Agyam tompa, lomha,
gyér lombja, hull,
s ha a törzs marad csak magában,
akkor élhetek én boldogul,
tudatlanul.

Filozófusok, görög elmélkedők
mit is tudhatnak ők a szerelemről?
Csak gondolatok, laikus agyfordulatok
mit szív súg azt ti nem tudhatjátok.
Van egy pár, lelkük egyé vállt,
gondolkodók ezt nem értik immár.
Tudós emberek, nevetséges feltételezések,
megmagyarázni mind ezt lehetetlen.
Hogy miért ?
Kérdésünk itt már elvesztegetés.
Választ csak az kaphat ki érzi belül,
de nem csak bent , a mellkasban ül,
egész testet átjáró bizarr festőkéntki
 örömös mámorba ejti ecsetjét.

Ha Isten lennék,

vizet fakasztanék 

a szeretet kiapadt 

forrásából.

Megbánnám, hogy

embert teremtettem

a föld  sarából.

Újra alkotnám

kemény márványból,

csak szívét gyúrnám,

lágy puha bársonyból.

Megváltanám a világot 

igéretem nem késne.

Legyen már végre

az emberek közt béke.

Hallottam egy dalt.

Meghatott, ha hallom elérzékenyülők.

Most Rád gondolok, nem csak a szám

erejéig, hanem életem végéig.

Rád, gondolok, mert Te vagy nekem.

Életem, és az egyetlenem.

Kellemes lenni melletted,

nem kell, ezt hangsúlyoznom Neked.

Sok mindent alkottunk ez idő alatt.

Elszálltak felettünk a fiatal madarak.

Mire visszatértek Hozzánk, ’biz már

Lassabban landoltak.

Ők, is megöregedtek.

Felettük, is elmentek az évek.

Választanom kell a szerelem
és a forradalom között.
Hát választom a szerelem forradalmát
mindenek fölött.
Hisz ő is csak egy ember,
Egy lány,ki gyönyörűbb,mint a tenger,
Ki várja szép lovagját,hogy eljön érte egyszer.

De ha nem engem vár a lány.

Majd száraz csókkal temet be a magány.
És majd eljön az a nap,
Mikor rám borul a holnap,
És öreg,de bölcs fejjel nem jön fel új lap.

A játszmát elvesztve bedobom lapjaimat.

Egyedül töltöm el magányos napjaimat.

S majd ha a kegyelem is rám talál.

Nyikorgó hinta, nagymasnis kislány,

ölében baba - kacag a hintán.

Szép, barna asszony, ruhája karton,

röpteti lengén - mosoly az arcon.

Ülök a fűben, nézem a házat,

otthonom volt ott, ott hazavártak.

Boldogságpercek - itt hagytad nekem,

emlékbe szedve sodródnak velem.

Orgonabokor, lila és fehér,

lopnom kell róla, már nem az enyém.

Viszem a csokrot oda, hol vársz rám. 

Egyszerű sírnál érezlek, anyám.

Őszhajad ezüst, mélykék a szemed,

látom az arcod, megfáradt kezed,

édeskés illat: púder és szappan,

suttog a fenyő - köszöntlek halkan.

                 Locsolás

Mély kútból húzzák a legények a vizet,

Seregnek- forognak, lányt öntenek tízet.

Tele vödörből loccsan a víz, haj, haj, haj!

Pisze Marcsi, szőke Panni sivít: jaj, jaj!

Locsolástól lesztek szépek, üdék, frissek

Ihol szalad Piroska, ő a legkisebb!
Kap a vízből a picike nyakába, á!

És elsírja magát oá! oá! oá!

Ne ríj lányom, vigasztalja a mamája,

A locsolástól szebb lesz minden leányka.

Te leszel a leggyönyörűbb hét határon,

Lesz is kérőd legalább úgy tizenhárom…

Egy virágot jöttem locsolni
Nehogy elhervadjon nékem
S bátran merjen szólni
Ha túlöntözni vélem.

           Hímes tojás

Tojás akad ici-picuri és nagy is,

Kis Lili szívet mázol rá, a kis hamis.

Szerelembe akar ejteni egy fiút,

Azt gondolja erre ez a legjobb kiút!

