Álmodj velem!!

Álmodj velem, szépeket, jókat,

Álmodd meg azt, hogy szebb lesz a holnap.

Álmodj egy rétről, mely virágokkal tele,

Álmodd, hogy megérint a szerelem szele.

Álmodj egy hercegről, ki most hozzád siet,

Álmodd, hogy megad mindent, amit lehet.

Álmodj az álomról, mely szívedben pihenget,

Álmodd, hogy rátalálsz, kit örökké Szerethetsz!

A szemtelen

Egy pimasz légy mászkál a falon,

Fogom a tányérom, és odacsapom.

Összetört a tányér, darabja vagy ezer,

A légy meg jókat röhög a tettemen.

A falra tudnék mászni már régóta tőle,

Hiába hajszolgatom nyakra és főre.

Zümmög, szálldos, körösen-körbe,

Oda száll le pihenni, ahol a fal görbe.

Most egy pohár bánja a vadászatot,

A légy meg se rebben, a gyalázatos.

Azt mímeli, hogy egy pötty a falon,

Én meg hiszem majd, ha akarom.

Félelem,szorongás,kimerültség,ego….

Lelkem  zaklatott,rohan velem az idő.

Nem érintheti meg senki  belső  énemet,

 Csak a csend hangja,mely feszíti lelkemet.

Ego,a saját zsarnoki hangom

elém áll,önvédelme gyengül,

Meghal a szorongás,az is elnémul.

Egy pillanatra ott van a nyugalom hangja

és a lelkem kapuja nagyra kitárva.

Megérintett a pillantásával,

Eggyé váltunk a csend hangjával,

Láthatatlanul érintett,megfogott kezével,

Vendégem  lett a nyugalom,

Ez az igazi barátom.

Dédanyámnak nyikorog a térdkalácsa

Rá, se ránt, hisz nem hallja

Mert

Igen rossz a fülhallása

Úgy hiszi, hogy úgy, mint régen vág az esze

Pedig, ott benn, nincs egyéb, csak agya mesze

Egy szép napon vágya ébredt

Tejszínhabos fagyira

Hormonoktól hurkás testét nem ítélte

Semmiféle fogyira

Kalucsniba cuppantotta

Bütykös, öreg lábait,

E közben is ébren tartva

Édes, bűnös vágyait

Kapualjból visszafordul

Tétovázik meg-meg áll

Görbebot, vagy járókeret

E kettő közt hezitál

Botot ragad, uccu neki

Ő biza már meg nem áll

Csissz- nyekk, csossz- nyekk

Lábaival, az agg kor így muzsikál

Útját rója, ősz fejében

Sok-sok emlék kavarog

Ki tudja, hogy köztük éppen

Ő, most merre csavarog

Sok-sok percből órák lesznek

Egyszer csak egy hang kotyog

Ekkor eszmél, felocsúdik

Rádöbben, hogy ő motyog

Dédanyám most tanácstalan

Merre is tart, mi a cél

Sarkon fordul, oly iramban

Mint

Szélcsendben a kósza szél

Azt mondom hát kisnyugdíjas

Sétálgass, de módjával

Megéhezel, megszomjazol

S ihatsz vizet-szódával

Fagyi, süti, és tejszínhab

Jobb, ha te is belátod

Az Öregség, olykor-olykor

A te legjobb barátod

Ellent mondasz, igen is, az öregség, az jó barát

Mert, ha nincs, hát, dédanyám is

Hónap végén, fagyi helyett,

Nyalhatná a hold farát!

Ott állt a tisztáson, felrémlik képe.

Bíborruhába vonta a lemenő nap fénye.

Hatalmas dús lombkoronája és törzse,

megannyi élőlénynek volt menedéke.

Kéjesen nyújtózott ágaival a nap felé.

Apró cinege röppent ágára, éppen elé.

Kecsesen mozgatva szárnyát, szalutált.

Csőrében fűszállal, dúdolva tovaszállt,

A tölgy udvariasan köszönt, vigyázva arra,

hogy úri büszkeségén sose essen csorba.

Picit bólintott, épp annyira csak,

mint pajkos szellő, éjjeli árnyaknak.

