2 éve | Péri Györgyné | 0 hozzászólás

Utak

A férfi azon kapta magát, hogy megint a hídra bámul. Idegesítette már ez a tétlen, tehetetlen vonzás, mely a képzeletét lekötötte, de amitől valami mégis visszatartotta. Még soha nem volt a túloldalon. Csodálkozva nézte az embereket, kik villamoson, vagy autóval naponta átkeltek rajta egyszerűen, míg ő itt ragadt.

A híd vonzotta, de nem ment. Ez a feszültség ingerültté tette, hallgatag, durva lett. A felesége már teljesen lemondott róla. Kapcsolatuk tisztán gazdasági volt már. Kerülték egymás tekintetét is.

Az asszony néha még ábrándozott egy-egy szerelmes film után, hogy még minden rendbe jöhet, de tenni ő sem tett már semmit. Beletörődött, hogy férje mellett csupán házvezetőnővé vált.

A férfi meg egyre inkább menekült otthonról, de a munkahelyéről is. Sehol nem talált nyugalmat.

Volt egy visszatérő rémálma, mely fokozta nyugtalanságát:

Átkel a hídon, s egy tükörvilágba érkezik. Felrémlik neki egy pillanatra, hogy nem is a túloldalon van, hanem a folyó tükörképvilágában, de nem foglalkozik vele sokat. Így legalább hamar hazatalál. Egyszerűen fordítva kell néznie mindent.

A lakásba érve a felesége enyelegve, giccses hálóköntösben fogadja. Finoman behúzza a hálóba, s vetkőztetni kezdi őt.

Érdekes módon álombéli alakja ezt émelyítőnek, és undorítónak találja. Az ing gombolása közben csengetnek. A nő az ágyra veti magát, s kéjes vonaglás közben leheli felé, hogy siessen. A férfi kissé megkönnyebbülten hagyja ott a szobát, remélve, a váratlan látogató itt marad, s nem kell folytatnia a benti jelenetet. Vár egy pillanatot, míg összeszedi magát, s kinyitja az ajtót. Rémülten hátrál egy lépést, amint felfedezi, hogy vele szemben önmaga áll.

Megdöbbenéséből felocsúdva fel akarja venni hasonmásával a harcot, mint Babits Gólyakalifája, s hatalmas ordítással berohan a másik énébe.

A jelenés azonban sértetlen marad, ő meg szétfröccsen mindenfelé.

Mindig izzadva, borzongva ébredt ezután az álma után. Sokszor még a rémség eloszlása után is nézegette kezeit, egybe vannak-e, mert szinte érezte még a húscafatokat magán.

Az álom növelte kíváncsiságát, de belelopta a félelmet, s a rejtett rettegést is.

Egy ilyen rémálom után volt akkor is, mikor egy ködös, nyirkos hajnal a konyhában találta. Ott állt az ablaknál, és cigarettázott. Arrafelé bámult, ahol a hidat sejtette, s idegesen szívta egyik szálat a másik után. Csak néhány mondat lüktetett az agyában, mely nap, mint nap az eszébe ötlött: "Majd ma. Ma átkelek." De nem mozdult, ahogy máskor se. Csak idegesen szívta a cigarettákat, míg a hamutálca tele nem lett csikkekkel.

A híd hívta, vonzotta. Egyre erősebben és kérlelhetetlenebbül, ahogy a mélység hívja a gravitáció lágyságával a magasból letekintőt. Csalja, hogy zúzza szét magát!

A férfi félt. A sűrű köd is növelte félelmét. Hát nem mozdult. A családjában talált kifogást önmaga számára, hogy mi lesz velük, ki tartja el őket… Pedig tudta jól, hogy ez gyenge érv csupán, hisz semmi sem köti őt már hozzájuk. Eszébe jutott egy pillanatra, hogy együtt is átkelhetnének, akkor nem is félne úgy,…de rögtön el is vetette. Hogyisne! Éppen elég volt ennyi belőlük.

