Az erdő télen olyan, mint egy mesebeli világ,

A szél ajkával csókol a fák ágaira zúzmarát,

A hó meleg takarót húzva védi az őszi vetést,

S a befagyott tó tükrén táncot lejt a napsütés.

A házak ablakán jégvirág nyílik s szirmot bont,

S egy hópehellyel a vidámság szíveden kopog,

A kandallóban ropogó tűz adja lelked melegét,

A Karácsony szelleme békét és áldást hint Feléd.

Gondolataim ködében…

Gondolataim ködében állok,

Minden betűben egy formát látok,

Őszes hajam, maga a feledés,

Húsz időm megannyi nevetés.

 
Két szememből merített most az éj korsója,

Talán itt van a gondolatok végső koporsója.

 
Vajon milyen lehet egy gondolat ködében állni.

 
A boldog szavakban, édes álomcsodákban.

Ha keserű szó cikázik át fejemen,

Vajon akkor az íze is oly kellemetlen.,

Megérintenek egy gondolatok, mik szökni próbálnak,

majd tányéromba teszem, kis késemmel felszeletelem.

Szia macim, jó reggelt,-

itt az idő mennünk kell.

Rád adom a zoknidat,-

vigyázz rá, hogy el ne hagyd.

Macikám miért keseregsz,-

egyik zoknid elveszett?

Kérdezzem a bácsikat,-

nem látták a zoknidat?

Macikám ők "fölnőttek",-

nem értik a gyereket.

Nem értik, hogy gond lehet,

ha egy zokni elveszett.

Sebaj macim indulunk,

holnap jobban vigyázunk.

„Lájkolom” a mikulást

Azt a vén, piros subást

Küldök neki egy linket

Azon nézzen meg minket

A You- tube-on videó

Megmutatja, voltam jó

Magaviseletem cool

Boldogságom úgy lesz full

Ha reggel az e-mailem

Tőle kapom, remélem!

Segítség az internet

Ott kap ő sok levelet

Messsengeren megkéri

Máris hat rén kíséri

Illatosak, erősek

A szűz havon lendülnek 

I-podján csendes éj szól

Ráhangolódik most jól

Webes üzletből rendel

Így lesz ajándék reggel!

Mért is nehéz jónak lenni?

És miért nehéz jókat tenni?

Éhezőknek enni adni?

Bizony te is szeretsz kapni.

Lelekedből feltörő mély fájdalom,

Patakzó esőként feltörő zuhatag.

Az élet tükrébe nézvén,

szíved kőbarlang mélyén,

elvész a szeretet a sziklák mögött.

Szíved csordultig megtelt bugyra,

szíved szaggató bánat, s önsajnálat öble,

miben össszegyült az érzések könnye.

Miért nem ereszted útjára a megváltó

könnyeket, hogy patagzó érként tisztítsa a lelkedet!

Karácsony szelleme jövőnknek a jelleme.

Elemzi a múltat ,sjedent,

régmúlttól, az újkorig mit jelent.

A hit.Létünk a fennmaradáshoz,

mert hit nélkül nincs remény , 

remény nélkül nincsen élet.

Karácsony szelleme a jelenkor részese.

Tőlünk függ a léte,hisz az életünk része.

szeretetből táplálkozik ,s karácsonykor átváltozik. 

Díszes ruhába öltözik ,s a szívünkbe beköltözik.

Míg csillámlik a dísz a fenyőn,

csillagok fénye szűrődik át egy jászol tetőn.

Isten véled rövid boldogság,

amit egykor tettem gonoszság!

Véled jártam édes titokban,

sokszor voltunk ketten tilosban.

Ifjú szívvel sokszor hibáztam,

pedig soha bajt nem kívántam.

Mégis mikor jött a szerelem,

hamar tiéd lettem kedvesem.

Túl korán lett csalfa a szívem,

mikor jött egy újabb érzelem.

Ellenállni neki sem tudtam,

pedig hidd el nagyon akartam.

Nem tudom, hogy miért vagyok ilyen,

könnyen mondom bárkinek "igen"...

Mit lehetne ez ellen tenni?

Tán a Marsra kéne költözni...

Isten véled rövid boldogság,

amit veled tettem gonoszság.

Megérdemlem, hogy ne szeressél,

felejts el és inkább nevessél.

