A te földed az én földem,

Nemzeted a nemzetem.

Van-e jogod ezt mondani?

Mi több, kisajátítani?

Mondhatja azt valaki,

Hogy szereti hazáját,

Ha azt megveti,

ki ülteti fáját?

Hol a szíved?

Mihez ragaszkodsz?

Mondd, mi éltet?

Miért panaszkodsz?

Miért kiáltasz farkast,

Bűnbakot miért képzel?

Gyűlölet, hallgass!

(Ez az ember mit képzel??)

Űz a cigány?

Örül, ha nem űzöd.

Zsidó gyaláz?

Nevetséges működ…

A csermely

nemcsak érted termel…

Nem ő az,

ki téged terhel.

Könnyes szívemen
ezer seb reszket.
Nyugtalan lüktetés,
kés hegye döfködi lelkem.

Alélt testem összeroppan,
csak te lebegsz előttem.
Erőtlen kezemmel megérintenélek,
de valaki visszahúz.

Arcomon esőcseppek nyomai,
heggé vált könnyek siratnak.
Szánalomra méltó tekintetek,
tombol a vágy parazsa.

Utoljára kérem őt az égiektől,
de ők nemet intenek.
Szívem szétporlik.
Ez már a másvilág:
Ő él, én már nem létezem.

Újra virágzik bennem az élet. Éltető vizem a hit, a remény és a szeretet. Küzdök, veszítek, felállok, nyerek. Csak csatát, életet nem. Újakért küzdök, melyek egyszer régiekké válnak, és feladom őket másik újakért. Aztán könyörgöm, hogy ha csak egy pillanatra is, de jöjjenek vissza.
Mindaddig játszom ezt, míg rá nem találok a legfontosabbra. Ami mellett minden addigi fontos feleslegessé válik. Testem süllyedő hajójából csak ezt az egyet akarom megmenteni.

Még ha egy pillanatra is,

de itt lüktet bennem.

Sötét téli délutánokon,

csak a hó mossa le bűnömet.

Hóba formál testüket látván,

dühöngnek az angyalok.

Hova lett a világ!?

Egy cseppnyi öröm,

mosolyok árama, gyere már,

had járja át lényünket!

Nézd, ma a csillagokat

is leszedhetem neked.

Rombold szét,

rombolj szét mindent.

Ott állsz egyedül,

elmulasztva a perceket,

gyere már játszani.

Én még nevetni is tudok,

nézd, hogy vigyorgok,

látod a szám?

Hiába szedtem virágukat,

nem hajtották meg ágamat.

Csak a sóvárgás maradt,

mit végül eltöröltek a múlás percei.

Néha, a nem szántót föld is,

gyümölcsöt teremt.

Hiába bontották szilvámat,

nekem még az sem adatott.

Dobszó pezsdíti véretek,

s sokan egy földet, szántotok.

Mit sem törődve a földel,

ekével jelzitek vonalát,

nem  becsülve azt,

mibe magvaitokat szórjátok szerteszét.

Ma, valahol, holnap valakik,

minden pillanatban, földet szántanak.

Pillangó búcsú

CSupa–csupa virág, s mámor a zöldellő rét,

Utolsó meleg sugarát küldi a Nap szerteszét.

Hófehér szirmokon egy kis pillangó táncol,

A búcsú tánca ez, búcsúzik az öreg nyártól.

Annak idején, amikor az első röptét szállta,

Nagy-nagy örömmel járt virágról-virágra.

De eljött a komor ősz, hideg szelek fúnak,

Rohanva vágtatott el a kettőcske hónap.

 Kinek kell a dalom

Leteszem a vonóm remegnek ujjaim         

nem rezegtetem  érzelmeim húrját.

Víg dalokat énekelni már nem tudok

Ajkamra fagytak legszebb hangjaim

Túlkésőn kezdtem énekelni

Hangom egyre ércesebb

Közönségem kik hallgatnák dalaim  

Hátralévő éveik enyémnél kevesebb

Kik gyönyörködnek, hallgatnak

Keserves bús hangokat?

Van e ember ki a saját baját,

Nem tartaná, az enyémnél nagyobbra.

Azthiszem ennyi...

Magamra maradtam.

Pedig ott legbelül annyi jót akartam,

Szivemben az érzések kérdőjellel állnak

Talán ő az igazi?-vagy hiába várnak...

