A hazug ember nem néz a szemedbe,

       hátsó gondolatok járnak a fejében!

       Neked rosszat akar ez világosan látszik,

       sunyi, leszegett feje erről árulkodik.

 

Egy kis boldogság, mivel,

Szívemnek Te vagy a minden,

Lelkemnek Te vagy a erő és hit,

Életemnek Te vagy a boldogság,

Hol vagy Te vidám srác!

 

Bárhol is vagy, megtalállak,

A lelkemnek egy mécsese vagy,

Világítasz bárhol jársz,

Az utad pedig fénylik, Te jóbarát!

 

Keress, keress Engem, Te fénylő bogár,

Melynek fénye mindig utat talál,

Szívembe szállj, és élj ott,

Mert Én élek ott!

 

Szívem tele érzelemmel,

Csurdig töltött félelemmel,

Találj hát meg,

Te kedves kis bogár!

Balaton ősszel

 

Ledér lányként vetkezett nekem,

Ígért fényt, de felhőbe bújt.

Láttam, ahogy eddig sose láttam,

Igazán, s újból megújult.

 

Léhán viselte esti ruháját,

Ide-oda ringott, fel s alá.

Láttam, ahogy eddig sose láttam,

Illegette, kellette habját.

 

Lustán ébredt minden reggel,

Irigy felhőket ringatott.

Láttam, ahogy eddig sose láttam,

Isteni szép volt a Balaton!

 

Léha, ledér és lusta is volt,

Imádtam sétálni mellette.

Láttam, ahogy eddig sose láttam,

Itt voltam, itt ért az este.

Álmodban.....

 

Álmodban melléd bújok a takaród  leszek
én leszek az édes álmod,  s a lélegzeted.
Akkor ott minden lehetsz ha te is akarod
csillagok közé repíthet szíved s két karod.


Aludj....
aludj csendesen még ne várd az ébredést
nyugodt lelkedre valóságot hozó feledést.
Maradj még, maradj  velem a végtelenben
ebben a csodás, éltető édes szerelemben.
 

Takarózz be most lágyan  lelkem erejével
kezem bizsergető, ringató lágy melegével.
s csak akkor ébredj, ha majd  te is akarod
ha az álomból a valósághoz húz két karod.

http://www.youtube.com/watch?v=-Y39jJ67K44&feature=related

 

http://www.youtube.com/watch?v=Sq7_zh59Kzk&feature=related

    Álmomban, töröttszárnyú madárként  vergödök,

    Az ághoz láncolva, mozdulni is alig  merek!

    Éreztem, hogy  valami visszatart, akárhogy  rángattam

    a láncokat eltépni nem tudtam! -

   - pedig én repülni akartam!

 

   Ébredés után álmomon tépelődve  rá jöttem:

   rab madárnak nem lehetnek vágyai,

   azt kell elfogadni, amit     meg engednek neki!

   Pedig a madarak repülni  akarnak:

    -  szabadon, láncok nélkül szállni a magasba!

Visszafordítanám az időt ha lehet

Ismét csókolnálak, ölelnélek

Veled élnék újra, csak te veled

Istenem add vissza könyörögve kérlek

 

Vén időm lassan lejár az órám ketyeg

Igértem holtomiglan csak Téged szeretlek

Voltál a boldogságom a minden voltál

Itt hagytál s azóta miattad könnyezek

 

Vendég volt csak nálunk a boldogság

Idegen lett a ház mióta elmentél

Várlak, bár tudhatom, hogy hiába várlak

Ismerős arcod a fájó szívemben él

 

Visszatartanám a boldogság madarát

Illatodat őrzi szekrényben a ruhád

Végten az út az öröklét végtelen

Isten országában, majd ott találok Rád

Kicsi angyal

 

Megbámulom jövet és menet,

Igen, csakhogy nagyon zavar a keret.

Már ismerősként mosolyog rám régen,

Ikon Ő, egy templomi képen.

 

Megmaradok én, miatta a hitben,

Ide vonz a szívem, és ez így van rendben.

Miért vagy szép leány, Te csak festett angyal?

Igaziból senki sem szerethet, legfeljebb magasztal.

 

Miatyánkat kérem, hogy léphess ki a képből,

Istenemet hívom, hogy segítsen e végből!

Megígérem szívből, hogy vigyázok reád,

Izzó szerelemmel ölelgetnélek át.

 

Gonosz tündér szállt a Földre

Ismerős ,de nem várt lélek

gyorsan gurulnak levelek,

idegesen táncot lejtenek..

 

Gondolatban kesö nyár ez

idegen,de ismerős,

gondolatban ,gyorsan elszáll

így már lassan jön az ősz.

 

 

 

Gyorsan jön és hamar illan.

Illatos ősz ,sárgán,kopva,

gyeplőket fog gondolatban,

Ideges, s a nyarat fogja.

 

 

 

Gyenge szélnek is van átka.;

Incselkedve figyel teret,

gyúrja magát,gyerült fákra

Irigyli a Nap meleget.

 

 

 

Gomoly felhőket   is hoz  az égre,

Iszonyatos szürkességgel,

Galamboknak,  gilickéknek,

így rongálja meg feszküket.

 

 

 

 

 Szerettem s,tévedtem,

 Kivántam, és nyertem,

         gyakran.

 

 Hazudtam ,s megcsaltam,

 Kit nagyon imádtam,

       sokszor.

 

 Remegtem s,reszkettem,

 Amikor vesztettem,

      néha.

 

 Voltam szeretve is,

 Voltam szerető is

         ritkán.

 

 Néha bocsájtottam,

 néha bocsájtottak 

 néha szerettek is,

 néha én szerettem,

      sokszor.

 

 

 

Ránc-ránc, ezer ránc

Ezer ráncon őrült tánc

Idegeknek lazult lánca

Nem egy örömtánc

Harmincnyolc év munkaviszony

Sok, és, kevés, jaj, ez iszony

Nincsen nyugdíj, nincs munka sem

Miből hát, az iszom, eszem

Felnevelve lányod, fiad

Kérdezhetnéd, nekik, ki ad

Életüknek szabad teret

Két kezükbe lágy kenyeret

Fejük fölé, majd fedelet

Hol az apjuk, franc se tudja

Talán, épp, macáját dugja

Vagy talán egy féldekással

Májat bomlaszt, nagy hatással

A munkához, öreg vagy már

Ha keresed, mondják, hagyjál

Másnak kell az, te meg húzz el

A jövődtől, így, búcsúzz el

Púp vagy te már a hátakon

Büdös zokni, a lábakon

Vidd kereszted, látón-vakon

Összenőttél úgy is vele

Mit lépsz az egészre zsezse

Állj tükörbe

nézz magaddal szembe,

itt én vagyok, ott te

Én tiszta üveg vagyok,

nem homályos, mint te

A maszkodat vesd le,

csak egy percre

A valóságot látod,

az igazi arcod

Észre veszed,

hogy Én, Te vagyok!

