Karácsonyi verseny

 

 

Sajnos erre a versenyre összesen 3 nevezett verset tudtam elfogadni, mert csak ezek a versek feleltek meg a versenykiírásnak:((

A végleges döntést a helyezésekről én fogom meghozni. Segítségül felkérek még 2 klubtagot, és a hármunk szavazata fog dönteni. A segítőim névtelenek maradnak.

Eredményt 2009.12.20.vasárnap este 20 óra után hírdetek.

 

 

Íme a nevezett versek:

 

Szabó Rita verse:

 

 

Boldog Ünnepet


Békességben , boldogságban,
Otthon és az iskolában,
Lányok és legények,
Diákok: mind az enyémek.

2009. 12.05.-én végetért verseny végeredménye:

 

 

GRATULÁLOK A HELYEZETTEKNEK!

 

Pallagi József és Kniznerné B. Szilvia lett az 1. helyezett:

3-an végeztek a második helyen: Szemendei Ágnes, Szabó Rita és Vincze László.

 

3. helyen Kosináné Madai Katalin verse végzett:

 

 

 

A nevezett versek:

 

 

Szabó Rita verse:

 

Megjött Télapó!

Megjött Télapó!
Jaj de jó!
Örül sok gyerek, ó!
Mert végre hull a hó!

Télapónak van subája,
bundája és hátizsákja,
van benne minden földi jó,
csoki s földi mogyoró.

 

Versenyértékelés!

Egy irodalom tanár átnézte a verseket, és most leírom a véleményeit az egyes versekről, hogy mindenki tanuljon belőle: A módosított verseket mindenkinek felteszem…

 

Nagyon örülök, hogy ilyen sokan részt vettetek a versenyen, nagyon szép versek születtek, és szeretnék minden résztvevőnek gratulálni a teljesítményéhez. Ahova írtam véleményt, javaslom, hogy olvassátok el a másokét is, ebből lehet tanulni. A versekben sok volt a helyesírási hiba, még olyanok is melyet a „Word” kijavít, ezenkívül a mondatok tagolása (vesszők) sem volta sokszor megfelelőek, ezekre figyeljetek jobban ezután.

 

A jövő

 

Itt élünk e kis országban,

jobb jövőnek árnyékában.

Szebb életért élünk-halunk,

szép hazánkhoz hűek vagyunk.

 

Nem a harcnak korszaka ez,

most tanulni és alkotni kell.

Egy álomért, egy jólétért,

Országunkért és népéért.

 

Nagy költőink kik nem élnek,

vagy kik élnek és remélnek,

verset írnak és regélnek,

vagy szülőföldünkről mesélnek.

 

Metafórák, nagy regények,

versek, prózák, költemények,

ecsetelik búját-baját,

dédapáink nehéz sorsát.

2007 - január 19 - (éjjel 2 óra 12)

Tomból az orkán - ropog az ablak üvege...

 

Adjon az Isten jó reggelt!

 

Tomból az orkán!

Ilyen a szabadság szele!

Mindent elsodor, mindent elsöpör,

Aminek - e hazában semmi helye!

 

A hazugságnak , a mézes - máznak,

Ideje lenne már az összefogásnak!

Ideje lenne már az alázatnak,

S véget vetni a gyalázatnak!

 

Mert szabadnak születtünk,

Szabadon is akarunk élni!

Nem másoknak odadobva!

Másoktól függeni, s másoktól félni.

Sivatagban

oázis vagy.

Télben

nyár vagy.

Nyárban

tél vagy.

Ősszel

tavasz vagy.

Tavasszal

ősz vagy.

Éltető

víz vagy,

mely télen

jéggé fagy.

Mindezt

jelented ,

mivel

csakis rólad

szól nekem

e puszta létem,

s miattad

kap értelmet

sivár kis életem.

Fáj a torkom,

zúg a fülem.

 

Csendben ülök :

ott csücsülök.

 

Éjjel köhögök,

nappal remegek.

 

Ha felkelek szédülök,

gyorsan ágyba dülök.

 

Várom az estét,

a kandallóm melegét.

 

Vágyom az ágyra,

puha párnára.

 

Hamar ledülök,

mert még szédülök.

 

Majd ha felébredek,

egészséges leszek.

 

Többé nem szédülök,

csak az ágy szélén ülök.

 

Múlik, pereg… múlik, pereg

Keblében a por tekereg

Porszemből örvény

Ősi a törvény

Tegnapok

Homok

Romok

Holnapok

Egy-két lopott óra

Esdve vágyik már a jóra

Puha ölén lágyan pergek most le

Akarva - akaratlan csak sodródom vele…

 

Nagyszerű verset írtál,köszönöm,hogy olvashattam,mindenképpen elnyerted a bizalmam!

Üdv:Kati

 

Várakozás

 

Csend lett, üres csend, szinte fáj a némaság,

még a madarak is abba hagyták a csivitelést,

a tücskök és a bogarak is elhallgattak,

feszült várakozás tölti meg a teret.

 

Szívet feszítő vágy tölti meg a levegőt,

valami különleges vibrálás tölti meg a helyet,

minden megmerevedik, remegés fog el.

egy hangot várok, egy kedves hívó szót.

 

Valami furcsa kegyetlen érzés lesz úrrá rajtam,

fizikai fájdalom járja át az egész testem.

A kereszt...

 

Nyomja, nyomja 
Vállamat a kereszt.
Rengeteg a bűnöm!
Keményen tart,
Fog, és nem ereszt.

Keresztem tölgyfa.
Van is neki súlya.
Tartós, időtálló.
Elkísér egy életen át,
Érintve az Alfát,
S az Omegát.

Megyek az úton,
Keresztem vonszolom.
Már nagyon nehéz.
Nem bírom tovább!

Valaki oda kiált.
Ne cipeld már tovább!
Van, aki megbocsát,

Csak keresd a golgotát!

Nem láttam senkit.
Ki szólt?

 

Tiéd az életem,

Tiéd a halálom,

az egész létemet,

Néked felajánlom.

 

Tiéd a vagyonom,

tied minden napom,

tied minden éjem,

tiéd a testvérem.

 

Tiéd lesz mindenem,

mert Rád hagyom Istenem..

 

Mindent Tőled kapok.

Mindent Néked adok:

az apró örömöt,

a keserű közönyt.

 

Az emberek gúnyát,

s a tőled kapott gúnyát.

 

Életem búját,

ha az utóbbi is lenne,

mindenem,

mindenem

csakis a tiéd lehetne...

ha ez utóbbi, bár nincs,

mégis csak lenne......

 

Miért van az ?

 

                          Miért van az, hogy mindig azt szeretjük,

                          aki hűtlen, mást szeret ?

                          Miért van az, hogy szívrepesve várjuk,

                          pedig tudjuk, rajtunk csak nevet ?

                          Miért van az, hogy fájó könnyet ejtünk,

                          ha a múlt emléke énekel.

Csend

Idő, légyszíves állj meg egy pillanatra,
Hagy szagoljak bele a pirkadatba.
Érezzem a friss harmatot,
Mit a hűvös éjszaka rám hagyott.

Megtorpanok, csak a sóhajom hallom.
A szinte bizarr csöndbe csak Rá gondolok.
Nem tudom ettől a varázslattól mit várhatok?
Egy fénysugár tör át a halottak közt, csak álom?

Az álló, mozdulatlan testek élőknek tűnnek,
Majd a zaj felváltja a nyugalmas csendet.
Sikító alakok suhannak el, ordítanak arcomba,
Újra rohannak, rohannak, de nem állok be a sorba.

Kárpátok övezte meseszép medence,

István korától a magyarság szentélye.

Végtelen rónaság csodás a varázsod,

Őriztem légtered, védtem a határod. 

 

Rég volt, mikor felesküdtem védelmedre,

Kérelmedre mentem messze, idegenbe.

Szenvedtem, kívántál! Éreztem hiányod,

Jöttem mikor hívtál, óvtam a világod.

 

De még akkor felettébb megfenyegettek,

Nevetséges koncepciós pert rendeztek.

