Hűtlen szerelem..

.... Varjúk kárognak a száraz jegenyén

sőtét fellegeket kavar az öszi szél.

barázdák feldúlva akárcsak a szivem

emlékeket őről kínok közt szenvedem.

Varjúk kárognak a száraz jegemyén

felkelőben van a nap az ég peremén.

bár maradt vólna a másik oldalon,

sötétségre, nem a fényre kivánkozom

Varjúk kárognak a száraz jegenyén,

azt károgják feledésben van az erény.

Felejteni az az egy amit nem tudok

, éjjel,nappal kínoznak a gondolatok.

Az éj megvárja míg a Nap felkel,

fénygyöngén ébred, álmos a reggel.

A völgyekben, gyöngy-könnyes köd szitál,

tölgyek levelét rozsda marja már.

Szűrkésre festődik az ég kékje,

felhőbe mosódik alkonyok szépsége.

Selyemsuhogású a déli szél,

a Nap elbújt a hármas-hegy mőgé.

Hűvös estén látszik a lehellet,

az elmúlás somforog közelebb.

Lecsorog a horizonton a Nap vörös fénye,

ezűstarcú teli-Hold kúszik fel az égre.

Fekete csönd borul  hírtelen a tájra,

varázslatos az ég kifeszített vászna.

Csodálattal bámulom csillagok aranyát,

mintha nem érezném az idő haladását.

Csillagod is fent van, de nem érem el,

szívem sarkában a fájdalom térdepel.

Árnyaival kisért a történelem,

az emberekben érik a félelem.

Ember folyam gátak nélkül árad,

veszélybe kerül hazád és házad.

Nagyon nehéz semlegesnek lenni,

nem jó most gyülölni, se szeretni.

Alattomos féreg furakodik Európába,

észrevétlen, nem is figyelsz rája.

Én áldást kérek a nyomorultakra,

óvó kezek vezessék őket szebb utakra.

De ki ártó szándékkal lép e földre,

büntessék azokat, bilincset a kézre!

      Forog a föld....

. Forog a föld,forog a kerék,senki

nem tudja mi lesz a szomorú vég.

Kik ma még uralmon vannak,ki tudja

mi lesz velük holnap ?

Periklesz és Plató és a sok híres

filozófáló demokráciát álmodók

Kik nem láttak jóval előbbre mert

Bíztak,százféle isteneikben.

Azóta a földünk kissé megváltozott,

vallások uralják ezt a világot.

Országok élén bűnözők vannak,kik

a nép kárára háborút akarnak

Ma végleg kiírlak magamból,

papíromon se hagyjál nyomot.

Szánalomból nem sírok útánad,

veled-érzéseim elfogytak, járd egyedül útad.

Közös életünk lapjait kitépem,

felejtésbe dobom, értéktelen nékem.

Terheidet tovább nem cipelem,

álarcos szereped véget ért bennem.

Minden oly csodás meseszerű,

a fák a park ahol bársony a fű.

Út szélén leanderek virágban,

patak csörgedez halk csobogásban.

Szinte lebegek a fahídon át,

tudom a túlparton valaki vár.

Lábam nem mozdul, futnék hozzád,

előttem a idő-akadályt áll.

Álom-utazásom nem ért véget,

agyamban hírtelen filmet cserélnek.

Ez most a Cote d Azur, vagy Avignon,

a fahídon táncolunk diridom.

De lám, már egy  szikla-szírt szélén állok,

vonz a mély, lehet, hogy lezuhanok.

Gyermekkoromban a csodákban hittem,

azt képzeltem szakállas az Isten.

Kérdéseimre nem adott választ soha,

bár szólt, figyeljek belső hangomra.

Templomba már nem járok, üres lett az ima,

ha hűs csendre vágyom, olykor betévedek oda.

Sajnálom, de mégis írigylem a bigottakat,

hiszik üdvözülnek, ha betartják a parancsokat.

Istent hitetlenségből tagadni nem vétek,

ha mégis létezik Ő bennem és én benne élek.

Én vagyok a templom, aki neki otthont adott,

míg nálam lakik addig boldog vagyok.

Nem tudtam sírni, pedig zokogni akartam,

csak az ég sírt helyettem szívfájdalmamban.

Senki nem jött velem, csak a bánatom,

sebzett lelkemnek nem kell a szánalom.

Megfagyott bennem minden, a jelen, a jövő,

sűrgetném, menj tovább, de megállt az idő.

Már nem is fáj igazán, átölel a múltam,

emlékek útján járva messze  kóboroltam.

Gyerek voltam, mikor utóljára sírtam,

felnőttként néha csak könnyezni tudtam.

Ha sírni tudnék minden könnyebb lenne,

fájdalmam zokognám kérges tenyerembe.

A Nap tüze perzsel remeg a lég,

fényteste izzik, mint forró acél.

Lesújtott az ég lángoló kardja,

fél Európa szenved miatta.

Haragjában tombol, nincs kegyelem,

fákat gyújt lángra a kis szigeten.

Levegő vibrál fullaszt a pára,

szünhetne már a nyár lángolása.

Tikkad a vetés, tar a legelő,

sós levében az ember feje fő.

Hideg télben a nyarat akartuk

ime tt van, bőségesen kapjuk.

    A láthatár....

A láthatár egy tünemény,

amit nem értünk el soha még.

Jobb így,mert marad a ramény,

a kiaknázatlan különös tünemény.

Mindíg csak menni,soha meg nem

állni,az igaságot megtalálni

Ami csalódás követ minduntalan

hiszékenységünk határtalan.

Könnyítsük meg a nehéz utat,

egyesüljön a hit,az ismeretlen tudat.

Ha felnézünk az égre,elénk tárul

hit,tudomány minden együtvéve.

1. Emlék... Szeptember volt,sárgultak az őszi falevelek a parkban egy padon ültünk. Azt mondtad : örökké akarok maradni veled! Szemedben égett a vágy,hittem neked! Aphrodirét - a görög istennőt - láttam benned, és én Villont olvastam neked.

Ágoston Tibor:

Elhagyott szivek....

A Hold bevilágít a fényes ablakon

fekszel az ágyadon,

nézed a szürke mennyezetet,

szeretnéd ha valaki szólna veled.

Érezné elhagyott szivedet,

karjaival átölelne

újbol életre keltene.

Füledbe súgna édes,becéző szavakat,

régen hallott szép gondolatokat.

Csókjaival letörőlné könnyedet,

mondaná, Te vagy akiért élni érdemes !

Elhagyott női szivek

sok szenvedéstől megtört lelkek,

kik arra születtek, hogy szeressenek,

ók kitárják előtted szivüket. 

Odaadják mindenüket egy jó szóért,

hol annyi jóság van és sok szeretet.

    Elhagyott szivek...
A Hold bevilágít a fényes ablakon fekszel az ágyadon,nézed a szürke mennyezetet,szeretnéd ha valaki szólna veled.Érezné elhagyott szivedet, karjaival átölelne újbol életre keltene. Füledbe súgna édes,becéző szavakat, régen hallott szép gondolatokat. Csókjaival letörőlné könnyedet,mondaná, Te vagy akiért élni érdemes !

Elhagyott női szivek sok szenvedéstől megtört lelkek,kik arra születtek,hogy szeressenek,kitárják előtted szivüket.

Nem tudom még mire várok,

csukott ajtók előtt állok.

Szeretetem hiába kopog,

süket fülek nem hallotok.

Magamból kiábrándulok,

létemből kikívánkozom.

Tűnödök, elmúlt korokon.

hiábavalóságokon.

Vajon mit keresek még itt?

Vándorlásom bevégeztetik?

Megkopott, elfáradt dalom,

közeleg elmealkonyom.

Új utakra már nem megyek,

halott álmokat kergetek.

Szavam versemben szédeleg,

hibák közt gyakran tévedek.