Meditál az öreg moly

Amit mondok hót komoly

Túléltem a levendulát

Hozzám dobott nagy mandulát

Hogy jutottam fel a mennybe

Elmesélem szépen csendbe’

Légycsapóval hadonászott

Pista bácsi, nagy legény

Szemüvegét nem találta

Szinte vak volt így szegény

Az történt, hogy légycsapót

Fogott ő, és úgy csapott

Így esett, hogy légy helyett

Lecsapott egy moly fejet

Fejhez nőve potroh és tor

Szárnyamról meg lehullt a por

Így hagyott el szegény fejem

S így lett özvegy immár nejem

Mivel fejem enyém volt

Így lettem én immár holt

Sőt mi több

Egy hullafolt

Nem érem meg hajlott korom

Jöjjön hát a halott torom

Lesz a mennybe még egy köröm

Ami nékem nem nagy öröm

Bár ha Isten csodát tenne

Fejem ismét helyén lenne

Kiáltoznék hallelúját

S nem rágnám meg inge ujját

Egy valakinek akartam a -Mindene-lenni

S egy csillag leszek a végtelenben.

Csillag,mely éjjelente ablakodon bevílágít

Szebbé teszi álmodat...

Nappalra eltűnik,de fénye a szívedben tündöklik.

Este láthatod,ahogy feljő Hold.

Megtalálod ezernyi csillag közt is

Hisz a Mindened volt.

Nézem a szemed,úgy csillog,mint egy kristálygömb.

Tűz ég benne,a szerelem gyújtotta.

Barna színét a természet alkotta.

Körülötte a kék gyürüt az Égiek vonták.

Csoda egy tükör a szemed.

A meleg sugara átjárja a testet,lelket.

Meggyógyítja a betegeket s erőt ad a gyengéknek

Reményt az elveszetteknek.

Nézem a szemed

S lelkemben egy csoda rózsa virágzik.

Te adod a Fényt,amelytől a virág örökké él.

Ez a virág:a Lelkem virága

Melyet Te ültettél

Nem szárad ki soha,mert Teérted él.

Kihalt házak,elhagyott otthonok

Üresség tátong,bekebelez a sötét.

Nyírkos falak,dohos szag

Bogár les a résből,fény megtörik.

Itt-ott egy könyv ,amott a paplan árválkodik.

Egy macska oson,riadt szemét forgatja

Egy zúgba elbújik.

Kihalt ház,feldúlt és keserű.

A falról félig lógva egy kép néz a semmibe.

Rég volt amikor még mosoly töltötte be a házat.

Ablakokban virágok nyíltak

Tiszta volt minden,mint a hó.

Esténként a kályhát körül ülve regéket meséltek.

Üres az én lelkem

Most üres az én lelkem

Így nem születhet versem

Az ágyban hátradöltem

És feszülten figyeltem

Hallgattam az éjszaka néma zaját

Mely viszhangzott a szobám falán

S közben azon tűnődtem

Merre vezet egyszerű létem

Hol lehettek, Ti hűséges barátaim

Kiket megmutattak már gyermekéveim

Hol lehettek, Ti áldott szüleim

Kik óvtátok életem viharos tengerein

Hol lehetsz, Te kedves, aranyfürtű múzsa

Ki megfagyott szívem lángragyújtja

Eltűnődtem, hová lett az a világ

Mely egyszer megjelent álmaimon át

Ahol az igazság szent, a hazugság bűn

És az ember nem ül halottak romjain

Eltűnt ez a világ és vele tűnök én is

De talán jobb lesz a pokol fenekén is

Mikor először láttalak, szívemben csend volt,

fejed köré glóriát, fénylő napsugár font.

Ártatlan, kék szemedben megláttam magam,

leomlott könnykristályból épített falam.

Kezem kezedbe vetted, mosolyod úgy ragyogott,

mint nyári zápor után a szivárvány szokott.

Óvón ringattál, biztonságod bölcsőjében,

Szerelmünk csodás tündérálom volt, ébren.

Életünk végén, most énekelek egy dalt Neked,

ölembe veszem, és lágyan simogatom fejed.

A halál elvett tőlem, de emlékszem szád hogyan csókolt,

mikor utoljára láttalak szívemben csend volt.

Arca szivárvány, szellemét megidézem,

őskorokból felrémlik, akár egy gólem.

