Szél hárfa játszik régi szonettet.

Idegen a dal, hangját nem értem

Éjjel a felhők könnye elered.

Eső dobol, csöpörög az eresz.

 

Mint holdfényben táncoló gyöngyszemek.

Hajnalra az eső csak harmatcsepp.

Össze-vissza kavarognak az évek.

El nem múló hiányod ébreszt.

 

Riadt álmom az éjnek adnám vissza.

A bánatot az idő könnye kimossa.

Szépült fájdalmam lassan eleresztem.

 

Kis rés nyílik a sötét egeken.

A múlt fáin bimbózik a jelen virága

Életre hív a  Nap arany sugára.

Nekem nem kell az éj,

mit árny lep be és homály,

nem kell  az ősz, az örök elmúlás.

a tél, mikor fehérben gyászol a táj,

akkor létem is csak szendereg.

Engem napfény éltet és meleg,

lelkemnek tavasz kell és kikelet.

Nincs édesebb a bódító illatárnál

pici bimbó-rügyek kipattanásánál.

Míg az én időm visszaszámlál

utat tör előre az élet-kivirágzás.

A lét szegélyéről ámulva nézem ,

mily gyönyörű a szépülő világ

s naponta éled a reményem,

tavaszomra eljön még a nyár.

Ülök a vízparton, gyönyörködöm

víz vagy könnycseppek az arcomon, mellettem üröm

virágzik, magasodik fel

szépségtől vagy a bortól szenderültem el?!

Nézem, ahogy a folyó tiszta, nyugodt és békés

Tapinthatnám, hisz az út csak két lépés

De nem tudnám markomba tartani, szorításom bármily erős

Hisz utat talál magának, látom nagyon sietős

De nekem is, hisz esőre áll

Maradok még, míg a vihar megtalál

Egyre jobban gomolyog, néha megpihen kövön, sziklán

Szeretem nézni, ahogy csordogál

Belegondolok, mennyi apróbb s hatalmasabb életnek ad otthont

S nekünk is mennyi terhet a hátán hordott

És vitt, vezetett, hogy nekünk jobb legyen

Hát viselkedhetnénk tiszteletteljesen

Ki az ember, hogy felette uralkodjon?

Te fekete királynő
rád gondolok s remegő
hangon üvöltöm vesztettem
tessék! Én ez lettem
Sok, rengeteg hazug szó
Az idő teltével a szép benned, olyan múlandó
Hazug s mocskos belső
Ez vagy te fekete királynő

Az ember akkor él, ha emlékezik a múltra
s gondol a jövőre
de én csak a jelent néztem s akartam valóra
váltani a boldogságot egy időre
Amíg veled s magammal hadakoztam
Bizony, ki számított hátat fordított
Vagy én neki? Elszúrtam
Csak bámultam a párás ablakot
Fürdőszobába szedtem a lábam
A forró zuhany lecsillapított
De újra erőt vett rajtam a fájdalmam
Tükör homálya mögé bújva, könnyek sokasodtak
Nem szégyelled magad?

Nem szünt meg a bennem lakó gyermek,

néha reszkettet a félelem éjszaka.

Nyitva ajtóm, ha aludni térek,

betörők jöhetnek, nem riasztanak.

 

Árnyakat fest a falra egy látomás

mit tükör nem mutat, egy arcot,

Ő nem én vagyok, valaki más,

Aki helyett majd meghalok.

 

Idegen helyen járok, kapaszkodok,

egy mérföldkőre, onnan nézem

a mögöttem hagyott keréknyomot.

Isten friss fuvallatu lehelletét érzem.

 

Szívem dobban, zsibong a karom,

ébred a tudatom, már nem félek.

Az ólomlábú időt múlatják savanyú borral,

a kocsma nem füstös, halad a korral

A semmiről vitáznak, a magyar fociról

Történetük nőkről,  fele se igaz volt.

 

Szemükből a  tüz már régen kiégett

Egy ideje sorssorvasztóban élnek.

Mint szellemet idézik boldog nyarukat,

Jövőbe nézésük egy irányba mutat.

 

Szeretni már nem tud,  nem is akar

Szájízük nem az olcsó bortól fanyar

A  négy pesti vagyány szíve kihült

agg-öreg lett, hogy megözvegyült.

Le gré qui se cache sous la voile lâche du sourire

nous piétine en colère jusqu'au moment de mourir,

dont pieds brisent les coeurs en pièces par ses pièges,

avec sa rage aveugle qui gèle ses chaleurs en neige.

 
Il survivra à nous en échappant aux ruelles

du jeu perpétuel des carnassiers cruels,
où, parmi les rugissements des mortels qui crèvent,

il continue son voyage en carnage vers son rêve.
 
