Még mag voltam szinte, elfogadtad szerelmem,
Majd mégis eldobtál, eltiportál a földbe.
Én táplálatlan ugaron tovább nőttem,
Termést hozó csemetefa lettem.
Te jöttél.mentél, mint egy vándor,
Hol közel jártál, hol nagyon távol,
Mellettem mindig újra megálltál,
Rügyem vetted, ágamból szakítottál.
Hol, mint madárka szálltál ágamra,
Vidám napjaidról daloltál,
Máskor sebzett vadként jöttél,
Szemed sűrű vizével öntöztél.
Ágaim nyúltak kezed felé,
Sosem értelek el,
Gyökerem itta könnyed,
De nem lettem veled egy.
Tápként vártam jöttödet,
Minden szavad, érintésed,
Ostobán hittem, megáll a vándor,
Nem lel boldogságot máshol.
Egyszer aztán elment, nem jött sokáig,
Jött valaki, átölelt, végleg megállt itt,
S mit vándornak tartogattam:
A szívem, a lelkem, neki adtam.
Elszaladtak az évek,
Már csak egyedül élek,
Múlnak az évszakok,
Gyakran a vándorra gondolok.
Legtöbbször múló összel,
Mikor levelem hullik, mint könnyem,
Aztán eljön a tél nemsoká,
Testem, de lelkem is pucéran áll.
Törnek az ágak. Semmiség.
Csak egy-egy halk reccsenés.
Visszhangzik, és ő tudja,
Miről mesél a fa múltja.
Nem hordta el a szél,
Nem lett emlék,
Avar alatt lapul
Csendesen az érzés.
Kapcsolódó bejegyzések:
Barátaimhoz