Ajkán fél mosollyal, izzadó aszfalton,

cédrus lábát nyújtja kényeskedve, túlzón.

Hajában szélfi játszik tündérdallamot,

vonásaira  tél fagybíbort faragott.

Súgva kíséri évszázados fa árnya,

kék szemében ködös vándorlások álma.

Kezében még ragyogva él tavaly csendje,

délibábként napcsókolt gyümölcsök kertje.

Hűsölő őzek, csintalan patak medrében,

öreg paraszt, hímzéssel díszített mentében.

Mikor meglátlak, hevesebben ver a szívem

A hangod olyan mind egy mesebeli ének

Eltudnám halgatni sokáig

de ehelyett a tekinteted keresem órákig

Hibáztatom önmagam, hülye voltam

miértnem tettem oda magam

féltem minden egyes döntéstől

most meg itt írom a verset a földről

egész hétvégén azon járrt az agyam

Hogy most ezt az érzelmet vajon haggyam?

Próbáltam barát lenni, közben ellenfél

de egyiksem lett olyan amillyennek szeretném

Mostmár hiába nézem az arcodat a képeken

Nincs olyan szerelem a tekinteteden

minden elmúlt és máshol keresed

én meg majd valahogy elfelejtelek

Mesés álom

Lecsukom szemem,hátha visszatérsz.
Nézlek aggódó szemekkel,
Tekinteted oly szomorú és mégis édes.
Gyöngéden megfogod kezem,Te remegsz...

Lüktető ereid megduzzadnak,ahogy érintelek,
Kezembe érzem szíved ritmusát
Ahogy össze- vissza kalimpál,
Hallom az óra mutatója hangját,bing -bong.

A csend bevarázsolja az arcod mosolyát.

Magadhoz szorítasz és nem engedsz el...
Kívánom tested melegségét,ajkad mosolyát,
Csókjaid izét,a titokban rejtőző szerelmed.

A természet szépsége

Halkan dudorászik a lágy szellő hangja,

Simogatja dús hajam ,ahogy elengedem a táncra.

Lépkedem csendesen a fűszálak harmatos peremén,

Madarak hangjára táncolok,boldogság kering a testem felületén.

Milyen szépen ragyog a napsugár fénye az égbolt középen,

Nevet az egész világ körülöttem,megmozdult az élet bennem.

Szinesen látok mindent,boldogság fényében röpködnek érzéseim,

Gyönyörködöm a természet szépségének értékrendjén.

A mosoly értéke

Egy kisbaba aki épp  hogy világra érkezett

Hogy is érti ,érzi mosolyom szelídségét.

Választ ad a kis csöppség arca sugarán

A piciny szája sarkán, halovány mosoly bujkál.

Aranybársony napsugár  fénylik puha arcán

Néma, csendes, olykor hangos, lármás.

Szeretet rejtőzik piciny szíve otthonában,

Igen,a mosolyom választ kapott szépen sorjában.

Egy  mosoly képes megváltoztatni a világot

Felcsillan egy kis lélek,aki épp hogy csak meglátott

A mosolya  amit önzetlen szeretettel kapok

Megszólal a szívem,hevesen, boldogan dobog.

Az  éjszaka  gyöngye

Téged várlak az est csendjében,

A némaság kellős közepében.

Érzed hogy hív a testem,érted kiabál?

Vakon lépked hegyen völgyön át.

Megérinti a meleg szellő hajam zuhatagát,

Mit kezeid keltenek sűrű dús hajamnál.

Aztán végig  vonul szikrázó tekinteted testemen,

S az égboltról huncut csillagok figyelnek csendesen.

Vad mámor,vágyakozás rabságába esek,

Bilinccsel kötöm magamhoz kezedet.

Lágy szellő simogatja lángoló testünket,

Csillagok fénye árnyékolja meztelen értékünket.

A fény ereje

Ma éjjel meztelenre vetkőzött a lelkem

Kinn a sötét éj kellős közepén.

Fürkésztem ijedten a csillagok birodalmát,

Kerestem a hitem erejének lakását.

Fázom a sötétség fekete teste  érintésétől,

A csend mélységes magánya ölelésétől,

De valahol ott érzem szelíd pislákoló hunyorításod,

Hallom  én Jézusom  halovány hívogató hangod.