Ám ez sem törte meg hazaszeretetem,

Mit örök időkre, keményre edzettem.

1 hónapja | Baranyai Attila | 0 hozzászólás

 

 

MESE pályázat
kiírás: http://mese2009.poeta.hu

Az én Egyiptomom VERSpályázat
kiírás: http://poeta.hu/Egyiptom01.doc

Az én Egyiptomom FOTÓpályázat:
kiírás: http://alkot.hu/Egyiptom02.doc

1 hónapja | K. Sylvia | 0 hozzászólás

 

 

1 hónapja | Zsolnayné Maglóczky Tímea | 0 hozzászólás

 

 

Alvó társaság ébredjen végre,

Papírt, tollat vegyen kezébe.

Legyen ez az alkotás témája:

Készüljön a vers a télnek hallatára.

 

Nevezni fejenként 3 művel lehet,

Ha mindhárom tükrözi a mindenkori telet.

Küld el nekem levélben a pályaművet,

De vigyázz, január végén bezárul az üveg.

 

Eredmény hírdetés február elsején,

Oklevelet kap a győztes költemény!

 

7 hónapja | Kapcsos Károly Rézi | 1 hozzászólás

 

 

Ezüstben bíbor.

Ezüst volt a rét
s körötte ragadós a homály,
éreztem ez a vég,
fogaid felsebezték mohón a szám.
Kezed nyúlt kért még,
s magával ragadott a vágy,
szemedben izzott a fény,
és te lettél az édes búcsúpohár.

Ezüstös volt a fürtöd,
s meredő mellbimbódnak színe is,
sebzetten csak tűröm,
utolsó nászunk végakkordjait.

7 hónapja | Kapcsos Károly Rézi | 0 hozzászólás

 

 

1 éve | Kerekes Eszter | 2 hozzászólás

 

1 éve | Bokor Elvira | 1 hozzászólás

 

 

2 éve | Péri Györgyné | 0 hozzászólás

 

 

SZERETET

Felhőfiú kérdi a naptól:
Mi lesz velem,
ha szétfú a szél?

A nap mosolyogva mondta.
Fölszedlek én,
ha a földre leestél!

Harmat leszel, köd,
eső, vagy dér,…
újra hívlak,
hívni foglak,
ne félj!

P.Györgyi

 

 

 

2 éve | Péri Györgyné | 0 hozzászólás

 

 

Utak

 

A férfi azon kapta magát, hogy megint a hídra bámul. Idegesítette már ez a tétlen, tehetetlen vonzás, mely a képzeletét lekötötte, de amitől valami mégis visszatartotta. Még soha nem volt a túloldalon. Csodálkozva nézte az embereket, kik villamoson, vagy autóval naponta átkeltek rajta egyszerűen, míg ő itt ragadt.

A híd vonzotta, de nem ment. Ez a feszültség ingerültté tette, hallgatag, durva lett.

2 éve | Péri Györgyné | 0 hozzászólás

 

 

VÁGY




A hajnalból itt mindig új nap ered,
S bennem felébreszti újra
A lelkemet szorító, múltra
Tapadt, szelíd képeket.

De ellebbennek persze,
S hiába rohannék utánuk,
Amíg ott vagy tőlem messze,
Hajnalban a napot nem együtt látjuk.

P.Györgyi

2 éve | Péri Györgyné | 0 hozzászólás

 

 

CSALÓDÁS


Amíg a MI szétválik,
S a TE magamra hagy,
Az ÉN már rég nem érzi,
Hogy MI EGY az
BENNED élne még,
S így csak kevés szép marad,
Hisz a TE a MIT hazudja csak.

P.Györgyi

2 éve | Péri Györgyné | 0 hozzászólás

 

 

HISZEK

Hiszek a szeretetedben,
Hogy mélyül, s szorosan közrefog,
Csak szeretnék feledést kérni.

Hiszek a reményedben,
Hogy együtt leszünk jók, szabadok,
Csak ne tűnjön elő, ami régi.

Hiszek a gyermekedben,
Hogy belőled általa is kapok,
Csak magamban,
magamban nem tudok hinni.

P. Györgyi

2 éve | Péri Györgyné | 0 hozzászólás

 

 

LEVÉL

E bús, éber estén gondoltam egy nagyot,
Írok neked, hogy megtudjam:
éltek-e még, vagy már meghaltatok?
Mi hír hát felétek?
Tudod-e már mit jelent a nagy szó: boldogság?
Megtaláltad a testedben rejtőző ideált?
Tudsz-e még naiv lelkesedéssel nézni az égre,
s hogy ki vagy, miért, megfejtetted végre?
Nos, mi hír felétek?
Mert a mi álmaink elvesztek.
Felébredtünk már rég
hétköznapi őrlemények felnőttjeiként.
A munka, a pénz, a gyerekek,
a főzés, a kert, meg ilyenek…
tudod, hogy van ez!

2 éve | Péri Györgyné | 0 hozzászólás

 

2 éve | Péri Györgyné | 0 hozzászólás

 

 

VÁGYAKOZÁS

Másfél hét együtt – magányban,
Két és fél nap külön…
S ő telt reménykosárral várta,
Majd elcsábítja illat-tűzön –
De nem kaphatta őt fülön.

Két hét hát már egyedül,
Keserű lett szája, lelke…
Hisz ő álomba se szenderült,
Csak csábítóan várta egyre –
Most elkezdett hűlni szerelme.

2 éve | Péri Györgyné | 0 hozzászólás

 

MEGNYUGVÁS

Egy kellemes hűs reggelen
majdhogynem elsírtam magam,
s bár nem fájt semmi a szív helyén,
a torkomban lüktetett az agyam.

A hűs szél keze simogatott,
cirógatta borzolt hajam,
a nap valahonnan rám kacsintott,
s arra kért, szeressem önmagam.

Az estével a baj elmúlt már!
mondta, – Új nap, új élet, nem érzed?
De. Én csak azt nem értem, a szó bár
anyagtalan, miért fáj, s miért félek?

Nagy nehezen mégis elindultam
azon a biztató, friss reggelen,
a szél csitító karjába simultam,
s lassan kiszáradt a szemem.

2 éve | Péri Györgyné | 0 hozzászólás

 

 

ESDEKLÉS

Mondd, kérlek!

Ha csak düh szüli meg, a könny miért?
A fájó tájad csendje… Tudod kiért?
Hol a belső tűz, a szelíd, gyengéd?
Mért csak a kéj fordít minket egymás felé?
S a firkából hol a rajz?
A dalból mint lett zsivaj?
Miért a vita, ha nincsen érvelés?
Hol a lélek, ki még most is merész?
Miért, hogy a versem esdeklés?
Te, ki mellettem vagy, mondd:
élni miért nehéz?

Hol a remény, a józan ész,
a jövő, mi biztat, s felejteni kész,
hol a terv, az erős vágy,
a nyugalmas éj, a biztonság?

2 éve | Péri Györgyné | 0 hozzászólás

 

 

CSENGE

A szeme vízbe esett fürge kis bogár.
A bőre felhő, mely párnának álmodja magát.
Kis tenyere, mint egy gyengéd rózsaszirom,
S ha ezt mondja sértetten nem szeretlek,
az fáj nagyon.

Csupa csacsogó, fecsegő eleven báj
E csöpp örökmozgó, huncut kisleány!
Éltem folytatása ő, én piciny csodám!

P.Györgyi

2 éve | Péri Györgyné | 0 hozzászólás

 

VALAMI MÁST


Most csak Te vagy és Én vagyok.
Körülöttünk szétvert mozaikdarabok…
A Mi egy teljes egész – lenne,
De egy érzés van mindig benne,
Hogy ez csak szó, szokásához híven
hamis, elszálló…
–Nem lehetek mindig a szoknyád mellett –
Igen, tudom. Elfogadom, bár szeretnék
mást: veled dolgozni például. Lehet?
Nem. Ezt is tudom.

Játékszer-szerep itt minden.
Mint pöttyös labdát rúgnak odább,
Aztán tövis, szög szúr – szisszenő fájdalom –
s leeresztek.