Elkezdte győzködni magát, hogy induljon már akkor. Induljon már, mielőtt felébred a család. Most itt a lehetőség! Induljon már! Mitől lett ilyen gyáva? Induljon már!

Eloltotta a cigarettát, s kissé tétova mozdulatokkal kilépett a lakásból.

Egy pillanatra még visszanézett, mert a cigarettát az asztalon hagyta, amikor hallotta, hogy kinyílik a hálószoba ajtaja. Gyorsan kiment az utcára.

Még hallotta, hogy a felesége utána szól: "Hova indulsz?", de ő felgyorsítva lépteit belesüppedt a puha fehérségbe.

Nem volt biztos benne, hogy jó felé megy, olyan sűrű köd volt. Szinte természetfeletti. Autó, villamos sehol. Teljesen kihaltnak tűnt a város. "Korán van még." gondolta, de egyre bizonytalanabbá vált. A sűrű fehérségben nem látott egyetlen szilárd pontot sem, ami egy kis biztonságot adott volna.

Aztán mintha a családját hallotta volna a háta mögött. Kétségek fogták el. Lassított, hallgatózott. Semmi. Amint bizonytalanul, tapogatózva újra elindult, megint hallotta őket. A legendás szirének hangja jutott az eszébe, s érezte valami hasonló erőpróbába csöppent. S biztosan valami szörnyűség történik majd vele, ha visszanéz. "Mondjuk sóbálvánnyá válok, mint a bibliai Lót felesége." Gondolta kissé kuncogva magában, s ment tovább. Nem nézett hátra, pedig a léptek követték. Idegtépő volt. Meg-megállt hallgatózni, gyorsított, majd nyugodtabbra fogta a lépteit, de bárhogyan haladt, a léptek ott kopogtak a nyomában. Nem bírta tovább, s hirtelen megfordult. Nem volt ott senki, csak a csend, a köd, s a homály. Őrjöngve futkározni kezdett a sűrű fehér gomolyagban, végül egyenesen kezdett rohanni.

Futás közben olyan érzése támadt, mintha a híd lebegne, egyik végével sem támaszkodva sehova. Szédült, rosszul érezte magát. Lassított, s imbolyogva folytatta útját.

Teljesen elgyengült, de nem talált sehol támasztékot, amiben megkapaszkodhatott volna, hogy visszanyerje erejét.

A hídfőnél ritkulni kezdett a köd. A korlátnak támaszkodva látta, hogy irányt tévesztett. Ott állt a házuk előtt. Az ajtóban a felesége várta mozdulatlanul.

Odafelé a férfi azon gondolkodott, hogy mit mondjon neki, merre járt, de aztán ingerülten úgy döntött nem mond neki semmit. Egyáltalán! Minek kémkedik utána!

Közelebb érve azonban már furcsállotta, hogy a nő nem néz rá. Olyan volt akár egy viaszbáb. Nem mozdult, s a bőre olyan természetellenesen keménynek tűnt, mint a kirakati próbababáké.

Valahogy nem volt kedve semmihez. Még ahhoz, sem, hogy csodálkozzék. Fáradtnak, és kimerültnek érezte magát. Közönyösen a hóna alá kapta a feleségét, mint egy valódi kirakati babát, felvitte a lakásba, és a falhoz támasztotta.

Keserűen nézte egy darabig. Nagyon lassan jutott csak el a tudatáig, hogy a nő már nem eleven ember. Különös módon először elkeserítette a dolog, aztán arra gondolt, hogy jobb így. "Milyen hülye vagyok! Ahelyett, hogy örülnék neki!" zárta le magában az ügyet, s gonoszul elkezdett a nővel játszani. Képtelen pózokba állította, ide-oda rakosgatta, majd táncoltatni kezdte nagyokat lóbálva rajta. A tánchoz dúdolt egy régi-régi melódiát, ami eszébe juttatta az udvarlás alatti táncokat. Furcsa módon hiányozni kezdett neki az eleven nő. Megállt, abbahagyta a dúdolást. Mozgatni próbálta az élettelen karokat, de azok mozdulatlanok maradtak. Elszállt a férfi jókedve, haragos lett. Idegesítette ez a képtelen helyzet, a saját kusza érzései. Félni kezdett. Dühösen az ágyra dobta a néma bábut, s járkálni kezdett a lakásban.