Rágódom íztelen szavakon,

kényszerből mégis leírom.

Barátok lettünk a természettel,

csak nézem csodálkozó szemmel.

A növény-élet csupa rejtelem,

titkát szeretettel fejtegetem.

Karcsú liliom hajladozik a szélben,

kis méh lop nektárt kelyhéből éppen.

Ha szemem egy virágon felejtem,

végig fut a szépség lelkemen.

Fény és árny játszik a falevélen,

feledteti mily kopár volt télen.

Apró boldogságból ennyi elég nékem,

a nyárral elillan észrevétlen.

Kicsi hangya ujjong éppen,

szaladgál az erdőszélen.

Találtam most egy nagy hegyet,

szép darabka friss kenyeret.

A sok hangya mind úgy hordja,

dolgoznak, mint sok kis szolga.

Karácsonykor összegyűlnek,

kenyérhegyet eszegetnek.

Nincsen nekik díszes gyertya,

ajándék, sem karácsonyfa.

Boldogság a homokvárba,

amelyet ők építettek.

Meghívnak majd vendégségbe,

karácsonyi ünnepségre.

Bennem a múlt képe ébred,

bárányfelhő égre téved,

a napsugár olyan édes.

Vidám nyarak jöttek, mentek,

felébredtek a szerelmek,

ajkaimról csókot csentek.

Csak álom volt, felébredtem,

közben elmúlt hetven évem,

mi történt a Földdel kérdem.

Már nem ugyanaz, mint régen,

Nap-tűz perzsel  fenn az égen,

sivataggá lett az éden.

A nyár ízét kortyolgatom,

a homokos tengerparton.

Rámtelepszik a renyheség,

élvezem a semmittevést.

Csak a felhőket bámulom,

jól esik ez a nyugalom.

A délután az estbe lép,

lassaskán eltűnik a kék.

A parton nyüzsög az élet,

taverna csábít vendéget.

Az éhes turista betér,

a fákon kabóca zenél.

A fáradt Nap aludni tér,

bíbort ölt az ég peremén.

Szeme rákacsint a Holdra,

felragyog a csillagpompa.

Petróleum lámpa fénye,

világítja be a szobát,

és nézi a sok kisleányt.

Dolgos kezek mozgékonyak,

kukoricát morzsolgatnak.

Gémes kútból vizet húznak,

készül immár a vacsora,

Puliszka lesz a lakoma.

Citerával szól az ének,

vidámságot az estének.

Repülni vágyom én, 

szárnyamat kitárni,

vágyakat keresni, 

szép leányt szeretni.

Kezembe kis kezét,

csodálni kék szemét.

Barna kisleánynak, 

csókot adni százat.

Illatos mezőről

szedni szép virágot.

Kis csokorba kötve, 

két kezébe tenni.

Vadvizet keresve

megpihenni, várni.

Képzelettel élni,

lenni, álmodozni.

Hátam még bírja a terheket,

kezem kérges, gerincem egyenes.

Állok, nézem milyen a világ,

nem harcolok, nem vívok csatát.

Sok ezret fordult velem a Föld,,

öreg lettem, mint erdei tölgy.

Fámon nekem babér nem terem,

a jelent hittel elviselem.

Körül vettek szép fiatal fák,

gyerek csemeték, kis  unokák.

Már túl régen nem várok csodát,

boldog voltam itt volt a család.

Ki lombom alá pihenni tér,

míg lehullik az utolsó levél,

vég- időm száradásra ítél

szeretetet kap szeretetér'.

Sötétből kitörő fény,

a pirkadat vöröslik.

A csillagok kihunytak.

A szép reggeli fények,

A csodás tünemények.

A természet is éled,

az erdő velem ébred.

A mező, és a virág,

énekel most a határ,

melenget a napsugár.

A kék vizek színében,

a fellegek szívében,

az élet tárul elém.

Messzeség, a nagy hegyek,

és a távoli völgyek.

Felhők foszlányain át,

nézem az égi csodát,

gondolatom vonalát.

Látom én - szépeket,

az Isteni képeket.

                         Bárányhimlő             

Lázas kicsi babám

Teste csupa hólyag

Csak el ne vakarja!   

Nyűgös kicsi babám

Ringatom mint csónak

Csak el ne kaparja!

Gyógyulj kicsi babám

Jobban leszel holnap

Csak legyünk túl rajta!

Néha látom gyermekarcom,

csillogó szemem mosolyát,

a kerti utat végig járom,

érzem a virágok illatát.

Álmodom a régi házról,

hol boldogan éltem én,

a hatalmas eperfáról,

oly közeli a messzeség.

Látom, hogy fa lombjában

egy kis rigó fészket rakott.

Rózsalugas árnyékában

mesekönyvet olvasok.

Ha előbújik lustaságom

befekszem a nyár ölébe,

elmélázva ábrándozom,

feltűnik egy fiú képe.

Álmodom a friss kenyérről,

becsültünk minden falatot,

arról az önzetlen szépről,

mit a természet adott.

Fákon pihen a csend,

a hegyen bealkonyul,

a Hold az égre gurul,

fenn trend a rend.

Ott pontos a menetrend.

Mennék a hajnal elébe,

a Nap süssön ki végre,

de ő mindig ragyog fent,

csak a Földön van sötét.

Ráült a világra,

kúszik az agyakba,

mint pestis terjed szét.

Ez nem az én világom.

Itt kihunytak a fények,

gyűlöletben élnek.

Olyan helyre vágyom,

hol nyugalmam találom

hol békességben élnek,

az emberek nem félnek,

nem számít másságom

és az álmok szépek.

Nézz a távolba, mi határunkon túl van,

reng a föld, halottak, otthonok romokban.

Hálát kéne rebegjen naponta a szám,

jó itt élni benned édes magyar hazám.

Mégis panaszra nyílik számtalanszor ajkunk,

siránkozunk szüntelen, nagyon sok a bajunk,

Színes ékszer vagyunk Európa nyakán,

élet adó víz csörgedez Tiszán és Dunán.

Mégis idegenbe vágyik a fiatalság,

az alföldi faluban  kihalnak az utcák.

Édes anyaföldünk most parlagon hever,

tavaly itt piroslott szamáca és eper.

Kéjed fényével ragyogd be kék egem,
csókolj át a végtelen, sötét éjeken!
Olvadj fel bennem, miként az izzó láva,
égess porrá mindent, mi utadba állna!

Fonódj rám, mint inda, élő fát ölelve,
virágot hajts minden ébredő reggelre!
Legyél folyó, büszke, parton is túl áradj!
Törd-zúzd a falakat, moss el minden gátat!

Legyél erdő-rejtek, ölelj estelente!
Megbúvok öledben, némán, elmerengve.
Legyél búza mező, kukorica tábla,
étkem, szenvedésem, túrt rögökön járva!

Tűz pusztított a kertben.
Elégett minden: pázsit, fák, magok,
  a templomom a tornyocskáival,
színes képek az oltár felett,
melyen már sosem áldozok.
Tűz volt a kertemben.
Magasba csapott a láng, és
porba hulltak az álmok.
Szótlanul hallgattam ágak recsegését,
nem sírok, és nem kiabálok.
Tűzvész tarolt a kertben.
Enyészeté a bogarak, madarak, virágok.
Ködmadár fészke füstté vált,
szenes tollak hullanak amerre járok,
Szürke hamuban fekete gyémántok...

Tőlem talán mást vártatok,

nem költő csak ember vagyok.

Szómagvaim elvetettem,

ha kikeltek gyönyörködtem.

Magammal most szembenézek,

ti nem nézitek ezt a képet.

Hogyan gyötör a kétségem,

nem látom a tehetségem.

Az írástól kezem gyengül,

az oromom szemüveg ül.

Annyi mindent mondanék még,

füzetemben van hely elég.