Keze nyomán életre kél a vászon, ahogy érinti ecsetje,

Színek, formák s érzések kelnek egymás után életre,

Fények játéka táncol s mesél, ahogy az ecset dolgozik,

S képet ölt mindaz mi a mester lelkében rejtőzködik.

A gondolat megelevenedik érzések lesznek a semmiből,

S lassan kialakul egy kép a rég eltemetett emlékekből,

Minden vászon magában hordozza a múltat s a jelent is,

S ha figyelmesen megnézed Neked is biztos üzen valamit.

Elment a vonat messze veled,

elhaló hangon súgta neved.

Vár messze távol egy új világ,

szomorú évek várnak miránk.

Elment a vonat messze veled,

itt hagyta nekem emlékedet.

Távolból látom ahogy szalad,

már most hiányzik minden szavad.

Elment a vonat messze veled,

most írom neked levelemet.

 Leírom benne a bánatom,

azt hogy hiányod miért fáj nagyon.

Elment a vonat messze veled,

magányba taszítva életemet.

hozzon már vissza az a vonat,

addig is könny lepi el arcomat.

Megtört koldus vacogva,

kint toporog naponta.

Kopott kalap kezébe",

mély fájdalom szemébe".

Koszos, szakadt ruhája,

ráncos, sápadt orcája,

kegyetlen sorsot mutat,

nem találván kiutat.

Sokan csak kikacagták,

a nyomorát gúnyolták.

odadobtak pár fillért,

csekély megoldást ígért.

Hogy tudnék segíteni,

új életcélt mutatni?

Elviszem hát magamhoz,

segítség lesz munkámhoz.

Mivel egymagam vagyok,

legalább társat kapok...

Elmúltak a szép napok,

a régi kis kalandok,

mikor még hódítottam,

fiúkkal kacérkodtam.

Elmúltak a szerelmek,

az igaz mély érzelmek,

a csókok, ölelések,

önfeledt szeretések.

Elmúltak a barátok,

a komisz,csacsi lányok,

akikkel csavarogtunk,

és jókat kacarásztunk.

Elmúltak a sok évek,

gondtalan események,

gyermeki csacsiságok,

ifjonti butaságok.

Elmúltak a sok tervek,

a munkák és gyerekek,

nem maradt más csak ősz haj,

szép emlékek és sóhaj.

Szeretem tavasszal a nyíló ibolyát,

örömmel hallgatom a fecskék ricsaját.

Nézem az ágak közt bujkáló napsugárt,

az első rügyeket és a lombkoronát.

Tavaszi szél kering patakon, rét felett,

látom a víz színén lebegő levelet.

Csokorba szedem a mezei virágot,

melynek az illata betölti szobámat.

Hazafelé erdőn át vezet az utam,

némaság megtörik ha gallyra lép lábam.

Madarak szállnak el riadtan felettem,

sietve lépkedek vár rám a kedvesem.

Van nekem egy szürke cicám,

néhány éve hozta apám.

Nem volt nagyobb mint egy kifli,

nem lehetett nem szeretni.

Dédelgettem úgy imádtam,

mindig csak vele játszottam.

Volt neki egy kis labdája,

azt kergette a konyhába.

Bármerre is jártam-keltem,

lépkedni is alig mertem,

mindig ott volt lábam alatt,

utam bármerre is haladt.

Este mikor hazajöttem,

rögtön ott termett előttem.

Később mikor lefeküdtem,

ő is helyet kért mellettem.

Kába testem, lelkem, gyengül a két kezem,
érzem nemsokára utolér végzetem.
Utólag elmerengek, hol és mikor lett
számomra a szerelem szenvedéssel telt...
Fiatalon, tizenhat éves koromba',
hittem szép szavának, én naiv ostoba.
Ott a karjai közt, nem volt más fontosabb,
csupán, hogy a kezével simítsa arcomat.
Élveztem ölelését, csókját ajkamon,
akartam hogy az érzés örökké tartson.
Övé lett a szívem, azt hittem így marad,
bíztam hogy szerelmünk jó irányba halad.
Amikor elköszönt azt mondta:" édesem
örökké szeretlek, te vagy az életem"...
Mikor újra láttam, karja már mást ölelt,
üres tekintete ridegen rám meredt...
Rájöttem rögtön, csak játszott és becsapott,
igaz szerelmemért, néma közönyt adott.
Tudom, akkor este minden megváltozott,
életem kisiklott, akkor lett átkozott!
Szívemet adtam neki, ő volt mindenem,
tudta ő is jól, hogy igazán szeretem.
De most már nem érdekel, mi lesz majd velem,
amiben eddig hittem, eltűnt hirtelen.
Alkohol és mámor lett az új barátom,
bármi is történt, most már hiába bánom...
A reménytelenség rám nyomta bélyegét,
hiszékenységemet okolom mindenért.
De nekem már késő, nincs visszaút, érzem...
Bízni már sosem fogok, több sebből vérzem.
Végre eljött a megnyugvást hozó halál,
érzem leheletét, és az idő megáll...

