Reccsen az öreg szekrény,
ajtaja nyikorogva kitárul,
ódon polcain emlékek sorakoznak,
kísértett karját kitárja az idő.
Mint suhogó szárnyak kavarta szellő,
megérint egy különös világ,
harminc év emlék-repedésein kibújik,
egy elfelejtett régi-régi nyár.
Még tűz égett benned és bennem,
a sziget varázsa táplálta talán,
meg a nyár, az édes illatok
és a csendben átéltük a vágy pillanatát.
Összebújtunk, mintha fáznánk.
De nem. Csak a vadul kalapáló szív,
s a felborzolt érzések harcoltak a józanésszel,
míg izzadságcsepp remegett ajkadon.
Szemed fénye, mint tükör mutatta arcomat,
csillag ragyogott benne, meg egy álom,
mikor az ég kékjébe festettelek, magamnak,
és csak olyannak, amilyet szív nem festhet másnak.
A vén platánfa, mintha mosolygott volna,
könnye csordult párás szeméből,
s az ég kékjét átkarolta lombja,
hogy óvja gyermekeit a Nap tűzétől.
A kis padba véstem szerelmemet,
egy karcolt szívbe nevedet,
hogy örök legyen a remény,
mint az öreg Duna, mi körbe vesz.
Most még is könnyes a szemem,
emlékek szorítanak, ott belül,
nem bánt kegyesen a sors velem,
bár ott ülök újra a padon, most már egyedül.
A vén platán is lógatja az orrát,
ágaiba kapaszkodik a múlt,
nem látom az égre festett képed már,
s homályba tűnik a régi-régi nyár.
Kapcsolódó bejegyzések:
Egyedül nem vagyok.
Tollpihe
Karácsonyi gondolatok
Zivatar