Legyen Boldog az Új esztendő, és legyen jó

Kinek ugyan olyan, ha kívánja, mint az ó

Váljanak valóra az álmok, és a remények

A törvények, ne legyenek derekat törő kemények

Hogy jobb legyen életem, Én kivárom

És mindenkinek ugyan ezt Kívánom

Ám ha belefáradnánk a földi szennyekbe

Találkozhatunk odafönn, a mennyekbe'!

          Hónapok

Évkezdő a jég január.

Magas kékes hó, zúzmara,

Vacogó szél és mínusz vár:

Hideg szívű, de szép ara.

Reménykedő a február.

Olvadozó a hóvilág,

A téli táj szemet nyit már:

Egy kis hírnök jégcsapot rág.

Táncos szellős s március,

A tavasz már be-be zenél,

Engedi, a télből kifuss,

Népes mező, néha zord szél.

Bohó bolond víg április,

Pattan a rügy, zizzen az ág,

A virágok illata friss,

Vidámmá lesz a bús világ.

Korszakvég

Kárhozat lepi el és eszi világot,

Évezredek dőlnek - mondja az átok.

Technika, tudomány vész a pokolba,

Enyészet, romlás végül a gyehenna,

Zörögve, hörögve hazugság bilincsbe.

Egyesült maszlagra épült e korszak,

Reszket, fogom kezembe a tollam.

Történelmünk folyama hamis hazugság,

Istentelen koholmány, de azért tanítják.

Zárja a börtönt népekre a sok bank,

Egy sem menekülhet hiába a sok jatt.

Nemzetek süllyednek, örökös álomba,

Kár is siránkozni, ez vagyon megírva.

Kihalt a tudat

Kínlódik a világ sok-sok éve,

Árad a folyó, itt a világvége!

Országokat önt el az áradat,

Sivítva tör magának utat.

Zokszó sincs már, – kihalt a tudat.

Mikor az élet

Utat tör magának,

Az ember arra gondol:

Csak jót találjak!

Az én szívemnek megvan

Az igazi párja,

Kiről nem mondanék le 

Senki javára.

Három év az életemből

Csak egy töredék arra,

Hogy kimutassam érzelmeim,

Mit érzek magamba.

A veled töltött órák

Percekként repülnek,

Nélküled a percek 

Óráknak tűnnek.

A szívedet én örökre

Aszívembe zártam,

Ez ad nekem kitartást

A nehéz órákban.

Úgy szeretlek,mint még

Senkit ember fia,

E kis vers legyen

Bizonyíték arra.

Éjfélt úti el az óra, s a csendben egy percre megáll az idő,

A holtak átlépnek a fénybe, Őket már várja ott egy új jövő,

S valahol messze egy új élettel, hullócsillag érkezik a földre,

S egy anya boldog mosolya, s két ölelő karja védi Őt örökre.

Valaki elment, de ittléte nem volt hiába való, hisz életet adott,

Hagyta, hogy új lélek szülessen, lásson felhőt, napot, s csillagot,

A Föld egyik felén mosollyal kelnek, s hálát suttognak az ég felé,

S valahol valakitől örökre búcsúznak, Ő már nem lesz többé senkié!

Karácsony

Egy fényes csillag ragyogja be a sötét eget,

Hideg az éjszaka, mindenki fázik és beteg.

Fázik az ember, és beteg,

Hiányzik nagyon a szeretet.

Szomorú, sötét barlangba vezet a fény,

Juhok bégetnek az alom rejtekén.

Fázik az ember, és beteg,

Hiányzik nagyon a szeretet.

Vándorok pihennek a bárányok között,

Egy férfi és egy nő a menedékbe költözött…

Fázik az ember, és beteg,

Hiányzik nagyon a szeretet.

A jászolból gyermeksírás tör elő,

Anyja boldog, újszülöttét ölelő.

Valmikor úgy gondoltuk,-

Ünnepelni együtt fogunk.

Ám az élet közbelépett,-

Szinte mindent széjjeltépett.

De én Téged jól ismerlek,-

Karácsonyod nagyon szép lesz.

Édesapád föntről látja,

Hogy a lánya jól csinálja.

Büszkén nézi unokáit,-

Az ő földi angyalkáit.

Tiszta szÍvemből kÍvánom,-

Legyen boldog a karácsony.

Aki szeret legyen Veled,-

Apának is hadj egy helyet.