Távol éltem szép hazámtól,
e gyönyörű kis országtól.
Jártam keltem a világban,
de helyemet nem találtam.

Minden nap arra gondoltam,
otthon milyen boldog voltam,
körbevett sok jó barátom,
mellettem volt a családom.

Eleinte minden csodás,
aztán jön a sok aggódás.
Rájöttem, bárhova megyek,
boldog csakis itthon leszek.

Hónapokig voltam távol,
de élhettem volna bárhol,
vidám sehol sem lehettem,
utamat hazavezettem.

Jegyet vettem Budapestre,
s felszálltam a repülőre.
Szívem hevesen dobogott,
amint a gép újra landolt.

Mikor végre hazaértem,
anyaföldre letérdeltem.
Összekulcsoltam kezemet,
hálát adtam Istenemnek.

Honvágy mikor bekopogtat,
nem leled tovább nyugtodat.
Szép is a hazaszeretet,
akárhol légy nem feleded!

Eljött végre a Karácsony,
csillagszóró fenn a fákon.
Kis Jézusunk születése,
minden ember reménysége.

Gyertyafényes kis fenyőfa
díszítése boldog óra.
Minden évben eljő e nap,
mikor béke, s szeretet van.

Sok kisgyermek várva várja,
vajon mit hoz Jézuskája.
Ó ha mindig ünnep volna,
világunkra gyógyírt hozna.

2011.09.29.15:52

Lábad nyomát belepi már a hó,
kíméletlen e fehér takaró.
Minden emléket magaddal vittél,
végül te is szó nélkül elmentél.

Néztem ahogyan lépkedsz a havon,
sietve távoztál, ez fájt nagyon...
Egy röpke csók, és aztán eltűntél,
utoljára rám sem tekintettél.

Szerelmünk rövid volt és mámoros,
de válásunk, csak nekem bánatos,
neked nem jelentett ez semmit sem,
csak én voltam ki mindent elhittem.

Nem tudtam, hogy hamis ölelésed,
azt hittem, ezek valós érzések.
Későn vettem észre, hogy becsaptál,
szavaiddal mindvégig hazudtál.

Mit lehet tenni, ilyen az élet,
a szerető szívek csak remélnek.
Menj csak el, és sietve felejts el,
lesz majd más, ki szeret becsülettel.

Lábad nyomát belepi már a hó,
"tüntesd el gyorsan, fehér takaró,"
ne maradjon még nyoma se annak,
hogy valaha ily rútul becsaptak.

Elmúltam tizennyolc és anyám kidobott, 

bárhogy is könyörögtem esélyt sem adott.
Nem lévén támaszom, egymagam maradtam,
fájt nagyon legbelül, de nem haragudtam.

Tettem amit lehet, megpróbáltam élni,
aki ezt nem érti ne merjen ítélni.
Nem ettem napokig, éheztem is sokat,
minden éjjel jártam a vasúti várókat.

Rendőrök zaklattak, nem hagytak aludni,
ahányszor megláttak jöttek igazolni.
Kerestem kiutat de számomra nem volt,
elfogadtam sorsom, nekem csak ez jutott.

Eladtam magamat annak, aki kérte,
pénzért a testemmel fizettem cserébe.
Évekig tengődtem e keserves sorsban,
megszületett gyermekem, öröm a gondban.

Akadt jó pár barát, akik befogadtak,
kisfiamnak s nekem segítséget adtak.
Házról házra jártunk, ahol kicsit szántak,
haza is elmentünk, bezárt ajtók vártak.

Kimentem a parkba fiammal kezemben,
keserves sírásom visszhangzott az égben...
Miért tette ezt anyám, miért nem szeret engem?
Azon tanakodtam vajon mit vétettem...

