Templomunk csöndjében ülve,

szemem behunyhatom végre,

ugyanazt a képet látom:

gyetyák égnek az oltáron,

s a gyertyák közt délcegen

a vörös szönyegre léphetek.

Bal kezem jobb kezeddel fogod,

s beléd karolva oltár elé vonulok.

Csupán álomkép még ezen csoda,

s bár lehet , hogy a sors mostoha,

én mégis szilárdan bízom benne,

hogy az álom a valóságba érhet,

s a kezem hamarosan meg is kéred.

Szívem minden dobbanása  csak néked szól,

a fülemüle a kertemben  is  pusztán néked dalol,

Számodra  ragyognak éjjel a csillagok,

Tiszteletedre világít fennt a komor telehold.

Csakis érted  zúgnak délben  a harangok,

tiéd minden, mit, ha meghalok itthagyok......

Harmat csepek..

A fűszál hegyén
napsugár-embrió függ
fénygömbbe zárva.

A éget, gyep
mellett haldoklik a csend

Élet robog el.

Friss illat

Árad be léken.

Szomjazunk mégis.

Templom néma

nyugalmas csöndjében ülve,

szemem behunyhatom végre,

ugyanazt a képet látom:

az oltáron gyetyák égnek,

s  a gyertyák  közt délcegen

a vörös szönyegre lépek.

Bal kezem jobb kezeddel fogod,

s beléd karolva oltár elé vonulok.

Csupán álomkép még ezen csoda,

s bár lehet , hogy a sors mostoha,

én mégis szilárdan bízom benne,

hogy az álom a valóságba léphet,

s a kezem  hamarosan meg is kéred.

Cica! Család szemefénye!

Ne karmolj! Hallod?

Térj inkább észre!

Vedd már végre a lapot,

mert kapsz ám egy nagyot,

a körmöd végére,

ha nem lesz ennek vége!

Hú de vad vagy,

te kis vacak!

Nem vagyok én egér,

s te a denevér.!........

Végtére!Légy jó cica!

S akkor nincs hiba!

Lefetyelj kis tejecskét,

kapsz szalámit egy szeletkét.

Kis tányérodba kapod, de csak akkor,

ha ezt a  vad ramazurit abbahagyod.

Légy muzsikus és dorombolj végre,

hogy veszekedésünknek vége

lehesen már egyszer!

Villogó szempár a sötétben,

egy kedves lény az éjben,

ki könnyeden lábaimhoz bújva

dorombol, majd hozzám simulva

hizeleg  egy ideig kedvesen nekem,

majd nyávog egyet oly édesdeden.

A kiscicám e drága lény, kit a családom  nagyon szeret,

és aki minden bánatot vélünk oly  könnyen elfeledtet.

Még itt vagyok,

bár búcsúzom.

Komor lett arcom,

védi viaszálarcom.

Szívem szomorú,

elönti  a méla bú.

Két szememben könnyek,

nem ismerek örömöket. 

Félek a magánytól,

rettegek egy vágytól.

Hogy haza kívánkozok,

s közben idegent  átkozok.

Ha sokáig távol leszek,

othonomtól elidegenedek.

Ha mégis itthon maradok,

biztosan nem csalatkozok.

Édes otthonom világa,

örökre szívembe zárva.

Fuvallat vagy enyhe szellő.

Netán huzat ez a levegő?

Odébb szállhat, tovább állhat.

Merre indul? Kit hol találhat?

Honnan ered ez az erő?

Ószóvetségben ez a Rúah,

valójában az Örök Lélek,

az Újszövetségben Pneuma,

azaz Istené, így sosem félek.

A Szellő Istentől való erő,

mely mindenre kiterjedő.

Minden lélek eredete,

a világ is vele van tele.......

Ködös néma tájon

komor csend honol,

erdő sűrűjében

kuvik hangja szól.

Vészmadár!Ne kiállts!

Hangoddal ne árts!

Ne riogasd az erdőt!

Hagyj néki pihenőt!

A rengetegben lakók

nyugalmat akarnak.

Ám hangodra az őzek

szanaszét szaladnak.

