Felkelő napban.

Ott lakozó lélek.

Szemem az égen.

Vonagló fákon.

Pajzán szél futkos lágyan.

Alél a tőrzse.

Ringadozó ág.

Hintázó fürj a levél.

Kavargó világ.

Nyugalmat iszom.

Békében szellememmel.

Távolodom már.

Magas házak közt.

Alacsony alázattal.

Haldoklik kertem.

Az éj korom palástját hasítja,

a felkelő csillag vakító parazsa.

Hallom a csönd dallamát,

és látom a horizont bíborpaplanán,

az árnyékok huncut játékát.

Oh be szép!

Bárcsak köztetek lehetnék!

Óhajom hallván,

az egyik lecsusszan

felhőpárnájáról hozzám.

Rám néz,

s midőn földet ér,

apró lábocskái alól,

a pázsit hűs harmata,

szikrázva reppen szerteszét.

Ki vagy?

Mi vagy?

Minő csodás talány?

Csalóka tünemény?

Illó látomás?

Mikor az élet tengerén hintázol, Vagy épp egy aprót hibázol, Mindenki mutogat gúnyosan, S lenéz egytől egyig csúfosan.

Ők pontot az i-re nem tesznek, De Téged észre vesznek, Te bocsánatot adsz, Mégis bűntől ragadsz.

Bár az élet nem hiba, S nincs itt már vita, Mégsem szólna senki, Hanem elfordulna mindenki.

Mysty Kata
Édesapám, Te szültél!

Futsz, - öledben
gyermeked,
Tudod, hogy meg
te mented.
Vész közeleg,
utol ér...
Nyel, folydogál...
torka ég,
Vér kibuggyan,
ér pezseg,
Elfolyik, de
lesz, adod!
Nem is kérdés,
gyermeked -
"pici élet"!
Életed!
Bármi áron,
megmented!
Így nem válik
vér vízzé...
Édesapám
Te szültél!

   Avaron                                                                                                               

Zizzen-zörög az erdei avar,

Elmélázok, léptem lomha.

Lehull a lomb, az ősz aszal.

Időm lejárt, ez a rendje-dolga.

Napoknak tűnnek a hosszú évek,

Elmúlik, lehull a lomb, akárcsak az élet.

A meleg kis szobámban

úgy szeretem a telet

ha takarómat, puha ágyam

megoszthatom te veled.

Kandallóban láng duruzsol,

Hideg szél fúj odakint

Rádióban halk zene szól

Tüzes ajkad felhevít.

Forró teát szürcsölgetünk

Kint tombol a hóvihar

Mézes csókot ízlelgetünk

Karba fonódik a kar.

Egymásba bújva álmodjuk

Tavasz jön és  kikelet

Ha szerelmünk parazsa kihuny

Majd akkor érzünk hideget.

  Hazamegyek

Gyalogosan indulok haza, ahol
nem vár már senki engemet, az apám,
anyám és a testvéreim régen a
sírban pihennek.
A szomszédaim sem ismernek, járok         
mint idegen, pedig régen becsültük
egymást, család voltunk és úgy éltünk a
híres alszegen.
Nincsen otthonom a faluban, házunk
összedőlt, nem maradt semmi a múltból,
ami drága volt azelőtt.
A Singilita
s a Zapága jön elém, emlékeztet,
a múltra tereli figyelmem, forró
napokon arattam, raktam keresztet.

Nem tudni, hogy honnan jövünk

az életbe menekülünk?

Tanulás és tapasztalás

földi létünk mi lenne más?

Csillagszemek figyelnek rád,

míg elszakad az ezüst fonál.

Agyunk kihuny, szárnyal lelkünk

visszatérünk honnan jöttünk.

Az élet örök, forog tovább

egy biztos csak, a változás.

Ha majd a kerékből kiszállsz

Istenedhez hazatalálsz.

Fűzfaág 

.

Tavasszal rügyet bont a fűzfa, 

Ágain a rendet rak a barka. 

Késem egy ágat nyes róla, 

Faricsgál, ütögeti óvva.

