem maradt semmim, csak szavak,
csupasz lelkem gúnyája kopott, szakadt.
"Íly" koldusként állok itt, kezemben virág,
a fénylő csillagom nélkül vak ez a világ.
Arcom a hideg sírodnál az égre emelem,
szemem a végtelen felhőkön megpihen.
Didergő lelkem s kezem a hideg kőhöz ér,
mindenem odaadnám egyetlen csókodért.
A vigasztaló, oltalmazó anyai ölelésedért,
a megbocsájtó édes, vagy bíráló szavadért.
De csönd van itt, nincs se ölelés, se szó,
csak a sírodat betakaró szikrázó fehér hó.
Mi betakarja kettőnk üres, néma lelkét,
S talán elrejti e világtól, a lelkünk könnyét.
Mit most ennél a néma sírnál itt hagyok,
mert mást adni én néked most nem tudok.
Elmegyek, de neked kedves, én megígérem,
visszahoz tehozzád mindig majd a szívem.
Hisz csak te maradtál meg társnak nekem,
Ki tudja és ismeri az én hitvány életem.
S neked én azért most azt újra megígérem,
hogy elveszett lányod megőrzi a szívem.
S tőle bár végleg elszakított a rongyos élet,
a néma sírodhoz majd mindig visszatérek.
2011. Február. 02.
Vida Zoltán.
Kommentáld!