Nem mehetek el nyom nélkül,

néhány verset hagyok végül.

Láttam sokszor imádkozni anyám,

az áhitat sugárzott mosolygós arcán.

Néztem, hogy az oltár előtt térdepel,

valami közös titkuk lehet Istennel.

Rózsafűzért pergetett újjai küzött,

lelkébe ilyenkor béke költözött.

A nyugalom borított fátylat vállára,

csak ámultam ennyi hit láttára.

Most nagyon szégyenllem magam miatta,

hiába való volt minden akaratja.

Hit szeretetnek rajtam nincs foganatja,

talán, mert  a tudás fejem megzavarta.

Anyám ismerhette Isten útját benne,

kemény parancsait bigottan követte.

A magyar sors keresztre szegeződött

idegenek döntenek sorsa fölött.

Ha elveszett fiatokra gondolok,

szívemben megkondulnak a harangok.

A hatalom elragadta gyermekét,

elvették életét idegen érdekért

Kárpát alján könnyek, gyász és temetés

anyáké marad a bánat, szenvedés.

Legyenek mindörökké átkozottak,

kik gyermeket apjától megfosztottak.

Özvegy asszonyok járnak feketében,

apja, férje fia a temetőben.

Általad voltam nő,

előtted vetettem le ruhámat

bennem érlelt a jövő

magzatot általad.

Én magamat adtam,

nem csituló lüktetést,

Te adtad másik feledet és

azt aki sohasem voltam.

Így lettünk ketten egész,

halálig társnak ítélve

ez nem is kevés,

egy egész életre.

Ma reggel arra keltem

behavazott már a tél,

kinézni alig mertem,

a fehér pihe térdig ér.

Fenyőfa földig hajlik,

vatta paplan a hátán,

tülevél ki se látszik,

káprázatos e látvány.

Havat most nem seperek,

jó meleg a kis szobám,

addig még ki se megyek,

amíg tele a kamrám.

                   AKÁR EGY KISGYEREK...

Akár egy kisgyerek.

Minden mozdulatával,

mindegy, hogy fűben hempereg,

vagy játszik egy babával,

arcomra mosolyt csal.

szemembe örömkönnyeket;

ha megjövök, felragyog

s mutatja, hogy szeret.

Akár egy kisgyerek.

Éjjel felnyüszít,

én nyomban ébredek.

Végezhesse dolgát,

mindig hajnalban kelek.

S teszem boldogan.

Viselem gondját,

szedem piszkait,

mosom kedvenc rongyát.

Akár egy kisgyerek.

ÁLMODOZVA

Korom sötét van odakint,
felhő takarja, a hold se int
s a roppant fák se látszanak,
csak hallani, hogy játszanak
ágakat zörgetve a szelek.
Ébren fekszem, éjfél lehet....
Sóhajtozom forgolódva,
hiányod párnám gyűri s nyomja
minden mozdulatnál a hátamat;
s fojtogat a vágy, hogy lássalak.

                       MEGKÍSÉRTVE

Jártam én már önmagamtól távol.

kísértett vágyam s űzött még tovább.

Háromszor kortyoltam az ördög poharából

s kenyérré kovászolt kövekből faltam vacsorát.

Vittek engem már boszorkák is táncba

s fülembe súgták, kinőttek szárnyaim.

Ígérték, vigyáznak majd törékeny bokámra,

hát ugorjak bátran, lent várnak álmaim.

Szálltam, mint a füst s láttam a világot

Elszürkült a Nap az égen.

Könnyes eső hull a télben.

Lelkünk megtört, érzéketlen.

de nem halhat meg a szerelmem.

Alszom mélyen s tán álmodom.

A perc, mely ébreszt egy borzalom.

Szeretem Őt mégis csaltam

Mást éreztem, mint elmondtam.

Szép évünk és boldog órák.

Szüntelenül mind azt súgják.

Nem zárulhat le így végleg.

Fáj a csend, a szétszórt élet.

Nem halhat meg, az ígéret.

Elfogytak a naptárban a napok,

elmúlt egy év így tovább lapozok.

Bánat, öröm, magam mögött hagyom,

a jó időt bizakodva várom.

Kezdhetek-e újat minden évben,

vagy follyak tovább sorsom medrében?

Nem síratok múlt évet könnyekkel,

malacka farkát sem engedem el.

Közben lenne néhány kívánságom,

legyen egészségem, családom.

Ha tettem és tettél fogadalmat,

ügyelj arra, hogy holnap betartsad!

Éljen a szeretet múljon a bánat,

legyen vége a nyomorúságnak!

Városmajor fái közt hideg szél fut át,

a november letörli a nyár mosolyát.

Szakadt nagykabátban ténfereg egy lélek

meleg szobájából villannak fel képek.

Elfáradt álmaival lefeküdne máris,

a hideg pad helyett puha ágyra vágyik.

Tűzre vetné sorsa szomorító gondját,

visszaforgatná az idő mutatóját.

Elkékült ajkához emeli mámorát,

néma imájában segítségért kiállt.

Süket fülü hatalmasok őt nem hallják,

a város kiveti magából nyomorát.

Szabadságot várt, de becsapták,

akkor is ha jobb, ha baloldalon állt.

Győlölettel gondol október havára,

a gyerek, aki akkor, miatta lett árva.

Menni kellett, apját besorozták,

nem politizált,  odaállították

őrségbe, védeni egy házat.

kötelezték, mást nem csinálhat.

Gyilkosok azok, kik felkötötték,

fejjel lefelé a téren leköpdösték.

Gyilkos, ki gyerek kezébe adott palackot

hogy ezzel robbantson fel tankot.

Ellen vagy forradalom, a politika írja,

az anyának mindegy, ha meghalt a fia.

A kenyér becsülete már nem ugyanaz,

mint mikor kézzel aratott a paraszt.

Kemény munka árán lett búzából kenyér,

hólyagot tört a tenyérbe a kaszanyél.

Ma a betevőről, más az elképzelés,

marhahús pogácsa, jó sok majonéz.

A gyereknek emeletes, sajtos stanglili

kell  és kecsappal locsolt  sűltkrumpli.

Egy szelet  kenyér életet menthet,

áldott legyen érte Istenem a neved.

A holnapi éhségtől ne kelljen félnünk,

"Mindennapi kenyerünket add meg nékünk"!

Alig dereng, lapul a csend,
öreg ladik halászni ment.
Fénycsóva vetül a tóra
Felhőt bont a hajnal-óra.

A szél is elcsendesedett,
tegnap vitorlást kergetett.
Éjjel nem kapott a fogas,
Csak keszeget fogott sokat

Ma is tengerről álmodott,
ahol bálnára vadászott.
Csalódva érzi a hiányt,
Ölelgetne egy szép leányt.

Szeme csak mered botjára,
hiába a csali nincs kapása.
A parton senki nem várja,
már nincs se párja, se bálna.

Éget a levegő, sárgul a határ,

Piros gyúmölcsöt érlel a napsugár.

Szélfútta kalászban érik a kenyér,

Ízzad a homlok, hólyagos a tenyér.

Édesebb a csók, forró az ölelés,

nyári estéken szerelem tüze ég.

Táncol az élet, örül a természet,

ideje lenne most a pihenésnek.

Nyár végén az árnyak hosszúra nyúlnak

a fényes nappalok egyre gyorsulnak.

Éjjel  felnézel a csillagos égre,

nyugalmas béke terül lelkedre.

Ne sajnáld, hogy a szép nyaradnak vége,

a Föld forog majd tavasz jön a télre.

Tegnapot elhagyva ébred a reggel,

a Nap ma csak  miattam kelt fel.

Az élet- erő fellélegzik bennem,

testem mintha feledné vénülésem.

Jól érzem magam lelkem nyugalmában,

szelíd békesség ült le a szobámban.