.

Máris zsebemben a bicsak, 

Lapul így szólna: ni, csak! 

Számhoz emelem az ágat, 

De van rajta egy vájat.

.

Mit tegyek vajon most vele, 

Érzem, hogyan folyik a leve. 

Furcsa lett az ág és formás, 

Csak ne legyen rajta rontás!

.

Tán jobb lesz, ha megfújom, 

Tán ő sem veszi zokon. 

Hisz mindenki ’megfúj, ha teheti, 

Vagy lazán a zsebébe elteszi.

Búcsúzáskor szavunk elakadt

A perc mosolya szememben maradt

Felhők ködében  a gép messze visz

Otthonod vár, s egy szerelmes szív.

Lehanyatlik vén integető kezem

Kísérjen utadon féltő szeretetem.

Elvitted magaddal göndör kacagásod

Dagadó űrt hagytál, s óriás hiányod.

Kurták voltak az együtt töltött hetek

Emléket őríznek közös fényképek

A magány csöndje rámtelepül

de tudom nem maradok egyedül

Velem vannak a valós remények,

a vándor madarak végül hazatérnek.

Elvesztem a világ forgatagában

MInt homok közt a gyémánt

A félelem, aq magány és

az egyedüllét már rám várt

Akkor megpillantottalak

Olyan voltál mint éhezőúnek a kenyér

Ekkor eltünt a kétely és

Átvette helyét a remény

Ref.:

Nélküled elvesztem

Nélküled semmi vagyyok

Ezért mindenem neked adom

Teljes szívemmel benned bízom

Az élet mit eddig éltem

Nélküled semmi votl

Léted olyan,mint felhős

égen a telt arcú hold

De az ördög sose alszik

Így hát itt is megjelent

És a menny mely végre elért

Ismét pokolba ment

Ref

Nem kértem sokat

Csak hogy bízz bennem

De te másképp döntöttél

És ezért most egyedül lennem

Veled elvesztem

Veled semmi vagyok

Már oda adtam mindenem

Ezért már üres vagyok

Piros hóban áztam,

Kékes bokorban fáztam.

Zöld cseresznyét ettem,

Sárga rózsát szedtem.

Fehérnek látom az éjszakát,

Feketének a halált.

01. 12.

Már nem dobban többé a szív,

Nem ragyog többé a szempár,

A kéz nem int, a láb nem lép,

Elcsendesül, megfagy a kép.

A hang még távolból a fülembe cseng,

Aztán átölel végleg az örökös csend.

Gonosz-e az elmúlás, nem tudhatom

Az ítéletet csenden elfogadom.

Ha majd egyszer az égben találkozunk,

Egymásra nézünk és szavak nélkül is mindent tudunk.

A sors akarata

Néha nincs folytatás, hiába szeretnénk,

Az első állomás az utolsó is egyben,

De nem indulunk, mert visszatart az emlék,

Pedig az út lassan eltűnik a semmiben.

A múlt mely a jelenedben él, börtönbe zár,

S míg nem engeded el, visszatart,

Ne nézz vissza, menj tovább akkor is, ha fáj,

Hiába a remény, ha a sors mást akar.

Német Kornélia

2014-01-04

Pillanat

Egy ígéret mely ködként tűnik el a semmiben,

S egy álom mit a hajnal fénye tép apró darabokra,

S egy érzés, ami nem is volt s te mégis elhitted,

Lassan elengednek s a csendben magadra hagynak.

A remény kell, nélküle nincs, mi továbbvigyen,

De örökké csak várni s az álmokban hinni nem szabad,

Ha ezt teszed, nem jutsz előre s magányos leszel,

S melletted, talán észrevétlen illan el, egy igaz pillanat.

Hiába rejtőzöl

Oly rég óta rejtőzködöm, a világ kíváncsi tekintete elöl,
Hogy néha már azt sem tudom én vagyok-e, aki vagyok,
Álarcot húzok, mert a kegyetlen világ úgy érzem, megöl,
Mert azt szeretném hinni, így kívül tarthatom, ami rossz.

