Habár
Habár a szívem már ezerszer összetörted,
s százszor elmondtad értem hull a könnyed,
én még mindig úgy de úgy szeretlek téged.
A sors az élet már rég szét szakított minket,
s messze sodort a szívedtől a kegyetlen élet,
én titkon azóta is keresem a dobogó szíved.
Napra nap múlik s telnek a hetek, a hónapok,
a kedves lábnyomod, szerelmünk emlékét
már réges- rég befedte a csikorgó homok.
Csak az én buta szívem nem tud téged feledni,
nem hagy a szívedtől engem messze kerülni.
Mert vissza űz a szíved a múltunk színhelyére,
annak a kicsi háznak, az "utcának" a közelébe.
Ott is a piciny házad kicsiny, kopott kapujába,
ahol búcsúzáskor ezerszer megöleltél engem,
hol annyiszor nevetve, de könnyes szemmel
integettél nékem .
Ott kergeti a szél az utcában a sárguló levelet,
az a kicsi ház még most is ott áll ahol valamikor
a szerelmünk , mint egy csillag megszületett!
Most sírva állok én meg annak a kapujába,
reszkető két kezem rá teszem rozsdás ajtajára.
Lehulló könnyeim elissza az a sáros homok,
ahonnan már rég eltűnt a te könnyes arcod,
a te édes lábnyomod!
Nem maradt más csak a hitvány könny csepp,
a porban egy összetört szív, s egy vádló tekintet.
Nem látom már azt a nevető két szemed,
s az arcomat simogató kicsinyke két kezed.
Ami nekem többé innen már soha sem integet.
Becsukom most én a könnyes két szemem,
s leveszem az ajtódró l a reszkető két kezem.
A remegő lelkem azt mondja énnekem,
az összetört emlékeket el kell innen vinnem.
Bizonytalanul indulok tovább a kicsi házadtól,
a múltunk színhelyétől, " ATTÓL"az ajtótól.
Búcsúzóul még könnyes szemmel visszanézek,
de helyetted a kapuban az emlékek intenek.
Azok hagynak neked még itt egy utolsó üzenetet,
Hogy titkon tovább keresem te dobogó szívedet.
"Addig én itt hagyom neked a remegő lelkemet,
a kérlelő könnyemet......"
Mert én még mindig úgy, de úgy szeretlek tégedet!!!!!
Vida Zoltán.
Kommentáld!