Ruhám szétterítem,puha ágyat készítek én Néked.

Ha földre esnél ,ne sérüljön törékeny tested,

Elődbe borulok,lábad elé kúszok,remegő kezemmel érintem Szent tested,

Lelkem táplálékát,szívem vigaszát,hitem gondolatának kristálytiszta forrását.

Szégyen

Éreztél e már olyat valaha, hogy valami fájni kezd?

Látván a gyermekeket a mocsokban hemperegni

A fájdalom és az éhség elönti gyönge testüket

Kicsiny kezük elkezd alamizsnáért könyörögni

De a mocskot legalább lemossa a csendes eső

A szégyened azonban (remélem) a szívedbe nő

Éreztél e már olyat valaha, hogy ezért valamit tehetnél?

De az utcán a koldus mellett, Őt lenézve elmentél

Nem ismered sorsát, mitől ment ki lába alól a talaj

Az alkohol, betegség, vagy talán egy aljas tolvaj

Mert tolvaj az mind, ki mások hasznából él

S fizetni nem akar, de munkát azt mind többet kér

Kihasználja az emberek félszét és nyomorát

Dehogy érzi át a mások búját, bánatát

Hogy gyermeked nevelnéd, senkit nem érdekel

Dolgozz reggeltől estig, s légy elégedett a béreddel

Ha hirtelen megszorulsz, segítséget ne várj

Hisz nem állhat meg miattad a „pénzgyár”

A emberi szellem és gondolat mára elkorcsosult

A bűn az élet szerves részévé vált

Fiaink és lányaink mind megtévedt és elvadult

Nem tisztelik a kegyetlen halált

Ne hagyd magad ember, dolgozó, munkás!

Tudod mi a bánat?

Magad elé nézni,a semmibe tekinteni,

Várni valakit, ki soha nem fog érkezni.

Eljönni onnan, hol nem is voltál soha,

és mégis letetted a szívedet oda.

Szeretni valakit, ki nem szeret téged,

Könnyeket tagadni, mik szemedben égnek.

Kergetni magadat, a reménytelen álmot

S csalódva nézni ezt az egész világot.

Megalázva érezni a szavaid sokaságát,

Szívdobogva várni, s nem kapod válaszát.

Szavakat felidézni,mit lelkedbe őrzöl

Mosolygós arcot, mely ragyogva tündököl.

Szinek varázsa

Mázolok az ecset hegyével.

Zölddel,friss harmatos füvet,

Fákat,gyönyörű hajkoronákat.

Kéket is festek az égboltnak,

Gyöngéden fehéret is használok,

Hadd suhanjon át a lágy szellő dala

kezemen,hogy szívetek megérintve legyen .

Mézédes napocskát is sárgán rakok,

Hogy legyen ragyogó minden napotok.

Festem a reggeli harmatos mezőt,

Szinesen,szivárvány színbe ékeskedőt.

Pirosat,rózsa szint,narancsot,

Friss illattal borítom a színes lapot.

Ajándék

Szivárványt  akarok festeni az égre,

Csillagok szépségét ajándékozni belőle,

Kis virág csokrot készíteni és a ködbe rejteni,

Hogy illatát árasszam a napsugár csókjain, az arcod felé.

Mezőt festeni,közepébe ott a tóvize kéklő ruhában fényesen,

Víz tükrén a színek árnyékában ott látom alakod ékesen.

Apró csillámos pontocskák táncot járnak vidáman körülötted,

Rád tekintve betel szemem fénye az arcod szépségével.

Szeretném a Holdat nem festeni,csak a Napot aranysárga ruhába látni,

Szeretném a kék eget felhők nélkül érinteni.

A szemed értéke

Látod milyen színes a világ?

Nézz a színek szárnyaló dallamában,

Táncolj minden hangszer ritmusára,

Álmodj a szivárvány puha ágyában.

Szemed fénye legyen ragyogó és értékes,

Nyitott,bájos és szenvedélyes.

Erőss,kitartó de gyöngéd az érintése,

A csillagok fénye tükröződjön belőle.

Néha homály fedi látásod erejét.

Ne félj, a harmat cseppje mindig felszívódik.

Nézz fel a napsugár kellős közepébe,

Mosolyra derít,a reménység kapuja kitárul elődbe.