Rend van fejemben, öröm a szívemben,

mert tudom Istenem szeret engem.

Jöttél, mert imámmal hívtalak,

miért törted meg kijelölt utamat?

Lélek sugaram keltett életre,

visszatértél idegen testet öltve.

Nem ismerlek, hangod idegen

nyugtalanságot érzek idebenn.

Miért vagy itt, aztán merre mégy,

villanásra jössz, vagy maradná lmég?

Nem akarom, hogy szívemben itt ragadj,

félek fájni fog amit hátrahagysz.

Vigyázni jöttél rám, mondod hangtalan,

őrangyalod vagyok nappal és álmodban.

Ó, látom már arcod, fényben tündököl

Puha szárnyad szememről könnyet letöröl. 

Kispárnámra fekszel, őrízed az álmom,

Drága kedvesem , szerelmetes párom.

Én házat építenék a szeretetnek,

kinyitott ajtaján ti is bemehettek.

Kő-erős falait díszíteném dúsan,

betérnének ide elfáradtan sokan.

Fehér fény ragyogás tölti be a teret,

hűs, csendes békére találnak a lelkek.

Szíve őrömét érezi  a boldogtalan,

bűn terhét lerakva lép tovább gondtalan.

Szemedről letörlik fájdalmad könnyeit,

a társtalan igaz barátokra  lel itt.

E helyen mindig győz a jó, az igazság.

Már van ilyen hely, ez az égi mennyország.

Vajon maradtak e még

feloldozásra váró bűneim?

Imába foglalom kétségeim,

de Isten legyint.

Fölösleges az esdeklés,

maradék erényed,

eldobni nincs erőd,

vétkezzni  időd kevés.

Legyen utolsó tetted,

bocsáss meg magadnak,

az ellened vétőknek

és megkönyebbül a lelked.

A múlt az volt, fontos ami van,

nem kell visszanézni minduntalan.

A jövőtől kell a jót remélni,

de ma kell érte tenni, az égre nézni. 

Érezd, az Élet szeret téged,

Isten melletted nem kell félned.

Ne aszalódj a sötétben összekuporodva,

kelj fel magányodból erdj ki a Napra.

A depi már fejedbe rakott fészket,

ha mindig sóhajtozol, a bú nem ereszt.

Lásd be, tovább így már nem mehet.

fogadd el önzetlen, segítő kezemet.

A ma világa nagyon eltévedt,

az ember rabja lett a pénzének

Belül keresd kincsed, ott az érték,

tedd magasra az erkölcsi mércét.

Van útmutató hogyan kell élned,

miért nem használod a térképet.

Sok valódi, nemes cél van a mában.

ragyogjon elméd ennek tudatában!

Kis fehér ház, a városszéli utcasoron.

Gyönyörű zöld sziget volt egykor az otthonom.

Kis kertben fodrozódtak az illatos rózsák.

Bokor alatt lapulva játszottunk bújócskát.

Pillanatképként emlékszem a nyarakra,

mint elhalkuló, kedvesen lágy dallamokra,

Metszőollót csattogtató nagymamámra,

mintha mindig mérges lenne az unokákra.

Suttogva mesélnek a lombok, szép időkről,

a láthatárig aranyló búzamezőkről.

Még érzem a föld illatát zápor után.

A Nap sugara itt önmagát vakítja

tenger szagú szél csábít ki a partra.

A sekély  vizben gyermekként pancsolok,

egy hullám halk csobbanással mögém osont.

Lágy dallam száll felém, mit a szél felkapott,

közeli faluban ünneplik a fish-napot.

A fények a vendéget oda csalogatják,

itallal köszöntik a kedves, túristát.

Tánc- körbe keveredek, vállamat karolják,

gyanta-ízű recinától forog a világ.

Apró halat sütnek, füst száll a szemembe,

meghozta jókedvem a vidám görög este.

Holnapom ajtaján remény érkezik,

beengedem, asztalomhoz ül

kicsi nyiláson a fény is befolyik,

vártam jöttét türelmetlenül.

Hajnal lendít az élni-akarásba,

öröm édes italát kortyolgatom,

tavasz üde ízét érzem a számban.

az élet szép és nagyon finom.

Egy maréknyi semmi lettem,

tág bőrruhám alatt.

Sok tavasz nyílt már bennem

égettek forró nyarak.

Jártam a hegy tetején

egy percre megcsillant a fény.

Nyitottam világra ablakot

akasztottak nyakamba érmet.

Csontomban érzek éveket

körülöttem most csendliget

Már nem akarok, csak szeretnék,

a jövőnek szebb holnapot.

Visszanézek megpihenve,

mőgém állt minden ami volt,

a völgyben ér az este

arcomba ásít a Hold.

kisimult életem selyme.

A domb mögött bíborderengésben,

lassan csendben lecsorog az alkony.

Hintaágyon ringok elrévülten,

csillagsátor alatt elnyom az álom.

Pilleszárnyak égig repítenek,

felvillanak percnyi apró csodák,

szép színes képek a messzeségben,

első lépések, babakacagás.

Mennyi érzés mi szívben meglapul.

örömöm dalol, bánat zene szól,

az élet film pereg vágatlanul.

Remek történet a fiatalságról.

Szellő zizzent levelet az ágon,

didergek, a hűvös est felébreszt,

Hegyeken túlra tűnik az álom,

de múltam emléke még nem ereszt.

Bottal járkálsz, már alig-alig csoszogsz,

zsenge bimbót láttál a nyálad is csorog.

Bűnre csábítanának az édes illatok

Szomszéd kertbe mennél, hiába tagadod.

Vigyázz, mert ha más virágát szakítod,

ott talál a gazda, ellátja a bajod.

Csak legeltesd szemed, érd be ennyivel,

vén öreg készülj, lassan  elmenni kell.

Madárdallal ébred az erdő,

mosolyát szórja a Nap

Álom fátylát lebbenti a szellő

remény-fénye símogat.

Papír szívecskét hajtogatok,

gyöngyvirág kis kezemben.

Mosolyogó  vidám gyermek arcok

"amennyi zöld-fűszál" éneklem.

Jössz, felébresztett a képzelet,

szállsz angyalszárnyon hozzám.

Csókolom reszkető kezedet,

Drága- jó,  Édesanyám.

Ha Isten lennék,

vizet fakasztanék 

a szeretet kiapadt 

forrásából.

Megbánnám, hogy

embert teremtettem

a föld  sarából.

Újra alkotnám

kemény márványból,

csak szívét gyúrnám,

lágy puha bársonyból.

Megváltanám a világot 

igéretem nem késne.

Legyen már végre

az emberek közt béke.

Jézus kiállt a kereszten:

"Éli, Éli lamma szabaktani!"

Istenem, Istenem,

miért hagytál el engem?

Kioldanám tenyerem,

de nem tehetem.

Vegyétek vérem!

Emberek!

Értetek van áldozatom.

Örömhírt kiálltok.

Nincs többé lélek-halál,

a Kapu nyitva áll.

Örvendjetek!

A tenger

Sós pára szállt fel keletről,

Révedő szemembe sodródó szelektől,

Hűsítő vihart hoz a messzeség,

Nem tudni, napfény lesz-e még?

Ijeszt a csend, a szél suttogása borzongat,

A levegő hideg nyirkossága dermesztően simogat,

Hiszen én vagyok itt, és csak a csend,

Kiáltásomra Önmagam felelt.

Hirtelen a nap fénye átszúrta a sötétség fátylát,

Tán örömet hoz, homályban pislákoló királyi fáklyát,

Ragyogása hozza meg a tündöklő reményt.

Kortalan világítottok,

fénynél fényesebben,

Előttetek fejet hajtok,

letérdepel a tisztelet bennem.

Selymesen szőtt versben

nekem daloltok,

kibontják a lelkem,

csoda-rímes szavaitok.