Most vette csak észre, hogy a gyerekek is furcsa pózban, bábuként hevernek a padlón. "Ők váltak sóbálvánnyá helyettem." Döbbent rá.

Enyhén támolyogva, zavartan bement a konyhába.

Fásultan kiborította a teli hamutartót. Mikor újabb cigarettára gyújtott volna, látta, hogy a köd kezd visszahúzódni. Egy darabig nézte a híd élesedő körvonalait, majd hirtelen kapta magát, s rohant vissza a hídhoz. Már nem gondolt a családjára. Már nem volt családja.

A túloldalhoz közeledve egy fehér fémkerítést látott, szépművű fehér kapuval. Mintha a köd abból áradt volna, s most szívná vissza magába, vagy mintha ez a kemény, szép akadály ebből a semmiből épült volna fel.

Rohant a férfi, ahogy csak bírt, mert egy fekete ruhás alak éppen kezdte a kaput behajtani, s mielőtt odaért volna, be is zárta azt előtte.

Ez sok volt. A férfi nekirohant a kapunak, ordítva ütötte, rúgta, rángatta.

Hirtelen az jutott az eszébe, hogy átmászik rajta, de amint felnézett, a kerítés, s az ajtó éktelen magasra nőtt. "Mi ez itt? Alise csodaországa?" gondolta a férfi döbbenten.

Fájt a tenyere az ütések nyomán, ez észhez térítette. Abbahagyta az őrjöngést, térdre rogyott. Két kézzel kétségbeesetten megragadta a kerítést, s az arcát a rácshoz szorítva zokogott. Gátlástalanul, és túláradóan, akár egy gyerek. Nem tudta meddig volt így. Testének jelzései; az arcán, térdén érzett fájdalmak lehiggasztották. Sarkára ült, s hallgatta fejében doboló mondatokat: "Kizártak. Kizártak a rohadékok!.. Ez volt az utolsó lehetőségem, s csak úgy, egyszerűen kizártak."

Ahogy azonban arra gondolt, hogy szégyenkezve haza kell mennie a néma lakásba, minden idegével érezni kezdte, hogy nem kizárták ebből a világból, hanem bezárták. Igen.

Őt zárták be a saját világába. Reményvesztetten érezte, hogy nincs már kitörési lehetősége. Bezárták ebbe a hideg csendbe, ebbe az őrületbe.

A visszavonhatatlanság érzésével bandukolt lassan hazafelé. Nem kellett sietnie. A cipőjét, s a híd repedéseit nézegetve mendegélt. Üres volt és fásult. Nem gondolt semmire, nem érzett semmit.

Megállt, s a híd korlátjára könyökölve nézte a víz örvénylését. Csak nézte a vizet, s várta, hogy az hívni kezdje magához, mint amikor gyerekkorában kissé kihajolt a korláton, hogy lássa még az uszályt, ami eltűnt már a híd alatt… Akkor hívta a víz, de most csak közönyösen folyt tovább.

Miközben nézte, valami békés, jóízű nyugalom kezdte átjárni az egész lényét. Újra visszatértek belé a gondolatok, érzések. Bezárták? Most már ez a tény sem fájt annyira. Hiába híd, gát, minden megy tovább, ahogy a víz is csak folyik, bármi van az útjában.

Rácsapott a korlátra, majd hátát nekivetve elővette a cigarettáját, s rágyújtott. A híd. Igen. Tulajdonképpen, ahogy visszagondolt az egészre, rá kellett jönnie, hogy csupán régi olvasmányainak képeivel volt dolga. A Gólyakalifa, Alise, a Biblia, a fekete ruhás alak romantikus ellentéte a fehér kerítéssel…. Fejét ingatva kuncogott az egészen.