A csend reggele

Hó borított piciny falum
Kora reggel ébredez
Nagykabátját vonszolgatja
nyújtózkodva maga után húzza.

Megjelenő bárány felhők némasága,
Nagy szemekkel tekint a kéklő égboltra.
Csillámos csókot szór édes szája
Ásítozva a felkelő nap boldogsága.

Didergő szellő is útra kelt már
Lehelete zúzmarákat hajtogat,
Magába szívja fekete füstjét
A házikók el eresztett reggeli dala.

Fehér kabát ujjaiból magasra tornyosul
Ékeskedő templom tornya, boldogan dalol
Megszólal a harang hangja a szívek ébresztője
Egy újabb napra ébred az emberek hite,lelke.

Tűz madár

Sereglik egy madár csapat az égbolton,

Kering a magasba vadul, tűzbe lobban.

Sokasága betölti a kristálytiszta eget,

Nem látszik a fény csak a vöröslő tűz éget.

Ahogy repdes,kúszik hosszan magasan,

Elérhetetlen magasan,pirosan.

Égeti a szennyes lelkeket,szíveket

Tisztítja a poklos érzelmeket.

Milyen szépen száll a tűzmadár dala.

Hangot ad a tiszta érzéseknek,

Megnyitja az eget,majd a szíveket,

Tűzbe érzem magam,hevesen éget.

Élteti testemet,tisztítja lelkemet,

Könny telepszik szemem sarkára,

Kapukat nyit a tiszta látásra,

Pedig olyan jó volt ott a pokolba.

Szomorú szembesülés

Borzasztó érzés fojtogatott,éreztem a halál szagát.

Láttam lépteit,a mozdulatát ahogy kegyetlenül

Kiszakította az életből egy ismerősöm arcát.

Őt aki félelmét, küzdelmet vívta ágyában,

Ki próbált békülni az élet mosolygós arcával.

Küzdelmét karjával igazgatta,hol ütemes

hol lassú,szinte elfáradt mozdulattal.

És egyszer csak homály ült az arcára,üveges szemekkel

meg adta magát,meg hallotta Isten hívó szavát.

Néha kifelé mást mutatunk magunkból,

Mint ami valójában a mélyben tombol,

Ilyenkor az állarc mögött védelmet várunk,

 S úgy teszünk, mintha védené is várunk.

De persze nem így van, tudjuk jól,

A külső világ bármit is gondol,

Ami ott van bent a lelked közepén,

Az a világ az igaz s az most a tét.

Az állarc csak színjáték semmi más,

Védenéd önmagad, de ez csak ámítás,

S mikor már nem segít, és nem takar,

Porba hull, s lelkedben vihart kavar.

Mint madár, fenn az égen,

Lelkem, úgy száll hozzád,

Átszelve a kéket,

Túl a templom tornyán.

Ölelő kezedben pihenve,

Nyugalomra lel a szív,

Fáradtan, lihegve,

Túlélve a kínt.

A kínt, mi most a távolság,

Köztünk tátong rémesen,

De, ha odaérek, boldogság

És minden ragyog fényesen.

A távolba nézek, de semmit nem látok ..

Csak egyszer kapnék többet, mint amit várok!
Szemének csillogása rejti az összes reményt,

s ha őt nézem, meglátom a fényt.
Várok rá, de az éjszaka már eljött,

nincs mi újra feltámasztaná őt!
Őt, aki csodás,őt aki, szent...
De emléke örökké megmarad itt bent.

Tökéletes mosolya, mindig is kísérteni fog,
nem maradt már meg belőle semmi, csak egy dolog.

Egy dolog, mit el soha nem veszíthetek ...
az iránta érzet szeretet, és tisztelet!

Az éj leple alatt alszik még a város,

A remízben is pihen a sárga villamos,

A házak ablakai sötéten pislognak,

A kihalt utcán a csend árnya suhan.

A hajnal lassan jő, mintha nehéz lenne,

Hogy az alvó várost életre keltse,

S elűzze az éjszaka fekete vándorát,

S a hajnallal a sötétet fényre váltsa át.

De lassan megérkezik s derengést hoz,

Neszek születnek s ébred a villamos,

A halottnak hitt város újra életre kél,

S a nappal gyermeke lassan révbe ér.