Nyár, nyár, vége már

Itt is, ott is ökörnyál,

Ám,

Nem az ökrök pofájából,

Csak

Pókmirigyek zegzugából

Szellő hátán, szélnek szárnyán

Ide-oda száll

Kicsiny pókok útra kelve

Pókos nótát énekelve

Fickándoznak, ugrándoznak

Mikor végre, elfáradnak

Pókmamához hazatérnek

Otthon mindent elmesélnek

Esti fészkük melegén

Oly édesen elpihennek

Mint, akárcsak, te, meg én

Verseny!

Egy Ady-s versszerkezet a feladat, és bármiről szólhat a vers!

.

1, A vers szerkezete:

első sor. X  (nincs rím)

második sor: A

harmadik sor: B-B......(Pl: Ég a tűz ropogva ég) első és utolsó szó azonos

negyedik sor: A

2, A második követelmény: páratlan sorok első betűje mindig azonos legyen a vers végéig, csakis ugyanaz lehet (pl g-g, p- p ... vagy bármi)

3, a páros sorok mindegyike csak i- betűvel kezdődhet

4,  a vers hossza 4X4 - 6X4 sor

5,  a verseket Október 5-ig kérem feltenni,

6, több verssel is lehet nevezni

 

GONDOLATOK ÖNMAGAMRÓL!

Az élet összefüggéseit átgondolva, a történéseket kielemezve,

arra a végeredményre jutottam, az ember sokszor kevés ahhoz,

hogy mindent kézben tartson,és mindenkinek megfeleljen.

Sajnos van időszak, mikor szeretnél olyan lenni, amit elvárnak tőled,

ezzel eldobva egyéniségedet, megtagadva elveidet, önmagad.

S mikor nem sikerül olyanná válnod, akkor csalódottan azt gondolod,

te nem vagy képes beilleszkedni.

Pedig igazából nem erről van szó!

 

"Álmodjatok, álmodjatok hát, mert az álmodót meg lehet ölni, de az álmot soha. Aki nem álmodik, az nem tud kilépni önmagából; aki nem tud kilépni önmagából, az semmit sem ad másoknak, annak másoktól sem jár semmi, azt elhullajtja az idő: mint száraz levelét a fa."

 

Theodore Von Leviathan: Törött álmok

 

Félelemtől reszkető törött álmok,

Ordítják: Múlj el, te döglött álnok.

Halálba menekülő törött álmok,

Életre hívott Marionette-bábok.

Fekete menyecske, fekete szemek, 
sudár, mint jegenye, a hangja varázs. 
Mély-sötét szemében emésztő parázs, 
megégvén szerelme koldusa leszek... 

Rongyos lett a lelkem, én szegény itt most, 
a porban koldulok, hűs csókját kérem. 
Esdeklőn nézek rá, felforr a vérem, 
mert ékes dereka, s combja mily izmos! 

Zuhatag-haja mint éjjel a vizek, 
holdfényben hullámzó emlőin zizeg, 
buján friss tavaszi szellőknek ölén. 

Én, mint ki alva jár varázslat alatt, 
szerelme koldusa, nincstelen alak, 
könyörgöm, engedjen erénye övén!

 

Lassan eloszlik a gomolygó pára a tó felett, ahogy jő a hajnal,

A suttogó éj párája szinte észrevétlen illan el a felkelő nappal,

Az öreg fák álmosan nyújtják karjukat a szikrázó kék ég felé,

S a fény pajkosan szórja vidáman táncoló csillámait lábaim elé.

 

Ahogy lépdelek az erdei ösvényen a fák lombjai védőn átölelnek,

Arany szárnyú pillangó száll kezemre, majd pihenten tovalibben,

Az út szélén piros pipacs tárja szirmait s méhek isszák édes nedűjét,

Hétpettyes katica bontja szárnyait s reppen fel a kéklő égbolt felé.

 Verseny!

Egy Ady-s versszerkezet a feladat, és bármiről szólhat a vers!

.

1, A vers szerkezete:

első sor. X  (nincs rím)

második sor: A

harmadik sor: B-B......(Pl: Ég a tűz ropogva ég) első és utolsó szó azonos

negyedik sor: A

2, A második követelmény: páratlan sorok első betűje mindig azonos legyen a vers végéig, csakis ugyanaz lehet (pl g-g, p- p ... vagy bármi)

3, a páros sorok mindegyike csak i- betűvel kezdődhet

4,  a vers hossza 4X4 - 6X4 sor

5,  a verseket Október 5-ig kérem feltenni,

6, több verssel is lehet nevezni

 

A végtelenbe vezető utak összeérnek, mint a hegyi patak mikor a folyóhoz ér,

Az emberi bűnök egyszer feloldozásra lelnek, ha hiszed, s ha tudod hinni még,

Az út végén mindenkinek felelni kell akár akar, akár nem, kivétele nincs senkinek,

De a sors általában nagylelkű, s megbocsájtja az életünkben elkövetett bűnöket.

 

De azért jó lenne úgy végigmenni az úton, hogy ne taposd le azt ki melletted halad,

Kerüld ki az araszolót, ne sodord le, hisz Ő is előre menne, akkor is, ha néha elakad,

Lehet, hogy fáradt, mert nem kíméli az élet s oly sokszor bántották már az útja során,

Ki a gyengét félrelökve akar előrébb kerülni, arra dicsőség és elismerés sehol nem vár.

Napraforgó

 

Kecsesen nyúlik az ég felé, tányérját a fény felé tartva,

Színe, mint az aranyló méz, ahogy a nap megcsillan rajta,

Sárga szőnyeget terít a földre s a kék éggel összecsókolózik,

S a sok napraforgó a magasba nyúlva a végtelennel találkozik.

 

Hullámzik a mező, ahogy forognak s táncolnak a langyos szélben,

Arcukat magasba emelve szirmukat megfürdetik a napsütésben,

A hajnallal kelnek s a nyugvó nap utolsó sugaránál térnek pihenőre,

Meleg, puha színüket rácsókolják a vásznat megfestő szorgos ecsetre.

Szeretem az esőt, mikor csendesen áztatja a földet,

S a leveleken nevetve hintázik a sok huncut vízcsepp,

S mikor a nap fénye finoman átölelve csókot lop tőle,

Szivárvány fest színeket az égen kecsesen úszó felhőkre.

 

A szemerkélő esőbben sétálva, érzem a föld illatát,

S a csillogó tócsák megőrzik lépteim elillanó nyomát,

Hajamnak göndör fürtjei nedvesen arcomba hullnak,

S a vízcseppek gyöngysorként körém koszorút fonnak.

 

Mire a tisztáshoz elérek, nyoma sincs az átfutó zápornak,

A fény ereje lassan átveszi a sötét felhők felett az uralmat,

A párás erdő félhomályából kilépve azúrkék felettem az ég,

Olyan vagyok, mint az erdei tündér ki a vihar után visszatér.

Testem hűvösen öleli át a mélykék óceán s fogva tart,

S, ahogy sodródom befelé, úgy távolodik tőlem a part,

Úgy tűnik el szemem elől mintha nem is létezett volna,

Mintha a vágyaimról s érzéseimről semmit nem tudna.