Picinyemre néztem: aludt a karomban,
hogy őt megmentsem, bármit megtettem volna,
ha kell betörök, ha muszáj embert ölök,
nekem már mindegy volt, bárhova kerülök.

Őrlődtem magamban...

Mindennap várom a holnapot,

talán az kinyit egy ablakot.

Napjaim egymagam tengetem,

régóta senki sincs mellettem.

Mostani életem oly sivár,

jó lenne bízni, hogy van ki vár…

Nem tudom mi lesz a végzetem,

szívemet mardossa félelem…

Hogyha majd egymagam maradok,

senki sem tudja ha meghalok,

betegen fekszem majd ágyamon,

síri csend honol a házamon,

nem lesz ki megfogja kezemet,

az sem ki feloldja bűnömet…!

Ki fogja szememet lezárni,

utolsó utamra kísérni…?

Síromnál, nem zokog majd család,

nem dob rám virágot sem barát…

Valamit tehetnék ez ellen,

életem nyomorult ne legyen…

Holnap is várom a másnapot,

az talán kinyit egy ablakot…

2011.okt.7

Szép szavakkal súgom neked,

Együtt lenni mily jó veled.

Rád gondolok minden éjjel,

Eleven, vad szenvedéllyel.

Tudod te is hogyan érzek,

Látod rajtam ahogy nézlek.

Ez a pár sor üzenetem,

Külön neked, olvasd velem.

2011.okt.12

Már nem vagyok biztos abban, hogy szeretlek…

elmúltak bennem a feltüzelt érzések.

Csak te tehetsz róla: nem egyszer becsaptál,

bármit kértél tőlem, te mindent megkaptál.

Hamis voltál hozzám, túl sokszor megcsaltál,

idegen illatok, rúzsfolt a nyakadnál.

Balgaság azt hinned, hogy titokban marad,

egy pontos női ˝orr˝ mindig nyomra akad…

Ebből elegem van, nem viselem tovább,

rád nézve is sértő ez a sok hazugság.

Mondd el az igazat, s bűnöd megbocsájtom,

de ne hazudj, mert a fejedre száll átkom.

Kedvesem, látom hogy könnyes szemed,

mondd el mi bánt, hátha segíthetek,

nyújtsd ide nekem a két kezedet,

elűzöm tőled a fellegeket.

Mindent mi fáj, kérlek ossz meg velem,

légy őszinte, úgy ahogy én teszem.

Bármi is az, minden megoldható,

test és a lélek is gyógyítható.

Ölelj át kedves, és sírd ki magad,

könnyeid előttem sose tagadd.

Jól tudom én is mi a fájdalom,

te vagy ki eltörli a bánatom.

Látom, már két szemed újra nevet,

így édes, ez az kit szívem szeret...

Jöjj, ölelj gyorsan és szeress nagyon,

bármi is az mit kérsz, neked adom.

Az én drága édesapám,

a kocsmába"nem dalol már,

évek óta beteg szegény,

gyógyulásra már nincs remény.

Amikor az anyám meghalt,

kemény szíve majd megszakadt.

Most sem tudja elviselni,

Hogy nincs már mellette senki.

Este mikor ágyba bújik,

mindkét szeme könnybe" úszik.

Arra gondol minden este,

anyám fekszik ott mellette...

Pedig már hat éve halott,

de keserve nem apadott.

Mikor én meglátogatom,

nem látszik rajt a fájdalom,

de csak előttem titkolja,

mekkora az ő bánata.

Isten hozott újra barátom,

régen láttuk egymást belátom.

Mostanában sok volt a gondom,

hogy mi történt velem, elmondom.

Beadta a válást a párom,

de az okát még most se látom,

békésségben éltünk idáig,

nem tudtam, hogy baj van, sokáig.

Azt mondta, hogy velem nem boldog

mást szeret már, rólam lemondott.

Nem is akar erről beszélni,

ezek után nincs mit remélni.

Ráadásul anyám is beteg,

a szívével nagy baj is lehet.

Látod életem mily mostoha,

szívem a sok bánat otthona.

Vigasztalj meg drága barátom,

helyemet sehol sem találom…

Te, ha kellett mindig itt voltál,

okos tanácsokat osztottál.

            Áll a malom...