2 éve | Péri Györgyné | 0 hozzászólás

 

BOSZORKÁNY

 

Tűzbe dobtak,
megperzseltek,
jeges vízbe utána,
– Így majd lehűlsz! –
jót nevettek,
de én leszek
a bátrak bátra!

Ellenségem a világ?
Pusztítani én fogok.
Ellenségem milliónyi,
varázslatot én tudok,
soha el nem pusztulok!

Tűzben állok,
perzselődöm,
vízben úszva
fulladok…
S mikor végre
megedződöm
szeme kemény melegétől
háromszor elcsorbulok.

Csorbán, görbén
harcba kezdek:
Tüzet küldöm előszörre,
hideg vizet, hogy lehűtse…
de a lágy mosolyától
bodros ujjú felhő kél.

2 éve | Péri Györgyné | 0 hozzászólás

 

 

ÁRNYAK
(1.1)

Hol árnyak lopakodnak,
ott fáj a fény,
hol árnyak lopakodnak
ott élek én.
Az árnyak csak lopakodnak,
csak lopakodnak,
és csupa-csupa „jót” akarnak.

Az Igazság, a Tudás, az Etika,
a Bölcsesség dajkáló szava,
s mindazt, ami fényt hozhat,
az árnyak félelme eloroztat.

Mert az árnyak úgy lopakodnak
hogy fájdalom a fény.
Mert csak lopakodnak,
hát nem látom én.
Mert az árnyak lopakodnak,
csak lopakodnak,
e ők se tudják mit akarnak.

2 éve | Péri Györgyné | 0 hozzászólás

 

 

MEGFELELNI

Szeretném hinni,
nem ártok már senkinek,
amit teszek,
az jó már mindenkinek,
s az értéket
egyszer bennem is meglelitek…

Hogy én ebből hol vagyok ?
Mért kérditek?

P.Györgyi

2 éve | Péri Györgyné | 0 hozzászólás

 

 

INTELEM

Kemény szavad dárdahegy.
Vigyázzál vele nagyon!
Ölni tud, ha eltalál,
S nem ezt akarod, tudom.
Elvérzik az akarat.

P.Györgyi

2 éve | Péri Györgyné | 0 hozzászólás

 

 

MÚLT

Kóválygok, fájok,
lopva, hátulról
támadó szomorúságok
között,
s ez szerfölött
zavar.
A fájdalommal
-úgy érzem-
valaki üzenni akar.

S amint így bolyongok
szobáról szobára,
egy vak tükörből
a hajdani lányka
-masnit is tettek
sötét hajába—
csalogat a múltam alá.

Kezét kinyújtja,
míg könnytócsájában
hátralépdelek,
s bár látom óriás magányát,
tudom, hogy neki már
nem segíthetek.

P.Györgyi

2 éve | Péri Györgyné | 0 hozzászólás

 

SZERETNÉM

Szeretném magam megmutatni,
Versben, szóban, képben,
Hogy lássatok.

Szeretném azt is elmondani,
Mit a hétköznapban
Nem láttatok.

Hozzátok kérdés a kulcs,
Záraitok próbálgatom,
S míg elmondjátok, ami bánt,
Bennem is csökken a fájdalom.

P.Györgyi

2 éve | Péri Györgyné | 0 hozzászólás

 

 

RÉMKÉP

Nézd, a lapályon, a fövenyen át osonnak!
Nézd, szemeik dárdafénnyel kutatnak!
Nézd, tőlük a nap is egész szürke lett,
Nézd, a kátrányos sugár mindent ellepett.

Nézd a halál őrült képén az isten vigyorát,
Nem kell teremtenie új özönvizet,
A világ egyedül is elemészti önmagát!

P.Györgyi

2 éve | Péri Györgyné | 0 hozzászólás

 

 

2 éve | Péri Györgyné | 0 hozzászólás

 

 

FÜST

Száll a füstöm, ezüst játék,
Táncolok lent, szürke árnya.
Szállok vele! Magasan fenn
Kuszálódik lenge fátyla.
Kuszálódik lenge fátyla,
Majd eltűnik szépen lassan,
Gőgös, ezüst füst-csodának
Elmúlását eltáncoltam

P.Györgyi

2 éve | Péri Györgyné | 0 hozzászólás

 

 

VÉGZET

Szárnyalhatsz
Tündérlány
Kereslek
Szólj hozzám.

Féltelek
Karom remegő
Holdfény vagy
Árnyakat elűző

Felnézek
Guggoljál
Karollak
Szorítsál

Elbújtam
Keressél
Álmodtam
Fékezzél

Száguldok
Rombolok
Elfognak
Meghalok

Ne sírj,
Hát temetnek
Bújj megint
Kereslek

P.Györgyi

2 éve | Péri Györgyné | 0 hozzászólás

 

 

VAGYOK

Vagyok a fény darabkája,
Kicsiny pisla derengés,
Vagyok óriás anya,
Méhemben hordva ezernyi törpikét.

Vagyok homokszem a sivatagban,
Fénylőn csillogó,
Vagyok napot takaró
Felhő, árnyékot adó.

Vagyok a béke, a csend,
A szavak árja,

És én vagyok önmagam
Ólomkalitkája
Zárva.

P. Györgyi

Kedves Klubtagok!

 

Értesítlek titeket arról, hogy az "Amatőr költők klubja" beolvad a mi klubbunkba. Az ott lévő verseket, hozzászólásokat, stb. átmentjük ide, hogy mindenki olvashassa és hozzá szólhasson a versekhez.

 

Remélem ez az egyessítés még gazdagabbá fogja tenni klubbunk életét ;))

 

Fogadjátok őket és alkotásaikat nagy szeretettel!

 

Pusza: Edit

2 éve | Péri Györgyné | 0 hozzászólás

 

DICSÉRET

 

Fájt, hogy adtál.
Isten bizony!
Láttam rajtad.—
s mosoly a szádon.
Nézz rám: riadt őz,
nem értem szavadat!
Látom kedves,
hogy felkavartalak,
de csak azt szeretném,
hogy szeressed magadat.

P.Györgyi

2 éve | Bertalan Gyula | 0 hozzászólás

 

Amnézia

 

 

Már nem kérem, hogy

pillangó-reggel szárnyaiddal

hűsítsd lázas álmom,

szárítsd párnámon a

verejték foltokat és rakd össze

redőnycsík szaggatott testem,

ha kitakar álmodból a nap.

Nem érezlek,

ujjaim idegpályáin

hiányzik az ősi visszacsatolás.

A tudat, hogy létezel, már

nem annyira fontos.

Éjszakát formálok

feketére mázolt arccal és

elhiszem, hogy létezik

valahol az érzés amnézia.

Elfáradtam.

Csendben ülök.

Némaságban

gyönyörködök.

Csendes tájban

fa áll magányban,

szépségében

elmerülök.

 

Szólalj meg fa!

Ne légy néma!

Mesélj a múltról!

Mesélj magadról!

Mesélj a tájról,

vagy néhány

kalandról!

 

Ki az, ki elültetett?

Hogyan nevelgetett?

Kik ültek alattad?

Kiknek halgattad

ki beszégetéseit?

S hogyan alakultak

közben a te érzéseid?

 

Mi az ? Mitől félsz?

Kitől óvakodsz?

Mi az mit remélsz,

ha elér a fűrész-vész?

 

Kispillangó

 

 

Fátyolszárnyú Kispillangó,

repkedsz virágról-virágra.

Csodás színed villogtatva,

nektárt gyűjtve, keresed a párod.

 

Körömvirág, kéknefelejcs,

rózsa, nárcisz, orhidea,

mind-mind kipróbálod,

de azt az egyet kit keresel sehol nem találod.

 

Facérságod, pompás lényed,

minden hímet megigézhet,

de nem más akit Te keresel,

csak egy édes álom.

 

Sokszor rebbensz, minden szépre,

zöld mezőre, színes rétre,

kutatva a csodás tájon,

azt az egyet ki megigézhet.

 

Álmodozás

 

Álmot szőni, reménnyel,

Gondolni a jövővel,

Nektár cseppen idővel.