Az erdő néma csendje

maradjon   így örökre

a nyugalom szigete,

minden ittlakó örömünnepe!

Fuvallat vagy enyhe szellő.

Netán huzat ez a levegő?

Odébb szállhat, tovább állhat.

Merre indul? Kit hol találhat?

Honnan ered ez az erő?

Ószóvetségben  ez a Rúah,

valójában az Örökkévaló Lélek,

az Újszövetségben Pneuma,

azaz Istené, így sosem félek.

 A Szellő Istentől aló erő,

mely mindenre kierjedő.

Minden lélek eredete,

a világ is vele van tele....... 

Kalandra fel!Jöjj ölelj!

Kezed kezemhez érjen!

Szemed szemembe nézzen!

Szerelmünk tüze égjen!

Lelked szívemhez térjen!

Ha szemem kinyitom,

álmom véget ne érjen.....

Barátság, szerelem,

mindkettő nem lehet.

Barátnak nevezlek,

azonban szeretlek.

Érzed ezt biztosan,

ha szemedbe nevetek.

Kedves mosolyodra

kacagva felelek.

Kezed érintésére

szégyenlős leszek.

Ha megfigyeled mindezt,

könnyen észre is veheted.

Szívem érted dobban,

könnyem érted csurran.

Lélegzetet mélyen veszek:

remélhetőleg a Tiéd leszek.....

Ne kérj többet annál,mit adni tudok,

Ne menekülj,ha szorul nyakad körül a hurok.

Szavaidért,tetteidért felelősséget ki vállal?

Nekem megint egyedül kell szembe néznem az árnnyal.

Vajon eljut füledig sóhajom,néma kiáltásom?

Szemeddel látod azt,mi okozta pusztulásom?

Ajkaidon nem érzed hiányát édes csóknak?

Nem félsz tőle,hogy késő lesz,túl késő a holnap?

Többet kértem annál,mit adni tudtál,

Menekülni akartam,mikor kitört bennem a vulkán.

Én felelősséget vállalok szavaimért,tetteimért,

S te nem leszel egyedül soha,csak kérj.

Ha tényleg megtehetném:

Arcod két kezembe fognám,

kedves szád megcsókolnám,

tenyerem tenyereid közé tenném,

kit szeretek, "Kedvesnek" nevezném.

Buksi fejed megsimogatnám,

szép szemeidbe nézve elsuttognám:

"szeress engem drága , ahogy én szeretlek,

szerelmem hálójából el nem engedlek."

Szép volt

A világ tele volt éltető csodával, 

mikor ölelő két karodba zártál.

Testemet, mint sejtelmes lágy szellő,

 végigsimította egy édes érzés.

Rohantam minden édes perc után,

ettől szebb és jobb lett a világ.
A hosszú órák perceknek tűntek,

 éjjel mikor átöleltél engemet.

Fájó szívembe remény vert tanyát,

mikor csodás tested az enyémre talált.

Kezedet fogtam és éreztem a lelkedet,

elvarázsoltál és én imádtam lényedet.

Még itt vagyok!

Bocsáss meg!

Az utolsó szó

Hát ennyi volt?

Bocsáss meg!

Ha volna más,

Jobb valomás!

Halgass meg!

Nem tudom már,

Várok-e rád?

Halgass meg!

Mondok mást,

Szebb vallomást!

Bocsáss el!

Ez már múlt,

Mire eső hullt!

Bocsáss el!

Nincs már más,

Jobb valomás!

Halgass el!

Vidd az angyalt!

Vidd a hajnalt!

Halgass el!

A magány,

Mit hagyott.

S a lány

Csak hallgatott...

Pár napja elaldutam a buszon ezt ( http://www.youtube.com/watch?v=mlnb6OGbm2A ) a számot hallgatva és az álmomról szól a vers.

SiKolyt hallok fülembe,
Felemelkedek a levegőbe.
Felhők közt lebegek,
Lassan szállok egyre feljebb.
Friss szellő fújja hajam,
Csak én vagyok fent, magam.
A kilátás szokatlan,
Az élmény leírhatatlan.