 

Fázom, nedves ruhám átölel s lassan mozdulni sem tudok,

Testem még nem adta fel csak a lelkem, Ő már régen halott,

Lassan lebukik a napfény utolsó sugara s a horizont elsötétül,

S a koromfekete óceán a mélybe húzva engem kér feleségül.

Fekszem az ágyon, lassan éjfélre jár az idő s a sötét átölel,

Hallgatom a csend hangjait, s a gondolat újra szárnyra kel,

Lassan felülök, fejem lehajtom s hallom szívem dobbanását,

Mintha súgná, felejtsd el a múltad, az út másfelé visz tovább.

 

De nem tudok, mert minden szál fogva tart és nem enged el,

Lehunyt szemem mögött képek s érzések villannak sorra fel,

Hiányzol, s hiányzik minden mi volt vagy csak szerettem volna,

Bilincsbe verted lelkemet, mert hazudott a szemed mosolya.

Néha az út kettéválik, s külön folytatjuk tovább,

A sors másfelé visz s emléked lassan köddé váll,

Néha még visszanézek, s a múlt árnyéka megérint,

Felrémlik mosolyod, s csókod még elér a lelkemig.

 

Néha még könnyeket csalnak szemembe az emlékek,

Néha érzem álmomban forró, szenvedélyes ölelésed,

Néha hallom fülemben, ahogy szólsz, ahogy nevetsz,

Néha még látom, mikor az úton futva felém sietsz.

 

De már nem vagy enyém s én lassan, de elengedlek,

Hagyom, had szakadjon a szál, ami összetartott minket,

Kezem még emléked után nyúlna, de nem hagyhatom,

Nem tarthat lelkemben örökre, az Érted érzett fájdalom.

Boldog csak akkor lehetsz, ha Te is viszont szeretsz,

Ha mindkét oldalról lobog a tűz, s ez a láng körbevesz,

Ha egy kicsit is elszunnyad az egyik oldalon a parázs,

Észre sem vetted, de a boldogság Tőled már messze szállt.

 

Fura dolog ez, néha nem is tudod, mi az mi utad kíséri,

Mikor lehetsz boldog, s vajon a boldogság mindig megéri,

Néha el kéne engedni, hagyni had menjen tőlünk messzire,

Menjen, amerre szeretne, s legyen a választottja a kedvese.

 

De nem hagyjuk, akarjuk akkor is mikor már nincs remény,

Mikor a másik szemében már nem gyújt tüzet a szenvedély,

És hiába a küzdelem, könyörgő szó s a fájdalom könnyei,

Ha menni akar, visszatartani nem lehet, el kell engedni!

Késő délutánba hajlik az idő, az utcán emberek sietnek hazafelé,

A metró bejáratánál a tömeg elakad egy percre, majd megindul lefelé,

Fiatal lány kabátját szorosan összehúzva lassan lépeget, néha meglökik,

Egy percre megáll, körülnéz, majd elindul újra, mintha várna vagy keresne valakit.

 

Már majdnem elér a mozgólépcsőhöz mikor váratlanul megtorpan s visszafordul,

Arcán a vonások megkeményednek s szeméből ezernyi könnycsepp útnak indul,

Sietve menekül a kíváncsi pillantások elől egy félreeső, csendes sarokba,

Befordul, igyekszik magát elrejteni a kíváncsi tekintetek elől a félhomályba.

Kaput nyitottál a lelkemen és én nem tiltakoztam,

Soha meg nem élt vágyaimat útnak, Te indítottad,

S én hagytam, mert jó volt érezni, hinni és remélni,

Szerettelek s bíztam, hogy Te is viszont fogsz szeretmi.

 

Hosszú utat tettem meg, míg rájöttem a hit nem elég,

Ha csak én szeretném, abból nem születhet szenvedély,

Lelkem falaid döngették, de ajtót Te nekem nem nyitottál,

Mondd miért jöttél, ha őszintén szeretni soha nem akartál.

 

Próbálom eltemetni lelkemben az emlékeket, de visszatérnek,

Nincs olyan nap s perc, hogy ne idézzem fel mosolygó szemedet,

Hiányzol akkor is, ha tudom nem rajtam múlott, hogy vége lett,

Éjjelente, ha Veled álmodom, párnám issza fel a forró könnyeket.

Egy sötét alagút közepén, hol nincs élet, ott állok én,

A múltam mögöttem, s a jövöm előttem a semmibe vész,

Indulnom kéne, mert a két világ között elveszhetek,

De csak állok a hideg falak közt, s fázósan reszketek.

 

A szívem visszahúz a múltba, az érzések visszajárnak,

S a két határ szélén csak a magány az, mi megtalálhat,

Néha jő a józanész és fülembe súgja, indulj, ne tétovázz,

Felejtsd el a múltat, mert a rég emléke elhagy s tovaszáll.

Néha kifelé mást mutatunk magunkból,

Mint ami valójában a lelkünkben tombol,

Ilyenkor az állarc mögött védelmet várunk,

S úgy teszünk, mintha védené is várunk.

 

De persze nem így van, tudjuk jól,

A külső világ bármit is gondol,

Ami ott van bent a lelked közepén,

Az a világ az igaz s az most a tét.

 

Az állarc csak színjáték semmi más,

Védenéd önmagad, de ez csak ámítás,

S mikor már nem segít, és nem takar,

Porba hull, s lelkedben vihart kavar.

Zökken a vonat megáll,
füstött okád csendben,
Az égen madarak szállnak
hangtalan zenében.

Villámok szórodnak,
a felhötlen égböl,
álmok pusztulnak,
az ábrándozó lényböl.

Sóhajok,letört fa ágak,
égettek,halottak,
csendes árnyak úsznak,
s emberek vajúdnak.

Hullnak a viz cseppek,
a göznek hamvai,
végtelen életek,
legyözött ,bús lelkek.

Ki sírna...

.

Rázza a fát a szél,

Pedig már rég nem él.

Már nincs semmi esély,

Merev szemekkel néz.

 

A szél most gödröt ás,

A vihar a legjobb társ.

Lehajol, könnyet ont rá,

De pusztán csak csontváz.

 

Az ég most leszakad,

Csak a halál marad.

Az élet elszalad,

Ki sírna, nem akad.

 

 

Hogyha megint újból kezdenéd,
Biztos ,megint ugyanazt tenned ?

Életednek kis,apró gondjait
Ha lehetne másképp rendeznéd?

Vállalnád újból a kinos szenvedést,
Ha az élet adhatna új esélyt ?


Mernél e ,mindent elölröl kezdeni
E vak vilagban a fényt keresni?

Mernéd e ,a szivedet kitárni?

E érzeketlen Világnak ôrômöt okozni?

 

Mernél e, újból szégyent vallani,
A sikertelen élet elött leborúlni?


Kezdenéd e ,elölröl a rosszat?
Mi vegig kisérte szenvedö útad.

