Csigaház

Visszahúzódok csigaházamba,

Koppan a szó rajt,

de hagyom!

Minek lázadni, vagy visszatámadni.

Értelme nincsen,

nem akarom!

Régen egyszer, valamit ígértem,

Én ezt betartom,

én ezt tudom!

Drága Lepkém

Nyitott tenyeremre,
Rászállott egy pille,
Szép színes szárnyain
Látszottak apró bájai,
E röpke teremtmény oly
Szép volt és bűbájos,
Hogy, "szó bennszakad,
Hang fennakad,
Lehelet megszegik."
Ámultam őt öt percig,
Egyszer csak a lepke,
Szárnyait felemelte,
Kezeim közül ki surrant,
Szemeim elől el suhant,
Tenyerem üresen maradt,
Mert a lepkém elszaladt.

Befőtt  

A nap a hold már ott a spájzban

A befőttek és uborkák között

Friss csalamádé is be-beköszön

Égitesteknek mutatnak hátat

Nem érheti őket semmi világos

Már eltettem mélyen magamat

Csak egy pár fogást semmi aranyat

Fedőt rácsavarom dunsztban ki lát most?

Ha én tenger lennek ,

Címkék:

 A napraforgó az én virágom,

Isten bizony nem is bánom,

Úgy hasonlítunk mi egymásra,

Mint az ikrek hasonmása.

Forgunk erre,forgunk arra,

Keressük hol Nap sugara,

Melegebb és erősebb,

Így a virág lehet szebb.

Mikor megunjuk a Napot,

Szárainkat lehorgasztjuk,

Szirmainkat összehuzzúk,

És a sok magot mind kirázzuk.

Fel szabadult koronánk,

De ,ha újból jön a nyár,

Megint forgunk jobbra -balra

Mert miénk a Nap sugara

Vilhelem Margareta    [ W.B]

Egy barát...


Egy barát mindig kiáll melletted,
És támaszt nyújt a nehéz helyzetekben,
Segít ha a bánat lassan felemészt
Mert nem akarja, hogy elenyéssz.

Ha szomorú vagy felvidít
s, ha kell bármiben segít,
és ha hajnalban felhívnád,
mert, meghalt a kiscicád,
átmenne hozzád titokban, átkarolna,
s, füledbe súgná, hogy melletted van.

Ha van egy igaz barátod,
de nem mindennap látod,
tartsd vele a kapcsolatot,
akár e-mailben akár telefonon,
mindegy csak tudd hogy, hogy van,
és, hogy mikor találkozhattok újra.

Tenger

Kíméletlen sokszor, néha meg épp kegyes,

Lehet becsmérelni, de szeretni is érdemes.   

Ellát táplálékkal, temérdek tengeri jóval,

Milliók utaznak rajta csónakkal, hajóval.

Eltűnik, s visszajön naponta vagy kétszer,

Nevezik sokan úgy is, hogy ez egy ékszer.

Táborozni, strandolni, napozni a partján

Igazgyöngyöt szedni mélyben az iszapján.

Neptunusz óvja régóta békességét, rendjét,

A háromágú szigony őrzi a vizeknek csendjét.

Tépett zászló

Tépett zászló a vár fokán
Ázott fázott nagyon soká,
Pirosodok a sok vértől,
Ingerült a fehér dértől.
Komisz ág pingálta zöldre,
Aztán letette a magyar földre.

Az életképek a fejemben mint valami elvont műremekek
Újjászületnének boldogan mint a naív kisgyerekek
Kopnak ,a foszlányai kavarognak a látképben
Szinezhetetlen máz védi értelmetlen, ez így élettelen
Nem vagyok éretlen, önmagamat kutatom
Szertenézek mindig akad rá alkalom.
A tapasztalat erősít, mondják sokan akik élnek,
De mit érnek ha belül nem lettek mások csak gépek.
A ház ami omladozik elkell időben hagyni
A festék nem fog rajta, csak újra leomlik.
Fiatal vagyok de a lelkem vetekszik egy vénével
Minden ember így fog járni aki nem bír bánni a vérével