Csak előre haladok,
Lassan szétfolyok.
Fájdalmat nem érzek.
Súlya nincs amorf testemnek.
Óvatosan ereszkedek le,
Majd belezuhanok a tömegbe.
Feleszmélek a járdáról,
Egy cipőtalp, majdnem elgázol.

Pár napja elaludtam a buszon ezt ( http://www.youtube.com/watch?v=mlnb6OGbm2A ) a számot hallgatva és leírtam az álmom.

SiKolyt hallok fülembe,
Felemelkedek a levegőbe.
Felhők közt lebegek,
Lassan szállok egyre feljebb.
Friss szellő fújja hajam,
Csak én vagyok fent, magam.
A kilátás szokatlan,
Az élmény leírhatatlan.

Csak előre haladok,
Lassan szétfolyok.
Fájdalmat nem érzek.
Súlya nincs amorf testemnek.
Óvatosan ereszkedek le,
Majd belezuhanok a tömegbe.
Feleszmélek a járdáról,
Egy cipőtalp, majdnem elgázol.

A kert végében egy rom hever,

sokévszázados dalt énekel:

egykori magányos kolostorról,

szegény, dolgos magyarokról,

kiket pogány török megtámadott,

s akiket az ellenség igába vont.

Most nagy gödör van kiásva előttem,

körülöttem sok rozsdás fegyver hever .

Körötte csupasz koponyák fedetlen,

vagy sisakban hevernek összetörten.

Egykor sok vér folyhatott e terepen,

sok halott hevert itt összeszedetlen.

A kolostor ekkor leromboltatott,

a magyarok között lett sok halott.

Szaladnak a fák,

rohannak a házak,

a vonaton ülök,

a természet lázad,

nem menekülök.

Nem mozdulok,

csak ülök riadtan,

e lázadást látva,

mert mindez számomra

megmagyarázhatatlan.

Keresem az okát:

miért történik mindez?

Mi ez a felfordulás?

Hogyan lehetséges

e nagy kavarodás?

Ha én nem mozdulok,

ki elől fut a világ?

Mi célból teszi?

Ezt az otrombaságot

hogy is merészeli?

Most mozdulatlan ülök,

a vonat velem megindul,

a természet ezen felindul,

a házak elrohannak,

a fák után szaladnak.......

Elmém  olykor elkalandozik,

a távoli múltban jár,

bár a józan ész vitatkozik,

az idő is  meg-megáll.

Emlékképek ködfátyolában

gyermekként látom önmagam,

ki vígan játszik egymagában,

vagy önfeledten elrohan.

E gondtalan érzés hatalmában

tudni vélem önmagam,

szomorú , hogy mostanában

gondokkal küzdök hasztalan. 

Széteső világ

Gyorsan rohan a széteső világ.

Folyó medrében a homokszemek,

semmibe a tűnnek száguldva,

a  fakadó víz csörgedező levétől.

Elvesztettél sok-sok évet,

boldognak álmodtad a tegnapot.

Megfakult, szomorú lett a képed,

fohászokkal telve éled a napod.

Mocskos hajnalra ébredt a világ!

Sötét homállyal borítva a tájat,

mi tisztának tűnt még nem is oly rég,

most poros romokban hever.

Könny és fájdalom csak az élet,

nyomorrá duzzadt oly sok emberi lélek.

Ezt akartad?

Érzed már, hogy mindent elrontottál?

            Mit akartál ? ígéretes új világot!

Reménykedtél, hogy szép életed lesz,

szabad leszel, s boldog ember.

Most csodálkozol, s nem érted,

szebb jövőben bízva – bíztál.

Lesz mit enni, és  nem koplalsz,

most bágyadt mosollyal szenvedsz.

Az élet árnyékában agonizálsz,

reménytelenül gubbasztva vársz,

a nyomás alatt összeroppansz,

és nem látod , hogy hová tartasz.

Mond miért ez az érzés?

Ülök a széken és merengek,

Kínok gyötrik testemet,

pedig nem vagyok beteg.

itt bent valami fáj nagyon .

Mond miért ez az érzés?

Én nem tudom mi ez?

Sebzett szívem szúr és sajog,

mert kedves arcod nem láthatom.

Szenvedek és fáj nagyon.