S este mikor hazaérek, a ruhámmal együtt Őt is leveszem,
Elrejtett titkaim lassan a felszínre érnek s láthatóvá válnak,
S az éj végtelen csendjében minden fájó emlék újra lepereg,
Mert lelked békéjét csak magad védheted, nem védi az álarc.

Magamnak is hazudok,

szeretni többé nem tudok.

Hideg lett két karom.

Te voltál az etalon.

Fennakadnak rostámon.

Szétszivágott a bizalom.

Szívtörésem gyógyítgatom.

Kételkedő gyanum féredobom.

Nem lelhetek egyforma csillagot.

Elfogadom mit a sors adott.

Válladra hajtom fejem, fogd a kezem

Melegíts szerelmeddel kedvesem

Belesímulok forró öled rejtekébe,

nem gondolok már a télre.

Írta: Kui János

Záporos, hajnali sötétben ébredtem,
sötét a hajnal, és zápor is terheli.
Ilyenek egy idő óta a napjaim,
örömöt, nevetést régen nem élvezi,
nyugtalanok, fájdalmasok az álmaim.

Nem is hiszem, hogy ragyogna még rám a nap,
virágos zöld mezők is mind elhervadtak.
A gazdag lombú fák nem hívnak a hegyre,
és nem locsog nekem tiszta vizű patak,
nem segíthet rajtam senkinek kegyelme.

A hűvös kegyelem már nem is kell nekem,
úgy állok, mint a ledönthetetlen szikla,
melynek oldalára fel vagyon karcolva:
állj meg keményen a helyeden te, ember,
ha mindenkit szeretsz, feljutsz a magasba.

Az okos kecske

Egy kicsi kecske

Fenn a Mecsekben

Fák között megy tekeregve

Füvet bőven eszegetve

A ha elfárad megpihen

A fatövében lehever

Szemét húzza nehéz álom

Madár fütyül fenn az ágon

Ám de jön az ordas farkas

Kicsi kecske, hamm, bekaplak

Nem bánom, ha utolérsz

Nincs messze az  erdő szél

Úgy legyen a farkas mordul

A futásnak neki lódúl

A kicsi kecske sem lesz rest

A futásnak neki kezd

A farkas ki ér az erdő szélre

Megfáradva, visszanézve

Nem látja a kicsi kecskét

Rádöbben, hogy lóvá tették

Mert a kecske másirányba

Futni kezdett ló halálba

Így a farkas szégyenébe

Sírni kezd az erő szélen

Haza érve barlangjába

Elmesélte mamájának

Szólt a mama jól meg jártad

Okosabb a kecske nálad

Nem biztos, hogy az okos

Akinek a lába gyors

Ha eljárnál az iskolába

Lassúbb lenne a kecske

Csak egy mosoly 

Van valami, amit ha adsz az embereknek, 
Nem mondhat senki Téged szegényebbnek, 
Azzal, hogy adtál, te is csak gazdagodsz, 
És embertársaidnak is sok örömet okoz. 
A mosoly az, ami nem szegényít Téged, 
Hanem visszatérve boldogítja életed, 
Nem kell hozzá semmi, mégis nehéz, 
Mosolyogni kedvesen bármerre is mész. 
Hidd el, megéri mégis a fáradságot 
Idegenekből lehetnek így jó barátok. 
Próbáld ki, és már egy kis idő elteltével 
Mosolyogsz gyermeki természetességgel. 

Sebesen száguld a hajó.

Csak úgy siklik a tengeren.

Kihasználja a hullámokat, s a kedvező szelet.

Szél most csendesebben fúj.

Pár pillanat múlva erősebben, erősebben, és még erősebben.

Hullámok egyre magasabbak, hajó billen, fel-alá billen.

Vitorla feszül és púposodik, árboc reccsen, és kissé megdől, de még kitart, és nem törik.

Csendesedik a szél, vitorlák egyenesednek, hajó siklik a tengeren.