Szeretnél e, újból nagyon szeretni,
Ágyban szeretöddel újból szeretkezni ?,

Megcsalnád e , néha nagy szerelmed
Ha tudnád ,hogy ö is megcsalt már téged ?

Volt, hogy csúful becsapott az élet

Az utat felszedték előttem amerre haladtam

Üres szívvel szájam sosem beszélt

Csak talpon akartam maradni töretlenül, bátran

 

Nem vágytam a Napig, csak fény felé

Talpnyalók, árulók közé soha nem keveredtem

Vágyat kergettem magamhoz mérve

Még az árnyékom sem járt soha hatalom közelben

 

Vágytam szeretni, szívből ölelni

Mertem lázadni a rossz ellen, ma is élre állnék,

ha az életet kell megvédeni

Erős hitemmel minden jóért szembe széllel mennék

 

Javakkal nem halmozott  az élet

Utolsó gönceimet, csak kérd odaadom néked

Befogadtam minden jót és szépet

Remélem, hogy a mérlegelés nem talál könnyűnek

Híradás

 

Rázza a fát a SZÉL

Pedig már nem ÉL

Már nincs semmi ESÉLY

Merev szemekkel NÉZ

 

A szél most ÁS

A vihar a legjobb TÁRS

Lehajol, könnyet ont RÁ

De már csak csont-VÁZ

 

Az ég most SZAKAD

Csak a halál MARAD

Az élet el-SZALAD

Ki sírna, nem AKAD

Kiskutyám

 

Kiskutyámnak se füle se farka

Mégis a nagy csontot akarta.

Rajzoltam egy csontot eléje,

És megette az egészet ebédre.

 

Kiskutyámnak az orra grafit,

Amit a ceruzám kanyarít.

A kiskutyám csupán irka-firka,

S ezzel be tellett az üres irka.

          Gondolat

 

A gondolatból materializálódik a szó,

Bár ez sokszor fel nem fogható,

Csak ha leírod egy fehérkés lapra,

Akkor meg hamar kész a „kapta”.

 

Bár a „kapta” többnyire ma csak fa,

Régente sem volt doromboló macska.

Egy istenség neve vala egykoron,

Ki székelt és (egy)-formát alkotott.

 

Azóta sokan próbálnak számos formát,

De elviszi őket a nyavalya, s a kórság.

Már nem lesz belőlük soha „Kapta”,

Mert „Kapta” az egyformaság atyja.

Most már Ők mennek el,

Ők, a kortársak.

Valahová, túl a sejtelmeken,

túl a gondolaton,

s talán pihennek.

 

Itt voltak otthon,

e földön éltek.

Itt nyugszik testük is

a földben.

Gondolatuk szárnyalt,

szállt túl a képzeleten,

most vele száll a lelkük.

 

Most már Ők mennek el,

majd rajtunk a sor.

Mióta ember születik, él,

nevet, sír és szeret,

ez mindig így volt.

Ha hívnak menni kell,

oda, hol talán nincs gond,

nincs felhő, napsugár, s virág.

Akkor majd megyünk,

s tudjuk, lelkünk hazatalál!

 

A cipöm kopog,

vészes csend

boritja elmém,

s lilás szirom,

lassan kering

   Várok,

suttogod nevem,

mit ,csak én hallok       

s a szürke köd 

mi borul az égre,

fénytelen, és vak.

   Allok,.

a néma éjszaka

nesztelen zajában,

és állva várok,

az érzések,vad

viharában.

  Csend.,

betölti a végtelen 

teret,s lassan,

meginog a föld,

s várja jöttödet

  Hiába

kopog a cipöm,

árnyak fátyola

boritja a testem,

s fülem nem hallja,

 a suttogott nevem. 

 

 

Egy rossz álom



Furcsa dolgot láttam, álmomban az éjjel,
Kóbor cica voltam, anyám kötényébe.
Cirógatta hátam, fényezte a szőröm,
Enyhe meleg borzolta, a didergő bőröm.

Boldog álom ringatott, térdei között.
Pillantásom, szeme fényével ütközött.
Bajszom simította, füleim, hegyezte
Dicsért is, szidott is, viccesen, nevetve.

Visszasimogattam, karmom be nem húztam.
Vér serkent ki bőre alól, s fellobban haragja
Meg rázta kötényét, sicc kiáltott.
Seprűért nyúlt nyomban, a konyha sarokba.

A márvány és a szó

 

A márvány és a fű is beszél,

És szavakat sugdos a réti szél.

De csak kevés fül érti e szavakat,

És az ki érti, botjával odacsap.

 

Miért feleded a múltat?

Miért dobod el a jövőt?

Utad bár más lábával járod,

A te nyakadat töri a járom.

 

Az egyik füleden bemegy a szó,

A másik füleden kijön a szólam.

Így már érthető (hiszen),

Nincsen közte semmisem.

Kommunikáció

 

A márvány és a fű nem beszél

Nem hallják a felhő mit regél

Miért fest dombokat a szeszély

Az ember üregből ki-benéz

 

A teste nagy szikár kitartás

Egyedül andalog nincs bajtárs

Mert annyit üvölti hogy hajrá

Kopik a felsőbb szint az alváz

 

Térerő az már nincs leszakad

Az útból az égi kimarad

De a táj vele búg kiszalad

Az Isten üteme kiakad

 

Lassan

Carpe diem!

                      

Verj csak szegeket

Az üde szép fába

Van harapófogód

A vas bármikor kijárhat

 

Akad csiszolód is,

A réseket eltüntesd

Kis szintetikus pácod,

Aztán valami jó is kisülhet

 

S ugyan egyre vékonyabb

A gerenda, a léc,

De ugye mindig helyrehozod,

És most már félre sem lépsz.

Rám talál

 

Kékszemed néha rám talál,

Izgalom tölt el Te csudalány.

Ne feled soha, éretted égek,

Gazdag jutalmat szán tán nekem az élet,

A baj csak annyi, hogy szólni mégis félek.

Játszom

 

Játszom a szavakkal, ahogy Veled néha,
Unszolni nem kell, mert jólesik régóta.
Drága leány Te vagy az ünnepem,
Igaz szerelmem, de nem csak az ünnepen!
Titkainkat tudója: Te és ez az óda.

 

 

Mária! E név ősi,

Sok élet van e-névben,

s oly sokan vannak Ők,

mint csepp a tengerben.

 S a tenger cseppekből épül fel!

 

Marika! Mások segítője,

megértő feleség, barát,

harmóniára törekszik,

 fontos a gyerek a család.

S ha szeretve szeretik, Úrnő!

 

Marcsi, Marika, Mara,

mind mind  e név változata.

Keserűség, bánat elkerülje,

lépteit szeretet kísérje.

 

E név viselőit az Isten éltesse!!!!

Vinném magammal

            a fényt,

A nyár árnyait,

a napsugarakat, s a

            virágokat mind.

 

Vinném a telet

            vakító hóval,

dombot, hegyeket

            fehér takaróval.

 

 

Vinném a csendet,

            az éjjel hangjait.

A madárdalt, a füttyöt,

             a brekegést,

             ugatást,

             s ezt mind, mind.