A lélek háta görbül, ha bún súlyát cipeli

Ha nincs vezetőd az úton könnyű eltévedni

Hiszed tiszta maradhatsz, ha jön a kísértés,

hiu remény csak, mire ködfálylat von az ég

Elmebetegnek tűnök, szemem lassan nem bírja már a tükröt,
Két én lakozik bennem a tudatos és amit még eltűrök.
Az utóbbit a vágy vezérli, halmozott élvezetek, semmit tevés
A tudatosabb felem közli ekkor nem lesz semmit evés csak kiégés
Nem mozdít bennem semmit,ha elképzelt célt tűzök ki,
A gondolat napi vendég, hogy az ágyból miért keljek ki.
Kisiklott az életem, vélhetően én tettem, de miért tettem...
Gondolataimmal önmagam mérgeztem, mindenkit taszítottam önmagam ellen vétkeztem

Az élet célja: örömben leélni, amit csak lehet belőle,
Szabadon, szeretetben, démonokat messze kergetve.
De hogy lehet szabad az ember, hogy másnak ne ártson?
Egy láncok nélküli embert, legtöbben önzőnek tituláltok.
Nem éritek fel ésszel, hogy a szabadság a társ záloga?
Te őrzöd az enyémet, cserébe énsem szorítom tiédet markomba!

Sokszor bolyong fejünkben a csend foszlott homálya,
epekedünk érte, de ha megkapjuk, se csukódik az ember szája!
Üressé válik aki nem befogadó, színessé lesz aki a boldogságot hajtja
Az én szívem túl nagy ez kavarja az elmémet bajba!...

Miért?

Miért olyan nehéz

a szív, a test, a lélek,

miért nem lehet csend

szívemben, míg élek,

miért zúg, jajgat

egyre bennem a lét.

Mikor én csak menni,

előre szeretnék!

Váratlan

Már nem várok rá,

de velem volt szívemben,

elkísér életem végéig, remélem.

Elkísér, erőt ad,

vagy elgyengít

de segít, nyugalmat ad

hűen velem marad.

Mikor is zsendült,

már nem is emlékszem,

de tudom hol voltam

akkor éppen.

Álltam egy ablaknál

az utat néztem

akkor jött, suhant át

lelkem tükrében.

Konyhából be,

Korom sötét,

Így lehet, hogy

Kézben villa

Nem tíz köröm

Karcoltatta össze velem

Unott, sötét arcodat

Nem szól a száj

Hallgat a szív

Süket a fül

Csendes a táj

A zaj is elül,

itt legbelül,

nem csendesül

Kiálts ha fáj!

 2012.12.21. A 12-es relytéje   Téli napfoduló,Mily gyorsan közeledik. A maják tudták, ismerték a jövőt, Pontos emlékművük jelöli az időt.Végleg eltűnik a Nap, vagy elszáll, elrepül a Föld. Fekete alagúton át ujjászületünk,vagy kirepülünk, s megszűnünk.Isten adta az időt, Most elveszi, visszaveszi létünk. Mi lesz a virágokkal, lepkékkel, S a madarak majd fészkükre hová szállnak?

Bocs! A versírást már 8 éve próbálgatom / csak úgy magamnak/ de a számítógéppel csak mostanában ismerkedem!

Fáradt pillangó röpke sóhaja száll

A tikkasztó hőségben kiszárad a száj

Már a madár sem dalol reggelente

Lehull  a falevél, minth ősz lenne

A Nap gyilkos sugara mindent feléget,

Árasztanám vízzel, itatnám a földet

Tavasszal reméltük idén bő termés lesz,

De junius ki régen  barát volt, ma ellenséges

Aztán jött a vihar, zordan csörtetett,

Befejezte a "munkát" amit a Nap elkezdett

Bájos virágok fejecskéjét törte,

A pustítás nyomát hagyta a gyümölcsösbe

Az ember harcolhat, de győztes a természet

Mást nem tehet, csak kérheti az Istent

Parancsolja meg a Napnak, a szélnek, a felhőknek

Legyen barátja az emberi világnak, a Földnek!

Hallgatni arany

Nagyokat mondani mindenki tud,

Igazán nem nagy ügy.

Naggyá az is tehet valakit, amikor

A száját be fogva hallgatni tud.

Ha kéred

Neked adom szemem ragyogását
Hogy jobban lásd a jövőnk.
Hozzá izmom feszülését
Hogy tenni legyen erőd
Ha kéred

Adom lábam fürgeségét
Szorgalmam-figyelmem
Terveim szépségét
És végtelen türelmem.
Ha kéred

Mert mind ez nélküled mit ér
Ha nincs közelséged
És nincs felém nyújtott kéz,
Ha béna a kezem mivel ölelnélek
Hát csak kérd


Nem maradt már semmim
Csak szívem remegése
Én azt is neked adnám
De akkor mivel szeretnélek
Azt ne kérd.

