Sors látomás

Bús borongós volt a hajnal

Amellyel jöttem én

Most itt vagyok néma jajjal

A világ peremén

Száraz szürke sápadt sorsom

Amelyet élek én

Most itt jövök terten-torzon

Hazámnak szellemén

Összevágtak de hiába

Mert feltámadtam én

Sorsom felett nincsen bába

Tűz távlat az enyém

Visszatérek ha küldenek

Bár nem felejtek én

Szemeim már izzó szenek

Az idő kerekén

Gyújtanak ők szilaj tüzet

Boldogan szítom én

De az élet gyorsan fizet

Halálom gyilkos fém

Meghalok de tovább élek

Az idő leszek én

Rettegek bár mégse félek

Mert társam lesz a fény

(1981)

Titok a hóban

Yetinek hívják a Himalája remetéjét,
Vakító havasok titokzatos lényét.
Ember ő, vagy csak fantázia?
Talán az újságok költötte mágia?
Titkát megőrzi a hatalmas Ázsia.

Utifűre lépek, talpam  alatt egy lapú,

nincsenek nyomok jó irányba megyek- lassú

ütemben és izgága a lelkem, de nem sívár,

mindent mi  jó volt, szép tavaszt visszavár.

Eredményes ez a keresés, mert jön új, sok tavasz

rendhagyó a világ, s minden ugyanaz....

Sok álom kergethet, szép arcod, mosolyod,

az égen felhő, akkor mi sosem volt,

remélve ballagok, mint sziklára lépő,

bármi jöhet, csak ne legyen idegtépő,

előttem lebeg az az érett lányos mosoly,

olyan, mint este, ha  egy könyvet olvasol .

A havasi-ember

Yeti lépked a fagyos havon,
Világa a kietlen, sziklás vadon.
Egy-két lábnyom, marad csak utána.
Talán csak ábránd, vagy látomás?
Titkait nem adja a szőrös óriás.

Beszél a csend

 
Vízen úszik csónakom,

Innen a nagy nyugalom.
Rekettyésből sok madár,
Indul messze, tovaszáll.

Távol, s közel csend honol,

Órák óta − álmodom.

    Fáradt vagyok, aludnék, egy hűvös padon elnyúlnék,

    Szemem becsukva hagynám a gondolatot repülni,

    S végre minden fájdalmat lelkemből hagyni, elűzni,

    De amint szememet lehunyva mindent elfelejtenék,

    Gondolatok s érzelmek ezrei tépnek darabokra szét,

    Úttalan utakon, erdők mezők suhannak el mellettem,

    Üres szobában a sötét falak között a lelkem keresem,

    Oly régen elvesztettem mindent mi értelmet adott,

    Hogy legyen miért felkelni s megélni egy újabb napot,

    Már nem érzem arcomon a napfény simogató melegét,

    Lassan minden mi volt elszáll, mint egy szappanbuborék,

    Szívem s lelkem magányos, lakója oly régóta nincsen,

    Néha betér egy vendég, kicsit időzik, aztán tovalibben,

    Testem már nem védi lelkem a gonosz világgal szemben,

    Ebben a földi pokolban mindenkinek a játékszere lettem.

Szivárvány csak akkor születik, mikor az istenek,

Megosztják a hatalmat a végtelen égbolt felett,

Mikor a békés jókedvét napfényként önti a földre,

De társa éppen villámokat s menydörgést szeretne.

Ilyenkor az ég egyik fele sötét felhőkbe borul,

De a másik felén még mindig a napfény az úr,

S ahogy a felhők felett összecsapnak az égiek,

Úgy változnak a földön a fények és a színek.

És megfoghatatlan varázs lesz úrrá a tájon,

Mikor a szitáló esőben a napsugár táncol,

S a két véget összeköti egy apró manócska,

Ezer színben táncoló fényes szalagot húzva.

Sebeim népem mit adtak nekem,

Zeném a fényed, mit tisztelhetek,

Ereimben a vér kik tiszeltek,

Nótákat hallok mi éltetik főldünk,

Talán csak az éjnek köszöntünk...

Imáink hallgatja meg az Isten,

Saját képére formált meg minket,

Találtak jobbat már de az hazug,

Villámként csap le és belezúg,

Általunk érez mit gondolunk,

Némának marad, de mindent tud...