Áll a malom, nem forg vitorlája

Korhadtan göbbed az idő fája

Ha feltámad majd egy tüzes szélvész

Ki irányítsa lesz-e oly révész

De mostan tél van szívek szikráznak

Meg-meggyulladnak s közben csak fáznak

Jégcsillag éget a tűz vacogtat

Betyár magának lám pandúrt foghat

Gyászoló élők vigadó holtak

Vinnyogó farkas kit élre toltak

Hordája eltűnt maga is vénhedt

Addig-addig várt míg végleg éj lett

Gazdájára hagy így aztán mindent

Gabalydik benne a fent meg a lent

Soha ki nem múl' bár nem is él már

Elkerüli őt messze a halál

Dróton rángatják nagyon hűséges

Mert ura vele különben végez

Etűnni végleg egyetlen vágya

Koporsó legyen a végső ágya

Élve elsorvad mint mindenki más

S nem tudja hol van a végállomás

De néhanapján félve felvonít

Ám a tél erre zord fátylat borít

Kullog az ordas napjai telnek

Vaksi szemei némán felelnek

Ha feltámad majd egy tüzes szélvész

Ki irányítsa nem lesz oly révész...

Szikrázó napsütés, ragyogó kék az ég,
csak a szívem borús még.
Nem tudok boldogan élni se nevetni,
anyámat kell temetni.

Ő volt a mindenem, barátom, támaszom,
nem enyhül a bánatom.
Sokáig szenvedett, kezelték szüntelen,
mégis elment hirtelen.

Amikor távozott, nem lehettem vele,
a szívem szakadt bele.
Utolsó éjszaka egymaga szenvedett,
magához nem engedett.

Nézem a koporsót, lassan leengedik,
kötélen leeresztik.
Könnyemmel áztatott szál rózsa kezemben,
szép emlékek szívemben.

Zokogva lehajlok, bedobom virágom
és összedőlt világom.
Ezentúl ki lesz, ki vigasztal engemet,
gyógyítja a lelkemet?

Bármikor gondom volt, őhozzá fordultam,
tanácsát megfogadtam.
Velem volt akkor is amikor betegen
az ágyamban feküdtem.

Most viszont temetem, őt kit úgy szeretek,
és soha sem feledek.
Jó utat anyukám, Isten majd vigyáz rád,
ez itt utolsó órád.

Elköszön tőled most az egész családod,
egyszer majd viszont látod.
Nekünk még tovább kell élni az életünk,
bármily nehéz lesz nekünk.

Szikrázó napsütés, ragyogó kék az ég,
a szívem nem borús rég.
Esztendők teltek el, kezdek felüdülni,
nevetni és örülni.

Őseink vére folyt a demokráciáért,

s harcra keltek a szólásszabadságért,

de a szó értéke semmitsem ér ma,

mert hazugságra épült nemzet lett a haza.

Emberi jogunk van a tanuláshoz,

de atudásnak is ára van mára,

a kissebség örül,

ha lessz majd egy szakmája.

a tandíjat nincs miből fizetni,

a családi kasszából nem tudsz mit kivenni.

Emberi jogunk lenne orvoshoz is menni,

de a vizit díjat nem tudjuk fizetni,

mert a gyógyszer ára is az egeket veri,

így majd az ember ezt is kiheveri.

Szóljon hazánkról versem, elmondom nekem mit jelent.
barátok, szerelmek, tervek, mindez nekem otthont teremt.
Szülőföldem e kis ország, jónak, rossznak színtere,
szájról szájra járó mondák otthona és lakhelye.

Ez a haza mindenkié, aki magyar, s aki szeret,
elesettek lelkeiért, mondjon imát ez a nemzet!
Őseink a vértöl ázva, életüket adták érte,
bízván hogy tetteik által felejtődik ifjak vétke.

Meghaltak sokan e honért, fiatal, öreg s gyermek,
elhullt sok bátor hazafi, mert hitték hogy békét nyernek.
Emlékezünk, s  koszorúval tisztelgünk nekik,

kik áldozatukkal, hazánkat naggyá teszik.

Kis parasztház áll a falu végén,
benne lakik az én öreg néném.
Ül a padon ,megtört arcán bánat,
oly rég látta a kis unokákat..

Jönnek mennek odakint az utcán,
beszélgetnek nála, mise után.
Mindenkinek van mit mesélnie,
egy valaki hallgat, öreg néne.

Neki már nincs régen mondandója,
egyedül van, meghalt öreg párja,
gyerekei elköltöztek régen,
senkije sincs ezen a vidéken.