Elképzelni mit tegyél,

Sose add fel a reményt!

.

Boldog névnapot minden Ágnesnek!

 

 

Választás

 

A választást kitűzték ma,

versengés lett durva, ronda.

Kinek narancs az emblémája,

az a szegfűt tűzőt szidja.

 

A másik fél sem marad adós,

Ő is köpköd a másikra.

A kis halak, a kis pártok,

összefogva ármánykodnak.

 

Küzdelem ez a javából,

a pénzről szól, nem látjátok?

Mivel a pénz nagyon-nagy úr,

nem érdekli őket más most.

 

Az a tétje a nagy harcnak,

 hogy ki győzzön áprilisban.

Aki ott nyer azé a konc,

az oszthatja a nagy vagyont.

 

Élettel

teli

lételem

lehetek,

ha nem élem

 reménytelenül

földi életem.

Ha képzeletem

 élénk színre vált,

s az élet így legyőzi a halált.

A szabadság vágy, mindig is benne volt az emberek lelkében, amit az 56 - os események is megmutatták. Nincs olyan erő, ami megállíthatná a változást, ha arra megérett az idő. Nem csak, hogy megérett, már meg is haladta.

 

Szállj szabadság szele...

Forradalom volt Pesten,
Vérző sebek száz és száz testen,
S ezen az esten, remegett a föld,
A szabadság szele, az éjbe üvölt!

Nem lehet az, hogy viríthat a gaz!
S annak, aminek fénylenie kellene,
A szabadságnak! - Az igazságnak, ami az égbe kiált!

<!-- /* Font Definitions */ @font-face {font-family:Verdana; panose-1:2 11 6 4 3 5 4 4 2 4; mso-font-charset:238; mso-generic-font-family:swiss; mso-font-pitch:variable; mso-font-signature:536871559 0 0 0 415 0;} /* Style Definitions */ p.MsoNormal, li.MsoNormal, div.MsoNormal {mso-style-parent:""; margin:0cm; margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:12.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-font-family:"Times New Roman";} p {margin-top:0cm; margin-right:12.0pt; margin-bottom:12.0pt; margin-left:0cm; mso-pagination:widow-orphan; font-size:12.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-font-family:"Times New Roman";} @page Section1 {size:612.0pt 792.0pt; margin:70.85pt 70.85pt 70.85pt 70.85pt; mso-header-margin:35.4pt; mso-footer-margin:35.4pt; mso-paper-source:0;} div.Section1 {page:Section1;} -->

Egy Gondolat

Rá kell ébrednünk, hogy éppoly mélységesen félünk élni és szeretni, mint meghalni

 

Tél

 

Ülök a kandalló mellett és elgondolkodom.

Odakint szellők szárnyán hópihék száguldoznak,

hol hegyeket, hol völgyeket alkotnak,

vagy megformázzák az álomképeket.

 

Az égi vándor már lemenőben,

aranyló sugarait szikrázva küldi szét,

 bearanyozva fényével a didergő tájat,

meg csillantva a jégkristályokat a pihenő fákon.

 

A fáradt nap alig hagyja el a horizontot,

nyomában, mint nyájat őrző puli,

baktat égi útján az éjszaka hírnöke,

sápadt orcájával fehér fényt szór a világra.

Az ember mindig a távolban keresi azt, ami ha oda figyelnénk, nagyon is közel található hozzánk. Egy másik emberben.

 

Olyan messze vagy...

Ülök az ablak előtt némán,
A távolba merengve nézek.
Gondolataim szállnak az éteren át,
Csillagokon lépked.

Olyan messze vagy, mit keresek,
Vajon mi hoz mégis hozzám közel,
A képzelet?  - A szeretet?
Mely ily gyengéden át és átölel.

Ölelj-ölelj te szív!
Annyira kellesz Te szeretet!
Szemeim a távolba néznek,
S a csillagokon át téged keresnek.

Csalódtam.

Kiről azt gondoltam,

hogy igaz és becsültes,

rájöttem: felületes.

 

Csak csalóka látszat,

melyet kifelé mutat.

Képmutatás és ámítás.

Nem mutat példautat.

 

Szomorú vagyok,

hogy így becsapott.

Nem igaz hivatás,

melyet űz,

ahogy teszi,

csak becsapás.

 

Szomorú, ha az kinek

leginkább igaznak kéne lennie,

mindenkit sikerül palira vennie.

 

Nem nevezem meg a hivatást,

melyet az illető űz,

mert akkor lelkemet marná

szégyenteljes tűz.

 

Elmém súlyát rég cipelem

De ha nem bírom leteszem

Az elmebetegségben

 

Mert nem könnyű, hogy van elmém

Fegyelmet kíván őkelmém

Az elmélkedésemben

 

Fárasztóbb elmésen kelni

Mint üres, lazának lenni

Hatalmas mindenségben

 

Bár fáradó testem gyarló

Alkotó elmém nyargaló

Szárnyal a fenségekben

 

Bolondot nem sújt élet átka

 Nem kell neki, pénz, se mátka

Csak van az ürességben

 

Áhítom, hogy súlytalan legyek

Homo voltom feledés, megyek

Máris az őrületbe!

Lettél.

Születtél.

Éltél.

 

 

 

Reméltél.

Féltél.

Szerettél.

 

Nevettél.

Sírtál.

Míg bírtál.

 

Mertél.

Reméltél.

Kerestél.

 

 

Mentél.

Új utat kerestél.

Elégtél. 

 

S lám  e földi létedet

végleg

túlvilágira cserélted.

 

Egykoron tán

majd, ha már

nem leszek,

ha már nem lesz ,

ki rám emlékezhet,

s ha helyem megüresedett,

nevem temető mélyén

csak te hirdetheted még:

csupasz hanton puszta sír,

hol néma táj zokog és sír.

 

Temetőben néma sír,

vad fájdalomra sosincs ír!

Siratja személyemet,

s mindazt az érdemet,

mely létemnek eredménye lett,

melyet személyem

anno megszerzett

e földi létben, dicsőségben.

Ezen érdemek,

minden ékességek

nevemnek dicsőséget

szerezhettek volna........

Tengernek mélyén

 egy kavics hever,

szívemnek mélyén 

nagy  sejtelem.

Titok , mely lappong

életemben,

melyet felfedni eddig

nem is mertem.

 

A múltamban van egy pont

, melyet el nem feledek,

létemben volt egy holtpont,

 melyet ki alig heverek.

Van egy ember,

ki miatt majdnem

a temető lett otthonom,

ezt neki megbocsájtani ,

még ha akarnám is,

sosem tudom.

 

 

 

 

 

 

Fekete vagy fehér,

jó vagy rossz.

Helyes vagy helytelen,

angyal vagy gonosz.

Értés , meg nem értés,

szeretet, gyűlölet.

Álom vagy valóság,

Talán bűvölet?

Egyik vagy másik.

Választani muszáj!

Mindent nem lehet!

Élet vagy halál.

Szentélyben

 

Fennséges szépség,

tengernyi mélység,

isteni nyugalom,

templomban uralom.

 

Ha már nem leszek,

ha már meghalok,

minden elmúlik,

mindent itt hagyok.

 

Ami most fontos még,

nem lesz fontos többé,

ami most kell még,

nem kell mindörökké.

 

Ami most érték,

az por , s hamu lesz,

a földi mérték pedig

a túlvilágon semmi lesz.

 

A szellemi érték,

az , mely  maradandó,

erre gondolj még

itt a földön halandó!

Szabadság...

Azt mondod szabadság.
Kevés volt belőle!
Azt mondod igazság.
Az lesz majd gyümölcse.

Azt mondod szabadság.
Azt mondom gyötrelem!
Szívbe mártott kés!
Hazug, sötét mély verem.

Azt mondod szabadság.
Mennyien adták már vérüket érte!
Isten az embert hányszor, hiába kérte,
Megszabta, adta, mi legyen a mérce.

Azt mondod szabadság.
Azt mondom szolgaság, rabság!
Ki a hazugságnak eladta magát,
Az sohasem szerette a hazát!