Csak soha se tudnám, hogy átvágják a fejem,

Csak soha se érezném, hogy nincsenek velem,

Csak soha se mondanák, hogy szívükből szeretnek,

S csak soha meg nem élném, hogy végleg elfelednek!!!!

Csak soha ne járna át, a félelem érzése,

Csak soha ne érintene, szerelmem két keze,

Csak soha el ne veszítsem, mit megtaláltam egyszer,

S csak soha ne mondtam volna, mennyire tetszel.

Csak soha ne súgtam volna, szeretlek téged,

Csak soha ne mondtam volna, nélküled mit érek?

                                     Hívj.

Hívj magadhoz ha bánt a magány.

Hívj ha szükséged lenne rám.

Tudom nem én hiányzom neked,

nekem fontos hogy melletted legyek.

Ha hívsz, futok mint nyelvét lógató kutya.

Lihegve ,fújva porfelhőt húzva,

Viharban ,esőben, sárban,

melegtől izzadva a hidegtől fázva.

Csak futni soha nem fáradni,       

Még kezedet elérve beléd kapaszkodni.

Így élni le tovább, egymás bűvkörében ,    

Azt az időt, mit még nekünk szánt az élet.

Dallamokat súg a szél,

Ó, csak velem lehetnél!

Remegő ajkadra csókot csennék,

A legboldogabb ember lennék.

Szállnék az égen

Szívem dobog szépen,

Soha meg nem állnék,

Most is nálad járnék.

Belibbennék ablakodon,

Apró csókom homlokodon.

Teljesítem vágyaid,

Legyenek szép álmaid.

Ölelnélek, vigyáználak,

Két karommal bezárnálak,

Halkan súgnám kis füledbe:

Érted jöttem szép szerelmem.

Nevedet már homokba hiába írom, nevedet halkan hiába súgom. Arcod halványan él emlékeimben, már nem érzem kezed a kezemben. Már nem látom szemed csillogását, s szemedbe az angyalok víg táncát. Hangodat se hallom már, rég de egyre azért meg kérlek még. Csak egy boldog percet...Ülj ágyamhoz, mesekönyvemet halkan lapozd, s olvasd fel a kedvenc mesémet... Kérlek! csak erre kérlek.Ezek után adj még egy percet hogy egyetlen percig, veled sírva nevessek.S kéne nekem még egy, hogy magamhoz szorítsalak!

Karjaidba bújva

Közelebb kúsztam,

Halk szavakat súgva

Boldogságban úsztam.

Éreztem ölelésed,

Hogy igazán akartál,

Ne érjen soha véget,

Ahogyan csókoltál.

Éreztem szívedet,

Annak minden dobbanását.

Akarlak téged,

S lelked rajongását!!

Éreztem ajkaid,

Hogy lágyan érintett,

Ahogy formálta szavaid,

Az, rögtön megigézett.

Csengő hangod dallama,

Zene füleimnek,

Szemed pillantása

Válasz volt szívemnek.

Kaptam egy jelet

Amikor nevettél.

Itt vagy, megérkeztél. Ámulva nézlek.

Nézem e csodát, látnivalóm temérdek.

Pici kezed, apró szád, de a szemed!

Gyönyörű, ártatlan a tekinteted.

Hosszú fekete a hajad, igazi kislány.

Belém hasít a tudat, akár a villám.

Anya lettem! Milyen furcsa érzés.

Éppen én? Ez igazi Istenkísértés!

Karomban tartalak, szememben könny.

Végleg elillant, tovatűnt a közöny.

Már mindörökre amíg csak a földön élek,

Te vagy számomra fontos, és mindig remélek.

Kinek mi tetszik,

arcukat oly szinüre festik.

Mert hát ott a példa,

az ország csak préda.

Olybá tünik,

az emberrel a tréfát üzik.

Valos vagy vélt,

szegény nemzetem nem sokat kért.

Akármilyen könyvet forgatok,

hazugságot és ármányt olvasok.

Ezt nektek gyerekek,

játék hellyett kenyeret.

Segély nem kell inkább munka,

tereljük az emberiséget erre az utra.

Persze a fizetés az nulla,

befizettünk a vándor utra.

Mondhattja nekem bárki,

 jobban nem lehet elbánni,

Kapaszkodunk a lét peremén,

hordoz az ur a tenyerén.

