Reggel

Nézem ébren, ahogy virrad a nap,
Éjjelem már messze-messze van.
Gyógyír nekem a reggeli napsütés,
Örökös harcomban, a nappal feledés.
Kínoz valami nagy-nagy fájdalom,
Elmúlik minden, de a reggel jutalom.

A levél idősebb

A levél idősebb

mint az a kérges törzs

ahogyan mozgatja

áramlat a sok zöld

vagyis a települt

bomlasztó elemek

csak sunyin kóstolják

nem adnak szerepet

amolyan igazit

de majd a vasvilla

magához öleli

a pázsit már tiszta

az a pár szűk hónap

mégis aggastyán lett

ereje megbarnult

valahol eltévedt

Álmainkat üldözve kering lelkünk

a "világban", néha beleütközve

egy-két tiltott vágyba.

Hogy tiltott-e a vágy, mely a szellemet eléri?

Nem, hisz szabadon repülünk a végtelen univerzumában,

hol "földi törvények" nem uralkodának.

Száguldunk a képzeletünk útján, elménknek határt

nem szabunk.

Az idő is megáll ott, hol mind együtt vagyunk.

Problémáinkat feledve lelkünk  habkönnyű,

szívünk szeretettől csordult, elménk ragyok.

Mikor álmoból felébredek újra itt vagyok....

Az álarcos fiúnak

Oly szép volt az élet,

oly boldog s nyitott volt lelkem

míg utol nem ért a sötét veszedelem,

a magány.

Kizárt a világból, száműzött oda

hol hideg és örök sötétség vár.

S most oly sivár lényem.

Kihal körülötte minden mi éltet ébren.

Immár csak álmomban érzem,

hogy valamiért érdemes lenne még élnem.

Száműzöttként sétálok az élet magányos útján.

Szívem szomorú, fáj e romlott világ láttán.

Messzibe folyik tekintetem, s fényt neszelve

újra megérzem a remény illatát.

Jól becsődőlt a sarki bolt,

Minden jó és csuda volt.

Ez az ital szomjat már nem olt.

Egyszer volt hol nem volt.

Vasárnap zendül a déli harangszó,

És húslevest főz a drága nagyanyó,

Megint úgyan olyan vasárnap,

Ha jók leszünk kimegyünk a vásárra.

Ha a vasárnap egy vendék jő,

Akkor megtelik aztán minden bendő.

A nagymamám egésznap főz és süt,

Aztán majd még a Nap is kisüt.

Hallgatni arany

Nagyokat mondani mindenki tud,

Igazán nem nagy ügy.

Naggyá az is tehet valakit, amikor

A száját be fogva hallgatni tud.

A hallgatást senki meg nem érti

Csöndes öreg árnyékom homályba veszne,

A múlt képei álmomban  is kísértnek,

Üres papíromat, mind verssel írnám tele

Sötétbe rejtheted, ólomba öntheted

Kő alá döntheted

Bubinak sörödbe, baráti körödbe

Far alá teheted, magaddal viheted,

Szívedbe, lelkedbe, szájadba, kezedbe

Teheted, veheted

Akkor se rejtheted örökre el

Bárhová próbálod elzárni, hiába

Nem fér el a zsákba’

Előbb, vagy utóbb majd kilóg a ló lába

Kipattan, kirobban,

Nagy lánggal kilobban

Hiába bégetnéd fehérre önmagad,

Sötét a fekete

A színe rád ragad

Megírták…

Németet verni jó móka volt,
Aztán meginni egy akó bort.
Porzott az út a paták alatt,
S a burkus mind elszaladt.
Utána mindig elsírták, sőt

Gőgösen meg is írták:
Ádáz harcban a német volt a jobb.
Reménytelen eset, és itt a pont.

Örökös vágy

Szeretnék játszani labdával, pénzzel

Magasztos szerelemmel, kéjjel.

Közönnyel ídézni a sötét multat

És bátran tervezni jövendő sorsunkat !

CSALÓDOTTAN...

Türelmetlenűl állok a metró előtt,

Körülöttem áramlik a siető tömeg.

Egy ifjú áll, figyel, mosolyra nyílik ajka

És akkor ismerem fel, öcsém, a bátyám fia.

Régóta nem láttuk egymást,

Bennem lüktet az öröm és hála.

Csak pár szót szól és elsiet,

Elsodorja az emberek árja.

Bénán állok és várok a tömegben,

Így múlik el szeretet, rajongás ?

Szívem mélyet dobban ,  hogy észlelem

A közönyt, mely közénk állt.

Mi a rákfenéje ennek a kornak

Oda minden kötelék, tisztelet ?

