Valahol felcsendül egy dallam
Valahol felcsendül egy dallam, mely a szívemben él,
a távolból hallom, úgy érzem, szinte a lelkemig ér.
A szél hozta ide messziről, talán egy nyitott ablakon,
búsan szól ez a kedves dal, ezen a hűvös alkonyon.
Átöleli, csókolja magányos lelkem édes szorításban,
elsírja nekem keserves bánatát a sötét éjszakában.
Könyörgő könnye az én kettétört szívemre csöppen,
fájdalom van, hallom én, kérlelő, gyászos énekében.
Oly sokszor hallottam én valaha ezt az édes dallamot,
hű társam volt ő akkor is , mikor mindenki elhagyott.
Akkor is mikor kézen fogott engem az édes szerelem,
S később is, mikor már nem maradt nekem senki sem.
S most újra visszatért hozzám ő még egy pillanatra,
elhozta a szél, hogy átölelje őt ez a didergő éjszaka.
Hogy még egyszer lássa könnyem, hogy emlékezzem,
hogy búcsút inthessen neki még a szenvedő szerelem.
Hát én nem engedlek el téged kedves, csalfa kis dallam,
bezárlak a szívembe, s engedd, hogy lelked betakarjam!
Engedd nekem, hogy oda zárva téged én rabbá tegyelek,
s ha szomorú vagy, majd letöröljem a drága könnyedet!
Maradj velem s akkor én sem leszek többé már egyedül,
vigasztalj engem, míg haldokló lelkem a sötétbe elmerül!
Hadd halljam még a szívemben akkor is azt a muzsikát,
amikor majd a lelkem azt a hatalmas végtelent lépi át!
Vigyük el azt a dallamot túl a végtelenben a csillagoknak,
oda ahol az angyalok énekelnek, s oly szabadon szállnak!
Engedd, hogy hangod a mindenek után a Földre le essen,
S ha újjászületek én -e földön még- újra velem lehessen!
2011. Január. 19.
Vida Zoltán.
Kommentáld!