Útvesztő
Eltévedtem! Minden sötét, kőfal körbezár,
nincs levegő, elfog és lehúz az ingovány;
kiutat nem lelek, már órák óta körben járok
csupán, „segítőim” keze rossz irányba von,
magukkal rántanak, saját útjukon, e kísérők
közt, érzem, foglyul ejt, megfojt ez átkozott útvesztő!
Minden út egybefut, minden út széttart,
az ő útjuk nem arra visz, merre vágyam hajt!
Átkozott labyrint, fojtogat, körbezár,
rosszabb pokol a jégpalota, mint a tűzóceán!
Míg éget a tűz, érzem, hogy élek; de
a jég útja csak a semmiségbe vezet!
Összenyomnak falai: szokványos, köznapi vágyak,
csak ez ne volna, csak ne a fojtó átlag, mely
saját képmását akarja egyre csak látni, és egy
apró vonásért, mely eltér, már keresztre
von, kitaszít, a vád súlyos és halálos;
a tömeg kiátkoz, mert – önmagam vagyok!
És mert csak önképükre képesek képzelni a létet,
kívánják mindegyre, hogy én is úgy éljek!
Számtalan út, egybecseng mégis, mit a legtöbb ember kíván;
miért volna tébolyult az enyém – csak, mert más?!
Félek, erőm elhagy, levegőm fogytán, érzem:
nagy áldozat volna martyrává lenni – mások hitének!
De nem! Ha senki mellettem sem áll, lelkem
szabad, szárnyaló madár; utam veszedelmes,
tudom jól magam is: lobogva élni nem lehet sokáig;
- de mit számít az? Éljek bár csak harminc évet csupán,
mégis teljesebbet, mint száz év alatt más!
Bolond tömegek, miért nem értik meg,
nekem meg kell halnom, hogy örökké éljek!
Hulljon szét bár minden, vesszek el
magam is, ha kell, csak álmom beteljesülve éljen!
Forróbb ez a lét, vágyam éget és éltet,
kínzó-édes mákony, mely nélkül nem élhetek!
lenni angyal és démon, eretnek és szent,
most lobogó genius, tegnap még a porban lenn,
tűzből és vérből fonva, csupa szenvedély,
végletek közt sodródva, megannyi ellentét
ragad magával pokloktól a fényes égig,
- de így kell élnie, ki lelkekbe kíván nézni!
Kommentáld!