Anya

Ó, ne higgyétek, nem sírok, nem panaszkodom

De ez lesz az első karácsonyom

Ahol a falak, melyek körülvesznek

És a tetőn a cserepek, melyek fejem fölött lesznek

Nem az otthonom

Ugyan, szeretteim között leszek

És itt is, csak, mint otthon

Teszek-veszek

És levegőt is éppúgy veszek

Hol orromon keresztül, hol meg a számon

És itt se, kéri rajtam, senki számon

Ha elrontok valamit

Bár ugyan úgy, mint otthon

Vétkeimet szánom-bánom

És nem is venném én zokon

Ha nem az lenne rá az okom

Ami az ittlétem oka

Mert higgyétek el nekem

Ez már a lecsúszás

Elég súlyos foka

Ó, ne higgyétek, hogy sírok, vagy panaszkodom

De ez lesz az első karácsonyom

Ahol a falak, melyek körülvesznek

És a tetőn a cserepek, melyek fejem fölött lesznek

Nem az otthonom

Reggeli fohász

Nem találom tetteimben

A jóságos, kedves Istent.

Arra várok, hogy megintsen.

Válogatja igaz kincsem,

Minden nap, minden éjjel.

Ez nem földi, táj, akarat,

Mi lehúzná a nyakamat.

Ő által a nap felemel,

S kis kövekre nem szeletel,

Fel, az álmos, pirkadat,

Mindennapos zivatar.

Válogatja igaz kincsen,

Minden nap, minden éjjel.

Az út szélén magányos fa néz némán a semmibe,

Ágai kopáran nyúlnak az ég felé fel a végtelenbe,

Régen szép volt s lombos zöld ruhájában tündökölt,

Ma már csak szomorún néz, és senkit nem üdvözöl.

Az évek elszálltak felette s szépsége megkopott,

A szél lombjai közt már nem játszik víg dallamot,

Bütykös ágán élettel teli duzzadó rügy nem fakad,

Megcsontosodott testén csak az enyészet von falat.

S egy nap favágók jönnek, s testébe fájdalom hatol,

Ága porba hullik, s életének nincs többé irgalom,

Utolsó emléke a sikoltó fűrész éles hangja marad,

S kidöntött testével a lelke is végleg megszakad.

Mikor a napfénytől ragyog fent az ég,

Arcod látom benne, pedig nem láttam oly rég.

Szemeid sugarától meggyúlt a világ,

S körülöttem vágtattak lángoló paripák.

Táncoltunk együtt a Világ közepén,

Tudom, csak egy kis szoba volt, s lágyan ringatott a fény.

De nekem akkor az volt a Minden,

Azóta is őrzöm, mint legféltettebb kincsem.

Mindig, mikor elmém Nálad téved el,

Egyetlen dolog az, mi erre megfelel.

Kezeimben egy árva vörös rózsaszál,

Képzeletben Neked nyújtom, s kezem reszket már.

       Attila kedvese

Rang és hívnév nem érdekelt,
Éltem, ahogyan lehetett.
Kincsem, pedig egy volt nékem:
A legragyogóbb csillag az égen.

Boldogok, akik Téged vallnak!
akik érted élnek és halnak!
lelkiképp bennük vagy, s ők benned vannak! 
szegények: és mégis gazdagok!
mert földi kincs, nékik nem ragyog!
övék a végtelen, ahol nincsen már határ!
ahol a szemeken nincsen már homály!
mennyek, vagy ne menjek, nem lehet kérdés!
országa befogad, csodálatos érzés!

2011. december 9.

Regöl

Régi ének szól a kobzon,
Elmeséli hogy volt egykor,

Győztes csatát sorról-sorra,
Ezer éves, dicső múltat.
Hunniába, akik hazatértek,

Űrlapot bizony sohase kértek!

Ketten vannak az árnyak,

Egy, aki én, és már vak,

Egy, aki Te és lát még,

Szende szemedben járnék.

Járnék, léptem az álmod,

Így nem bántana látnod,

Várnál, engem az éjben,

Könnyed jönne el értem.

Kézenfogva vezetene

Hozzád szürke szerelme,

Forrón hajtana fénye

Éber-bamba reménybe.

Érdemes?

Oltani a tűzet? − semmi értelme sincs,
Leég úgyis minden, és nincsen annyi víz.
Nagyon szerettelek, de elmentél tőlem,
A tűz porig éget, á mindegy, − felőlem…

Víz

Valamikor, réges-régen

fenyőágak sűrűjében.

hegygerincek oldalában,

született egy kis patak.

Vize, mint az azúr, tiszta,

Csordogált, s a hegy csókolta.

Ölelgette, melengette.