Régi kép, a kezemben tartom.

Egy kedves arc, csak nézem sajgón.

Szeme mélykék, mint a nyári alkony.

mennyi báj sugárzik e bájos arcon.

Ajkán talányos mosollyal néz rám,

tudom ő átlát a csodák tükörfalán.

A haja mézillatú, a múltból száll felém,

törékeny szépség,  légies tünemény.

Alakja sudár, hajlékony nádszál,

hozzá még csak hasonlót sem láttál.

ruhája fehér akár a frissen hullott hó,

     darázs derekára  lágyan, hullámzón simuló

Hó hullott. A gyerekek kapdosták,  

lelkesen a fehér pelyheket.

Én búsan lapátoltam a járdát,

ők  meg hóembert építettek.

A zord tél ellenségként bánt velem,

viseltes vékonyka cipőm lyukas volt.

Szénért a pincébe kellett mennem, 

 a lépcsőn cipeléstől arcom kigyúlt.  

Nehéz bádog vödröm csupa folt.

A hideg szinte a csontomig hatolt.

Féltem a patkányoktól nagyon,

Becsukott szemmel rohantam fel vakon.

A többiek nem fogadtak be, 

a szegény házmester lányát.

Fáradt szememmel látlak, fáradt lelkemmel érezlek,

Fáradt kezemmel, fáradt szavammal érintelek.

Ha utolsó lélegzetem a te szádba fújom,

akkor volt értelme élnem,  s boldog leszek, tudom.

Ha tenyerem lüktető szívedre fektetem,

dobbanása megremegteti mindenem.

Ha fénylő-kéklő szemedbe nézek Szerelmem,

          múló létem gondolatlénye összerezzen

Hirtelen hatalmas csattanás,

csukodó ajtó zár kattanás.

A csendben robajnak tünik,

kavargo álmaim egymást üzik.

Felriadva zihálok,

friss levegöt szívni az erkélyre kiállok.

S látom minden nyugodt,

sötétség minden rosszat el dugott.

A hold szorja halovány fényét,

fordítja felém mosolygós képét.

Denevér cikázik,

lágy szellőben falevél hintázik.

körül ölel a bársonyos béke,

a város látképét felülröl nézve.

Szentendrén lakom,

mig élek el nem hagyom.

Gyűlölt, buta, akaratlan lény,

magamról elhiszem, ez vagyok én.

Szavaim hamisak, tekintetem riadt.

Főleg ez jellemzi kapcsolataimat.

Nincs barátom, ugyan hogy is lenne?

hisz nem vagyok kíváncsi az emberekre.

Csak szűkölök nagy magányomban,

mikor éppen karácsony van.

Nem szán senki, megvetőn lenéznek,

pedig hidd el,  kívülről tűnök kevélynek.

Belsőm reszket, és mardos a kétség,

hogy az életben már nincs is szépség.

Arra vágyom mikor éjjel,

nagy magányom fölém térdel,

a szeretet meleg büszke fénye,

rám is vetüljön egyszer végre

Érted eped minden gondolat,

Nem tudom feledni csengő hangodat,

Fülembe lopta, jó mélyen magát,

Még most is hallom ajkaid szavát.

Érted dobog oly hevesen szivem,

Nélküled sötétnek tűnnek a szinek,

Vágyakat ébreszt a pillanat,

Ha láthatom gyönyörű arcodat.

Érted mozdul a hús a csonton,

Veled, eltűnnek a hétköznapi gondok,

Szemeid ragyogása megnyugtat,

A Te érzéseid a legszebbek, mi szívemig eljuthat.

Érted vannak a nappalok,

Minden percben rád gondolok,

Hiányod végtelennek tűnik,

Hallom a hangod s a külvilág megszűnik.

Ahogy számat nyitni tudtam,

mint üde virágszirom lények,

dallamok nyíltak torkomban,

pedig nem tudtam mi az ének.

Kiságyam rácsát markolva daloltam,

Hangom csodálattal figyeltem,

a zene lényegébe hatoltam.

a magam által gyártott nyelven.

Anyám szép nevetős szeme,

bíztatott mindig engem.

ujja a gyors ritmust verte,

míg én a melódiát zengtem.