Torkomat szorítja a fájdalom,

veled sír a jajjgatás,

ha írásodat olvasom,

kitárul , megszépül a világ.

Szétterül szívemben az öröm,

Óriás József Attilák,

Köszönöm!

Már fújnak a bőjti szelek,

viharosak, nem csendesek.

Bennem gondolatok kavarognak,

fogyó hitemből kétségek fakadnak.

- . -

Ha sorsod jó, áldod a Feszítettet,

átkozod, ha keserű az életed.

Kívánságokat dobsz perselyébe,

de nem adsz soha semmit cserébe.

Jöhetne a megváltás már végre,

az ígéret  késik már kétezer éve.

Naponta szögeket verhetsz lábába,

ha nem jelent semmit Jézus halála.

- . -

Jézus nem hozott békét a világnak,

a Föld négy sarkán más Istent imádnak.

Mi van velem kérdezed,

milyen az életem nélküled.

Megmutatom, gyere be

meztelen fáradt testembe.

Kedvedért levetem kabátom,

sőt bőrömet is lehántom.

Lásd szívemet hogy dobog,

nézd ez  még én vagyok.

Láss bele gyötrő álmaimba

éjem kínzó magányába.

Tekints be mélyen fejembe,

gondolataim fészkébe.

láthatod hogyan tekereg

még minden körülötted.

Nézz szemem tükrébe

eltünt a ragyogás fénye.

Ott nem látsz csak könnyeket

Bánatot, rettegő-félelmet.

Szél hárfa játszik régi szonettet.

Idegen a dal, hangját nem értem

Éjjel a felhők könnye elered.

Eső dobol, csöpörög az eresz.

Mint holdfényben táncoló gyöngyszemek.

Hajnalra az eső csak harmatcsepp.

Össze-vissza kavarognak az évek.

El nem múló hiányod ébreszt.

Riadt álmom az éjnek adnám vissza.

A bánatot az idő könnye kimossa.

Szépült fájdalmam lassan eleresztem.

Kis rés nyílik a sötét egeken.

A múlt fáin bimbózik a jelen virága

Életre hív a  Nap arany sugára.

Nekem nem kell az éj,

mit árny lep be és homály,

nem kell  az ősz, az örök elmúlás.

a tél, mikor fehérben gyászol a táj,

akkor létem is csak szendereg.

Engem napfény éltet és meleg,

lelkemnek tavasz kell és kikelet.

Nincs édesebb a bódító illatárnál

pici bimbó-rügyek kipattanásánál.

Míg az én időm visszaszámlál

utat tör előre az élet-kivirágzás.

A lét szegélyéről ámulva nézem ,

mily gyönyörű a szépülő világ

s naponta éled a reményem,

tavaszomra eljön még a nyár.

Az ólomlábú időt múlatják savanyú borral,

a kocsma nem füstös, halad a korral

A semmiről vitáznak, a magyar fociról

Történetük nőkről,  fele se igaz volt.

Szemükből a  tüz már régen kiégett

Egy ideje sorssorvasztóban élnek.

Mint szellemet idézik boldog nyarukat,

Jövőbe nézésük egy irányba mutat.

Szeretni már nem tud,  nem is akar

Szájízük nem az olcsó bortól fanyar

A  négy pesti vagyány szíve kihült

agg-öreg lett, hogy megözvegyült.

Szószátyár én nem vagyok,

csak kimondom mit gondolok.

Egyszerű a szóhalom,

világos minden mondatom.

Néha vígan táncolok,

majd fájdalomról dalolok.

Ebben kedvem meglelem

azért írok, mert jó nekem.

Tévelyeg botló lábam,

de utamra rátaláltam.

A völgyben járok boldogan.

A csúcs tőlem messze van.

Nem vágyok sikerekre,

szemem meresztem a hegyre.

Én nem tudok a Parnasszusig mászni,

ereszkedj le hozzám, ki tudom várni.

Társad voltam oldaladban,

szíved partján megnyugodtam

álmaimat velem szőtted,

bánat könnyem letörölted.

Rögös úton velem jöttél,

ha elestem felemeltél

Te lettél a sorsvégzetem,

barátom, szeretőm, férjem.

Ne engedd el, fogd a kezem

félek az éj sötétjében.

Mennék hozzád ott az Éden

hol  csillagod fenn az égen.

Arcod szívembe vésett nyoma,

belém égett, nem törlöm soha.

Szerelmed velem marad,

lelkembe fontad magad.

- holtodiglan, holtomiglan -

 Bukics Albertné:

         Csak álom volt ..

 Fáradtan, összetörve ébredtem,

 Félelmetes  álmom volt az éjjel.

 Felhők között koboroltam

 Bárány felhőn lovagoltam,

 Széllel szemben száguldoztam.

 Felettem az égbolt

 Alattam a mélység vonzott.

 Amikor már elfáradtam

 Elkaptam egy Nap  sugarat

 Azon én a földre csusztam.

 Amikor már a földön  álltam,

 Egyre  azon gondolkodtam,

 Bárcsak fenn maradtam volna.

 Mert már csak az égbolt vonzott.

   BUKICS ALBERTNÉ:

         EGYSZER....

  EGYSZER  MINDEN VÉGET ÉR!

  EGYSZER  MINDEN SÖTÉTSÉGBE ÉR!

  EGYSZER  HA A SZEM BEZÁRUL!

  EGYSZER  HA  A SZÍV MEGÁLL

  HÁT AZ LESZ  A VÉG!

  EZZEL  MINDENNEK VÉGE!

  HA EGY  ÉLET VÉGET ÉR,

  ELLENE TENNI MIT SEM ÉR!

  HISZEN MINDEN EMBER  

  EGYSZER ÉL!

  DE, NEM MINDEGY

  EZT, HIGYAN ÉLJÜK MEG.

  SZENVEDÜNK, VAGY

  KÖNNYEN ELMEGYÜNK!

  MÉLTOSÁGGAL VAGY ANÉLKÜL,

  EZT AZ UTOLSÓ SÓHAJ DÖNTI EL.

Bedőlni látszott a holnapod

a múltat hátad mögé dobod

Színes álmod kivirágzott

mennél hódítani a világot.

Ha elmégy belehal a lelkem

könnyek marnak szememben

Ajkad nem szól, de szívedben látom

nem tarthatlak, nagyon sajnálom.

Madárként szállsz tengerek felett

Felhők nélkül álmodod jövődet.

Lehet fény, árnyék vagy homály,

A szeretetnek nincsen akadály.

Ködszűrke, csillagtalan este

Budáról elindultam Pestre

Koromfelhő mögül a Hold előragyog

Szívem ritmusára cipőm kopog.

Kőveken csobban, siklik tova,

hallom alattam dalol a Duna.

Keringő dallamára cicomázom léptem

Előveszem halványuló emlékem.

A felrobbantott híd történelem lett

Új szelek fújnak a Duna felett.

Alattunk a mély, új híd kellene

ami magyart magyarral összekötne.

Végre egy úton menetelne a nép.

Pénz embereket nem választna szét

Ily gondolatok költöztek fejembe,

míg Budáról átballagtam Pestre.

A meleg kis szobámban

úgy szeretem a telet

ha takarómat, puha ágyam

megoszthatom te veled.

Kandallóban láng duruzsol,

Hideg szél fúj odakint

Rádióban halk zene szól

Tüzes ajkad felhevít.

Forró teát szürcsölgetünk

Kint tombol a hóvihar

Mézes csókot ízlelgetünk

Karba fonódik a kar.

Egymásba bújva álmodjuk

Tavasz jön és  kikelet

Ha szerelmünk parazsa kihuny

Majd akkor érzünk hideget.

Nem tudni, hogy honnan jövünk

az életbe menekülünk?

Tanulás és tapasztalás

földi létünk mi lenne más?

Csillagszemek figyelnek rád,

míg elszakad az ezüst fonál.