 

Vinném magammal

             a tengert,

a hullámok lágy susogását.

 

 

 

 Peregnek az évek

 s hajamon őszi szél,

 lengedezik,

 s bejárja lelkemet.

 A szenvedélyek,

 lassan lecsitulnak,

 s magával hozza

 az idő , ősznek 

 megkopott színét,

 ,testemet átjárja

 létem elmúlása.

 Peregnek az évek,

 mosnak sok emléket

 mik feltörnek néha,

 s törlik érzelmünket,

 csodás életünket,

 mely oly semmivé lett,

 de néha boldoggá tett.

 Kopog az ősz,

 újból beköszönt,

 keresi a nyarat,

 mely lassan elillant,

 s magával vitte,

 legszebb éveim,

 a bohém vidámságom,

 s reményteli vágyam,

 s az élet színeit.

Ó, Te csillagos ég

milliárd szikráddal,

de szeretlek! Nézlek!

Elmerül szemem ragyogásodban.

A göncölszekér vágtat,

vagy áll felettem?

Nem tudom.

Őrizd mag titkod!

Vigyázz rá! Hagyd ragyogni!

Az ember gyarló, nem kell

mindent tudnia.

Bár kíváncsi, kutatja

titkaidat, de ne engedd,

hisz mindent nem tudhat.

Ragyogj felettünk, nekünk,

értünk! Hisz így szeretünk.

Hisszük, hogy ez örökké

így lesz. Ember , Neked

ragyognak a csillagok!

Gesztenyefák lombjai közt megleshettem én - a csodás

Bíborszszínű napfelkeltét és a hajnal csillagát.

A felkelő Nap ragyogása átfestette az eget.

Ám odafönn a baloldalán - egy fehér csillag a horizont éke lett.

Mindhiába a ragyogás, a bíborfényű kavalkád.

Elhomályosítani nem lehet - a hajnal szelídfényű csillagát.

 

A Hajnalcsillag szelíd fénye számunkra egy üzenet:

Nem kell félnünk, mert odaföntről figyelnek ránk és fogják a kezünket.

Hatalmas erő, mely c sillagokat rendez

Üstököst és bolygót pályára terelget

Káoszból rendet tesz, majd rendből káoszt

Elme fel nem fogja, mit űrtávcsövön lát most

Millió hatvánnyal számolni nem lehet,

Mily sok galaxis tölti ki a teret

Fényes szupernovák, robbanó csillagok

Fehér törpék, gamma kitörések, vörös óriások

 

Idő örvényében forog gyorsuló világunk

Fényévekkel mérünk, míg halandók vagyunk

Makro és mikro-világ is mindennek csak része

Időnek, embernek egyszer lesz majd vége

Biztos csak egy van, minden változása

A száguldó univerzum gyors tágulása

Nem láthatjuk hatalmas világunknak szélét

Ősrobbanás megfejtése mozgat tudós elmét

 

Ha Földünket egyszer el kell majd hagynunk

Csillagok közt lehet más bolygó otthonunk

Tér időben elvész, majd  fagyott világunk

Féreglyukon átszáguldunk, érkezünk, távozunk

Átesünk-e feketelyuk esemény-horizontján

Sötét erő sötét anyag elnyel minket talán?

Káosz uralkodik

 

az elemek fölött,

 

melyek rendetlen

 

kuszaságban

 

bolyonganak

 

a térben, mint

 

csupasz ragrímek

 

kopott versemben,

 

rendezetlen

 

részekből álló

 

riasztó végtelenben....

 

Versem nem rímel.

 

Botrányosan hangzó

 

strófák hada vonul

 

fejemben sorról sorra.

 

Rendeződjetek végre

 

verssorok, alkossatok

 

egészet, mert 

 

 

ha mégsem teszitek,

 

a végső enyészet

 

áll majdan bosszút

 

rajtatok, s elnyel

 

benneteket a végzet,

 

s rendetlenségbe

 

felhalmozott betűkupac

 

lészen sírhantotok!

 

Szivárvány híd ékelődött

 

a föld, s az ég közé.

 Benne csodaszép fények,

 érdekes színek, élénkek.

 Ezernyi merész, érdekes

 árnyalat virít a nap alatt,

e becses művén Istennek

 angyalok járkálnak 

oda-vissza a fényhídon,

az ékes szivárványon.

 Feszülj  szépívű lajtorja,

 villantsd meg színeidet,

 mutasd  a halandóknak

 végre meg a helyes utat!

 

Siess! Nehogy elnyelje őket

 

a végtelen enyészet!

 

Fehérre meszelt falon

 

sápadtan komor fények

 

cikáznak, szíveket elfojtó

 

fájdalmak bújócskáznak.

 

Ijedten villogó szempárok

 

fénylenek a vaksötétben,

 

lámpaoltás után félnek.

 

Magányos kicsi szívek

 

dobpergő hangon

 

dalolnak keserű éneket

 

a végső fájdalomnak,

 

tar kislabda fejek

 

játszani próbálnának,

 

de a végzet elragadja

 

a kedves lelkeket.

 

Üres térben keserű

 

sikolyok hallatszanak,

 

s vésztáncukat járják

 

a halálsápadt falak......

 

 

Csillagszerü,fények,

zöldes csillogása,,

villám gondolatok,,

zajos koccanása

a néma sötétség,

hangos kacagása,

ki nem mondott szavak,

zürzavaros harca,

szeleknek vihara,

lelkeknek az árnya,

 s bilincses kezek,

láncot tépö zárak

kattogása,s szemeknek

pirosban úszó,

szenvedélyes  láza,

boldog reménytelenség,

a reménynek átka,

vad,szeles viharok

kihalt pusztulása.,

bölcs gondolatok,

boldog mámora,

zavart lelkeknek ,

elképesztö álma.

Hajnal pirkadása

sok életnek kára,

rémek és árnyékok,

gyors ,sietös léptek,

illanak a szélben ,

s lassan felébredek,

s magamhoz térek,

s gondolataimat,

lelkembe bezárom,

hogy senki se tudja

ezen a Világon, 

s ne is értse senki,

mi dúl az agyamban,

mily esztelen gondoknak,

vagyok én rabja.

Kerekem gurul

agyam forog,

lábam mozog,

cipőm nem kopik.

 

Szemem mindent lát

issza a táj szépségeit,

a jó idő mindig felderít,

 hajamat borzolja a szél.

 

Kerekem vígan gurul,

agyam egyre csak forog,

lábam erősen mozog,

cipőm a földön nem kopik!

 

  Tippeljetek a címre!  A nyertes ajándékot kap!

 

 

Első nap

Ma van a napja hogy megszülettem

Jövevényként megérkeztem

Új világba átlendültem

Üdvözöltek kellőképpen

Nem tudtam, hogy mi történt velem

Mire jó a két kis kezem

Mire használjam a szemem

Miért beszél mindenki nekem

Óvtak vigyáztak rendesen

Rászóltak mindenkire "csendesen"

Mosolyogtak rám kedvesen

Nehéz volt a pelenkám nedvesen

Egy fél liter anya tejet levertem

Az utolsó cseppig lenyeltem

Rá is pihentem kegyetlen

Egész nap a hátamon hevertem

 

 

Világ születik

 

És kezdetben valaha a semmi…

Az elmédben hova tudod ezt eltenni?