Szomorúan ballag be a házba,
eszébe jut a sok unokája,
talán őt már rég elfelejtették,
ha ez így van, soha sem szerették.

Másnap mikor eljött a családja,
öreg nénét, már halva találja,
elvitte őt a mélységes bánat,
gyász lepi el a kis unokákat.

Szívünk mélyén meggyötörve,
a bánattól összetörve,
Krisztus Urunk kérve kérünk,
te légy a mi menedékünk!
Isten szava van tevéled,
áldást osztasz, békességet.
A te neved megnyugtató,
reménységet, hitet adó.
Boldogan él az az ember,
aki hisz a Jó Istenben,
szeretet jár a nyomában,
a mi Urunk őt megáldja.
Ó ha hitem erős lenne,
Jézus nálam megpihenne,
érezhetném jelenlétét,
megköszönve drága vérét.
Bűneinkért magát adta,
ostor testét megszaggatta,
kigúnyolták,megalázták,
szenvedését így fokozták.

       Karácsony

Rövidek a napok

A felhők setétek

A Gonosz átka fog

A hó csak csalétek

Hullnak az életek

Mint bombák valahol

Holt ész s a szív beteg

Néma jaj szava szól

Holtestek hervadnak

Élőn lent a porban

Vígaszt ők nem adnak

E rémes-bús korban

Azután hirtelen

Megpihen az idő

Percekig a jelen

Elmúlttá meg nem nő

Ránk mosolyg néhány nap

A naptár legvégén

Az ember Hitet kap

Hogy elvész a NAGY RÉM

A NAGY RÉM - háború

Viszály gőg irigység

Babona s más ború

Mely mind már itt van rég

Csendül a vak rácson

Egy bűvös pásztorbot

S bejő a Karácson'

Ki mindig jót hordott

Vígság és boldogság

Megdermedt pillanat

A romlás most nem rág

E ritka perc alatt

Elsimult mély redők

A vidám arcokon

A szemek szeretők

S összejő sök rokon

A fegyver elhallgat

A csúfság elbúvik

Mert gyáva egy alkat

Szívekhez nem kúszik

Szálldos a boldogság

Múlandó madara

Csőrében zöld az ág

S éledő a dala

S e két nap fő éke

A földre csorduló

Kis cseppnyi jó béke

Mely máris oly múló

 (1982 12.

Szorítsd a két kezem! Kérlek! Engedd, hogy érezzem! Csak pihenj nyugodtan, S én majd őrizlek szavammal. Maradj velem mindig! Eztán, legyen kiben hinni. Ki vár minden este, Oltalmat nyújt védő teste. Légy támasz szívemnek, Gyógyírja hulló könnyemnek, Mankója lábamnak, Társa szerelmem szárnyának! Szavad száll e fülbe, Fák tövében, csöndben ülve. Bizalmat szavaztál. Mikor, velem, itt maradtál. Szívem adtam neked. Őrizd! Mindig legyen veled! E perc, legyen örök, Hogy mi átlássunk a ködön! Lesem minden vágyad, Megvetem a puha ágyat. Ringassanak álmok! Minden este reád várok. Ölelj szorosan át! Hagyjuk most a világ zaját! Csak mi ketten vagyunk. Együtt messzebbre juthatunk! Támaszod leszek! Szemem, rólad le sem veszem! Őrizlek untalan, Csak láthassam szép arcodat! Ne engedd el kezem! Ne veszítsen el szemem! Halljam szép hangodat, Csodálhassam még arcodat! Törölhessem könnyed, Mely értünk hull örömödben. Ledobom láncaim, Csak öleljenek karjaid! Őrizlek szavakkal. Pihenj csak nyugodtan! Engedd, hogy érezzem, Hogy szorítod a két kezem.

Én, megmutatom az utat...

Emberként ugyan még igencsak kicsi voltam, 
De már,tudatlanul is a Sátán szekerét toltam.
Gondja volt rá! - Épphogy, csak megszülettem.
Máris tőrbe csalt, mint Évát - A rabja lettem.

Csillogó apró játékokat adott a kezembe,
Hogy sohase az jusson az eszembe, 
Amiért e földre leszülettem, s dolgom lett volna
Hagyjam a Sátán szekerét! - Lesz, aki nélkülem is tolja!

Neked más a dolgod Ember ezen a földön!
Te Szabadító vagy! - Szeres, hogy kinyíljon minden börtön.

Figyeld macim, vadkacsák,-

adjunk nekik vacsorát.