Le dessein qui s'est insinué aux noyaux
ricane de nous par les voix chaudes des oiseaux...

Elolvadt a hó.

Bújj ki gyorsan a fényre 

Korhadt avarból.

 

Kockásliliom,

Hóvirág és tőzike,

Kakasmandikó.

Szószátyár én nem vagyok,

csak kimondom mit gondolok.

Egyszerű a szóhalom,

világos minden mondatom.

Néha vígan táncolok,

majd fájdalomról dalolok.

Ebben kedvem meglelem

azért írok, mert jó nekem.

Tévelyeg botló lábam,

de utamra rátaláltam.

A völgyben járok boldogan.

A csúcs tőlem messze van.

Nem vágyok sikerekre,

szemem meresztem a hegyre.

 

Én nem tudok a Parnasszusig mászni,

ereszkedj le hozzám, ki tudom várni.

 

A komor árokból ki kapar majd elő,

kit nem borzaszt el a parton úszó fertő,

ami a tiszta szívbe is holtig benő?

 

Ki lép, ha kell, önmaga árnyán is túlra,

ki nyújt kezet, ha nem fogadom el, újra,

félelmek folyamát is, ha kell, megúszva?

 

Mert ezek a falak zord acélból vannak,

s minden ugrás is csak mind mélyebbre farag,

ki lesz, kiben hitet alulmúl a harag?

 

Ez az odú bennem létező cella csak,

mégis, a remény csírái is elhagynak,

ha a száj csak csukott, míg a tett hallgatag!

Eljön egyszer, tudom jól,

szürkén, mint a kiszáradt talaj,

bundája puha pihetoll.

 

Szemében izzó kétkedés,

enyémben könny, szívemben bánat,

nem megy neki a széptevés.

 

Farkas, farkas, és én gyenge bárány,

remegek, szörnyű hatalmad látván,

tökéletes, az őserő

fehér fogak közt tör elő. 

 

Farkas, farkas, ha morgásod hallom,

minden porcikámmal csak azt vallom:

kívánom ezt a szörnyű vészt,

s nem bánom, hogyha elemészt.

Alábukhat még a világ,

ha hamisság, csak kábulat,

min nem mulat, bár pofát vág,

ha felrázzák, a társulat?

 

Bábuk vagyunk olcsó fából,

otrombán szól kopott hangunk,

nincs önmagunk, mégis mástól,

a koldulástól lopjuk szavunk!

 

Egymást nézzük műmosollyal,

két szívtolvaj, ében és bükk,

lelkünk vétjük, míg besokall,

mint vad robaj, a csekély nyűg!

Réges-régen
Útra kéltem
Keresvén a Fenséges Édent,
Kereshettem,
Mégsem leltem,
Még gyászos égnek mezején sem.

Egyszer aztán,
Egy rút télen
Egy lány szemében Én megleltem,
Ez a lány volt,
Ő volt Éden,
Kihűlt ajkán pihent le vérem.

Ültem ott én,
Gyertyafényben
Fájdalmam síri tengerében,
Árnyaknak zord
Csendes habján,
Angyal szárnyán némán már,
Fel csak fel, égbe szállván.

Kérleltem őt:
Vigyen messze,
Mondja meg, hogy Én miért éltem!
Ő gyászos hangján ezt felelte:
"Hamvak vagytok,
Kik a szélben
Örökkön némán remélnek,
Mígnem aztán aludni tértek."

Álltam ott én,
Sötétségben,
Néma Sztüxnek kihűlt vizében,
Örökkön már,
Kéz a kézben:
Szállunk együtt a csillagfényben.

 

 

Hiányzik

 

Életünk során oly sokszor hiányzik,

Nehéz meglenni nélküle sokáig.

 

Igazán ellazul tőle egész testünk,

Szavak nélkül melegíti fel szívünk.

 

Vágyunk rá, ha magányosak vagyunk,

Áhítjuk, ha boldogok vagyunk.

Gyakran csak úgy hiányzik, oly nagyon,

Okát megmagyarázni mégsem tudom.

Még is kell, minden másnál jobban.

 

Egy pillanat is elég sokszor belőle

Gyengédség lesz úrrá rajtunk tőle.

 

Ölelés ez, mi is lenne más,

Lelkünknek igazi boldogság.

Télbúcsúztató

 

Megtörtént a téltemetés,

egyre hangosabb már a nevetés.

A gyermekek künn játszanak,

a növények hamar burjánzanak.

Olvad a hó,

ez így már jó.

 

Csiripelnek a madarak,

bőgnek a szamarak.

Örülnek hisz vége a télnek

már hallik is az ének.

Messze már a tél.