Rázd meg magad, állj fel és menj tovább,

Hagyd a kesergést, a bánatod told odább,

Emeld a fejed nézz a világgal farkasszemet,

Ne hagyd, hogy elvegyék tőled a lelkedet!

A világ romlott, tele szennyel és mocsokkal,

Neked kell benne a napokat túlélned okosan,

És mikor érzed, hogy most már nincs tovább,

Csak ülj le egyedül csendben, és gondold át!

Ne legyen soha a düh és a harag a vezéred,

Akkor sem, ha ezer darabra törték a lelked,

Viseld büszkén a sorsod, s ne alázkodj soha,

Bántani azt, ki védtelen, senkinek sincs joga!

Onnan jöttem én..

Hol este a Nap a felhők mögött Földre  hull
onnan jöttem én,
de minden  reggel  mikor nekem búcsút int
az alkonyat az égi fény, 

szívemben születik az örökkön élő remény.
Hogy kicsiny  falum öledbe haza  térek  én.
Hisz  annyi ősöm ringatja az óvó két karod,
betakarja  csontjaik az  évszázados homok.

Vissza vár  engem a fatornyos kis templom,
a virágos rétek, az akácos erdők, a kanális,
az utca forgataga, a kenyér illata, a majális.

Vadon

Vadon, vadon ősrengeteg.

Ingovány húz le, rettegek.

Oroszlán bőg, sakál nevet,

Leopárd szem reám mered…

Aztán erre felébredek.

Víziló

.

Víziló a Nílus partján

Ijesztget, de ez hagyján!

Olyan nagyra tátja száját

Lenyelne egy tucat kányát.

A teremburáját!

    Tanulság

Az önzöt megszállta az ihlet

S a "Du"-ból azonnal - jaj -"Ich" lett.

(1977 ?)

Helyrajz

Mondjuk azt, hogy a testem láthatatlan liget.

Talán azt is, hogy magvakat kereső madár,

ki hiába vijjog, csak kihűlt fészket talál.

Mikor komor az éjtest, a parkban megpihen.

Tételezzük fel, az agyam lakatlan sziget.

Vagy mégis azt, otthagyott, összetákolt faház,

s a tetejére hiába kerül még több ág.

Mikor feljön a naptest, két terme akkor is rideg.

A szótlan óceán lassan mozog, felduzzad.

Dagály vízével Inkivzítór urat játszik.

De még nem rohad a falakra feltett kárpit.

Nézd!

Nézd ez  egy csillogó könny csepp,
mi messze gurul s megkeres téged.
Az  út  legyen bár milyen  végtelen,
eljut  hozzád réteken, s  hegyeken.
Éjszaka társa lesz az egek csillaga,

de reggel megöli a nap első sugara.
A simogató érintése,s meleg csókja.
Bár az szívemben újra születik majd,
Ha az a keserves  éj leszáll,
hát megint kezdődik a harc.

irt:

      Vida Zoltán.

 Életnyi kapcsolat

Én és az idő

Furcsa rokonok

Ahogy korom nő

Úgy leszek konok

Én és az idő

Új ellenfelek

Ő vad tervet sző

S fújnak zord szelek

Én és az idő

Örök ellenpont

Ő a szilárd kő

Mely engem leront

  Ellentét

Hideg van megégek

Kezdetek a végek

Szeretek s gyűlölök

Gyógyitok és ölök

Meghalok és élek

Nagybátran de félek

Velem vagy elvesztél

A nyárból így lesz tél

(1987)

Édes vagy nekem, mint a méz,

A pillantásod megigéz,

Érintésed is rabul ejt,

Szerelmes szívem nem felejt.

Nappal, ha csak kívántalak,

Álmomban téged láttalak,

A lelkem akkor hozzád szállt,

És szívünk, öröm táncot járt.

Egybeforrott test a testtel,

Lelkünk égett szenvedéllyel,

Sóhajunktól hangos az éj,

Akarom, hogy boldogan élj!

Szemeidben ott ég a láng,

S a szívem már oly régen vár,

Hogy a szíveddel egy legyen,

Veled éljen és szenvedjen.

     Múlt idők tanúi

Mindig meghatódok régi képek láttán.

Elmosódott kontúr, megsárgult a papir:

Ötven éve készült, vagy százat élt át tán,

Rajta jó, vagy a rossz - hisz' a fotó kibír

Mindent. A Pillanat réges-régen elszállt.