Agyunk kihuny, szárnyal lelkünk

visszatérünk honnan jöttünk.

Az élet örök, forog tovább

egy biztos csak, a változás.

Ha majd a kerékből kiszállsz

Istenedhez hazatalálsz.

Búcsúzáskor szavunk elakadt

A perc mosolya szememben maradt

Felhők ködében  a gép messze visz

Otthonod vár, s egy szerelmes szív.

Lehanyatlik vén integető kezem

Kísérjen utadon féltő szeretetem.

Elvitted magaddal göndör kacagásod

Dagadó űrt hagytál, s óriás hiányod.

Kurták voltak az együtt töltött hetek

Emléket őríznek közös fényképek

A magány csöndje rámtelepül

de tudom nem maradok egyedül

Velem vannak a valós remények,

a vándor madarak végül hazatérnek.

Magamnak is hazudok,

szeretni többé nem tudok.

Hideg lett két karom.

Te voltál az etalon.

Fennakadnak rostámon.

Szétszivágott a bizalom.

Szívtörésem gyógyítgatom.

Kételkedő gyanum féredobom.

Nem lelhetek egyforma csillagot.

Elfogadom mit a sors adott.

Válladra hajtom fejem, fogd a kezem

Melegíts szerelmeddel kedvesem

Belesímulok forró öled rejtekébe,

nem gondolok már a télre.

Idők alkonya ül vállamon

Bánatom papirra hullatom

Az arcok a múltból hulló csillagok

A történések kopott ikonok.

Sötét tintával írok jövő sorsot

Fekete felhők takarják a Napot

Elveszett remények után futottok

Mi vár majd rátok fiatalok?

A kapzsi idő torz tükröt tart elétek

Senkik vagytok, ha nincs pénzetek

Boldogságra hiába vágytok

Hajnalra halottak az álmok.

Milyen lesz az öreg-korotok.

Ha rá gondolok, lelkem felzokog.

Sűrű  az éj, a Hold lapul valahol

Lelkem csillagok ködében  barangol

Oly ritka a szép, pihe- könnyű álmom

A gond redőket ráncol homlokomon.

Hajnalra a csend békévé szelidül

Érzem szeretnek, nem vagyok egyedül

Szívek ölelkeznek,  fogják a kezem

Lélek agapé ez, több mint szerelem.

Nézd az időt, hogy elrepült,

Szilveszter megint előkerült.

Búcsúzik az év, örül a világ,

áldomását az újra issza már.

Az utca, mint áradó folyam

éjfélkor trombitál boldogan.

A  malacban szerencse van

ma én is jól érzem magam.

Ha az óamutató átlépte az évet

az újtól várunk jót, valami szépet.

A tél feketén kopogtat,

a világ oly hallgatag,

nincs mit mondania.

Szelid házakban

a béke feldereng,

ébred a remény.

Harag ma nincsen,

bennünk az Isten

ma  csak jót talál.

Szeretet lengedez

a fenyőfa körül,

lélek léleknek örül.

A fénytől minden szebb

Megváltó született

Áldott az este, örvendjetek!

Fénybe öltöztetem kis házamat.

Angyalszárny suhan az ablak alatt.

Táncoló aranyfényű gyertyák gyúlnak.

A kívánságok még várakoznak.

Csöndes este halk zenéje mellett,

merengek elmúlt karácsonyok felett.

Három a teríték, de a csodát várom,

asztalom körűl ismét tizenhárom.

Csodát ígér a téli éj,

Isten emberrel összeér.

A szeretet aranypára,

belép szívek otthonába.

Felfénylenek a csillagok

Földre szállnak az angyalok

Gyertyák gyúlnak az ágakon,

Öröm mosoly az ajkakon.

Szent az este, örömünnep,

a kis-Jézus megszületett.

Fény és illat kergetőznek.

Ragyognak a gyermek szemek.

Száll az ének, dicső dalod

Legyen meg az akaratod.

Baba arcod szépségében ,

megjelent az Isten-képem.

Rohanás, pénz, sietség.

Még vajúdik a békesség.

Vásárolnak, mint királyok,

emberi lett a karácsony.

Angyaljárás idején

a szeretet mégis útrakél.

Fenyőt sirat az erdő,

ha szent-este eljő.

Békesség lepi el a házat.

Kívül reked a bánat

Remény lángok gyúlnak

Felragyog a betlehemi csillag.

Szeretet járja át a szíveket

Bársonylelkűek az emberek

Csillognak a gyermekszemek.

Megszületett az Igéret.

A hitehagyott fák




Szomorú és hideg volt az ősz.
Búslakodva hajlongtak a fák.
Jöttére a tél szelének ők,
eldobták az ékes koronát.

Megváltozott minden egyszerre.
Megtörtént, mert nem tehettek mást.
Haragudtak rég az emberre.
Túl sok volt a balga sárgulás!

Nem becsültük meg őket, mint rég,
mikor törzsükbe véstük a szót.
Úgy döntöttek, ennyi volt, elég!
Elfeledted ember, hogy tégy jót.

Álmodtál rég, éjszakákon át.
Hitted, hogy életed majd zöldell.

Pompáját siratja az ősz,

elszáradt ágak közt

kósza röptű szél kergetőz'

kint halkan esőz.

Szürke égbe mártják

kopasz karjukat a fák

Csend van és hallgatás.

Elnémul a táj,

a tetszhalott világ

ébredésre vár.

Megváltót kér az imádság.

Feléled a jóság.

Múlik a fájdalom, a kín

Puhán havazik 

Megbékél az ember.

Várja ünneplőben,

feléledő hitben,

hogy a kis-Jézus

újra megszülessen.

Lassú éjazakán

hömpölyög a sötét

Az utca tuloldalán

imbolyog a fény

Lassú szél nyöszörög

Köd hasal a folyóra

éjfélt üt az óra.

Talpam alatt ropog

a gyöngykavics tegnap

Hazafelé tartok

Alkonyba fut utam,

a távolt nem látom.

Feslik az őszidő

Érzem a tél nehéz lesz,

de shoppingolni éjjel is lehet.

Pénzért megvehetők

a vonalkódos vágyak,

Üritik pénztárcámat,

a felesleges holmik.

A zaj megbékél a csenddel

A dércsípte hajnal 

húvösbe ébred.

Maradj jónak életed végnyarán.

Ne bánd, hogy szerettél igazán.

Ha vár rád a szívmagány

és egyre halkul körötted a világ,

ne bánd.

A vágyak kiléptek belőled.

Napjaidat fűszerezik az emlékek,

őrizd a szépet.

Jó, hogy már nem zaklat az élet,

öregséged a vezeklésed.

Csendben elhagy a lélek,

a tél szelíden eltemet.

Ő nem költő, csak amatőr,

Párizsba se jár az őszbe.

Nem is a Parnassusra tör,

ha szárnyal vele ihlete.

Ne hidd, hogy csak az költő,

ki szótagot számlál tá-ti.

Eltelt már egy emberöltő,

ki így ír kissé maradi.

Tőlem rímes verset vártál,

talán eltudod olvasni.

Most minden a helyére áll,

de mit akartál mondani?

Rímekkel sem alkotsz nagyot

és lehetsz te egy nagy elme

Rakhatsz oda, vesszőt, pontot,

ha szíved nem teszed bele.

Az élet halni jött a világba

születésben  elmúlása.

De a végben ott a kezdet,

idő fordít lét-kereket.

*

Ha nehéz és  fáj a lét,

érezd a Nap melegét

a reménység mindig él,

Szíved tárd a fény felé.

*

Keresni jöttünk és szeretni

Szemed a szépre nyisd ki.

Rajtad áll milyen a világ

Tégy jót, ne várd a csodát.

*

Őszi szél fákat rángat

Az ég szeme könnybe lábad

Merre jár a gyönge lábad,

Tündér tavasz visszavárlak!