Csobogását is szerette.

A csermely szelíden mosta

partját, folyammá duzzasztva.

Ha nagy esők jöttek sorba,

nőttön nőtt a patakocska.

Patakpartján, egymagában.

Játszott egy lenhajú lányka.

Olyan volt a csöppség szeme,

mint a folyó kristálytiszta vize.

Ahogy karján babáját ringatta,

Édesanyja altatódalát dúdolta.

Tűz

Ropog a rőzse, pattan a kérge.

Meleget áraszt a faháncs hője.

Izzik, parázslik, vörös és fekete.

Melegszik tőle reszketők tenyere.

Ha kova pattan a kopár talajon.

Szikrát vet, lobban, erőt kap papíron.

Hullámzik, terjed, sír száraz avaron.

Nem hamvad gyorsan, kitartó lesz nagyon.

Szél szárnyán röppen, repülő fergeteg.

Nem kímél senkit, letipor földeket.

Ha útjába állsz, téged sem kímélhet.

Elveszett minden, nincs semmi reményed.

Télapó

Babaházban játszottam épp,
Amikor kettészakadt a kép.
Zuhant egy könyv a fejemre,
Sajtot raktam épp a kredencre.
Óh, jaj!!!

  Édesanyám odajött,
  Valami bajod lött?
„Aha..”

Azt hiszem, csak ennyit mondtam,
Nem tudta, hogy csak hazudtam.
Deres jégvirágon át megláttam a Mikulást.
Ragyogott a fényes szán,
Ettől ijedtem meg ám!
A krampusz tán rám talál?!

Télapó

Susnyából egy kéve,
Zsákjába beletéve.
Azt hiszem, hogy ezt én kapom.
Bámészkodom lopva az ablakon,
Óh, valaki oson a havon…

Ragyog csizmám kifényezve,
Ide vele! Mind mi jó!
Télapó! Télapó!
A csomagban csupa jó!

Jön a Mikulás

Pili-pala jön egy krampusz,
A nyelve hosszú, mint a bambusz.
Lifitty-lefetty macskát játszik,
Legurul ő a garázsig.
Óriási izgalom!

Gazdag-madzag a zsák száján,
Yardnyi hosszú szakálla,
Öregecske-bácsika batárba’.
Ránézek, hisz ő a Mikulás
Gallérja prém, ennél szebbet sose láss!
Yachtja kopott-ütött szánkó,
Illeg-billeg, szikrázik alatta a hó.

A várva várt Mikulás

Kívánságom semmi más.
Nézni közelről a Mikulást.
Izgul mindenki az ajándékért,
Zengő-bongó kis játékért.
Nekem nem kell tőle semmi,
Elég, ha nézhetem; csak ennyi!
Ragyognak fent a csillagok,
Nézem-bámulom az ablakon.
Érkezik-e, jön-e már?

Bizonyára (remélem) rám talál!

Szellő játszik most egy hópihével,
Zúzmara festi szép fehérre a fákat.
Izgalom bent, kint ünnep üli a tájat,
Letér most útjáról egy fényes csillag,
Vakítón egyre közelít, – szívem riad…
Izgalmas estem jutalmát kapom,
Az égi csillag, szánkó és Télapó ül a bakon.

Egy téli nap

Süvít a szél künn a fagyos fákon,
Zárva szobám, én nem fázom.
A lámpafény, és sok ákom-bákom,
Beleírom, hogy mi a kívánságom:
Óperencián túlról, ha jössz,

Tedd meg, hogy meleget sugárzol ránk!
Ünnepnapodon kedves Télapó.
Nagy és fagyos bár künn a téli hó,
De te békét és szeretetet hozol,
E kis családban is a béke honol.

TÉLAPÓ

Bekopog! – Ki kopog?
Ugye van itt gyerek, ki jó?
Golyó, golyó színes golyó?
Yo-jó is van és csudi-jó!
Ideteszem a csizmába, halihó!

A Télapó lát rosszat és jót,
Nem kedveli a hamist, s csalót.
Nagy öröme, ha adhat zakót.
Aztán, viszlát! Ja, és ad egy aranydiót.

       Télapó ünnepén...

 Kormos éjjen, setét égen,
 Oson halkan, szépen lassan.
 Sóhajt, s óhajt:
 Ideje dolgozni, lyukakat foltozni!
 Nagyok, s kicsik számítnak rám,
 Álmuk, vágyuk, lészen vidám.
 Nem várhatnak itt az idő.
 Érkezik egy újesztendő.