Sötét volt a világ, és úr volt a káosz,

Nem világított, mint agykoron a Fárosz.

 

És akkora lett, mint a gyufafej,

Az egész nagy-nagy világegyetem.

Csupa energia, tetterő,

És vele együtt megjelent az IDŐ.

 

Azóta a fénysebességével tágul

Vég nélkül, de határosan száguld.

Vajon meddig tart e féktelen vágta,

Mikor ég ki, mint egy szúrágta fáklya?

 

És egyszerre elöntött mindent a fény!

nyelvemnek hegyén

ismeretlen szavak

zizegnek akár

őszi avarlevelek

szertelen mondatok

kobakomban

örömtáncot lejtenek

mert érzik zagyva

mivoltukat s

tudják pontosan:

értelmet nekik

az őket kimondani

szándékozó

nem igazán

lelhet


mert nem érti

pontosan

nem is értheti

mit is jelentenek



szertelen szavak

ezek mind, melyek

ide-oda

siklanak akár a

vonatok fejecskémben

kopogtatják kobakod

ezen esztelenségben



körbe -körbe kergetőznek

sőt fogócskázó gyermekeket

mintáznak



keresem szavaknak

ékes jelentését

ám gyötrelmek

közepette

sem lelem



izzadságcseppeket

verejtékezve végleg

feladom esztelen

küzdelmemet



káosszerű szúzuhatag

diadalt ült az értelem

halotti torán s a

a szertelneség egy

jót mulat a ráció

nyomorán

Titokban

 

Tudom, csak titkon,

tétova kezemmel megsimogatlak

érzem lüktető kicsi kis szíved

szeretem a gondolatot is

mely elidőz rajtad

gyönyörködik szemem

- csak a fényképedben-

messze vagy szívemtől

messze nem ismerlek

nem tudom mit tudsz

mire nézel vársz most

nem tudom mit fogsz kezedben

mit álmodtál

álmodsz-e már

de tudom várlak

várom hogy majd egyszer

ha minden jóra fordul

majd megismerlek

 

Unokám ma 9 éves. Aztán minden jóra fordult!!!

Szerelem bódította

létben lebegek,

a távolt közel,

s a közelt távol érzem,

pillanatnyi lázálmomtól

olykor szenvedek,

majd felriadok

s e csodáról

elmélkedem...

Vágyom látni Téged,

úgy tűnik, messze vagy

bár lehet hogy közel?

Varázslatos lényed

örökre lakat alatt

szívem szegletében.

Szeretlek , míg élek,

s ez örökre így marad,

végleg szívembe zártalak.

Lelkem kopár szikla szirtjén

magányosan áll,

szemeimen fakó fény 

borította lepel: félhomály,

ám a köd lassan tovaszáll...

Elmém üde, friss, 

ám szerelemtől ittas még,

s tébolyultságban jár...

Szívem  megint ízzó fénygömbként,

örök szerelemre vár,

azt hittem odébb szállt a köd,

ám mégis ellep a félhomály.........

nyelvem hegyén

                                 ismeretlen szavak

zizegnek akár

                         őszi avarlevelek

szertelen  mondatok

fejemben

                     örömtáncot járnak

mert érzik zagyva 

mivoltukat s 

                          tudják pontosan: 

értelmet nekik

                        az őket kimondani

szándékozó

                        nem igazán 

lelhet

 

mert nem érti

 pontosan 

                 nem is értheti

                                   mit is jelentenek

 

szertelen szavak

                      ezek mind, melyek

              ide-oda 

                                          siklanak akár a 

vonatok fejecskémben

                          kopogtatják kobakod

ezen esztelenségben

 

körbe -körbe kergetőznek

                                     sőt fogócskázó gyerekekre

hasonlítanak

 

keresem szavaknak

 ékes jelentését

                         ám gyötrelmek 

közepette

sem lelem

 

izzadságcseppeket 

         verejtékezve végleg 

feladom esztelen

küzdelmemet

 

káosszerű szózuhatag 

diadalt ült az értelem

 halotti torán s lám a 

a szertelneség  egy

jót mulat a ráció

nyomorán

 

múlt hordta förgeteg

homokot görgetett

kavargó homoktömeg

porát orcámba fútta

 

vakhomállyal teljes 

halovány múltamat

homokóra idő 

formájában mutatja

 

a homok pörög

az órában

mint időtlen időknek

poklában s utal

a jövőre a majdan

eljövő időkre

 

 

Szilva,szőlő

          szedegetni Jó,

Szíves szóval

          szeretnivaló.

Számos szemet

          számba tehetek,

Szilvát, szőlőt  mind

           megehetek.

 

Szedem szépen

           szőlőszemeket,

Szüret szerzi

           e szép örömet.

Szilva, szirup,

            színes üvegek,

Színig tele

            kamrába mennek.

 

 

1. Jön az ösz 2012-09-03 15:02:59 hétfő

   Itt a ősz ,beköszönt, kék ég bontja szárnyait, hullatja a könnyeit harmatként. Virágoknak szirmai beisszák ,s apránként a napfénynek átadjak, üzenetet azért ,csak küld, esőt issza már a föld. Vándor madárnak nincs helye országában,minden évben kopogtat ,csak csendesen, lerázza a leveleket a fáknak ágairól, s üzeni a tavolból : Jövök, !készüljetek fel tücskök,ne zenéljetek, rigó fütye hallkuljon, s fáknak szine fakuljon., leveleknek szinei, rozsdásoknak nézzen ki!

lelkemet homokförgeteg járta

vad vihar felrázta tenger

partján kopár szikla

hivalkodón néz le a

méybe



elmémben kusza emlékképek

kavargó táncukat járva

illegetik magukat kérkedve

s tüntetnek holnapnak

s mának...végre...

felvonulnak



fejemben káosz és rend

egmással viaskodva

ingadozó kedélyállapotokat

mérleg serpenyőjére

raknak



ingadozó hangulataim s a

kedélyállapotok káoszából

kiszabadulva keresem az

egyenúlyt s a

kiutat

láttam: szemedből

pergő könnyeket

sorba rendeződve

orcádon végigperegtek

folytonosságot produkálva

mint folyam mely

a hegyekből eredt



láttam: szemed

fakó fényét felvillani

éppen mikor üdvözöltelek

s láttam rémálmomban

e fényt végleg kihúnyni

nagyon féltelek



féltelek s óvlak

mint titkot

úgy tartalak

mint madarat a kalitka



szeretlek tényleg

légy hát szívem

kalodájának örökre

foglya végleg

A múlt emlékeit

a portól letörölném,

szerelmem emlékképeit

szívembül kiölném...

ám nem tehetem.

 

Nevedet , ha lehetne

elmém labirintusából

kihalásznám, mint halat

hálóval a tóból...., lásd

ezt sem tehetem.