Ha lovagja Húsvétkor majd meglocsolja,

Szíves tikmonyt kap tőle ám jutalomba.

Színes héjra piros szív lesz od’ pingálva,

Ha elfogadja, máris ő a babája. 

Hölgyeim

Eljött a nagy nap.

Eljött, hogy Ti üdék, és szépek

legyetek.

Mi, férfiak.

Készen vagyunk, hogy  el ne

virágozzatok, ezért

Titeket, hol kellemes illatú kölnivel,

hol vízzel, vagy szódavízzel

megöntözünk.

Húsvét alkalmából, szeretettel.

Czibere Tünde: 

Húsvét előtt 

Tavasz eljöttével közeleg 
Egy szép ünnep a Húsvét 
Addig még sok a tennivaló 
Sok minden kell még. 

Sonka, kolbász és különböző 
Finomságok az asztalon 
Mivel várják a locsolókat 
Ez fontos nagyon… 

Az ünnepi asztalnál bizony 
Sok mindenről esik szó 
Ami igazán lényeg, az nem 
Fontos, hogy meghalt a megváltó. 

Pedig ez a legfontosabb a 
Szívből jövő igazi… 
De mi csak a füvet nézzük 
Mit hozott a húsvéti nyuszi 

Majd az ünnep reggelén 
Tekints fel a gyönyörű égre, 
Megérted Jézus feléd 
Áradó szeretetét végre. 

Hogy érted is meghalt 
Vérzett, tűrt és szenvedett. 
Csak ekkor lehet igazán 
Boldog, Húsvéti Ünneped. 

Kicsi szívem megdobban,

szám tátva marad.

Megláttalak.

Gyönyörű vagy.

Szinte vonzol.

Közelebb lépek, hogy érezzem szépséges tested.

Szívünk együtt dobog,

boldogságtól lobog,

Itt vagy mellettem,

s újra érzem, testem.

Megláttalak.

Vágy fokozódik,

Testem jobban forrósodik.

Kívánom a tested, és az együtt léted

Veled.

Jézus kiállt a kereszten:

"Éli, Éli lamma szabaktani!"

Istenem, Istenem,

miért hagytál el engem?

Kioldanám tenyerem,

de nem tehetem.

Vegyétek vérem!

Emberek!

Értetek van áldozatom.

Örömhírt kiálltok.

Nincs többé lélek-halál,

a Kapu nyitva áll.

Örvendjetek!

A tenger

Sós pára szállt fel keletről,

Révedő szemembe sodródó szelektől,

Hűsítő vihart hoz a messzeség,

Nem tudni, napfény lesz-e még?

Ijeszt a csend, a szél suttogása borzongat,

A levegő hideg nyirkossága dermesztően simogat,

Hiszen én vagyok itt, és csak a csend,

Kiáltásomra Önmagam felelt.

Hirtelen a nap fénye átszúrta a sötétség fátylát,

Tán örömet hoz, homályban pislákoló királyi fáklyát,

Ragyogása hozza meg a tündöklő reményt.

Nyuszi és az ecset

Nyuszi Koma szalad, rohan,

Ecset kéne mihamarabb.

Itt van az festés szezonja,

De nincs egy ecset sem a boltban.

Hova menjen, kitől kérjen?

Már ott látom a faluvégen.

Ott legel a Ráró Paci,

A farkadból adsz egy picit?

Persze vigyed Nyuszi Koma,

Legyen ebből ecset még ma!

Lófarokból, mire est lett,

El is készült az ’ecset szett’.

Piros festék, zöld és sárga,

Került fel a sok tojásra.

Szorgos nyusz-musz egész éjjel

Pingált, festett szinte kéjjel!

2014. április 30. szerda 18. órától

Táj és kozmosz. Amit a magyar teremtéstörténet mond a Világról, Földről, Tájról és a benne élő Emberről. A világ világossága! A népmese a nap mása! A Szent Korona Tan szerződés Isten és az ember között!!! A tükör takar, szétválasztja a valóságot s egy világot eltakar előlünk, nem más mint a halál kapuja.

Kortalan világítottok,

fénynél fényesebben,

Előttetek fejet hajtok,

letérdepel a tisztelet bennem.