Nap mint nap olyan, mint egy rémálom,

Ebben az esetben a fájdalmat én állom!

De nincs mit tennem,

Igy hát erős maradok.

Határozott fejjel

Tovább ballagok.

Még mindig akarlak, 

Még mindig te rád vágyom,

De tudom, hogy bennem

ez megtestesült álom. 

 Egy kaptafára

A gondolatból születik a szó,

Bár ez sokszor fel nem fogható,

Csak ha leírod egy fehérkés lapra,

Akkor meg kérdés: valójában ki is adta?

Bár egy „kaptafára” készül minden ma is,

És sokszor még dolognak nevesincs.

Egy istenség neve vala egykoron,

Ki Babilonban (egy)-formát alkotott.

Azóta sokan próbálnak számos formát,

De elviszi őket a nyavalya, s a kórság.

Már nem lesz belőlük soha „Kapta”,

Mert „Kapta” az egyformaság Isten-atyja.

Mi arra születtünk hogy szeressünk,

és az életben álmokat kergessünk.

Nem az a lényeg hogy milyen a világ,

mert közöttünk mindenki gyönyörű virág.

A szeretet varázs a szívünkben lakik,

ettől leszünk jók és vagyunk valakik,

különleges emberek kik szeretnek,

s ha akarnak jókat is tehetnek.

Eltelnek az évek

nagyon hamar,

de valahogy felcsendül

ugyanaz a dal.

A múlt dala

az emlékeket idézi,

születni, élni

és boldogan elmenni.

Az életben

minden múlandó,

de mégis szép,

mert összegyűlik minden

örök emlékként.

Szavakba onteni meg mindig nem tudom,

Érzem hogy meghalok egy huvos hajnalon.

Nembirom tovabb,

Hianyzol nekem,

En nem kerek mast cssak legy mindig velem.

Nincs az a perc mikor ne gondolnek rad,

Suttoggnam a neved, es csokolnam a szad.

Tudom hogy nemlehet 

Mar nincs vissza ut,

Szivem most olyan mint egy feneketlen kut.

Nemhallok mar rollad,nem tudom merre jarsz,

De a szivemben egy erzes mindig vissza var!

Hu voltal,mint ahogy az le volt irva
Megis minden perced tele volt sirva.
Almodtal egy vilagot magadnak,
ahol mindenkit szeretnek 
es szivukben maradnak.
De az almodnak vege!,
ebredj hat fel,
Nem voltak erzelmek,csalodnod kell.
Visszagondolsz es leborulsz a foldre
Nem neznek rak...
Ok mennek csak elore...
Szerettel, vartal, huseges voltal.
Ottvoltal egyedul es neman csak alltal.
Csillamlo szemeid megtortek a konyben,
Es suttogtad magadban:
NEKEM CSAK O KELL.

Magány
Egyedul?
Felve es alva a sotetben
Mint lemaradt madar
Ki ha nem ugyes 
Vesztere talal..
Allva neman,..
Mozdulatlan es benan
Maganyos arcom 
Rancosodni kezd,
Fiatal eletem bucsumondast vesz.
Milyen jo lenne szeretni valakit,
Felteni es ovni ha van amit.
Szamitani ra ha bajban vagy,
Erzed hogy melette onmagad vagy.
Hianyzik...de nincs aki;
Feledni, de nincs amit.
Nincs aki azt mondja hogy:SZERET
Es a botlasaidon szerenyen nevet.

El!

Elegem van! Elég madár!

Miért szállsz le erre a tóra?

Őrült vágyat miért érzel?

Kínlódva ezer sebből vérzel.

El innét, el, vészmadár!

megrontottak. elromlottam.
örök bizakodó? már nem.
állapot: nemtudomkivagyok.
ugyanaz nem,
a kontúrok nem múlnak el.
átrajzoltak.
ceruza nélkül körbevonalaznak.
s majd a firkaáradatban,
kereshetem a valódi önmagam.

NYÁRI ZÁPOR.