 

Ha találkozunk

spontán az úton

tényleg elinalnék,

próbálnék elillani

akár a pillangó

a réten...meglásd

ezt sem tehetem.

 

Nem tudok lépni,

ha hirtelen meglátlak,

belém hasít a tudat:

földbegyökerezett lábbal

állok ott előtted...

Végtelen tereken

parttalan tengeren

pontatlan pontokon

fényes napsütésben

ködös vakhomályban

fakó arcok feltűnnek

a sors sodrásában



az élet mindig e

két véglet között

jelenthet éppen

szépet vagy rútat

az emlék akár

élhet is bennünk

vagy akár

meg is fakulhat



két véglet az élet

szegényen vagy gazdagon

vagy a kettő között

parttalan partokon

a lét tengere sosincspart

rőt szikláit mossa,

buja emlékszenvedélyeket

észfelszínre hozza



két véglet az élet:

szegényen vagy gazdagon

vagy a kettő között

pontatlan pontokon

a lét sodrásában

mint csónak a viharban

ide-oda sodródsz

az iradatlan tajtékban.

Elhaló

hulló falevél

libbent elém

lopva lépek el

            leesett

lehullt lábam elé

Lehetne lepke

fellebbenne

             szállna

elfeledve küllemét

belemerülve

a repülésbe

Elhaló hulló

             falevél

vele elfut

elhal a szél

Lassan ellépek

             félve

mellém hullik

halkan

egy elvált

              falevél

Néha gyűlöllek

 

a múlt miatt,

 

olykor szeretlek,

 

s a szenvedély

 

már, úgy érzem,

 

rám zuhan végleg.

 

Elnyomja értelmemet,

 

ingadozó kedélyemet

 

magam se értem...

 

Mi ez a hullámzás?

 

Micsoda váltás ez?!

 

Állandó gyötrelem.

 

Hullámzó kedélyek,

 

őrjítő érzelmek

 

tengerében úszva

 

evickélek,

 

próbálkozom, s küzdök,

 

eszeveszetten

 

csapkodom a kezeimmel

 

a tajtékzó hullámhegyeket.

Emlékképek fátyolában

látom sudár termeted,

vaksötétben , félhomályban

gyertalángja lebegett.

Fényvilágította arcod éle

még szívemhez ér, oly közel,

hogy leheleted még

tisztán érzem, szerelem

mámorában úszik szívem.

Szépívű orcád éle szerelmed

pecsétjét szívembe véste.

Acod éle arcomhoz ér,

még érzékelem érintését,

őrjítő szerelmed zenéje

szívem dobján zengi

vad, érzéki énekét.

A múlt emlékképei a ködbe vesznek,

szanaszét-foszlányokként lebegnek,

melyeket elmém oly mostohán kezelt,

s rájuk memóriám egyszer sem felelt.



Foszlányok világa ördögi körbe zárva,

ha belőlük kikerülni szeretnétek,

a múltból könnyen a jelenbe tértek.



Mert nem számít a múlt, csupán a jelen,

a múlt csak egy felesleges elem lehet

csupán, függelék , hiábavaló , felesleges cicoma.

A jelen a lényeg: létezésünk örök záloga.



A jövőt azonban még nem ismerheted, az még titok,

s ha személyiséged az okkultizmusra éppen nyitott,

akkor tarot-ból könnyen megjósolhatod magadnak:

vajon a Sors Neked : halandónak mit tartogathat?...

Pár botor verset írtam,

néhányat , amig bírtam,

de szavaim tára kifogyott,

odafennt kajánul nevet a Hold.

Bár az égen számos csillag ragyog,

Versíró fegyvertáram ma már halott.

Próbálkozásom a Hold érdeklődve lesi,

minden lépésem kíváncsian figyeli.

Mivel nincs már újabb ötletem,

álomra hajthatom végre fejem.

Röpke , elillanó

létben,

parányi fény

az éjben,

ám pár pillanatra

felvillan, majd

ki is alszik nyomban.

Életünk is

csak egy pillanat,

s hamar eljön

a pirkadat,

mikor lélegzetünk

is eláll,

s szívünk dobogása

megáll.

Ha e tényre

magányomban

töprengve gondolok,

arra a tanúságra jutok,

bár a földön

múló örömök érnek,

inkább adom

át magam

az öröklétnek.

 

Tengernyi fájdalom

sugárzik arcodon,

ezt olvasom le róla

ó, édes Jézusom.



Mennyit szenvedtél,

még sem keseregtél,

csak némán tűrtél,

világon megkönyörülvén.

Fekete macska szalad az éjben,

zöld szempár villog a sötétben,

zsákmányára gyilkos módon támad,

ki karma közé akad, könnyen ráfázhat.



Szaladj egérke, rohanj a sarokba,

menekülj végre, ne legyél ostoba!

Ha nem futsz elég gyorsan,

végül nagyon pórul járhatsz.



Vedd tudomásul ,

itt csakis a macska az Úr,

ki akár cicalány is lehet,

léted csakis tőle függhet...

Ha álmodom , közel vagy,

ha fennt vagyok, távol vagy.

Ha kimondom : szeretlek,

elhallgatok, megijedek.



Megrémülök hangomtól,

elriadok bátorságomtól,

mert a félelem bennem él:

szerelmünk véget ér!



A kimondott szónak

nyomatéka van,

az érzelemnek félő, ha

kimondják vége van.



Vakmerőnek lenni

nem bátorságra vall,

ám meggondolatlanság,

s nagy ostobaság.



Ha némán szeretünk,

s azt nem hangoztatjuk,

bölcsebben cselekszünk,

s boldogok maradunk.

Csak Tiéd a szívem.

Szemed pillantása rebben,

s pásztázza testem önfledten,

kezed kezemhez ér...



Halk szavakat súgsz fülembe még,

szívem lángja örökké érted ég

s míg dobban , mindig csak tiéd.

Szempillám lecsukom,

kezem feléd nyújtom,

s te kedveszegetlen

hajtod fejed ölembe.



Boldog arcvonásod,

rezgő szempillantásod,

kedves sóhajtásod

lágy dallamot zeng.



Még most is fülemben

cseng e kedves zörej,

mint kőre esett pénz,

úgy csendül fel e zene.



Szívemet dobbanni

hallod, elhallgattatni

még te sem tudod:

"Szeretlek!"-zengi.



Csak néked dalol,

zenéje hozzád szól:

szeretlek, míg élek,

s benned remélek.



Egyetlen vagy,

kit örökké imádok,

kinek nyomában

nem hiába járok.

Átokszerű létben ülök,

nincs reményem, csupán tűrök.

Különvonulok a világtól,

szenvedek minden hiánytól.

A honap sem hoz reményt,

nem jelent fejleményt.

A semmi közepén csücsülök,

világ zajaitól menekülök.

Remény nélküli reménytelenségben,

egy kis csillag világít fenn az égen.

halovány fénye alig-alig látszik,

körötte pár csillag egymással játszik.