Elmúlt már a vihar, pár percig tartott kárt nem okozott.

Újévet írunk, kettőezer tizennégyet.

Újév, újesztendő.

Új remények, már nincs kitől, és mitől félned, mert elmúlt a gyötrelmek, a szenvedések.

Újévet írunk, kettőezer tizennégyet.

Újév, régi vagy új szerelemek?

E kérdést felteszem most itt neked.

Feleleted megleled, ha eldöntöd, hogy kell neked.

Most csak fogadkozol, hogy mit teszel ebben az évben.

Lesz e akaratod, és hozzá pénzed, hogy a fogalmat teljesítsed!

Kívánom, hogy az

Újév, új remények hozzanak Neked sok boldogságot, hitet, szerelmet, kedvességet, büszkeséget, szeretetet ebben az évben.

Nyári Napsütésben a sétányon mentünk, és ketten voltunk.

Sehol egy lélek, csak Mi ketten, bandukoltunk, kéz a kézben.

Egymásra figyeltünk, és együtt voltunk.

Kezed megfogtam, szíved heves ritmusát ereidben éreztem.

Meleg volt.

Árnyékot kerestünk, hol egy picit megpihentünk.

Picit megizzadtunk a hőségben, ott Mi ketten.

Sötétedet, lehűlt a levegő, összebújtunk.

Időt kellemesen eltöltöttünk, ott a sétányon Mi ketten.

Idők súlya

Idők súlya ül fáradt vállamon,

Könnyem e lapra hullatom.

Az arcok már fakó csillagok,

Mint milliárd éves fotonok.

Sötét folt a fehér lapon,

Hát mivé lett fénylő Napom!

S e sorok, kusza sorsok,

Megannyi istenvert adósod.

S a torz tükör nevet rám,

Mivé lett szeretett hazám?

S mivé lettek büszke fiai,

Könnyeim tudják elmondani.

Minden könnycsepp egy áldozat,

Melynek vége soha nem szakad.

Hajnalra meghalnak az álmok,

S az új Nap tán hoz derűs álmot?

Nélküled…

Elmentél. Hát most már mindegy.

A képed szellő fújja, mint egy

Könnyű, semmi levelet,

Az emléked őskori lelet.

De lehet, hogy egyszer tán,

Télen, ha siklik a szán.

Gondolok még egyszer Rád,

Eszembe ötlik fagyos szád.

S elhalkul végleg a hang,

S szívem már nem pang.

Emlék maradsz, mint a szellő,

Mert az még tán ideillő.

De te, de te már soha,

Ide jutottunk, s nem oda!

Hová lett tervünk s a jövő

Egyedül álmodom eztán: cső!

Veled akarok lenni.

Nem ma, nem holnap, örökre.

Szó ami elszáll,ha írsz majd megmarad?

Meg mar, ha nem érted,csak a gyáva fut.

de nem azért, mert kedvét leli benne,

lelke űzi, életéért szalad az ismeretlenbe.

Háttal állni a veszélynek?Megéri?Nemhiszem.

Emlékszem gyermek voltam még, mikor 

villámcsapásként hasított belém a felismerés,

minek rabja lettem, örökre..

Kérleltelek,nem egyszer,örökké.

Neked adnám mindenem, még egy lopott percért,

de nem lehet.Hangod lágy dallama játszott életem

húrjain, majd elhalkult a hang, s vele alakod távolbatűnő

foltként osont ki lelkem nyitvahagyott ajtaján.

Idők alkonya ül vállamon

Bánatom papirra hullatom

Az arcok a múltból hulló csillagok

A történések kopott ikonok.

Sötét tintával írok jövő sorsot

Fekete felhők takarják a Napot

Elveszett remények után futottok

Mi vár majd rátok fiatalok?

A kapzsi idő torz tükröt tart elétek

Senkik vagytok, ha nincs pénzetek

Boldogságra hiába vágytok

Hajnalra halottak az álmok.

Milyen lesz az öreg-korotok.

Ha rá gondolok, lelkem felzokog.