 

Szerető való e világban…

Feltűnsz és eltűnsz. Hogy mi marad utánad,
nem tudod sejteni, sem akarod.
Csak a melegen tartó édes álmod,
a dalt rólad és rólam, egy bűvös melódiát,
ígéretek és számadások nélkül,
így kötetlen világod.

Nem tudod, sejteni sem akarod,
kóstolsz és ízlelsz, aztán félreteszel könnyen,
kétség gyötör, kellek-e még, vagy ennyi volt,
s hogy egy játékszer mennyit érhet,
dobbanó szívvel nem tudhatom.

Csak a melegen tartó édes álmot,
a lényeg, hogy játék maradjon,
amelyet ha megunnak, eldobnak,
már nem játszanak tovább
s a hallgatáson túl nincsenek szabályok.

Szivárvány fennt az égen,

szívemben él reményem,

életed még sokáig élheted

egészségesen: reménykedek.

 

Remélem bajod elmúlt,

s nem jön már vissza a múlt,

nem lesznek szörnyű kételyek,

s ne emésszék lelkünket mételyek!

 

 

 

Puha kézfogás,mely

sivár lelket

gazdagít,

mosolygó kedves

szempár, mely

jéghideg

tekintetet vidít,

forró nyári szellő, mely

sikoltó hideget

messze űz,

kedves tavaszi

napsugár,mely

mindent felmelegít ,

ahova tűz.

 

Így változik

a kedvem,

ha e kedves

dolgokra gondolok,

s szivemben,

tavasz   a télt

elűzve 

vidám kikeletet hozott.

 

 

Hitetlenül

 

Vásárok napján a harangok zúgása,

A templomoknak gyenge suttogása.

Siet egy-két idős, de hol van a fiatal?

Ármány mit tettél, mindenünk odavan!

Régente ünnep, és szent volt ez a nap,

Nem kell már az Isten, nem kell már a pap.

A hit sem kell, hisz „Új-imádat” született,

Pénzért sóvárgó, önimádó, „Tévé-elé ültetett”.

 

Megvehető, rendelhető, minden eladó!

Itt a katalógus, vegyél – nincs rajta adó!

Vegyél, mindegy, hogy mit, de vegyél!

Tisztelt Tag Társaim!

Én azt szeretném kérni, hogy politika helyet a verseinkről kapjunk egmástól véleményt és nem tartami értékelést, hanem stilisztikai és egyéb / mia rosz és mi a jó a versben / segítő kritika formájában, hogy amatör létünkre tudjunk fejlődni.

 

                   Üdvözlettel Ágota László

Bú és bánat

tovaszállhat,

legyen vidám

szép vasárnap.

 

 

Legyen öröm,

vígság, kedély,

ne hagyj el még

kedves Remény.

 

A hét elmúlt,

Fátyol a múlt

fejére hullt.

 

　

Bánat ,huss, el,

végre múlj el!

 

Megyek bálba,

sokaságba,

vidámságba,

forgatagba.

 

Járok valcert,

járok tangót,

képzeletben

talp alá valót.

 

Szép ruhában

nem magamban ,

hanem párban,

veled kit már

megtaláltam.

 

Egész éjjel

mulatok véle,

kéz a kézben

és karöltve.

Bánom,

hogy mindig bántom,

éppen azt, ki legjobb barátom.

 

Megbántom

mikor botor ajándékom,

neki ,tálcán nyújtva ,felszolgálom.

 

Csodálom,

hogy kedves barátom,

nem veti szememre gyarlóságom.

 

Van türelme,

immár öt esztendeje,

a barátom: nékem

ő, a legkedvesebb lélek,

s a legdrágább ember

e világon.

 

Drága Lala,

őrizzen téged angyalok hada,

zengjen Néked dicshimnuszt kerubok kara,

s vigyázzon Reád imáim hatására

Szenteknek sokadalma.

 

 

Bú és bánat

 

Állok a sétáló utcán.

Nézem a hömpölygő tömeget.

A botladozó léptű bácsikát,

a gyermekével siető anyukát.

 

Mellettem egy fiatalokból álló,

trágárul beszélő csoport halad el,

elgondolkodom, miért-ez az alpári beszéd?

mikor anyanyelvünk oly szép és szabatos.

 

Az utca túloldalán egy középkorú hölgy,

nagy kosarakkal felpakolva,

láthatóan elmerengve, nehézkes,

sietős léptekkel halad célja felé.

 

Az emberek vagy rohannak türelmetlenül,

vagy elmélázva bandukolnak,

mintha vállukat nehéz teher nyomná,

nem figyelnek, lehatott fejjel mélabúsak.

 

　

Vad bűnök, mételyek,

szörnyű bűnös kételyek,

bűnökkel teli életek,

tisztaságon fekélyek.

Mindent megölő elemek.

Vétkekkel tűzdelt lelkek.

Jézus előtt fekszenek.

 

 

Borzadályos vétkek,

bűnökkel teli lélek:

én,ki kételyet képzeletbeli

kebelemen titkon dédelgetek,

vajon ,mit remélhetek?

 

Vajon hova jut ez a világ,

melyet gyilkos féreg foga rág?

A gonosz ármány,

lám itt uralkodik, s akár,

vihogó fenevad, reám

fenve fogait, kivallantva

éles fogsorát, már

szörnyűségesen vicsorít!

Szép tiszta szemedbe,
ha nézek, tikkadt szívem
az, melyet ismét üdének érzek.
Bódító hangod, Kedves,
fülemnek tavaszi zsongás,
kezed ha kezemhez ér,
képzeletem vad bolyongás...

 

Testem forró,  s forró lázban ég ,
szívem vad dobogásban
mindig csak tiéd.
Képzeletemben vágyaim
szilaj táncot járnak,
vágyakozásim nyugalmat
sehol sem találnak.

 

Őrjítő szerelem ez,
melyről daloltam Néked
titkon, melyet félve ,
halkan füledbe éneklek.
Remélhetem talán:
így végre nyugodt leszek.

 

Szép tiszta szemedbe,

ha nézek, tikkadt szivem

az, melyet ismét üdének érzek.

Bódító hangod, Kedves,

fülemnek tavaszi zsongás,

kezed ha kezemhez ér,

képzeletem vad bolyongás...

 

Testem forró, s örjítő lázban ég ,

szívem vad dobogásban

mindig csak tiéd.

Képzeletemben vágyaim

szilaj táncot járnak,

vágyakozásim nyugalmat

sehol sem találnak.

 

Őrjítő szerelem ez,

melyről daloltam Néked

titkon, melyet félve ,

s halkan füledbe rebesgetek.

Jó lenne már, ha megtanulnánk!

A róka megváltoztatja a szőrét, de nem a természetét - (Suetonius) 

Ezek még a szőrüket se!

Vörös csillag helyett vörös szegfű!  Még a szín sem változott!

 

Ne!

 

Ne higgyetek el mindent, amit mondanak!
Ezek nem építenek! - Ezek bontanak!
Mit őseink, apáink,anyáink összeraktak,
Ezek most mindent, szépen, zsebre raknak!
Ne higgyetek el mindent, amit mondanak!
Ezek nem építenek! - Ezek bontanak!

Meddig feszíted a húrt?
TE!
Újból felbukkanó múlt,
Ki más ruhát, s álarcot hordozol,
Ki gúzsba kötsz újból, s nem oldozol!

Kettőnk csendje

hideg hó volt
remélem
kettőnk csendje
rejtve marad a volt hóban..

 

Őrségváltásban, hajnalban.

Két kézben a kéz
lélek mélyről néz, egy szem
Hol bomol az ész.

 

Az eget szemem

pásztázza,

a mezőn lovammal

vágtázva

igyekszem feléd ,

mint a szélvész,

kedvesem.

 

Hogy hozzád érve,

a kantárról lelépve,

gyors léptekkel végre

mielőbb elébed

érhessek,

s mielőbb téged

erősen átölelni

igyekezhesselek.

 

Hogy karjaid

szoros ölelési,

kedves hangod

bársonyos csengési,

füleimnek kellemes

dallamot zenghessenek.