Ott a cica nézeget,-

maradj cica, el ne menj!

Nézd maci a katicát,-

megpihent és tovaszállt.

Szegény csiga hová mész,-

a te házad túlnehéz.

Gyere macim indulunk,-

holnap újat tanulunk.

Fájdalom tenger  hulláma,

Keserű gondolatok nektárja,

Erőszakos lavinaként tombolva

Betör  nyelőcsőm udvarába.

Széttárja önző karját,

markolja,szinte hasítja

Testem gyenge hús cafatát,

 Görcsös vonaglását uralja.

Robban ajkaim puha párnája,

Nyelvem tűzlángjában ég

S fájdalmát kínosan ordítja:

-Élni  akarok még!

Szennyes levegő,ördögi tánc

Karolja nyelvem alakját,

S az angyalkák szomorú arcát

Belepi az erőszakos fekete ránc.

Esti harang kongatja

Bús dalának szomorú zaját,

Fájdalma rövid, hosszú az útja,

Zokogja ütemesen a hangját.

Kinn a temető csendjében,

Leszállt a ködfátyol imája.

Csendesen pislákol a mécses, gyertya

A sötét némaság árnyékában.

Élet szólal meg gyertyák fényében,

Bánatos könnyek az arcok rezdülésében,

Megnémult fák lombjai suttognak,

Még a csillagok is némám sírnak.

Mélységes csend ül a falu vállára.

Csak a sírhalmok gyönyörködnek egymásban,

Boldogan pislognak fényükben, szépségükben,

Megnyugvás álom szenderül a temető csendjére.

Szeretnék egy kisdobozba rejtőzni

Összezsugorodni,vagy magamból kifordulni

Ne érezni a fájdalmat  szívembe

A keserűséget,mi uralkodik testembe.

Keserűség ingoványa testemet mardossa

Torkomat önzetlenül  nyaldossa

Ordítok,sikolyom testembe zárul

A harag vaskapuja lelkemre lapul.

Egymagamba vagyok a falak között

Isten tenyerében elrejtőzök

Könnyeim ölelő karjába zúdulnak

S a fájdalmam testében megnyugodnak.

Kegyelem

Összetört szívvel érintem

ruhád foszlányos rojtjait,

szegényes szürke színe

őszinte,aggódó tekintette szelíd,

 mely féltőn vetül  arcok tükrébe.

Jézusom,miért rongyos a ruhád?

Álmomba vérvörös palástod

borította  emberek szennyes mosolyát.

Fehér inged feszült tested némaságán,

s jajszók sokasága fuldoklott

patyolat tiszta inged ráncán.

Kopott ruhád bársonya

érinti lelkem szennyes barázdáit,

Csiszolod szereteted erejével

gondterhelt napjaim.

Szeretnék az lenni, aki csak akarok,
Nevedet suttogva, a papír fölé hajolok.
Csak betűket látok s ez nekem nem elég,
Hadd legyek örökké szerelmes tebeléd!

Hadd halljam örökké csengő hangodat,
Szeretném csókolni selymes ajkadat.
Ölelni folyton tűzben égő tested,
Veled lenni mindig, minden áldott este.

Míg világ a világ várok rád!
Láthassam arcod fényes mosolyát.
Érezni akarom, hogy csalsz könnyet a szemembe,
De leírni nem lehet, hogy mennyire szeretlek.

Verset írni akkor lehet, mikor elindul Veled a képzelet,

S gondolatod folyamát szépen sorjában papírra veted,

Mikor ezernyi szó, érzés, és felvillanó kép egységet ölt,

S a betűkből szó, a szóból mondat, leírva visszaköszön.

Verset írni akkor lehet, mikor lelked is érinti a képzelet,

S a sok érzés a felszínre érve, betűket írva vezeti kezed,

És a sorok közt mindent megtalálhatsz, mit ember érezhet,

Fájdalom, vágy, vagy csak egy ki nem mondott szó is lehet.

Kereszt

Éji zakó, mint a halál

Úgy fed be már színes apály.

Irgalom és kárhozat ér,

Mert az imám puszta erény.

Kurta szavak, földi a tett.

Istenem nézd itt a kereszt,

Vállamon ég, rég a magány.

Nincs szerelem, kínoz a nyár!

Verselek

Verset írni divat, vagy nem divat?