Felkapott, velem táncra perdült,

boldog kacagását ma is hallom.

A szívem húrja belerezdült,

 nincs szebb dallam, bevallom.

Egyszer volt egy kislány Lilla

Kedvenc színe volt a lila

Szaladt, árkon - bokron

Keresztül a dombon

Eltűnt, mint a berek illa…

*

Volt egyszer egy srác Tóbiás

Bizony ő egy nagy óriás

Be nem állt a szája

Nagy volt a pofája

Komédiás, históriás!

*

Vala egyszer egy szép legény

De puha ám, mint egy lepény

Szeretett volna nőt

De elkerülték őt

Szertefoszlott mind a remény…

*

Egyszer volt egy leány Lujza

Kivágott volt az ő blúza

Mi bukott hát elő,

Az csak nem egy emlő?

Veled, vagy nélküled

Leszek e holnap

Velem, vagy nélkülem

Leszel e holnap

Se veled, se nélküled

Nem leszek holnap

Se, velem, se nélkülem

Nem leszel holnap

Mert mindig csak ma van

Veled, vagy nélküled

Mert mindig csak a ma van

Velem, vagy nélkülem

MInden álom.

Minden mámor.

Minden múló.

Mindig látom:

mind elmúló...

Minden múló.

Minden dúló.

Minden dolog

mind elmúló.

Minden öröm

cseberbe vödör,

mind megölő,

gyomrot megülő.

Minden öröm

mindig üröm

lehet majd

ha már nem öröm.

Minden éjjel,

minden nappal

rád gondolok

tollfordulattal.

Írok verset.

Neked írom.

Felidézlek,

s megigézlek.

Gondolatban

körbejárok,

mint az óra,

el nem múlok.

Homokóra,

s benne homok

folyton folyó,

majd elfogyó.

a rendszer kitörölt anno, de visszajöttem.......

Isten áldjon e szép napon,

Szép szavaim néked adom.

Virágcsokrom feléd nyújtom,

Boldogságot benned gyújtom.

Szírmok abba ezen sorok,

Amit érted szívből hozok.

Édes testvér vagy te nekem,

Csillog is rád a két szemem.

Néha vita köztünk akad,

Szeretet az, miből fakad.

Soha én rád nem haragszom,

Igérem, hogy nem marakszom.

Sokkal inkább te is szeress,

Velem együtt te is nevess!

Másodikán köszöntelek ,

Tudod, mindig szerettelek!

Koccintunk majd borral, sörrel,

Nevetgélünk nagy örömmel.

                             A Barátomért

                      A természet életet ád

                      Közénk feszül a valóság

                      Ki törvényét megszegi

                      Létét a falhoz veri

                      Ketté tört ág

                      Porcelán darabban

                      Meglapuló élet

                      Rád léptek az avarban

                      Hitvány a sors

                      Rövid időt szabott

                      Barátságunk örök lángja

                      A temetőben kuporog

                      Ki hiszi el

                      Hogy itt voltál

                      Lélek-madár szárnya alatt

                      A mennyekbe jutottál

                      De a kézfogásod itt maradt

                      Mint megkövült lenyomat

                      Őrzi minden titkunkat

                      A bánat-fa alatt

                      Az öröm is megbúvik

                      Az árnyékok mögött

                      Szeretők cikáznak

                      A bárányfelhők között

                      A szerelemtől elvárom

                      Legyen a legjobb barátod

                      Ha az úszó nem ér át a tulsó partra

                      Az életét némán lobogtatva

                      Mögötte vihart kavarva

                      A világ taraján kacagja

                      Hogy hamvait a szerelem

                      Sírva elringatja.

Annak születtél ami vagy,

tudásod által leszel majd nagy.

Terjeszd ki szárnyad,

a világot nyititt szemmel járjad.

Mert a külcsiny hamisságot takar,

mindenki azt mond mit akar.

Tettek jelzik a valót,

élőt s a halót.

Alkossunk a jövőnek,

generácionak az utat törőnek.

Mert példa kell,

hát akkor munkára fel.

Mint nekünk az elődök tették,

okossságot fejünkbe csepegtették.

Ha mindenki ezen volna,

talán az élet is másról szolna.

Gyarapitani hogy legyen,

és ha nagy lessz ő is igy tegyen.