S hogy ezen

idilli képek

emlékezetembe örökre

és végérvényesen

bevésődhessenek.

Hörgök.

Levegő után

kapkodok,

majd úgy tűnik

utoljára fejajdulok,

s végül örökre elhalkulok.

 

Pörgök.

Lelkem ,mint  fürge

szélvész pörög.

Sötét alagúton

keresztül jövök.

Fényességes térben

végül  kikötök.

 

Erős fényben

fénylénysereg.

Előttem  fényes

 trónusán Isten lebeg.

Szemem előtt létem

filmje  végig lepereg.

Erényes életem

bűnökkel fűszerezve

lelki szemeim előtt lebeg.

 

Felismerem hibáimat,

bánom gyarlógágimat.

Elmúlt karácsony, és itt egy új, sokat ígérő újév.

Költsd meg versben, regisztrálj az Alkotóklubon és töltsd fel az alkotásodat hogy megnyerd az elismerő oklevelet. Legyél te a 2010-es év első oklevéllel elismert tehetsége!

 

Pályázatokat ide várjuk: http://alkotoklub.ning.com/forum/topics/versiro-palyazat

 

Sav kavalkád

Órákon át

Édes az émelygés

Gyomorban remegés

Sejt csiklandozás odabent

Nagyon furcsa, de jót jelent

Egy öröm-élmény váltotta ezt ki

Nem is tudok parancsolni neki

 

Fel - alá jár

Ugrabugrál

Szemtelen nyusziként

Ide – oda vadként

Táncol, bizsereg élénken

Felkacag néha élénken

Szívem bejárva, kúszik torkomon

Cikázva végig a hangszálakon

 

 Hogy kimondjam

Vagy ordítsam?

Én ma boldog vagyok!

Oly gyönyörűt kapok

Bódult még a has tájékom

Aranyban úszik árnyékom

Ajkamon részegítő mosolygás

Elkapott a gyomornyi boldogság…

 

  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mi lehetett az oka....talán az eső?
Egy árva csepp, mi szemedre hullt,
megidézett sok emléket benned,
és lassan, peregni kezdett a múlt.

<!-- /* Style Definitions */ p.MsoNormal, li.MsoNormal, div.MsoNormal {mso-style-parent:""; margin:0cm; margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:12.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-font-family:"Times New Roman";} @page Section1 {size:595.3pt 841.9pt; margin:70.85pt 70.85pt 70.85pt 70.85pt; mso-header-margin:35.4pt; mso-footer-margin:35.4pt; mso-paper-source:0;} div.Section1 {page:Section1;} -->

Örömöm, ha neked öröm…

hiszen adj hálát, az I-st ennek, és a sorsnak,
hogy alkalmazkodó és toleráns vagy.

 

Nem értem, hogy miért?

 

Üres körülöttem minden,

bár emberek mozognak a térben.

Bánattal szívemben, gondokba merülve,

kínok közt lebegek, mert nem vagy itt velem.

 

Jóllehet beszélnek hozzám,

de én nem hallom, nem vagyok itt,

egy álomvilágban járok,

 hol egy kiscsillag simogat.

 

Ott vagyok, hol ragyogó pillantásod,

mint napsugár villan felém.

Szavaid, mint édes nektár,

simogatják vérző szívemet.

 

Ott vagyok, hol nincs szomorúság, bánat,

csak a láthatatlan csoda a szerelem.

Isten...

Hiszem, tudom, hogy létezik!
Hiszen nap mint nap érkezik.
Találkozom minden nap vele,
Ő a Világegyetem feje!

Ő az, ki fodrot rak a patak vizére.
Hósapkát a hegyek tetejére.
Virágba borítja tavasszal a rétet,
S eteti a dongót, darazsat, méhet.

Bárányfelhőt fest a kéklő égre.
Esőt permetez a szomjazó földre.
Ő ad a csigának házat, s mázat,
Mivel kifesti a csiga a házat.

Ő bontja szirmait a virágnak.
Szárnyakat ad lepkének, s bogárnak.
Csillogó színes ruhát a madaraknak,
Millió lábat a dübörgő hangya hadnak.

Nap mint nap látom,szomorúság fog el,

Mi történi velünk,emberekkel,nem értem

A sok hajléknélküli ember a szemetes

Konténert túrja,derékig lógnak,túrkálnak

A szemétbe,mocsokba,hogy éhen ne

 

Haljanak, hová jutottunk emberek,veled

Velem, is megtörténhet,nem lesz fedél

A fejed felett,nem lesz mit egyél,rá visz

A kényszer,hogy a szemetet túrjad egész

Éjjel,mi történik,nem értem szomorúság

 

Fog el,mi lesz velünk emberekkel, tenni

kéne valamit, összefogni emberek,hogy

Ne legyen,még több éhező és hajlék

Nélküli ember,huszonegyeggyedik

Századot éljük emberek,és ez a jövőnk!

 

Imádkozom hozzád Istenem…
	Istenem add meg, add meg azt a szót, a kigondolhatót, a kín-ellen hatót a fájdalomból elűzőt, a tűhegyre tűzőt, az agy roncsolta, egyetlen szót. Uram most tegyél jót, add a gyógyírt hozó szót. S én ígérem, Neked adom a lelkemet, a szeretetemet, mint egyetlen kincsemet, Neked adom azt a hátralévő életem éveimet, ha mondod, tűzbe megyek, ha elhagysz, majd elveszek, ha hívsz, megkérdezem.

Szörnyű lett e hely hazám, Magyarország!

Pedig rendre szerettelek! Marad ország.

De Te cserbenhagytad a magyar népet,

Kik sokat tettek érted, másra cserélted.

Magyarnak lenni itt szinte dicstelenség,

Tisztességben megőszülni, lehetetlenség!

Mert elapadt e tájt a becsület az értékrend,

Helyette kapzsiság, szabadrablás lett a trend.

Becsaltál rém sok kalózt és fosztogató nyugatit,

Kiket nem érdekel vergődésed, csak az extraprofit.

Pedig jó fejek termettek eddig is e történelmi részen,

Ameddig a szem ellát, keresztül a Kárpát medencében.

Könnyed gördül

arcod érző bársonyán,

szemedben csillan,

áttörve az éj homályán.

Sírsz.

Siratsz és siratod magad.

 Döntöttél,

álmaid elhagytad.

A józan észre  hallgattál.

Álmodtál?

vagy csak a szépre, a jóra,

a szerelemre

vágytál?

 

Oly mindegy már,

töröld le könnyeid,

feledd álmaid!

Döntött a józanság,

a való világ,

temesd az álmokat,

temesd a vágyakat!

 

Töröld le könnyeid!

Mosolyogj!

Nézd!

Rád nevet a világ,

várnak rád az új csodák,

De vigyázz!

 

 

 

Zárd be most szíved,

dolgod némán tedd!

Utunk végén járunk,

égbe szállt álmunk,

 állítsd fel keresztem

s tedd azt

élő,

érző

lelkemen!

 Jajj-szavam ne halld,

ne éld meg szégyenem.

 

Homályba veszik szép szemed fénye,

ajkad ízét számról könny mossa le.

mosolyod színe fakul arcomon semmivé,

 éltető szerelmünk lesz az enyészeté,

elveszett simogató mozdulatod.

Ne nézz rám!

Akkor szenvedésem nem látod.

Ne nézz vissza!

Akkor nem fáj  köddé vált álmod.

Árnyék és fény...

 

 

Árnyék és fény van az utcán,

Lassan a nap lenyugszik,

Teliholdas éjszakán,

A sok árnyék eltünik.

 

 

Az utcán ég már a lámpa,

Az árnyékom a fényben látszik,

S a hajnalban álva,

A hold lassan eltünik.

Átléptem a küszöbön, nincs vissza út.
A tegnap sarát most lerázom,
fagyba indulok, tisztán, valami új felé,
belül még csak parázs, és én fázom.

De tűz kell, hogy legyen, idővel,
lángoló, vad, szenvedélyes,
olvadt jég lesz minden könnyem,
szemembe csillag gyúl majd, fényes.