Mond miért ez az érzés?

Hol a mennyekben,

hol a pokolban járok.

Kegyetlen érzés gyötör,

s a lelkem fáj nagyon.

Mond miért ez az érzés?

Elmerengek és a múltba tévedek,

felvillannak: Prága, Párizs , Mátra,

hol együtt voltam Veled Én .

Bár az idő sodrása elűzött tőlem rég,

szívem minden dobbanása csakis a tiéd,

minden egyes pillanat veled örök csoda,

hogy ez már nem jelen, az a sors fintora.

Álom

Egy gömb… Nincs más,

Üveg! Nem gyémánt!

Egy prizma, szivárvány,

S benne egy királylány.

A mosolya szikrázó,

Békét árasztó!

Ezer csillám, apró gyöngy,

Lótusszal teli völgy.

Zöld lett a folyó vize,

Vörös a dió íze,

A lótusz illata sárga,

Kék a madarak álma

Levegőt veszek

és sóhajtok nagyot,

a múlton elmélkedem

és rád gondolok.

Drága, te egyetlen

kit szerethetek,

az egyetlen vagy ,

kire így emlékezek.

Amíg lélegzem,

szívem mindig csak  a tiéd,

az idő múlása

nem rontott el semmit még.

Szerelmem véled

ugyanúgy lángol épp ,

s én ugyanúgy szeretlek ,

s e forró  láng örökké  ég.

Bár az idő sodrása elsodort tőlem rég,

szívem minden dobbanása csakis a tiéd,

minden egyes pillanat veled örök csoda,

hogy ez már nem jelen, az a sors fintora.

Szemekben könnyek.

szomorú sóhajok.

Szobámban néma csend.

Istenem , meghalok!

Ha tényleg  meghalok,

vajon hol lakok?

Ki lesz az utolsó

személy, kit itt hagyok?

Mi lesz a testemmel?

Ki földelteti el?

Na és a lelkemmel

bűnöktől terhelten?

Szeretetben éltem,

s Istenben reméltem.

Szívemben reménnyel,

Uram, Hozzád tértem.

Csendesen ülök a kandallónál,

a pattogó tűz melegíti testemet,

két kezem a láng felé tartom hát,

hadd  járja át a forróság lelkemet!

A hideg néma csendben a tűz víg pattogása

a legcsodálatosabb dallamot  füleimnek játsza.

Zengjen hát a legmostohább hideget elűző zene, 

csak az égő hasábok pattogása szólhat olykor  bele!

A sötétben csupán a kandalló fénye látszik,

a szilaj tűz lángja a parazsakkal játszik.

Olykor egy-két hasáb hirtelen  lángra lobban,

majd megint csendesebben ég a sarokban.

Tavasz ! Oly sok reményt hozol.

Tél! Végre! Egy évig unatkozol.

Nyár! Tavasz után megjelensz hirtelen.

Ősz! Megszépíted a kánikulát  iziben.

Egy év leforgása  az embernek számos  izgalmat tartogat.

Az idő múlása így  jelenthet  nékünk gyönyörű pillanatokat.

Bár az idő múlik , az ember érezhet ilyet,

Isten az, ki  mindig őrködik az emberiség felett.

Fuss tél, rohanj, küldelek!
Bár élvezem még veled a perceket,
de bejárja lelkemet,
mint illat a levegőt, 
valami édesen furcsa, 
új utáni vágy,
konok akaratossággal járja át.
Szeretlek! De menned kell.
Tudod?!
Hiányzik, hogy lássam a holnapot.
Szélhárfád hangját hallgatva,
szívesen táncolok veled..
De látod?
Mint egy szűzi álom,
egyre fehérebb leszek,
hóvakság gyötri arcomon a hajnalt,
sokáig nem élhetek veled.
Talán csapodár vagyok nagyon,
de akkor is,
kívánom a tavaszt, akarom,
és bocsánat, de téged felejteni.

Sir az ég

Elhullatja könnyeit a földre

             Derűs, meleg nyárból, borús őszre

                  Nem elég!

Sir az ég

Dühöngve ordítanak angyalok

Felhők csattannak, szólnak sikolyok

Itt a vég!