Most megkövesülve többé arcot nem vált.

Nézem s emlékezem - egy ódon házacska.

Előtte anyóka - mindkettő csupa folt.

Sarokban búvik egy öreg cirmos macska.

Mindez ma csak emlék - pedig valaha volt.

Hol van a vén cica?!

Homályos fények, terpentin illata,

Festékes üvegek végtelen hada,

Letakart állványon csendélet várja,

Hogy a művészi ihlet sorsát lezárja.

Az ablak előtt egy régi kereveten,

Meztelen nőalak elnyúlva pihen,

Várja a mestert, hogy megfesse,

Vonalait a vásznon életre keltse.

Délre jár, a művész megérkezik,

A nap fénye ezer színnel játszik,

A mester utasít, s munkához lát,

Hogy megfesse, utolsó múzsáját.

Vászna az ecset nyomán életre kél,

A nőalak tükörképe  rá visszanéz,

Nyaka ívén a fények buján játszanak,

Formás, telt csípője érzelmeket kavar.

Mond meg nekem, mi az amit érzek?

Ha nem látlak, úgy érzem száz sebből vérzek.

S könnybe borul fáradt szemem rögtön,

Lelkem rabláncra verték és testem a börtön.

Helyhez kötött, mulandó állapot,

De nélküled nem várom már a holnapot.

Ledobnám a láncot, a sorvadó testemet,

Elszállnék hozzád, hogy láthassam szép szemed.

Hogy érezhessem illatod, foghassam kezed,

S megkérdezzem újból:- Drágám, te is ezt érzed?-

Vagy, csak én érzem azt, hogy szívem gyorsabban ver?

Élet és halál örökre összetartozik,

Az utad végén mindig találkozik,

A két véglet ezer titkot rejteget,

Végigmenve mind megismerheted.

Van, akinek csak jókat tartogat,

És van, akinek csak bánatokat,

Születéskor még nem tudhatod,

Neked a több melyikből jutott.

Fura dolgokat tesz eléd az élet,

Néha hiába töprengsz nem érted,

És hiába próbálsz, ellene küzdeni,

Utad csak a sorsok könyve ismeri.

Mit is mondhatnék,
hisz már sejtem,
hogy mit tettél,
kinevettél,lenéztél!

Mint egy kígyó:
szépégeddel igérted,
hogy mennyire szeretsz,
közbe másokra gondoltál,
mert azt hiszed jó másoknak
ilyen "örömöt" okozni...

Még ma is emlékszem a mosolyodra,
jó volt visszagondolva, rég láttalak
reménykedve mindig vártalak,
hátha csak egy vicc az egész,
és meg sem tőrtént,
csak a gondolataim játszottak...

Fázom

Névnap: máj., 5; jún., 15, 25; dec., 19)

Vacogós, zordon télen,

Itt ülök a fagyos jégen.
Otthonomban jó meleg.
Lelkesen vár engemet.
Azt hiszem, hogy bemegyek!

       Hozzád

Te vagy a fény és a villám

Betű vagy te rejtjeles szám

Élet vagy Te míg én Halál

Ha szerelmed meg nem talál

(1987)

          Dal

Egyszer régen, de kiderült,

A cukorba só is került.

Vége lett a dáridónak,

Nem ring többé nyári csónak.

Nem hajladoz' szomorúfűz,

Nem lobog már vígan a tűz.

Csak a parázs, az megmaradt.

Az élet még tova haladt.

Hidd el babám, ma ez így van:

Búbánatok talpig kínban.

De nézzél a zöld ereszre,

Fészket rakott már a fecske.

Bánat után jön az öröm,

Bezárom a bűvös köröm.

Ha vége lesz majd a télnek,

Gondolat'im tovább élnek

 (1976)

Remegő kezekkel,könnyes szemekkel
Védtelen lelkemmel,vágyva utánad
Papirjaim írom most teles-tele
S szívem hatalmas súlyba roskad bele
Minden egyes sor,gondolat,kép állttal
Ha vágyaim szelleme , feléd szárnnyal.
 
Leplezhetetlen félelmeim hajtják
És saját fájdalma,mi megláncolja
Nappal és éjjel feléd széttárt karját
A sikolyát tán odaát is hallják.
 