Nézem a tájat,

látom a fellegeket,

szívemben bánat

keres magának helyet.



Nézem az arcodat,

s két szép szemedet,

hallom a hangodat,

szád sóhajt lehelt.



Szemedben bánat,

Orcádon könny lepereg,

Fejem kebledre hajtom,

mellettem a helyed.

 
Csak vagyok, s nem létezem

nem  teljes az életem.

Úgy elvagyok, nem élek,

Istenem!

 

Nincs bennem reményed!

A hétköznapok csak úgy telnek,

törvényeid be nem teljesednek.

Öntörvényűen pergetem napjaimat,

s így élem meg pillanataimat.



Talán ha ismerném törvényeidet,

miszerint e világot alkottad,

akkor beteljesíthetném akaratodat,

mely terv szerint létem feléd haladhatna...



Ezen ismeretek hiányában csak vagyok,

s Isten igazából teljesen nem is létezek,

csak a felületen önmagammal elvagyok,

s értéknélküli állapotomban szenvedek.

Felejthetetlen emlék,

mely szívemben él,

mintha ma lenne,

magam előtt látom én:

felém mosolyogva jöttél,

lassan közeledtél.



Kedves pillantásod

rögtön rabul ejtett,

beléd szerettem,

s azóta sem eresztett,

ám egy sötét veremnek

mélyére temetett.



Úgy tartasz fogva,

mint pók a zsákmányát,

ki ragadós hálóját

szorgosan szövi,

s ezt igen gonosz

fondorlattal teszi.



E szerelem hálója, 

igen szövevényes,

mély kút ez, melybe 

mint hideg verembe

 

 beleestem, s mely

 

örökre fogva tart,

 

lám, túl féltékeny, s

 

nem ereszt el.

Nézem








Nézem a tájat,

látom a fellegeket,

szívemben bánat

keres magának helyet.



Nézem az arcodat,

s két szép szemedet,

hallom a hangodat,

szád sóhajt lehelt.



Szemedben bánat,

Orcádon könny lepereg,

Fejem kebledre hajtom,

mellettem a helyed.

Nincs holnap,

nincs remény,

csak nyomor van

a reménytelenség egén.

Szomorú a ma,

nincs semmilyen fejlemény....

Mivel a tegnap is holt,

ezért a ma néma,

s a holnap csupán idea

marad, míg a nap az égen

önfeledten halad....

Nyirkos tél hideg éjjelén

marad a reménytelenség

komor hold képében

mindannyiunk egén.

A fejlődésben régóta nincs

már pozitív esemény.

Marad a ma a múlttal karöltve,

s így toporog az emberiség

időben és térben

egy helyben

az erkölcs terepén...

Mert hiábavaló a

 

technika ezernyi vívmánya,

ha az emberi morál még

csak a legalsó szinten

csupán első lépéseit próbálja.

Hol itt vagyok, hol ott vagyok.
Ki tudja: én ki vagyok?
Azt se tudom mi vagyok.
Miért élek? Hol lakok?
Ki tudja hogy mi leszek?
Mi leszek ha nagy leszek?
Jó vagyok? Rossz vagyok?
Ha jó vagyok: mit teszek?
S mit teszek ha rossz leszek?
Akkor hogyha rossz leszek,
Isten elé nem megyek.
Gonosz vagyok? Jó vagyok?
Ki tudja tán hol lakok?
Mennyben? Földön? Messzeségben?
Ki tudja hogy kinek ártok,
majd ha gonosszá válok?
Utálom hogy gonosz lehetsz,
nekem mindent tönkretehetsz!
Bűnös lélek!

Gyötrelmek szülte

szerelmes sorok,

rímekkel teljes

szerelmi versblogok.

Tajtékzó hullámokban

úszó, vad kedélyek,

őrületbe kergető

buja szenvedélyek.

Miért kergettek?

Mi célból űztök

újra és újra engemet,

mint vadász a rőt vadat?

Nem féltek, hogy

túlfűtött mámorban

úszó élteteket

elemészti az enyészet?

zuhanó csillagom

mondd el az Éjnek

kicsi szívem még

vajon mit remélhet

 

áruldd el kérlek

talán a Holdnak

botor szerelmem

vajon valóra válhat

 

akiről álmodom

álmodik-e rólam

keze kezemet fogja majd

arcom arcába olvad

 

Esthajnalcsillagom

kérlek áruld el vajon

vadító érzések

átokhálójából

mikor szabadulhatok

 

szélfútta fa

mint nő a haját

lombját rázza

s levelét vadul

hullajtja

 

a fa alatt

a fűt sárga

avarpaplan

beborítja

 

a szél kavarja

őszi nap szárítja

enyhe eső

szemerkélő

könnyzáporával

áztatja

 

a nyár ment

ifjú hölgyként

tovalibbent

az ősznek helyét

átadta

A nap felkel

merészen nyújtózik

az égen virít

délcegen feszít



nézi ijedten

a felhősereg

hogy a nap

milyen kaján módra

nevet



jő a szellő

a felhőket kissé

odébbtolja majd

fátylát végre

megbillenti

lészen ez a dolga



a felhősor mérges lesz

mert odébbtolták

orrát fehúzza

dühbe jőve

elsötétedik



a fényt

a naptól

a felhőoszlop

mind elorozza

beborul az

ég alja



sötét lesz

minden

nincs többé

fényfátyol

mely odébblibben



szellőből vihar lesz

vadul fújó

orgia

szemerkélő

eső helyett a

rőt földet

vadzuhatag borítja



minden tajtékban úszik

akár az Özönvíz

korában

s úgy vagyok

most én is

akár Noé korábban

úgy úszom tova

ezen óriási árban.

Kalitka

 

Szemem mint gyöngy

éjszemedbe olvadt

szívem szívedben

ülő titkot örző kalitka

 

 ajkam bár alig szavakat

még füledbe suttogna

"szeretlek drága

ez mindig így marad"

 

 ha kimondanám titkom

mit tényleg érzek

kalitkádban drágakő

többé nem maradna

 

 

kalodába zártak

szerelemkalodába

szívemen öröklakat

szerelemfám kiszáradt.

 

 

 

 

Szemedbe nézek

fekete éjt látok

tengernyi csillagot

tegnapot holnapot

 

kezed megérintem

tenyerem tenyeredben

mint lapát megmarkol

együvé olvadott

 

arcod arcomhoz ér

szánk összeolvadt most

eggyé vált ajkak

harapnak vadcsókot

 

testünk egybeolvadt

vonagló árnyékok

mámor tajtékzuhatag

szerelemről álmodok.

Színek ringanak a vízen,

Megfeszül a hajókötél.

Vidáman lebben a vitorla,

Vele játszik a lenge szél.

 

Színesedik az égalj már,

Bíbor és narancs az ég,

Felülről figyel le a Hold,

Csobban a víz, egy kacsa fürdik még.

 

Alkony fénye kúszik a vizen,

Színek ezrei villódznak,

Csend oson ki a nádasból,

Ideje eljött, Holdnak, csillagoknak.

 

Kellemes hétvégét!!