Szülinapodra

Köszöntelek, kedves, ma van szülinapod,

Ajándékom mellé hű szívemet kapod.

Melletted akarok este lefeküdni,

Reggel csókjaid közt, karodban ébredni.

Felnézek az égre, látom a csillagot,

Mind közül a tiéd a legszebben ragyog.

Rám is kiárasztja vakító sugarát,

Feledteti velem élet búját-baját.

Megköszönöm néked a sok szeretetet,

Mellyel jobbá tetted a nehéz éveket.

Kívánom, az Isten tartson meg örökre,

Minden jóra, szépre, földi örömökre.

Poller Ildikó:

Hiány

Este, ha párnámra lehajtom fejemet,

Előtte tefeléd nyújtom a kezemet,

De akkor rájövök, hiába kutatok

Emléked csupán az, amire akadok.

Álmatlan éjszakák, nyugtalan nappalok,

Segítsen valaki, feledni akarok.

Nem hagynak nyugodni a fájó érzések,

Mióta elmentél, én már alig élek.

Öröm és boldogság messzire tovaszállt,

Bánat és szenvedés az, ami rám talált.

Próbáltam keresni valaki másikat,

Sajnos, az emléked teljesen átitat.

     Sávihlef

! Erőle ketejnem

Tnedim tsom ketejrem

Artnorf a ketégyiv

! Ketken ze keté giv

     (2012)

Levél

Postás hozta azt a levelet,
Amelyben azt írta: "el veled!"
Három hete még igencsak szeretett,
Okkal, hisz volt a számlámon fedezet.
Lyukas lett a zsebem, megértem őt,
Aha, már értem, miért keresi a következőt.

Erő, tett, teremtő!

Az egymásra hatás a fő.

Elvárod, hogy menjen minden magától.

Rá nem hat a fizika, sebességet varázsol.

Egyik dominó, a másik után dől

a tovább adott lendülettől.

Nem bonyolult az igazság, csak bonyolítják.

Dobnod kell a labdát, hogy elkaphassák.

Inspirál, a cél, ha van mire vágysz.

Kérdésekre választ, mindig mástól vársz.

Ne passzolj, ha még egyet húzhatsz

Mindent megnyerhetsz, de csak egy napot bukhatsz.

Ha rossz utcába térnél, bármikor sarkon fordulhatsz.

Érzés

Érzés; olyan, mint a rablánc,

Vasra verve kuporgok cellámban,

Aztán átölelsz, és ölelsz, ölelsz...

Röhögve... 

Barátnőm neve Tünde,

Ráuntam és kértem: "tűnj el!"

Elment a Tünde örökre,

Mesélem ezt már röhögve...

Nincsen nékem diktafonom

Jaj, a hajam, azt se fonom

Nincs fodrászom, magam vágom

Azért olyan ákom-bákom

A vége

Minek nekem fodrász

A kezemben nincs ász

Vinné a lapomat

Meg a kalapomat

Bár énnekem az nincs

Csak, sok őszes hajtincs

Ha, a fodrász levágná

Futhatnék én világgá

Kopaszon

Tavaszon,

Nyáron, ősszel,

És télre,

Kinőne a tincsem

Söpörhetném félre

Lógna a szemembe

Kancsalítnák föl, s le

Hogyha kapnék egy diktafont

Azt se látnám tőle

Maradjunk hát annyiban,

Hogy

Amennyi van, annyi van,

És az,

Na, mi?

Nem nevettem  egy jót, már olyan régen,

ha lenne rá okom, derülne a képem

Csak egy picike mosolyra vágyom,

mert a komorságtól merevedik arcom

Elhúztam a szám, egy vicc hallatára,

de vágynék már, egy szívbéli hahotára

Vídáman élnék, ha lenne rá okom,,

miért nem örülök, azt most nem sorolom

Jó lenne, ha ajkamon víg dal fakadna,

ha minden madár mától nekem dalolna

Vágyom csilingelő gyermeki kacajra,

de alig telik, egy fanyar grimaszra

Kívánnám a jókedv időzzön már nálam,

a röhögéstől kacagjon a májam

Azért vagyok, hogy az életnek örüljek,

mert az ember vídámságra termett!

Ha az életem álom lenne,

Felébrednék,mert nincs benne...

Nincs benne a legjobb barátom.

Elhagyott,mégis visszavárom,

Visszavárom, mert szeretem,

Bár mégsem kérhetem,

Hogy viszont szeressen.

Közöny

Méreg volt a szerelem kelyhében,
Azért vagyok szerintem ébren.
Rémület fog el, hogy meghalok,
Ennyi volt? És még mindig vagyok!
Lehet, hogy éppen te haltál meg?