Átgázolok a mocsáron, kín, gyötrelem
nehezíti minden léptem,
vérem visz előre, hol a Nap kel,
mert erős bástya az akarat, úgy érzem.

De agyamba fészket rak a félelem,
ragadozó karma kételyt vés belém,
az ismeretlen magas fala tornyosul,
mint akadály lép a jövő elém.

Álmodtam, hogy játszhatok,
mint felnőtt, gyermekek között,
fényből, árnyékba bújhatok,
de nem úgy, mint egy üldözött.

Csak úgy, kit keresni kel,
csillag hídján, Hold karéján,
még akkor is, ha nem érnek el,
lovagolni, mosoly- hullám hűs taréján.

Ott keresetek, hol szivárvány ragyog,
égi híd, a Nap felé vezet,
felhőben, ha esőcsepp vagyok,
mosni, bűntől mocskos kezet.

Keresetek virágok bársony szirmain,
édes nektár ragadós cseppjei között,
pillangók testének porladó hamvain,
lélekben, mi léleknek ütközött.

Nap

Vakító fénysugár
szemembe szúr,
izzó gömb furán
az égen átvonul.

Vajon mi rejtezik benne?
Kitől ered?
Ki az, ki teremtette?
Minek nevezheted?

Egy bolygó e fénylő csoda.
A halandó számára titok.
Bár legyen a Sors mostoha,
a Nap az, mely bizton izzik ott.

Fénye beteríti az eget,
felhők tengerén uralkodik,
lehagyva a felhő-hadsereget,
a Nap büszkén , s délcegen virít.

 

 

Bátyuskám , kívánom:

Olyan boldog , s sikeres

Légy, mint ahogy óhajtom.

De legyen szép és sikeres

Olyannyira minden napod,

Gyönyörű legyen minden pillanato.d

.

 

Névnapodon köszöntelek

És Isten éltessen tégedet,

Vigyázz, magadra mindig, s ha lehet

Nemes szíved szeretetben éghet,

Ahogy eddig szeretett Isten Téged

Palástja legyen lelkednek a szeretet!

Olyan Boldog lehetsz, ha így élsz

Tehát , ahogy életed ennyire Boldogan csak Isten árnyékában élheted.

 

 

Bátyuskám , kívánom:

Olyan boldog , s sikeres

Légy, mint ahogy óhajtom.

De legyen szép és sikeres

Olyannyira minden napod,

Gyönyörű legyen minden pillanatod.

 

Szerencse kísérje így életed!

Üzenetem, mely hozzád

Lebegő angyalok viszik Tőlem átveheted.

Egészségedet óvjad, s vigyázz,

Tested sose gyötörje láz!

Életed vidáman éljed!

Sikeres légy Tesókám!

Nemes szíved szeretetben éghet,

Ahogy eddig szeretett Isten,

Palástja legyen lelkednek a szeretet!

Hozzád szól szomorú sóhajom,

mely  hirtelen elhangzik ajkaimon.

Személyed körül forog

minden óhajom.

Összes gondolatom

szintúgy rólad szól.

Drága Barátom,

mert így akarom.

 

Érted vagyok,

s életem érted Istennek ajándékozom.

Érted ajánlom fel hitoktatásom,

minden egyes értékem  a Mennybéli

kezébe ajánlom.

Csak érted teszem mindezt meg,

Kedves Lajos, legdrágább barát

nekem a világon!

 

Mim van gondolatban néked adom.

Minden értékem képzeletben

Nálad hagyom...

 

Érintenélek, de eltűnsz

Mihelyt, pilláim ismét a világra nyílnak

Hívnálak, de megszűnsz

Tüstént, amikor a virágok szirmot bontanak

Néznélek, de tovaillansz

Amint, a hajnal bíboron rám telepszik

Hallgatnálak, de néma maradsz

Mert, az álmom a napfényben már holtan fekszik

Beszívnám illatod, de elhagysz

Miként, a hold elvonul, s az ég már kéken ragyog.

Fognám kezed, de semmibe vész

Ahogy, a valóság hangjait meghallom -valaki kopog

Maradj, ne menj!- cserébe mit kérsz?

BORSOS ÉVA üzente 18 perce

A végtelent járom magányomban,

Lehetetlen,eltökélt szándékom,

Egyre csak hajt,keresve hogy hol van,

Rég elveszett, égi ajándékom

 

Segítség helyett,rút kacajt kapok,

Gonosz kezek földhöz láncolnának,

Nem értik, náluk mért kopogtatok,

Bennem csak egy vén ostobát látnak

 

Talán majd megértik,ha rálelek,

Önként fogom adni mindenkinek,

Azt,ami miatt nem neheztelek,

Egy szebb világot álmodó hitet!

Új vendég érkezik.
Ki lehet?- Kérdezik.
Talán egy új barát
vagy csak annak mondja magát.
Vagy ellenség közeleg,
ki nyájasan hízeleg,
végül belém mártja kését,
hogy igya testem piros vérét?

Már itt áll a küszöbön,
fagyos lehelete bőrömön,
borzongok, kiráz a hideg,
a jövő még kietlen, rideg,
sivár, puszta kép.
A tegnap most mellém lép.

Átkarolnak a percek,
tűz lobban, serceg,
álmatlan éjfél közeleg,
már dörömböl az idegen,
fázik kin a hidegen.

Ajtó tárul,
hirtelen láng gyúl,
robban, durran, szikrát vet,
pezsgőmámorba veszett,
a józanész, és táncra pattant,
sodort magával, s én hagytam.

Mit elviseltem fájdalmas napokon,

Ma már...kibírom,nem válok puhává!

Gyötörhetsz,bánthatsz (fáradó öröklét)...!

A sors keze,így mutatja zúzó öklét.

A sors keményedik,de él a dac...

Halott a lét,ha egyedül maradsz...!

Nekem már nincs hitem,se akaratom,

Csak a közönytől égetett bú-e rút világon.

Már nem imádkozom,most hallgatok,

Keresem a múltban történt okot...

Bár kezem közt a boldogság átfolyt...

Önmagamban folytom el a sikolyt!

Nem jön hang a torkomból...,hogy üvöltsek!

Félek,

mert szeretlek téged.

Féltelek.

Mondtad: betegen fekszel

a kórházban bennt.

Remélem:

imáim, melyekben Istent kérem,

meggyógyítanak Tégedet,

s nem lesz hiába való reményem:

hogy veled sok szép pillanatot

még kettesben megélhetek.

 

SáTáN és ISTeN

 

Fekete és fehér, a rossz és a jó

Időtlen-idők óta csatázik.

Lehet, néha úgy látszik

Odalesz a jó és győz a gonosz.

Tűz fényét adja mégis a fekete szén,

Együvé tartozik a két őselem,

A harc is köztük, csak hiedelem.

Himnusz a szeretetről…

A szeretet nem ítél,
És nem köt meg másokat.
A szeretet nem minősít,
és nincs benne semmi áldozat.

A szeretet nem vádol,
és nem táplál múlandó érzéseket.
A szeretet létezik, van,
és nem tűr korlátokat.

A szeretet az, ami éltető tűz,
és a szíveinkből minden rosszat elűz.
A szeretet semmihez nem mérhető,
Mindenki számára nagyon is elérhető
Nincsen mértékegysége, nincs súlya.
De egy percig sem tudnánk létezni nélküle.

 

Volt mikor fa voltam…

Volt mikor vén fa voltam ágaimról holtan lehulló levelek temették el emlékeimet. Megadóan tűrtem a türelmetlen szeleknek rángatását, mert már viharvert lelkembe zárták az elnémult dallamaikat cinegék és pacsirták, zöldharmat csillogós tavaszukat írták szememre a kikelet színeit. Még élt bennem a természet megint újraszületésében. Akkor még nem tudtam, hogy a kiszáradt fák lelke tél szekerével távozik a végtelen hómezőkre.

 

 

Egy hajléktalan hete...

Hétfőn reggel, mikor az ember felkel,
Munkába menne, ha lenne! És kedve?
Talán még volna, ha szólna valaki:
Gyere dolgozni velem szaki! De nem.
Néma csend, egy szál munka sem.