Szavakra hangszerelt

a szerelem,

dalolj!

Hadd follyon belőled

az érzés.

Ne zárd össze ajkad,

beszélj!

Figyelek rád,

mesélj!

Feszíti oldalad szíved,
együtt fájok veled.

Hozz egy csipetet álmodból

megértelek.

Míg olvasom versed

én is szeretek.

Ősz fonódik rá a tájra,

Kibomlott a felhő haja

Csordogál az eresz alja.

Levetették a lombruhát

Kopaszra vetkőztek a fák

Eső mossa az út porát.

Felhők táncolnak felettem,

Keringőznek, lassan szépen

Vadlibák húznak az égen

Az est hamar rámfeketül

Kialszik a Napban a tűz

A tücsük már nem hegedül.

A föld szája  párát lehel

Fázósan ébred a reggel.

Fagyos kedvű a november.

Hosszúra nőtt árnyék oson a fény után,

korán estbe hajlik az őszi délután. 

Huncut szél belekap a felhő hajába.

Habos köd folyam kúszik a hegy aljába.

Sóhajtozik a föld avarszőnyeg alatt

Hervqdó virágok siratják a nyarat

Szürke homályba borul, könnyezik az ég

A dísztelen szimpadra az elmúlás lép.

Karjaidat körém fonod

szíved szívemben dobog

szerelem vágy forraszt egybe

mézes csókot adsz cserébe.

Lassan elhalkululó zene

Ringó ölúnk lüktetése.

Végtelenbe hív a hangod,

szirénhang volt csak a dalod.

Elillanó kép volt  csupán

Álmomat még tovább fonnám

Feléd szállnék szép szerelmem,

de börtönben él a lelkem.

Ablakomon eső motoz

Ködösek az ősz-hajnalok.

Emlékekkel melegítem

nem hülhet ki a szerelem

együtt  leszünk mindörökre

felhők fölött összekötve.

Bimbózó szerelmem még növekedne,

de jégeső hullik szívem kertjére.

Szemed  tükrében nem látom magamat

Hazugság lappang szavad bársonya alatt.

Veled már nem látom színesnek az eget

Tetovált neved, csak kiégetni lehet.

Ne keverj csókodba ördögi mérget,

karmot növesztek, megmarlak téged,

Töltsük tele poharunkat igazsággal

Váljunk el métóan, barátsággal.

Fázom, vacog bennem nem léted

Hideg az ölelésed a tél eltemet.

A homokórába kényszerített időt

Fejreállíthatod, a múlt vissza nem jő.

Fejtsd le magadról szomorú ruhád

Ereszd szélnek sérelmed, gondolatát

Ünnepelj, habzsold a víg perceket

Símíts el felejtéssel  a fájó sebeket

Válladra terül őseid minden bűne

Cipelned kell, nem szabadulsz tőle

Vágyott  új viágot csak úgy teremthetsz,

ha bűnt meg bocsájtva, nyújtod kezed.

Valamit együtt lehetne már tenni,

A békét kellene magadban felketeni.

Sötét felhőbe burkolózik a Nap

A csillagok megfakultak, nem világítanak

Mig Föld képes elviselni az embereket

addig itt és most kell cselekedned

Nyugtalanul feszít a üresség

Meddig tart ez a tétlenség?

Játszani már nem akar,

fa-vonót tör a zenekar

Leint a karmester pálcája,

falsan szól a nyár muzsikája.

A  rokkerek már haza mentek

komoly zene kell az "embereknek"

A fellépők helyet cserélnek

új dalt játszanak a zenészek

Neszt játszik a levél zörrenése

Altató dal a virágok csendje

Halkan szól az ősz szimfóniája

néhe megreccsen a szél trombitája

Tapintani lehet a hideg csendet

a tél szinpadán nem énekelnek

Csak a jégharang  hív imára,

megszületett az Isten báránya

Átadja helyét holnapnak a ma

vidáman tompol az óév ájszaka

Aztán a tavasz új dalt komponál,

a természet mindig muzsikál.

Víz tükrén fátyol-táncot jár a fény

Körbejár, átölel hívogat a mély

Halk suttogással rámköszön a múlt

Köd lebben, ragyog a megfakult

Emlékek kűtjába merítem korsómat

Színültig töltöm kristály poharamat

Áttetszőn csillan sejtelmesen

Csillagragyogás kék szemedben.

Látok benne szerelmes csókokat

Örömök könnyét, síró fájdalmakat

Tenyerembe zárom az emléked

Nem engedem, örökké enyémek.

Egy különös verses kötet

Egy verses kötetet olvasok elmélyülten.

Gondolatomba minden egyes szó bele hasit.

Ami lelkem mélyéig hatol bele.

Szívem bele remeg szavak alatt.

Lelki állapotom hasonlatossága.

Találkozik az író lelki világával.

Annak az én világom kifejezésével.

Érzések minden egyes rezdülésével.

Minden verséből áradó szomorúság.

Soraiból kifakadó szenvedés.

Tenni akarás gyötrelmei és kínjai.

Tehetetlenséggel való találkozása.

A nyár színeit levetette,

már itt matat az ősz ecsete

a züld mező lett aranysárga,

a fák levelét átpingálta.

Az öreg tölgyes rozsdabarna

A hegyoldal már  tarka-barka

Vörösben a csipkebokor, 

kék szőlőből lesz a jó bor

Fehér köd kúszik a  völgybe

a gyűrött ég ezüstszürke

Árnyék oson a fény után

"emberes" lett a délután

Ha kopasz lesz minden faág

rám tör egy kis szomorúság.

Még a nyár színeibe öltözöm,

mielőtt elhagy a hűtlen barát,

hogy legyen kis apró örömöm,

búcsúzóul egy lágy csókot ád.

Csöndes elmúlását a szépnek

esőkönnyekkel sirítja az este,

a parti lámpák emléket idéznek,

csillagok felé szállok elmerengve.

Ott messze, hol a domború óceán

sejtelmesen az éggel egybeolvad,

bíbor palástba öltözik az ég alján,

fenséges királyként távozik a Nap.

Törölve

Tisztaság

 Szeretet melegében élni,

Hinni a csodát, mely fel- feltűnő égi varázs.

Kezedbe tartod életed

Küzdj érte, hogy te önmagad lehess.

Szorongó lelked nem bírja a szenvedést.

Hidd el a múlt már nem él, elvitte a fagyos szél.

Életed tisztasága, valódi élet döntése a tiéd

Elhinni az igazi reményt

Ágak hajlanak, érnek az égig

Elérnek a felhők tetejéig

Álmodni egy szebb világot,

Megvalósul, ha szíved kitárod !

Amatőr szinten hobbiból szeretnék verseket írni. Még sehol nem volt lehetőségem őket megmutatni, és ezáltal visszajelzéseket kapni róluk. Kérlek fogadjátok az első próbálkozásomat.

Görbe tükör

Emberek: nagy barmok, kis egerek!
Ti, kik nem mertek lenni semmi egyebek,
Csak mit magatok előtt láttok,
A vágyott celebek,

Vagy épp ellenkezőleg,
De mindig csak szerepet
Vesztek fel, s játszotok.
De az igazat nem láthatod,

Hisz a szereped mögé bújtál,
S ráfogod, hogy a sors diktál,
Vagy épp azt hiszed, te vagy a rendező.

Ablakomon leszaladó páracseppek,

mint arcomon a könny, lepereg

Mintha látnám anyám gyönyörű szemét

Ébren álmodom? Felém nyújtja kezét

Kívánj nekem jó éjt, mondj esti mesét

Elfáradtam kissé, aludni vágyok

Agyam éber, az eső halkan kopog

Gondolokodom, élek, tehát még vagyok!