Sétáltunk a liget fái alatt

néztük a szomjazó virágokat

fejüket földre hajtották

szirmuk gyűrötten alélt már

szomjazott fű ,fa és bokor

csak a nap sütött kéményen,szárazon

szellő sem rebbent a fák fölött

madár sem dalolt az ágak között

hófehér pillangó levélen piheg

várja,hogy jő majd egy kis lehelet

a pad forró,leülni kár

de ni csak,hová tűnt a napsugár?

mosolygó arcát felhő fedi

enyhe szellő ágat lengeti

térül  fordul  megremeg

terhét elengedi

a világot jól megöntözi

hull a zápor,frissítő

mindenkinek enyhítő

s ahogy jött ,úgy elszaladt

egy röpke félóra alatt

s mit lát szemünk

merre néz

rózsa emeli fejét

madár fütyül  fenn a fán

újra éled a világ.

Elvisz a lidérc 

.

Elvisz a lidérc, jaj, mihez kezdesz?
Lelked, s tested övé, s ez csak a kezdet.
Félni, rettegni, reszketve ébredni,
Remegve teng-lengni, aztán meghalni.
Ilyen a sorsod, ha nincs ki megsegít.
De a jó tündérek és a sok-sok manó,
A védelmükbe vesznek, ez elmondható!

A szív kapuja

Az égen sok ezer csillag ragyog,
s én mégis oly magányos vagyok.
Szívemben bár él megannyi csoda,
kapuja bezárva nem nyílik ki soha.
Nincs már kulcs mi nyitná
zár berozsdásodott.
Emlékeim hada csendben ott kucorog.
Most egy csillag lehullt,
fellebbent a fátyol,
Szemem lassan kinyílt.
lehullott a hályog
Gondolataim közt kulcsot
kutat szemem.
Talál is ott egyet,
bár rozsdás még is elő veszem.
Zár csikordul,ajtó tárul,
benn fiókok sora ,
Mind-mind reám bámul.
mit akarok s hogyan ?

Út, vesztő

Utam veszélyes, egyenetlen,

de elfogadom amit kapok,

a kártyaparti, bár kegyetlen,

nem kellenek cinkelt lapok.

Látom a fegyverek csövét

mégis tárt karokkal futok,

már hallani az első lövést

tudom, nem sokáig jutok.

Fegyvereim eldobtam rég

testem harcolni már gyenge

pajzsom ózon kék, ölelő ég

lábam fárad de még menne.

Ám én hirtelen megállok

a földre nézek, s az égre

szétlőtt testemről leválok

érzem, megérkeztem végre.

Volt egyszer egy

nagy menő

haja bajsza tiszta ősz

szava halkan

gyengén szól

szerelemről úgy dalol

mint esti langy fuvalat

simogat a fák alatt

minden mondat eltalál

női szívre hurkot ád

álmot hozó szép szavak

boldogságról vallanak

ki olvassa mind hiszi ,

hogy csak őtet szereti

mint éltető napsugár

szava meleg,hitet ád

ám az álom nem való

előbújik a csaló

lépes mézbe benn ragad

női lélek megszakad

testét lelkét odaadó

ki szeretettre úgy vágyó

pénzét ,éltét,vagyonát

feldobná az otthonát

neki adná mindenét

a gyönyörű szavakért

de a szavak csuklanak

hazugságról dalolnak

mert az élet oly igaz

nem  tűri a csalókat.

MESE AZ ÉLETRŐL...

Volt egyszer, hol nem volt, 
Talán igaz sem volt. 
Fiú meg egy leány, 
Úgy imádták egymást. 
Az égről sütött le a nap, 
Ők nem érezték a sugarakat. 
Csak ültek a fák alatt, 
Arcuk egymáshoz tapadt. 
Szájuk összeért, 
De szívükben ott a félsz. 
Lelkük egy és ugyan az, 
Bíznak, mert már csak az maradt. 
Fölöttük ezer madár dalol, 
Daluk nem hallják, 
Gondolatuk, más valahol. 
Beteg a fiú, sír a leány. 
De ezt nem látja senki talán. 
Szemük egymásra tapad. 
Látják-e még holnap ugyan azt. 
Vagy a vég oly közel??, 
Nincs mese menni kell. 
Nap fölé felhő borul, 
A lány arca elkomorul, 
Ne vedd el őt Istenem?? 
Tarts még kicsit én nekem. 
Hisz oly szép és fiatal, 
Élni velem élni akar. 
Vagy ha mégis menni kell, 
Hát mennyünk együtt 
Szépen el. 
Míg ő csendben könyörög 
A fiú reá könyököl, 
Nem bírja már azt a súlyt. 
Mi vállára tornyosul 
Szája súg még Szeret 
De nem hallja senki meg. 
Szíve lassan elcsitul, 
A tájra is csend borul. 
Fejét felkapja a lány, 
Átöleli fiúját. 
Keze táskába matat, 
Üveg csörren, fák alatt 
Szellő lebben, illat száll, 