Aztán az álma jutott eszébe, s újra hiányozni kezdett neki a felesége. Furcsa, hogy csak most fedezi fel az értékét, miután már nincs. Soha nem gondolta volna, hogy a nő ennyire az élete részévé vált. Pedig mennyire utálta már…

Eloltotta a cigarettát, s hazafelé indult. Felkészült a mozdulatlanságra, az üres csendre.

A konyhában kávét rakott fel, s felfedezte a teli hamutartót. Úgy emlékezett, hogy már egyszer kiürítette, de hát ott volt. "Biztosan rosszul emlékszem." vont vállat, s kiborította újra.

Ahogy tett-vett a konyhában, pillantása a hídra tévedt, de az valahogy most hidegen hagyta.

A párkánynak támaszkodva nyújtózott, s fejét karja közé vetve mélázott ezen ironikusan, míg a kávé ki nem folyt. A jellegzetes kotyogó hang, s az illat kibillentette a gondolataiból, s felébresztette kínzó nikotinéhségét. Megtapogatta zsebeit, de nem volt már nála cigaretta.

Bement a szobába egy újabb dobozért, de az ajtóban megtorpant. A felesége ott aludt békésen, félig kitakarózva az ágyon.

A férfi rég nem örült ennyire a feleségének. Az ajtófélfának dőlve figyelte a nő légzésének hullámzását, arcának nyugalmát, bőre elevenségét.

Erős vágy fogta el, hogy megérintse. Óvatosan leült az ágy szélére, gyengéden simogatta a nő arcát, majd hirtelen kiegyenesedett. Kissé megrémült saját kedvességétől, de végül is jól érezte magát. Vidám volt, talán még boldog is.

Csendben betakarta az asszonyt, aztán kiment, hogy kitöltse a kávét.

A felesége az érintésre felébredt. Először kábult boldogságban felnézett, de miután látta, hogy nincs ott senki, visszafordult, gondolván álmodta csak az egészet.

Ekkor látta, hogy a férje jön be, és neki is hoz kávét.

Döbbenten felült az ágyban, s csak alig hallhatóan merte megköszönni a figyelmességet. A férfi leült az ágy lábához, s nézte őt. A nő mukkanni sem mert. Félt, hogy elzavarja a látomást, vagy ha nem az, akkor kizökkenti férjét ebből a számára igen tetsző tébolyból.

Egymást lassan figyelve, elkortyolgatták a kávét. A nő mereven a férjét fürkészte, mintha meg akarná fejteni, mi jár a fejében. Évek óta erre vágyott. Erre a figyelemre, meghittségre.

Csak nem rontja el a játékot! Levette tekintetét a férfiről, s elmosolyodott. A férfi is visszamosolygott rá, de szólni nem szóltak semmit.

A nőt már nem érdekelte, hogy miért, meddig tart ez az állapot, ki akarta élvezni minden pillanatát. Nem érdekelte már, hogy csak gonosz játék, vagy téboly készteti a férjét ilyen különös viselkedésre, boldognak érezte magát.

Egész nap ő is kedves, figyelmes volt az urához. Beszélgettek, keresték egymás közelségét. A gyerekekkel is meglepően türelmesek, játékosak voltak.

Mint egy igazi család.

Este a férfi nem állhatta meg, hogy meg ne jegyezze." Milyen más vagy ma!" A nőből kibuggyant a reggel óta benne feszülő csodálkozás. "Nem drágám, én nem változtam semmit. Te lettél olyan kedves, figyelmes, hogy alig hiszem. Olyan jól esik!…Úgy örülök neked!" bújt volna oda a férjéhez, de a férfi megmerevedett, s eltolta magától.

"Most mindent elrontottam a sok fecsegéssel!" Sikította egy hang az asszonyban, de a férfi hirtelen elkezdett kacagni.

Aztán elgondolkodva járkált egy darabig. Minden világos volt már előtte. Hatalmas megkönnyebbülést, és felismerést adtak neki az asszony szavai.

Igen. A hamutálca, a híd, a kapu. Hát persze!
Újra elmosolyodott, megragadta elképedt feleségét, s boldogan megcsókolta.

P.Györgyi