 Mikulásnak feladata,
 Aki jó volt; jutalmat kap.
 De bezzeg,
 Az a másik,
 Irgum-burgum, rosszcsont

 Krampusz adja a virgácsot,
 Akármit is vár itt!
 Télapó, a jó kis öreg,
 Alva éri a jó gyerekeket.
 Lelnek aztán kora reggel,
(Izgalmuk a tetőfokán)
 Nagy és sok pici csodát.

Száncsengő

Süvít a
Zordon fagyos szél,
Elbújik mindenki, ki él.
Meleg kandalló
Egy kis szobában,
Néne, apó, és a kis unokája.
Didergő fák az út mellett,
Ej, valakinek integetnek.
Idehallik a csengőszó,

Álmatag esten, mindenütt hó.
Gímszarvasok húznak egy szánt,
Nemez csizma, piros szőrmekabát.
Eljött ide a faluvégre is a Télapó,
Szeretettel fogadja a kis Palkó.

Csoda

Erszénye van a kengurunak,
Rontás rajta, mert nincs pénze.
Babája van a kislánynak,
Ám nincsen annak élte.
Rózsája van a kertemnek,
Nefelejcs el soha, kérlek!
Életemnek célja te vagy,

Be szeretlek, mégis félek.
Egyedül, ha ébredek,
Reggelim egy darab béles.
Kerek perec nem kell soha,
Eszem inkább mákos rétest.
Sose mondtad, „szeretlek”,

Templomba az oltár elé vezetlek.
Így lesz bizony, vagy nem?
Magam vagyok szentem.
Egy csak mi biztos, a Télapó!
Azonban az nem, hogy az idén is lesz hó.

Levél a Mikulásnak

Bakancsomat és csizmámat tettem ki az ablakba,
Aztán vártam, mint a jó gyerek itt Hatvanban.
Kívánságom felsoroltam,  elvitte a posta,
Kesergek; hisz mindennek te vagy ám az oka!
Nem értem én, miért tetted ezt velem?
És azt hiszem, ezt már le nem nyelem.

Szaloncukrot, diót és a mogyorót is utálom,
Zacskóban rakva, pedig csak ezt találom!
Engedtessék meg nekem, hogy kikeljek,
Nem érdekel az sem, ha mások kinevetnek.
Télapó te túlságosan idős vagy,
Elküldelek öregségi nyugdíjba.

Újra itt a Télapó

Már megint itt van december,
A hidegétől fázik az ember.
Rossz, rossz, rossz itt minden,
Ordítanák, de már hangom sincsen.
Süvít és hordja  a havat a fergeteg,
A Télapó dolga ilyenkor rengeteg.
Nagy zsákját két krampusz cipeli,

Megvan a dolguk egészen reggelig.
Álmatlanul forgolódik a sok gyerek,
Régóta várják „a cipőmben vajon mit lelek?”
Imádkoznak egyet még elalvás előtt,
Aztán másnap nagy öröm lesz, már délelőtt…

Szomorú a Télanyó

Nincsen dunyha melyből hó

Hullana

Mert az öreg Télapó

Félrelépett, és most ó

Hulla ma

Rajta fekszik a dunyhán

Anyó mondja, - csak tudnám

Kicibálni a dunyhám

Oly sok pehely hullana

De az öreg oly nehéz

Merev szemmel reám néz

S, mit szépítsem hulla na

Így a dunyha ott marad alatta

A havazás kimarad miatta

Ne várjátok a mikulást

Mert bizony a sok szép játék

És a régen várt ajándék

Kiosztása

A mikulás baklövése

És az Anyó fejlövése

Következtén

Hohohohóóó

Elmarad

Jövőnk záloga

Az a csöppnyi kis csillogás,

vagy vakító nagy villanás.

Ami szikrát vet szívemben.

Parazsat izzít ereimben.

Vagy az a félszeg kicsiny mosoly,

mi szemed szögletében honol.

Felém szórja szikrázó melegét,

És azt akarom, hogy gyere még!!

Nekem az éltetőm ez a vágy,

ami hozzád húz, a puha szád.

Karod közt bársonyos a remegés.

Még azt akarom, hogy gyere még!

Ahogy rám nézel, az csupa kéj.

Pillám remegve majd elalél.

Boldog a lelkem, csillog szemem.

Ha valaki lenne oly kedves és véleményezné ezt a versemet azt megköszönném :)

Buda vagy Pest?
A főváros vagy vidék?
Ezen gondolkodni te legyél rest.
A fölösleges ellenszenv a fő-város-falra
piros színű, vérből születő ördögöt fest.