Selymesen szőtt versben

nekem daloltok,

kibontják a lelkem,

csoda-rímes szavaitok.

Torkomat szorítja a fájdalom,

veled sír a jajjgatás,

ha írásodat olvasom,

kitárul , megszépül a világ.

Szétterül szívemben az öröm,

Óriás József Attilák,

Köszönöm!

Már fújnak a bőjti szelek,

viharosak, nem csendesek.

Bennem gondolatok kavarognak,

fogyó hitemből kétségek fakadnak.

- . -

Ha sorsod jó, áldod a Feszítettet,

átkozod, ha keserű az életed.

Kívánságokat dobsz perselyébe,

de nem adsz soha semmit cserébe.

Jöhetne a megváltás már végre,

az ígéret  késik már kétezer éve.

Naponta szögeket verhetsz lábába,

ha nem jelent semmit Jézus halála.

- . -

Jézus nem hozott békét a világnak,

a Föld négy sarkán más Istent imádnak.

Mi van velem kérdezed,

milyen az életem nélküled.

Megmutatom, gyere be

meztelen fáradt testembe.

Kedvedért levetem kabátom,

sőt bőrömet is lehántom.

Lásd szívemet hogy dobog,

nézd ez  még én vagyok.

Láss bele gyötrő álmaimba

éjem kínzó magányába.

Tekints be mélyen fejembe,

gondolataim fészkébe.

láthatod hogyan tekereg

még minden körülötted.

Nézz szemem tükrébe

eltünt a ragyogás fénye.

Ott nem látsz csak könnyeket

Bánatot, rettegő-félelmet.

Ezen a napon vidáman ébredtem, mert

Szeretett Evelin unokám köszönthetem.

A mai nappal gyermekkorod véget ért,

Felnőtt vagy mert " 20 " éves lettél.

Sose feledd a régi szép időket, hogy

Szüleid szeretettel, ápoltak neveltek Téged.

Az első szót ,mikor kimondtad,Apa, Anya,

Szívükben megjelent a melegség sugara.

Megtanítottak járni, és beszélni, az

Örömmel és bánattal együtt élni.

Boldogok voltak minden sikerednek,

Mert nagyon örülnek,ha jó történik veled.

Apró lepke száll könnyű szárnyán

néma útja viharként zúg fülemben,

s a tér csendje kettészakadván

ver ébresztőt lelkemben.

A néma gólem moccanása

robajként tölti a teret,

százezer év csendes magánya

málik semmivé a halk zúgás mellett.

Emlékek szürke tengerén szel át az éjjeli vendég,

porból kavargó örvény cibálja szárnyát,

elemek háborújává válik e kietlen pusztaság

csak hogy visszazárja régi idők néma lakatát.

Irtani, tépni, pusztítani.

Benzinnel leönteni, s felgyújtani.

Hadd lobogjon, égjen, míg a legkisebb maradványa is van.

Eldózerolni, elbontani.

Felszántani, s mint tették Karthágóval helyét sóval felszórni.

Csak egy nagy pusztaságot akarok látni, s élvezni a semmit.

S majd valamikor egy újat építeni.

Egy jobbat, szebbet, erősebbet,

egy monstrumot, mely állja az idők vasfogát mint a Colosseum.

Rothadó virágok bűze,az éj sötét fellege. Szürke ködnek mély búja, Lelkem sirját ássa. Szívem aprócska szilánkokra törve. Élnem nincs miért, Vagy talán a boldogtalan kínzó semmiért? Nem!Nem akarom,erőm elhagyott. Méreg lüktet melkasomban, Csendes,magányomban. Mit,vagy miért nem lehet, Csak egyszerűen letenni a keresztet. Nem tudom,torkomra fagyott keserves üvöltések. Hiába nincs.csak a halál segíthet. Nem hiányzom vagy csak keveset. Mosolyom annyit sem,félgaras. Érzelmeim,szeretetem,föld alatt vacog. Nem nem akarok,tovább menni, Hagyjatok békén,elég volt. Bántottatok eleget ,csak most az egyszer ne, Had feküdjek békében le S álmodhassak egyet,mielőtt a pap felrója az utolsó kenetet!