Fohász


Ne kérdezd, lelkem miért sajog
Magam sem tudom, hiába kérdezed.
Csak azt tudom, ha síró embert látok
Velük együtt én is könnyezem.

Jöjj el,és hozz jókedvet, reményt.
Mutass értelmes célt, elérhetőt,
Mit megvalósítani van időm elég,
Had lássam küzdeni, mihez adsz erőt.

Nem tudom holnap süt-e még a nap.
De ígéreted, hogy holnap jobb nekem,
Meg nyugat, kedvem tőle erőre kap
Bár nem tudom , ez holnap is igaz- e

Nézd meggyötört testemet
Megtérne, ahonnan vétetett, a porba
De te, vedd magadhoz, lelkemet,
Mert annak nálad van otthona

Mond, hogy nekem ez a végzetem
És hosszabbítását kérni nem fogom
A fagyos égre tekintetem szegem
És bús életem lábad elé rakom



Csáji Lajos

Felhős az ég, esőre áll,

a Nap néha át kukucsgál,

de nem  sokáig bírja,

a sötét felhő elnyomja.

Dörög az Ég, villámlik,

a villám vége a földbe hasít.

A mérgét kiadva zuhog  az eső,

a zápor és a szél együtt   mesél!

Tomból a vihar, fákat csavar ki,

hullik a cserép, az ég leszakadt.

Tombólj vihar, add ki mérgedet,

de ne bántsd az Embereket.

Ne bántsd  Őket még Te is,

elég már a bajokból!

Mikor süt ki  végre a Nap?

Mikor lesz már Nekünk is jó?

Én csak egyre, egyre írom  a verseket,

de sajnos ez senkit  sem  érdekel!

Igaz- nem is mutatom meg senkinek,

mert attól félek mindenki kinevet!

S mégis - az agyam,  a lelkem

arra biztat, írjam le mindig azt

amit a szívem diktál!

Amit leírok, azt mindig igaznak gondolok,

az igazságért mindent megadok!

Nem tudom elvíselni ha valaki hazudik!

Miért nehéz az igazat kimondani?

Senki sem  lesz  azzal több és nagyobb,

ha mindig hazudik, valótlant mond!

Utaznék vissza, mint a gyorsvonat,

hogy elérjem, de elfut a pillanat

Ablakon kinézve, póznák robognak,

alattam a kerekek gurulnak, zak-zak

Hallom kattogását, nézem száll a felhő,

Tiki-taka, tik-tak órát koptat az idő

Fékez a vonat, itt vagyok a mába,

Az idő nem áll, fordul önmagába

Még nem láttam eleget, utazni vágyom,

kicsi világom az életnek kitárom

Utam lassan véget ér, nem vágytam a Napig,

Kis lépésekkel haladnék, mindig csak holnapig

Alulexponált

Már csak emlékkép vagy,

Arcod homályba vész,

Rakparti randi, s Te mész...

Elmúlt, elmentél, elfeledlek,

Lézengve lépek, lelépek...

A férfiak többsége nagy dudás

A múltjukból ragadt még rájuk ez a kis tudás

Vagy inkább tudat alatti

Ha meglátnak egy pár jobb dudát, ni

A szemük furán guvad ki

Kiskorukban, min lógnak, az, az anyucici

Mikoron nagy maflává nőnek, már a női didi

Csüggnek rajta, mint anyja ajkán Attila

Az övékét, elhagyja olyankor némi trilla

Mert a másé mindig kedvesebb lenne

Mintha az otthoni kisebb, vagy netán kevesebb lenne

De, hát ilyen a férfiember, szereti az ismeretlen dudát

A közeli ismeretségért, bejárná egész Pestet, és Budát

Ha ringnak a dudák, kebelbarátok ők

Egyformán szeretnek, minden nőt

Azt se bánják, ha e nők kevésbé kedvesek

A lényeg az, hogy legyenek minél nagyobb keblesek

S, ha életük során meghódítanak egy-egy dudást

Fiaiknak, majdan tovább adják eme tudást

Persze néha, némi túlzásokba esnek

Olyankor, zavartan pislognak, s ide-oda lesnek

Nehogy csorba essék a férfibecsületükön

Ha, az asszony meghallaná, s rúgná őket tökön

Na, nem azon ami, a nyakukra nőtt

De, ugye nem kell felvilágosítanom erről minden nőt

Hogy melyik tökre gondoltam én,

az előző mondatom végén, s nem elején

Bár, nem írtam száz szót, de így is csak egy vége lesz

Ki egyetért velem, az ide a lapomra, egy voksot letesz

Juj de sovány ez a zerge

Minden csontja szinte zörge

Meginté egy csendőr

Ki felel a csendér ’

Szegény zerge mit tegyen

Hogy ily sovány ne legyen?

