A parkban, magányosan ül két ember
Köröttük
párok, tele szerelemmel
Itt
most már a szerelem mindenütt jár
Mert
február 14-ét mutat a naptár
Suttognak
a fák halkan és meghitten
Csak
két szomorú szív jajgat, fáj itten
Mindenkin
érzelmi hullám jön-megy át
De
e két ember érzi még bánatát
Egy
nő és egy férfi, de mind a ketten
E
mesés varázst nézik érthetetlen
Végtelen
bánat ül ki a szemükbe
Görcsös
fájdalom telepszik szívükre
Egyedül, árván támasz nélkül vannak
Derűs-öröm
felhővel ők nem szállnak
Elég
legyen! – szól most Ámor dühösen
Nyilait
célra tartja, már hegyesen
És
láss, csodát! Olyan sebesen szállnak
S
épp e két ember szívébe találnak
Észreveszik,
hogy egymás mellett ülnek
Égi vezényletre közel kerülnek
Halkan,
félősen szólítják egymást
Nevet
Ámor:- lesz itt valami meglásd!
Mert
varázslat ez, mi velük történik
Eddig
szomorú szemük, égőn félnyik
Lágy,
gyengéd hangon közös már a téma
Úgy
zakatol a szív, lüktet a véna
Lassan-lassan
kezük összefonódik
E
két lény sem szomorú, nem bánkódik
Ők
nem még kacarásznak úgy, mint mások
Kéz
a kézben hangzanak suttogások
Nem
más csoda hogy egymásra találtak
Boldogság felhőjével ők is szálltak
Csendesen
indultak haza, sétáltak
Egymástól
még nem, a mától búcsúztak
Ámor
elégedett mosollyal nézte
Ez bizony sikerült, jól elintézte!
Kommentáld!