Cikázni a kerületekben...
félni a bűvös római 8-as számot?
Hát nem szednek ott vérből vámot,
senkitől kit eddig bárki ott látott
sem attól ki oda született és ott megállott.

Van cél, van honnan kitörni
ichlet ahhoz hogy valami nagyot tenni,
akarjunk vagy akarjon innen menni,
azért hogy legyen szeretteinek mit inni-enni,
menekül a magyar.

Karácsonykor átváltozunk,-

Sokkal-sokkal jobbak vagyunk.

Hová lesz a másik arcunk?

Vitáinkat hová rakjuk?

Miért van az, hogy most érezzük,-

Sokkal jobb, ha másért teszünk.

Az számít, hogy mit adhatunk,-

Nem az, hogy mi mit kaphatunk.

Itt van velünk megérkezett,-

A kis Jézus megszületett.

Miatta van másik arcunk,-

A példáját bennünk hordjuk.

Béke, jóság és szeretet,-

Ez a karácsonyi üzenet.

Elképzelem milyen lenne,-

Ha egész évben elkisérne......

       Átfogó

Lám a tömeg hogy ordibál

Mindegy neki holt gyász vagy bál

Mocsokban lenn zajlik a lét

S feledném az egész felét

Messze messze csak el innen

Sosem alul mindig csak fenn

Megtaposnak lenn a porbon

Kár így élnem ilyen korban

Mégis küzdök értelmetlen

Látom minden mily kietlen

De ha egyszer majd meghalok

Mércén legyek egy kicsi fok

Mutassam mint kellett volna

Ahogy senki sem szól ma

Hazánk szürke ólom egén

Mit borítson az áldott fény

Hol az a fény tán sosem volt

Az élet mely mindig oly zord

Kutyából nem lesz szalonna

S kolbászból ki határt fonna

Vágy kell többre valami szép

Nyíljon virág ahová lép

Minden ember zengjen a lég

S így mondjuk perc maradj még

S mi a virág a szeretet

Mely a csúfnak majd véget vet

A tömeg már nem ordibál

Támogatja egymást sok váll

             (1987)

Élet

De jó, de jó menni a dombra.
Párosan, mindent feledőn.
Kéz a kézben andalogva.
S virágot szedni a dombtetőn.

Beszívni tüdőnkbe a tavasz
édeskés, émelygő illatát.
Egymás szemében megfürödve
S benne meglátni a csodát.

Elmerülni benne gyönyörtől,
s mámortól ittasan, részegen.
Bódulattal adózni örökkön
a kéjnek, mi tombol a vérünkben.

Sietve lépkedünk felfelé.
Kezünk szorosan kulcsolva.
Hova vezethet a messzeség?
Ki lesz, aki majd megmondja?

Búcsú

Kinézek az ablakon… Üresség.
A szívemben magány és keserűség.
Lényembe belemar a kín s a bú.
Hát eljött az idő… Ez már a búcsú.

Hol van már a boldog perc és óra.
Hová lett a szép remény és óda.
Szertefoszlott jövőm szép meséje.
Csalóka vágy mi volt, eljövend a vége.

Nem, nem akarom, hogy ez legyen!
Miért kellett így elválnunk, csendesen?
Mint összetört, szárnyátszegett kis madár.
Úgy mentél el tőlem egy éjszakán.

Évekig éltünk így boldogan,
Nem volt nekem egy rossz szavam.

Élet

Kegyetlen, sivár és kopár világ.
Hova az ember csak meghalni vágy.
Ott bolyong lelkem, mint számkivetett.
Megrágott, s kiköpött már az élet.

Napra nap jön el, és éjre jön éj,
Már semmi sincsen, amit remélj.
Fogynak az órák és telnek a percek.
Azt mondták egyszer, jobb lesz a helyzet.

Vártam, és vártam, hogy történjen valami.
Csupán csak most is átvágott valaki.
Bíztam, most más lesz, boldogság vár majd rám.
Helyette nem várt más, csak az a rút magány.

         Ünnep Közeledik!

Ünnep közeledik,szent karácsony napja,

lelkünkben az áhitat különös érzésével,

gondolunk Isten fiára Jézusra, ki

barmok között jászolban jött a világra.

Szeretetével átölel minden keserves pillanatot.

Lám világosság gyúlt az emberek lelkében,

kik megváltójukhoz,Jézushoz fohászkodtak!

Ünnep közeledik szent karácsony napja,

Jézus születésének napja!