…

Zöldség helyett tigrist egyen

Hogy a csontja csendben legyen!

Zörgő zerge így is tett

A húsboltban tigrist vett

S, eztán, csak tigrist evett

Ballagó  időben, ballagunk előre,

kitüzőtt célokat  el kellene érni,

de ez nem lesz könnyü!

Millió  akadály,   gáncsoló elemek,

provókáció, nyak és gerintörő emberek!

Másokon átgázoló, törtető alakok,

kik nem a  tudásuk , a tanultak alapján,

hanem, a gerinctelen emberek módján

másokon taposva akarnak 

feljutni a  csúcsra!

Tehát, édes  Gyermekem,

mindig ügyelj arra,

hogy életed csak akkor lesz boldog és teljes

ha becsületes munkáddal

jutsz fel esetleg  a "csúcsra"

Őszi reggel, gyönyörü  napsütés,

aranyfényben kel fől a Nap!

A Világon minden ember

e  gyonyörü  fényre ébred,

mely betőlti   egész  lényüket!

Az Ember boldogságához

nagyon kevés kell!

Egészség, béke, nyugalom,

az egész Világon tiszta levegő,

kristálytiszta viz, mert ezek nélkül

nincs élet, nincs felkelő Nap!!

         Nézem a szemed,

         Fogom mindkét kezed

         Érzem véred lüktetését

         Testednek melegségét

         Szíved minden szeretetét

         Ha nem így lenne ,belehalnék!

Szerelem,számomra csak egy fogalom,

Bár még nem értem,de megfogadom:

Hogy Veled leszek Egészségben-Betegségben,

Veled leszek Szegénységben,

Veled leszek Jóban-Rosszban,

Veled leszek a Válságban.

Ennyit tudok ígérni,

S azt hogy foglak Szeretni.

 Szia kincsem - szép jó reggelt,

 A napüocska régen felkelt.

 Gyere nézd meg ezt a csodát,

 Nyiladozik egy kis virág.

 Harmatcseppben szemét mossa,

 Fejét napfele fordítja.

 Illeg - billeg jobbra, balra,

 A szirmait bontogatja.

 Napsugara széppé tette,

 Méhecske is észrevette.

 Olyan mintha udvarolna,

 A kis virág nagyon vonzza.

 Elmondom a tanulságot,

 Néhány percre meg kell állnod,-

 Akkor látod milyen csodás,

 Ahogy nyílik egy kis virág.

Miért ölsz? (2)

Rozsdás szavad mit is ér?

Ihol a sebem, folyik a vér.

Tátongó lék, szívemen,

Ám te nevetsz, esetemen.

Csorog a vér, hagy az erő,

Sunyin szólsz: hisz ez nyerő!

Kellették, szerettelek, védtelek,

A sírom ástam meg: veled.

Napfelkelte

 a nap felkelt - e,vagy csupán képzelem

Kérdezem önmagam, én magam

Vagyok, akár a nap, de ő ragyog

Én meg borús vagyok

Nem az unalom, a hangulatom teszi,

Hogy nem veszi félvállról

Hanem rávesz, hogy tegyem, s magamra vegyem

De majd kiderül, hogy kiderül, ha sikerül

Vagy marad a szomorú ború

Rég nevettem, pedig epét nem ettem

Valakik úgy tettek,

Hogy megetettek

Vele

Én meg, mondom

Megmondom neki

Na, kifele

Te egész keserű epe

Meghánytam-vetettem

Kihánytam, amit önszántamon kívül

Megettem

Most üres a gyomor

Jöhet a következő adag

Nyomor

Amikor, megtörik a híd

S, oly

 Vastag már a fal

Visszazuhan rád

 Hisz

 Téged már nem hall

Kinek szól

a

dal

Sebzett a lélek

Beteg az élet

Félek

Ismét megharagudtak az Égiek!

Viharokat, orkánokat, záporokat küldtek a Földre,

Az emberi gyarlósággal szemben!

Ők ezzel védekeznek!

Ne küldjetek több vihart, orkánt,

Ne öntsétek ki a  tengereket, folyókat!

Miért jó ez az Égieknek?

Ha  a Földön az ember és az élet pusztul!

Inkább arra kellene vigyázni,

amit már elértünk, nem kellene

a házakat lerombolni, a fákat

tővestől kitépni.

A károkat nagyon nehéz újra széppé tenni,

de legnehezebb az emberi lelkeket,

az elvett életeket harag nélkül

feldolgozni és megélni!