Szavai fájdalmasak,holtak búsan,
Ezerszer, terheitől feloldoznák.
Rázúduló kétkedés ,a múltja,
Elveszne benne, de mi visszahúzza
Te vagy neki!Te Csókod csókok csókját
Szájára lehelte!

Hittem, bíztam, reméltem.

Vártam, láttam, kerestem.
Tűrtem, hagytam, szerettem.
Sírva, ordítva feledtem.

Sírtam akkor is ha nem akartam,
Fájt akkor is ha letagadtam.
Naivan bíztam, s hittem,
Többször összetörték szívem.

Túl könnyedén eldobtak,
Padlón fekve rugdostak.
Szívemben kést forgattak,
Vérző sebbel ott hagytak.

És én mégis felkeltem,
Bár egy percet sem feledtem.
Még ha nem is kerestem,

De bíztam, hittem, s reméltem.

Hiszek

Hiszek az önzetlen szeretetben
Az egymás iránti örök tiszteletben.
A világban,hol a belső ösztön és vágy,
Minden éjszaka mással meg-megosztott ágy.
Torzult,groteszk,lelkeken a palást
Megfertőzte örök hűségnek szent szavát,
S új jelenség éledt,lélek nélküli gép
Mi testének él, s korlátain túl sose lép

Hiszek a szívek dobbanásában,
A pillanat soha el nem múlásában.
Ott hol, a hitves az utolsó a sorban
Az ifjú részeg,csak a haldokló józan
S Holtomiglan holtodiglan,egy perc
A szerelem jele a halotti lepel
Hisz kell egy kéz, mi bűneinket elfedi
S Bűnbocsánat céduláját ezzel megveszi.

     Demagógok

(párttaggyűlés 1981)

Komor kapu, nagy épület,

Bús lépcsőház, tört tapéta;

Néhány elvtárs rád szemet vet:

Pisloghatsz, ez íly' planéta.

A falakon Lenin képek,

A teremben feliratok:

Káprázzanak benn a népek,

Vannak akik belül vakok.

Szól az elvtárs: csak előre!

Mienk a föld, a hatalom!

(Elhiszi, mert vastag bőre,

S gondolja, más csupa barom.)

Befejezi szólamait,

A közönség megtapsolja,

Bár nem mondott semmi mait,

Viszont ő a vezér borja.

Levélben küldöm el szívemet,

gondolkozz rajta,hogy ki lehet

én vagyok az aki rád gondol,

igaz szerelemmel a messzi távólból.

Esteledik, s a fények elfakulnak,

Az árnyak tőlem mesze gyúlnak,

Utánanyúlok, maradj, ne menj még,

Ha itt hagysz, a sötétség felemészt.

De kezem csak a semmit szorítja,

A szív. a retteget félelmet dobolja,

Tágra nyílt szememben lidérc lobog,

Menekülnék, de nem védenek angyalok!

Rosszat tettem testemben él a gonosz,

Befészkelte Magát és nem nyughatott,

Lelkemen tombolva cikázik minden éjjel,

Démonaival meggyötör, mire itt a reggel.

S mire pirkadni kezd testem tétova,

Tekintetemből kihunyt az élet csillaga,

Fekszem az ágyban s lelkem elhagyott,

Csak a testem van már, csak azt találhatod.

Nem jön álom fáradt szemeimre,mert

Kavargó gondolatok járnak a fejembe.

Mint a megsebzett vad ,mikor

Haláltusáját vívja,csak arra vár,hogy

A vadász a kegyes halált megadja.

Úgy háborog a lelkem és testem,e

Szörnyű gondolatokra,összeszorul

A  Szívem.

Félek,hogy ez az érzés magával ragad,

Istenem, segíts!- hogy e kavargó gondolatok,

Mik lelkemben feltámadtak,elcsituljanak!

Mért kell egy embernek annyi terhet cipelni,

Miért kell annyi szenvedést,borzalmat elviselni?

  Szeretnék mézeskalács lenni,

  Mindenki életét megédesíteni,

  Az éhező árvákat megetetni.

  Szeretnék kalács lenni, kis

  Árva madaraknak foszlós belsőmben

  Puha fészket adni,éhes fiókáikat

  Mindennap etetni.

  Szeretnék olyan nagy kalács lenni,

  A föld kerekséget beborítani,minden

  Éhezőt a földön igazán jóllakatni,

  Bánatos arcukra mosolyt varázsolni!