Amit Ti bizalommal elmondtok nekem

Én azt egy nagy Tok-ba beteszem

Van rajta egy TiTok biztos reteszem

És, hogyha benne van a TiTok

Hozzá többé már nem nyúlhatok

Zárva marad az a Tok

Mert csak így maradhat Ti-Tokban, a titok

Részeg…

Részeg vagyok, pedig nem is ittam!
Ittam, de csak fénylő tekinteted.
Tekinteted, mely megbabonáz, s átjár,
Átjár és átkarol csodásan.

Csodásan, de sejtelmesen,
Sejtelmesen és a csontomig hatol.
Ki vagy Te, látomás, vagy angyal?
Angyal, ki bűnéért velem lakol?

Veszteség szinomíma,mely bármire értendő
Minden embert körbeölel, mint a szúrós savas eső.
Lélekbe mar, átkoz hosszas fejezeteken át,
A élet útvesztőjén a emberben társat talált.
Ez nem afféle veszteség mely anyagi vonzatú lenne,
Ez a belsőnk oszladozása, miként elhagy a motiváció szele!

Mikor elveszik belőlünk a tettvágy, helyére oson a világvége,
Nagyobb veszteség ez a halálnál, mikor elveszik a belső lelki béke.

Fotó

Ráncos lett képed, s a fotód,

Ideges a kezem, nyitva komód.

Tárva a fiókja, de miért is vettem elő?

Azt hiszem utólag, ötletem nem volt nyerő!

Önkéntes

Önként mentem a csatába,
Régi ellenség nyomába.
Öldökölni, s poklok ellen,

Mámorított harci szellem.
Egyszer aztán megérkeztem,
Senki mást, csak magamat leltem.

Ez az érzés hihetetlen!

Nem akarom,

Én mégis kirekesztem!

Érzelmeimnek lába kel,

Ezzel egy új szerelmet tárva fel!

Miközben a szobámat tisztítom,

Ha rád gondolok,

Rándul meg a szívizmom!

Zöld a fű és kék az ég,

Felnézek és látom még,

Látom még a Napot,

Meg az új holnapot.

Addig jó míg látom,

De azt nem várom,

Hogy e látvány megszünjön,

S többet elő ne jöjjön.

Érdemes?

Oltani a tűzet? − semmi értelme sincs,
Leég úgyis minden, és nincsen annyi víz.
Nagyon szerettelek, de elmentél tőlem,
A tűz porig éget, á mindegy, − felőlem…

Minden vágyam olyan emberek közt élni,

kik önzetlenek s boldogok, kiket kizártak a világból.

A partra szűlték őket, hol minden bűntől mentesek.

Sétálnak a folyószélen, hol az embertömeg elrohan.

Egyre gyorsabban, szélsebesebben, nem törődve,

értelmet nem adva a Szeretet, Boldogság szavaknak.

Feltünt az égen egy csillag, egy jel

szerelem gyújtotta egy májusi éjjel

Csillogó fénye, a szemükbe érve

szívükön át a bebocsájtást kérte

Égető tüzet a hajnali harmat sem oltotta

Az ébredő Nap is őket csodálja

Egymásba égett szerelmesek teste

új nap indult, s egy új élet kezdete

Vágyakozó tekintettel nézek fel az égre,

Válaszokat keresve az élet miértjére.

Elhalványul a sok Csillag és a Hold is hallgat.

Ők sem tudják megmondani, mit hoz majd a holnap.

Tudom az az élet rendje, hogy születnek újak,

Értem, hogy a leáldozott életek elmúlnak.

Azt az egyet viszont mégsem tudom elfogadni,

Hogy az igaz embereknek, miért kell korán halni.

Istenem ott fenn a mennyben hozzád fordulok most,

Mivel választ kérdésemre még senki sem adott.

Mondd meg Uram, mi végből is vagyok e világon,

És a célt mit nekem szántál, vajon megtalálom?

Búcsú

Utolsó szava csak annyi volt: pá!

Zakatol szívem, ahogy fogyott termete,

Olyan érzésem lett – hoppá!

Nem látom már többé sohasem.

Kínoz még ma is az a "pá",

A szívemben örökre üres a helye.