    Álmomban, töröttszárnyú madárként  vergödök,

    Az ághoz láncolva, mozdulni is alig  merek!

    Éreztem, hogy  valami visszatart, akárhogy  rángattam

    a láncokat eltépni nem tudtam! -

   - pedig én repülni akartam!

   Ébredés után álmomon tépelődve  rá jöttem:

   rab madárnak nem lehetnek vágyai,

   azt kell elfogadni, amit     meg engednek neki!

   Pedig a madarak repülni  akarnak:

    -  szabadon, láncok nélkül szállni a magasba!

Állj tükörbe

nézz magaddal szembe,

itt én vagyok, ott te

Én tiszta üveg vagyok,

nem homályos, mint te

A maszkodat vesd le,

csak egy percre

A valóságot látod,

az igazi arcod

Észre veszed,

hogy Én, Te vagyok!

Volt, hogy csúful becsapott az élet

Az utat felszedték előttem amerre haladtam

Üres szívvel szájam sosem beszélt

Csak talpon akartam maradni töretlenül, bátran

Nem vágytam a Napig, csak fény felé

Talpnyalók, árulók közé soha nem keveredtem

Vágyat kergettem magamhoz mérve

Még az árnyékom sem járt soha hatalom közelben

Vágytam szeretni, szívből ölelni

Mertem lázadni a rossz ellen, ma is élre állnék,

ha az életet kell megvédeni

Erős hitemmel minden jóért szembe széllel mennék

Javakkal nem halmozott  az élet

Utolsó gönceimet, csak kérd odaadom néked

Befogadtam minden jót és szépet

Remélem, hogy a mérlegelés nem talál könnyűnek

Hatalmas erő, mely c sillagokat rendez

Üstököst és bolygót pályára terelget

Káoszból rendet tesz, majd rendből káoszt

Elme fel nem fogja, mit űrtávcsövön lát most

Millió hatvánnyal számolni nem lehet,

Mily sok galaxis tölti ki a teret

Fényes szupernovák, robbanó csillagok

Fehér törpék, gamma kitörések, vörös óriások

Idő örvényében forog gyorsuló világunk

Fényévekkel mérünk, míg halandók vagyunk

Makro és mikro-világ is mindennek csak része

Időnek, embernek egyszer lesz majd vége

Biztos csak egy van, minden változása

A száguldó univerzum gyors tágulása

Nem láthatjuk hatalmas világunknak szélét

Ősrobbanás megfejtése mozgat tudós elmét

Ha Földünket egyszer el kell majd hagynunk

Csillagok közt lehet más bolygó otthonunk

Tér időben elvész, majd  fagyott világunk

Féreglyukon átszáguldunk, érkezünk, távozunk

Átesünk-e feketelyuk esemény-horizontján

Sötét erő sötét anyag elnyel minket talán?

Káosz uralkodik

Szivárvány híd ékelődött

a föld, s az ég közé.

 Benne csodaszép fények,

 érdekes színek, élénkek.

 Ezernyi merész, érdekes

 árnyalat virít a nap alatt,

e becses művén Istennek

 angyalok járkálnak 

oda-vissza a fényhídon,

az ékes szivárványon.

 Feszülj  szépívű lajtorja,

 villantsd meg színeidet,

 mutasd  a halandóknak

 végre meg a helyes utat!

Siess! Nehogy elnyelje őket

a végtelen enyészet!

nyelvemnek hegyén

ismeretlen szavak

zizegnek akár

őszi avarlevelek

szertelen mondatok

kobakomban

örömtáncot lejtenek

mert érzik zagyva

mivoltukat s

tudják pontosan:

értelmet nekik

az őket kimondani

szándékozó

nem igazán

lelhet


mert nem érti

pontosan

nem is értheti

mit is jelentenek



szertelen szavak

ezek mind, melyek

ide-oda

siklanak akár a

vonatok fejecskémben

kopogtatják kobakod

ezen esztelenségben



körbe -körbe kergetőznek

sőt fogócskázó gyermekeket

mintáznak



keresem szavaknak

ékes jelentését

ám gyötrelmek

közepette

sem lelem



izzadságcseppeket

verejtékezve végleg

feladom esztelen

küzdelmemet



káosszerű szúzuhatag

diadalt ült az értelem

halotti torán s a

a szertelneség egy

jót mulat a ráció

nyomorán

Szerelem bódította

létben lebegek,

a távolt közel,

s a közelt távol érzem,

pillanatnyi lázálmomtól

olykor szenvedek,

majd felriadok

s e csodáról

elmélkedem...

Vágyom látni Téged,

úgy tűnik, messze vagy

bár lehet hogy közel?

Varázslatos lényed

örökre lakat alatt

szívem szegletében.

Szeretlek , míg élek,

s ez örökre így marad,

végleg szívembe zártalak.

Lelkem kopár szikla szirtjén

magányosan áll,

szemeimen fakó fény 

borította lepel: félhomály,

ám a köd lassan tovaszáll...

Elmém üde, friss, 

ám szerelemtől ittas még,

s tébolyultságban jár...

Szívem  megint ízzó fénygömbként,

örök szerelemre vár,

azt hittem odébb szállt a köd,

ám mégis ellep a félhomály.........

nyelvem hegyén

                                 ismeretlen szavak

zizegnek akár

                         őszi avarlevelek

szertelen  mondatok

fejemben

                     örömtáncot járnak

mert érzik zagyva 

mivoltukat s 

                          tudják pontosan: 

értelmet nekik

                        az őket kimondani

szándékozó

                        nem igazán 

lelhet

mert nem érti

 pontosan 

                 nem is értheti

                                   mit is jelentenek

szertelen szavak

                      ezek mind, melyek

              ide-oda 

                                          siklanak akár a 

vonatok fejecskémben

                          kopogtatják kobakod

ezen esztelenségben

körbe -körbe kergetőznek

                                     sőt fogócskázó gyerekekre

hasonlítanak

keresem szavaknak

 ékes jelentését

                         ám gyötrelmek 

közepette

sem lelem

izzadságcseppeket 

         verejtékezve végleg 

feladom esztelen

küzdelmemet

káosszerű szózuhatag 

diadalt ült az értelem

 halotti torán s lám a 

a szertelneség  egy

jót mulat a ráció

nyomorán

múlt hordta förgeteg

homokot görgetett

kavargó homoktömeg

porát orcámba fútta

vakhomállyal teljes 

halovány múltamat

homokóra idő 

formájában mutatja

a homok pörög

az órában

mint időtlen időknek

poklában s utal

a jövőre a majdan

eljövő időkre

lelkemet homokförgeteg járta

vad vihar felrázta tenger

partján kopár szikla

hivalkodón néz le a

méybe



elmémben kusza emlékképek

kavargó táncukat járva

illegetik magukat kérkedve

s tüntetnek holnapnak

s mának...végre...

felvonulnak



fejemben káosz és rend

egmással viaskodva

ingadozó kedélyállapotokat

mérleg serpenyőjére

raknak



ingadozó hangulataim s a

kedélyállapotok káoszából

kiszabadulva keresem az

egyenúlyt s a

kiutat

láttam: szemedből

pergő könnyeket

sorba rendeződve

orcádon végigperegtek

folytonosságot produkálva

mint folyam mely

a hegyekből eredt



láttam: szemed

fakó fényét felvillani

éppen mikor üdvözöltelek

s láttam rémálmomban

e fényt végleg kihúnyni

nagyon féltelek



féltelek s óvlak

mint titkot

úgy tartalak

mint madarat a kalitka



szeretlek tényleg

légy hát szívem

kalodájának örökre

foglya végleg

A múlt emlékeit

a portól letörölném,

szerelmem emlékképeit

szívembül kiölném...

ám nem tehetem.

Nevedet , ha lehetne

elmém labirintusából

kihalásznám, mint halat

hálóval a tóból...., lásd

ezt sem tehetem.