Mindegy, én azért írom a sorokat

Remek szórakozás, csak írok és írok

Néha régi emlékeket visszasírok

Csak játszom a rímelő sorokon

Szórakozom, és jókat zokogom

Csuda sok verset írtak már költők

Szenvedő életről, tusázó halálról

Szerelemről, a szenvedélyről magáról

Születnek még versek és ódák

Viharról, tűző napról, szép tájról

De még mennyi a szerelmes lányról

Sok nagy költő írt népek rabságáról

Sokan írtak már szabadságról

Farkas Attila

          V.

Olyan fehérek az arcok, már itt a vég,

Már bizonyos, nincsen sehol sem segítség!

Kilenc közgazdásznak kész a felmondása,

Másra hárul hát a sámli csinálása.

Közgazdáknak kicsi tán ez a feladat,

S végül - mit tesz a sors - túl nagy falat maradt.

Nyílik az ajtó, az öreg Pista belép.

Fél keze van, kicsit bíz' habókos "cseléd"

Kisszék kéne nektek? - Majd én megcsinálom!

Összenéznek - pont egy bolond? - balga álom.

Vigyorog a Pista, de a munka halad.

Miért vágyik az ember mindig másra,
Mint amit az élettől kapott?
Miért sodródik őrült rohanásba,
Hol a cél a valóság helyett a csillagok?

Miért vágtázik veszélyt nem érezve
Az élet vékony fonalán,
Kockára téve minden kincsét
Mintha úgy nyerte volna tombolán?

Miért szeret, szívét szaggatva?
Vallomással mért kínoz szíveket?
Ha megkapta az áhított szerelmet,
Miért nem érzi, hogy elégedett?

Miért? Miért? Miért? - kérdem újra és újra.
Lelkem, eszem, szavam nem nyugszik sosem.

                IV.

Tíz közgazdászunk most azután mit tegyen,

Hogy alattuk végre erős sámli legyen?

Összeülni ők már ezért alig mernek,

Noha napjaik ám szélvész gyorsan telnek.

Aztán egyszer mégis egybe gyülekeznek.

Együtt vannak, de így vajon mit is tesznek?

Hallgatnak, nem hangzik el újabb inditvány,

Egy megváltó ötlet sincs: sem jó, sem hitvány.

Nagysoká' leglustább, ki szót kér közülük,

Olyat mond most, melyet még nem hallott fülük.

Szívem majd kiugrik, ha reád gondolok

Felforr a vérem s égek ezer fokon

Ajkad édes ízét, ajkamra képzelem,

Be kell hogy valljam, te lettél a végzetem.

Lebegek a föld felett, túl  gondokon,
Szívem gyorsabban ver és úgy érzem lángolok.
Szerelem tüze perzseli a tájat,
Felolvad az ősi jég, ha csókolhatom szádat.
Szárnyakat kapok, ha melletted lehetek,
S a felhők közül kiáltom: - Anita, Szeretlek! –

 EZ IS ÜNNEP, CSAK MÁSMILYEN,-

 HISZ AZ ÜNNEPELT NINCS JELEN,-

 MÉG IS MINDENT ÉRTÜK TESZÜNK.

 HAD FÁJJON,- HÁT EMLÉKEZÜNK.

Kedves Versírók!

Szeretném, ha közületek sokan leírnátok, akár versben is, hogy mit jelent nektek az írás, milyen a nektek tetsző vers, és hogy szerintetek mitől vers egy vers. Ez nem közvéleménykutatás, csak egy téma, amit szeretnék elindítani ezen az oldalon. Hamarosan, én is megosztom veletek erről a gondolataim.

Üdv:

Varga Zoltán

Elmentél s az űr lelkemben örökre ott marad,

Nem pótolja senki és semmi erre nincs vigasz,

Te fontos voltál nekem, lelkem, életem részese,

Tudtad rólam azt is, mit senki más nem sejthetett.

Néha mintha érezném, hogy finoman érintesz,

Mintha hallanám a hangod, ahogy velem nevetsz,

Érzem illatod, mikor átöleltél s vigaszt nyújtottál,

Most olyan egyedül vagyok, kérlek, szólj hozzám!

Csak küldj egy jelet, az ég egy aprócska csillagát,

Érezzem, hogy itt vagy s vigyázod a lelkem álmát,

Érezzem, hogy mindig itt leszel, ha bajban vagyok,

Tudnom kell, hogy segítesz, mikor az élet ostromol!