Hamuk maradtak a múlt parázs foszlányai,
Évek múltán felkavaró képek maradványai,
Sírás semmivé vált hangjai folynak vérként,
Csúf igazságok tűntek fel, s el szép tényként.
Fekete mámor csókja csuklik kámfor torkán,
Stagnáló érzés süllyed vak szerelem korfán,
Szemből vöröslő könnycseppek folynak arcon,
Szűk szemmel mész csatába, nem veszthetsz a harcon.
Homályból elő-elő tűnik kárhozat képzelgése,
Mától holtodiglan hangzik csúf beszélgetése,
Sivár délibáb marad az egykori hatalmas tűz,
Némán ordít magából kikelve a szomorúfűz.
Hallod-e, kérded te, látod-e, felelem egy néma közzel,
Tudod, ha halkan mégy el, hangosan jössz el?
Rúnákba vájom kézzel végtelen monológjaim,
Könnyel sírom feledésbe utolsó nekrológjaim.
Ordítok a semmibe, futok a fény fele,
Mond miért, miért megyek bele?
Vak ködbe rideg dérként hulltam,
Végzetbe vérbe mártott kézzel nyúltam.
Krónikát írtam, reménytelenség dicshimnuszát,
Heveny rohamokkal, sürgetve kerestem priuszát,
Kövekbe véstem dogmának emelt életemet,
Angyalok karáig magasztaltam személyemet.
Hittem újfent hitetlenségben, emberi lángokba,
De kapaszkodás nélkül estem érzelmi vályogba,
S megint nincs hit, nincsen Isten, nincsen remény,
Nincs akarat, nincsen Sátán, nincsen, ki szerény.
Mi marad e világon, ha nincs mit felejteni?
Miért éri meg küzdeni, ha nincs mit veszteni?
Kérdem én mégis mi lesz, hogy ha meghal a remény?
Empátia nélküli zombi, karját amputált legény.
Vérrel írtam fel felejtés fájára, több ezrek nevét,
Könnyel feledtem milliók káromló, égető szemét,
S mégis talpra hívott az elbukott szellemek haragja,
Mondta harcolj, míg élsz, ez légyen létet új alapja.
Olyan közel volt az álom, hogy az már távol,
Szíved pokoli tűzben tombol, te mégis fázol,
Elme, mikor a szív áll, ördögi haláltáncot jár,
Mi lesz mikor a földön nincs semmi se már?
Tűzben edzett érzelem lángol hideg estéken,
Axonjai jártak vitustáncot szétporladt testében,
Ha végre elmegyek nirvánába, lesz emlékem?
Halálba hunyom gyönge vérző szemeim gyengéden.
Kommentáld!