Két lelket visz most tovább. 
Kicsi gyermek át szalad 
A suhogó fák alatt. 
Oda ér és így kiált . 
Nézd anya Ő alukál 

Mikor egyszer csak,
Meglátod a fényt.
Nem tudod, mi ez s miért.
Minden fáj, lucskos, meleg.
Anyád s te véred bizony ez.
Valaki rángat, pofoz,
Fejedre vizet önt, s motoz.
Aztán jön még valaki,
Orrod, füled törli ki.
De végre végre valami,
Jó meleg az anyuci.
Illata, teste ismerős,
Egyek voltunk,
Még az előtt.
Mi volt, a nagy fájdalom,
Ami eltűnt, hogy,
Hogyan nem tudom.
De karja ölel,
S ez jó nagyon.
Felnőttem én,
Óvott szüntelen,
Segítette, egész életem.
Ha fájt valami, gyógyította sebem.

Áll az útszélén a lány,
Szíve nagyon fáradt már.
Párját várja szüntelen,
Talán egyszer meg jelen.
S lám, cifra hintó áll élé,
Benne ifjú nem szegény.
Ruhája is csupa dísz,
Arcán mosoly, csupa kín,
Szaladna is már a leány,
De a kéz int, netovább.
Eddig tartott szerelem,
El is múlt oly hirtelen.
Nem érti a kicsi lány,
Mit vétet miért, nincs tovább.
Nem rég este nála még,
Ölelt, csókolt-e legény.
Kis kunyhóban, lámpafény.
Benne boldogság, remény.
Aztán teltek a napok,
Nem jön senki, nem kopog.

Isten Fölemel

Járod a földi lét vészterhes, göröngyös útjait,

Erőd sokszor fogytán, de ne állj meg!

Rágják bősz fenevadak az élők csontjait,

Átkoznak, becsapnak, eldobnak, de ne állj meg!

Csorog a démonok nyála érted éjszakánként,

Sorsod, hogy mindent túlélj, s ne állj meg!

Kiben bízhatsz? Ki világít fénylő lángként?

Első versem, remélem jó lett. Kaphatok róla véleményeket? Igazából van egy másik is, csak azt enyhén szólva kifujjolták, így azóta nem írtam.^^

 Vers az igaz szerelemről

 E történet bár régi, s nem is oly érdekes,

 mégis örökérvényűnek hiszem, ez a lényeg, nem?

 Bár tény, mit én hiszek, vagy gondolok gyakran melléjár,

 mégis: talán most máshogy lesz, s senkit nem ér kár.

" Sára, lányom, jöszte! Gyere le, de mostan, rögvest,

 különben nem sok idő, s nem hallasz, csak fél füllel!"-

 hallik a szó lentről, a leány pedig szentül tudva

 hogy mégsem neki szólnak vár, úgy tetszik, hiában.

Ölök. Kétszer.
Kívülről őt, belülről magamat.
Hiányzik valami.

Csorgó nyállal néz rám,
könnyei hullanak,
hazudik a szeme.
Megcsókolnám.

Véget vetek ennek,
megölöm.
Könyörög.
Ha őt ölöm meg
magammal is végzek.

Vége lesz.
Kell, hogy vége legyen.

Csend.

Vége van.

Bábu vagyok,
általad létezem.
Bábu vagy,
én mozgatlak.

Önző vagyok,
a testedben élek.
Önző vagy,
a lelkemben laksz.

A szemed vagyok,
rajtad keresztül látok.
A szám vagy,
mely kimondja a szavakat.

Egy ember vagyunk.
A hazugságod az enyém is.

Sarokba szorított szív,
Kitörésre készen,
nem engedem,
körbekerítem.
Téglafalat húzok köré,
egy lyukon át nézem,
ahogyan feketére vált.

Vérző fekete szívem testtelen.
Füst folyik a szememből,
kékül a szám, ajkamba harapok.
A kifolyt vérrel megitatom.
Nem támad fel.

Raktáron lévő emlékeimmel
élesztem újra.
Ő nem lélegzik.
Erőtlenül dobban még,
Ezen a bálon egyedül táncolok.