Kedden már minden rendben,
Már nem vagyok egyedül.
Valaki rajtam jókat kacag - derül.
Ugye nem gondolod komolyan,
Hogy lesz munkád, mint olyan?

Hé pajtás, eljött a szerda - rajta!
Talán ma sikerülhet valami.

<!-- /* Font Definitions */ @font-face {font-family:Verdana; panose-1:2 11 6 4 3 5 4 4 2 4; mso-font-charset:238; mso-generic-font-family:swiss; mso-font-pitch:variable; mso-font-signature:536871559 0 0 0 415 0;} /* Style Definitions */ p.MsoNormal, li.MsoNormal, div.MsoNormal {mso-style-parent:""; margin:0cm; margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:12.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-font-family:"Times New Roman";} p {margin-top:0cm; margin-right:12.0pt; margin-bottom:12.0pt; margin-left:0cm; mso-pagination:widow-orphan; font-size:12.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-font-family:"Times New Roman";} @page Section1 {size:612.0pt 792.0pt; margin:70.85pt 70.85pt 70.85pt 70.85pt; mso-header-margin:35.4pt; mso-footer-margin:35.4pt; mso-paper-source:0;} div.Section1 {page:Section1;} -->

A fény felé haladva.

Nem tudom miért,de elfog a gondolat,

Emlékem tebenned, hagy e majd nyomokat?

Vagy teherként,inkább nem cipeled tovább,

Szétszórod,mint porát tavasszal a virág?

Mert tudod,én nem hagyom,bizony emlékszem!

Miattad állok most az életre készen!

Ellököm az idő felém nyúló kezét,

Megőrzöm dalba szőtt emlékeim neszét!

 

  Megismertem egy lányt-kit megkedveltem,

  Érezem te vagy az kit idáig kerestem,

Eddig a percig halott voltam,

De jöttél te, s feltámadtam.

 

Szeretném, ha veled lehetnék,

Hű szívemnek igaz társra benned lelnék,

Minden percben ölelhetne két karom,

Veled ébredni egy szürke őszi hajnalon.

 

Várom már azt a csodálatos napot,

Mikor végre veled vagyok,

Azt a percet sohasem feledem,

Mikor szívem a karodba helyezem.

 

Te vagy az kit mindig is vártam,

Pillantásod örökre szívembe zártam,

  Ne hagy el soha, maradj velem végleg,

Mert a kínzó magánytól félek,

 

  Arra az egyre kérlek csak téged,

Szívem legyen tied végleg.

Mit ér az ember e zavaros világban?
Hiába merengsz el órákig magányban.
Válaszolni erre nem biztos, hogy mered,
Mert, hiszen még önmagad sem ismered.

Ha megélted már az életed nagyobbik felét,
Szerezhettél szép vagyont, vagy édeni zenét.
De ezzel se lettél bölcsebb sorstani kérdésben,
Meg semmivel se közelebb az erkölcsi mértékben.

Esendő vagy, mint a legtöbb élőlény,
Életed véletlen, bár érdekes képződmény.
Védtelen vagy a nagy természettel szemben,
Mert végtelenül, de keveset teszel érte ellenben.

Fájdalmas a lét...

 

Sorvasztó fájdalmas a lét...

Szenvedést szít a lelkemben,

Gyötrő kínokból már elég!

Lázad vonaglón kínzó testem.

Hová tartok?Hol nyughatok?

Kérdezem már sürgetőn!

Vágyom az est békéjére,

Mit elhoz már...az idő...

 

Eltűnt a Nap,szürke az ég,

Vészmadár,huhogón röppen,

Felhő és fény árnyjátéka,

találkozik,most bús szívemben.

Ez a sorsom?Nem tudhatom...

Hogy ítélkezhetnék én...?

Fennt bitorolják életem...

A viharok mezején!...

 Új verseny! (2010/1)

Az új verseny témája az

"árnyék és a fény".

Ezen belül bármiről szólhat a költemény.

A megmérettetésre max. 20 soros, keresztrímes verssel lehet nevezni.

(A cím lehet szabadon választott.)

A versenyre személyenként egy saját művet lehet hozni ebbe a blogba, az eddigi szokásnak megfelelően. 

Határidő: 2010. Január 30. 20 óra 

Szeretném, ha minél többen megmutatnátok a bennetek rejlő tehetséget! Sok sikert kívánok!

Egy példa:

 

 

Vincze lászló 

           Lámpa-árny

                           Mamám, – Major Anna emlékére

 

A kis konyhában pislákol a fény,

Petróleum szaga tölti be.

Az esőben ülök, s látom az arcodat,

A hideg széltől most szememben könny fakad,

Bármit teszek, bármit csinálok,

Ha ez sokáig így marad, felemészt magányom,

Lassan nem marad semmi több, mint egy álom,

De akkor is csak rád, terád vágyom,

Gyötör a kín, s nem jön az álom,

Mert mindenhol csak az arcodat látom.

 

Elmentél tőlem, a szívem majd megszakadt,

A messzeség egyre jobban hívogat,

De nincs, az a távolság mitől elfeledlek,

Akkor is örökre csak téged szeretlek,

Reménykedve várom már azt a napot,

Mikor ajkadtól újra csókot kapok,

Ez nem más csak egy szép álom,

Mert az arcodat még mindig a messzeségbe látom.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Fázom,

lelkem vetkőztetted meztelenre,

szögeid szaggatják húsom.

Fázom,

letépted álcám, multam meztelen,

bújnék hozzád, így piszkosan, véresen.

Fázom,

kioltottad tüzem, a parázst taposod,

keresztem törött vállamra rakod.

Fázom,

metsző hideg jeges szél vág arcomba,

cipelem magam, s téged, fel a dombra.

Fázom,

koponyákon járok, élő, síró lelkeken,

kálváriám - mert megszülettem - végtelen.

             Elmúltak...

Elmúltak a meghitt ünnepek,
Az ember ilyenkor mit tehet?
Várja sóváran a következőt?
Vagy tegye épp az ellenkezőt?

De mégis; mostan, mond mit tegyek!
A dolgom semmi, vagy rengeteg?

Össze vagyok zavarodva végleg,

Ez a vers is csak egy kis segédlet.

Jókat ettünk és ittunk még utána.
És beültünk feledni a fürdőkádba.
Hát csak ennyi az ünnep neked?
Áldomásért nyúl csakis a kezed?

A szeretet ugyan hol marad,
Messze viszi a nyomorult álmodat...

 

 Szemembe égett képed,
 bőrömre érintésed,
 lelkembe költözött a lelked,
 érzem és Te velem érzed.
 
 Könnyed folyik arcomon,
 szavad szól számon,
 félem gyötrő félelmed,
 érzem és Te velem érzed.
 
 Veled riadok álmodból,
 ha menekülsz fájdalmadból,
 bennem éled életed,
 érzem és Te velem érzed.
 
 Érted élek s érzem -
 életed már az életem,

és

 életem már a Te életed,

fájó lelkedben érzed.

Álmodó angyal,

Táncoló hajnal,

De csittt!!!

Mi ez itt?!

Kusza fények,

Gyors léptek,

Valami mögöttem,

Hallgatnám örökre,

Hangja lágy,

De arca más,

Oh, csak a hajnal,

Vörös a karja,

Szeme két ékkő,

Haja lángoló, égő.

 

De nem, ő nem lehet a hajnal,

Az alakja épp olyan... Igen egy angyal!

Aludnom kéne rég,

De valami nem hagy.

Gondolatok halk seregét,

Élteti még a tegnap.

 

Valami hiányzik,érzem,

Elmém ablaka nyitva,

Kétely sétál a fényben,

Szmokingját igazítva.

 

Nem is lehet hát felróni,

Hogy roppantmód élvezi,

Uraságok régimódi,

Pompás életét élheti.

 

Én táplálom,látom hízni,

Fakul szégyenkező szivem!

Szeretne ő bennem bízni,

Neki nem maradt senki sem!

 

Egész végig őt kerestem,

Pedig itt benn dobogott,

Árulásom oly kegyetlen,

Sok fájdalmat okozott!