Csak álmomban hull a hó

Virágzó fákra.

 

*

Tavaszillat száll.

Fagyott szíveket olvaszt

Sápadt napsugár.

 

*

Fű és lomb zöldül.

Virágszőnyeg, madárdal.

Akarsz-e többet?

 

*

Ibolyát csókol,

Táncba hív tavaszi szél.

Mondd, örülsz-e, mondd.

Úr a sár

 

Télvégén már sápadt a hó
Eltakar és minden múl.
Otthon ülök, ha fú a szél
Dorombolhat kint a hideg tél.
Ó, be meleg a kis szobám!
Régóta én tudom már:
A fenn a Nap, de úr a sár.

Depresszió

Az ereimet vagdosom,

a falat karmolom,szemem könnyel tele,ez az öngyilkosság jele?

Miért vagyok ilyen szomorú?

Elöntött a bú.Három napja nem eszek,lehet ezért vagyok olyan beteg.

Igen, most már tudom,ezt az életet már unom.Szemem könnyel tele,ez az öngyilkosság jele.

Tavaszváró

Odakint küzdenek az évszakok
Ki menjen, és ki maradjon
Idebent duruzsol a kályha
Lángnyelvek kelnek táncra

Ködfátylat húz a tájra a tél
Az érkező tavaszi naptól fél
Félti a rideg, fagyos világát
Készíti saját szép jégvirágát

Kispatak bújva siet a völgybe
A jégpáncél alól néha kilesve
Siet a fagyos hegyi lejtőn
A völgyben a tavasz előbb jön

Itt lent nyílik már a kikerics
A hónak már híre sincs
Vidáman szállnak a lepkék
A felhőtlen ég gyönyörű kék

Farkas Attila 2014 február

 

Vihar

 

Forró nyári délután jött a vihar

Forgó szele söpört, port kavart

Rettentő erejét mutatva süvöltött

Villámmal, dörgéssel, üvöltött

Öntötte az égi áldást, ahogy lehetet

Az eső csak esett, csak esett

Tombolt a vihar, tele volt haraggal

Nem törődött a sok kárral

Minden úszott a nagy árral

Tört, zúzott amerre járt

Iszonyú erejét kiadva odébb állt

A nap újra csak sütött, csak tündökölt.

 

 2014.03.02.               Farkas Attila

Szeretet

Valahol, van egy takaros ház,
Benne, egy gyönyörű virágszál.
Két kicsi lánnyal éldegél benne,
Neveli őket becsületre, tisztességre.

Nincs ott gazdagság, és pompa,
Mégis a boldogság, szeretet otthona.
Nincs ott helye, mindent hóbortnak,
A rég értékek, ott még fontosak.

Tudják milyen esténként beszélgetni,
És tudnak, a másikkal együtt örülni.
Ha kell, vigaszt adnak egymásnak,
Mindig ott vannak a másiknak.

Nem keseregnek azon mi nincs,
Számukra a szeretet, a legnagyobb kincs.

 

 

Közeleg a nap

 

Közeleg már egy ünnepnap,

Mely talán, a legszebb nap.

E napon azokat ünnepeljük,

Kik nélkül nem lenne életünk.

 

Ők azok, kikért mi igazán élünk,

Ők azok, kiket a legjobban féltünk.

Kikért már háborúk is dúltak,

Akikért férfi könnyek hulltak.

 

Ők jelentik az életünk értemét,

És Ők adnak nekünk reményt.

Szerelmüket elnyerni, igazi kiváltság,

Velük együtt lenni, igazi boldogság.

 

Gyermekeinket tanítják, és óvják,

Szeretetükkel, a családot összetartják.

Régi önmagamnak csekély árnyéka vagyok már csupán, eltünt a régi dac,az oroszlán méltóság,

Csontig lemart tetem,a falnak üvöltve kínom vérrel körbe festve a csendes hajnalon.

Néma hallgatás,éjsötétbe burkolódzva nyugtat,a legmélyebb magányoság,

Harcaim idő előt vesztve , maradványait csak a pernye siratja egy sírhanton.

Tűz ami elszunyadt időnek előtte,a kín mi parázs gyermekit megölve,

Fekete korom fekete a lepel mely eltakarni akarná lelkem,miként a földön fekszik.

Társad voltam oldaladban,

szíved partján megnyugodtam

álmaimat velem szőtted,

bánat könnyem letörölted.

 

Rögös úton velem jöttél,

ha elestem felemeltél

Te lettél a sorsvégzetem,

barátom, szeretőm, férjem.

 

Ne engedd el, fogd a kezem

félek az éj sötétjében.

Mennék hozzád ott az Éden

hol  csillagod fenn az égen.