Ma is azokra a HŐSŐKRE-re gondolunk, akik az I-II. Világháborúban

odavesztek, értünk és Hazájukért életüket áldozták

Mindenkit hazavártak, mindenkit szerettek és a mai napig senkit sem

feledtek.

Árván maradtak gyermekek, szülők, feleségek, szerelmek, az 

elveszett életek soha többé nem jönnek!

A Hősőknek ma már csak az emlékezés maradt. Mi csak abban bizunk,

hogy valahol ezt Ők is   érzik, a lelkük  itthon  jár, vigyázzák az utódok lépteit.

 Reggelente arra ébredek, hogy az elmúláson merengek.

 Ilyenkor felülők az ágyamon, s kinézek az ablakon.

 Nézem a fák levelei között az átszűrődő napsugarakat,

 a kinti világot, a szelet, mely megmozgatja a faleveleket.

  Mi lesz Velem, ha már nem leszek?

  Ezeket mind elveszítem?

  Nem látom többé a Napot?

  Nem érzem a melegét?

 Az elmúlás ténye, a sötét beborít,

 és elfedi azt ami eddig volt!

Ül, mélán Béla, és a párja

Mindkettő, egyre csak a csodát várja

Még a kertkaput is kitárja

Ő, meg a párja

Hogy akadály nélkül

Betérhessen, ha jő

Béla, és a párja

Csodája

Ott kuksolnak, tátva van a szájuk

Rajtuk, már évek óta

Ünneplő ruhájuk

Hogy illőn köszöntsék

Ha véletlenül rájuk

Találna a várt csodájuk

Éjszaka, felváltva állnak őrt

Kezükbe szorongatva egy-egy tőrt

Hogyha hirtelen szállna rájuk

A várva várt csodájuk

Nehogy egy szemfüles idegen

Rájuk törjön hidegen

S, vigye azt a csodát

Hisz, azt se tudja, hogy micsodát vinne

Amiről ő maga, valami mást hinne

Így telnek, múlnak az évek

Alig esznek, isznak, már alig alszanak s, az élet

 Hiába rak köréjük ezer csodát

Ők csak mélán bámulják azt a micsodát

Mert nem látnak, csupán bambán néznek

És így telik el fejük fölött az élet

Látván e balgaságot egy kis csoda

Gondolta megmutatja, hogy ő kicsoda

Meghúzta Béla fülét, neje haját

A válasz erre csupán annyi volt, hogy nahát, nahát

Ez meg, micsoda

S a kis csoda végképp megunván a dolgot

Megvonva vállát, tüstént kereket is oldott

Így üldögél azóta is neje meg a Béla

Csak szemük pislant egyet-kettőt

De azt is csak néha

Mert úgy gondolja Béla, és a párja

Szemet hunyni nem méltó dolog ahhoz

Ki a csodáját várja

Álmaimban mostanában olyan helyeken járok,

ismerős házak, tájak, de még  sem hasonlit  semmire!

Szemét hegyeken átgázolva, kiérek egy rendes útra.

Rendes utcán paloták, hátam mögött mocsok és sár!

Miért van ez nem tudom, hiszen én mind a kettöt utálom!

Miért e nagy külömbség? Ilyen közel egymáshoz!

Szegény ember mindig volt, gazdag is csak addig lesz

amig  a  "lopott" pénze el nem fogy!

Ha ez bekövetkezik, ő is a " sáros"  oldalra kerül!

Együnk halat, jó sokat - hirdetik az újságok!

Meg is ennénk naponta, ha nem lenne olyan drága!

Kinek van most pénze arra,hogy naponta halat  egyen?

Talán van a gazdagoknak, de nincsen  a szegényeknek!

Halak úsznak a folyókban, vizekben, a természet ingyen adja,

de ha már a boltba kerül az ára vetekszik az arannyal!

Miért nem lehet olcsóbb a hal?- Hiszen az Isten ingyen adja!

A szegény ember tápláléka!

A gazdag  úgysem eszi, ő a kaviárt szereti!

Kint a réten kézenfogva mentünk,

le-le hajolva vadvirágot szedtünk.

Csokorba kötöttük, már alig tudtuk fogni,

jaj, de nagyon jó volt arcunkat beletemetni

a sok féle virágnak illatát beszívni.

Megtörtént ez velünk késő őszi tájban,

ugyan ezt tettük, sárguló leveleket szedtünk.

Azt is csokorba fogtuk, egy vázába tettük,

rá-rá mosolyogtunk, az őszt is szeretjük.

Nem sokára itt lesz a  tél, hópelyhek szállnak,

azt is csokorba kötnénk de leolvadnának!