Sir az ég

Patyolat orcája fel-felfénylik

Ragyogását égiek igénylik

Derűs ég!

Sir az ég

Rút világot könnye varázsolja

 Bűnös mocskot mindenről lemossa

Így lesz szép!

Sir az ég

Áztat gyilkost, kegyetlent és gonoszt

 Csirájából irtja az ősi koszt

Dicsőség!

Honvágy...

Piros rózsa illatával, ha Bucsuznék töled…

ha majdan menni szeretnél,
egyszer, mert, hogy menned kell,
tűzz Te is piros rózsát lelkedre,
hajnali harmatosat, illatosat.
Mely ártatlan napcsillanósát,
zsenge szirmút, bársonyosat.
s küldd szerteszét lenge illatát,
hogy megtaláljuk egymást odaát.
az asztrálsík fénysávjain átlebegve,
érzelem hullámainkra felelve.
mindig és mindig egybekelve,
mindig, ha újra születünk is.
Ha csak egyikünk is,
akkor másikunk várja, várja,
jöjjön a rózsaszirom piros hulláma,
várja majd megint szerteszét küldött illatát,
érzelmeink lángfénybe fonását,
vágyva a szerelemre, újra együttlétre,
s Végül a mennyekbe átszellemülve
a szerelem fénytestbe, az élő egy-be kelve.

Várlak Kikelet

ezernyi reménnyel,

megújuló szívvel,

s víg kedéllyel.

Hozz napfényt!

Ragyogd be a világot!

Adj reményt,

s ezernyi boldogságot!

Kergesd el a telet,

s fogd kézen a nyarat!

Fáztunk már eleget,

hozz meleg napokat!

Kikelet, te csoda!

A tél oyl mostoha!

A nyár tüze forró,

a tavasz  e kettő közt való.

Várlak Kikelet

ezernyi reménnyel,

megújuló szívvel,

s víg kedéllyel.

Hozz napfényt!

Ragyogd be a világot!

Adj reményt,

s ezernyi boldogságot!

Kergesd el a telet,

s fogd kézen a nyarat!

Fáztunk már eleget,

hozz meleg napokat!

Kikelet, te csoda!

A tél oyl mostoha!

A nyár tüze forró,

a tavasz  e kettő közt való.

Kóbor lélek

Hát van-e Isten?
Hit, szeretet, igazság...
Ki hitben éltem egykoron?
Ma már választ erre nem tudok.

Istenek, az asszonyok,
Mert ők nemzenek életet.
Istennek, mondható a tudomány,
Mert ő épít és rombol, egyaránt.

Hát van-e Isten,
Ki segít a bajban?
Kóbor lelkem vigaszt nem talál,
Isten a minden, vagy talán a Halál?

Isten az Isten!
Létezik, vagy sem?!
S habár, hitem olykor meginog,
Én, én vagyok, és hitben maradok.

Mondjátok! Ti, nem ezt szeretnétek?

Egy olyan hazában....

Egy olyan hazában szeretnék élni,
Amelyben, sohasem kell majd félni.
Ahol fogjuk majd egymás kezét,
Együtt húzzuk, toljuk, a haza szekerét.
Egy olyan hazában itt a Kárpátok között,
Ahol nem lesz különbség ember és ember között.
Legyen az német, horvát, székely vagy magyar.
Egy legyen a cél: Béke, szeretet, jólét,
Melyet minden igaz ember akar!

Valahogy nem vagyok vevő arra,
Hogy mások mondják meg azt!

Esthajnalcsillag!

Ragyogj

az égen!

Mutasd meg

utam: merre

haladjon, s hogyan

éljem meg

a hétköznapokat?

Milyen reményben?

Kiben bízzak?

Kitől mit várjak?

Mi a helyes?

Súgd meg!

S vajon a Bánat?

Hogy kerüljem

ki? Hogyan

küszöböljem

ki a gyaró hibákat,

melyek utamba

sodródnak

nap , mint nap?

Egyszóval ,

csillagom!

Légy fényesen

ragyogó!

Tiszta fényedet

reám ontó!

S hogy életem

ne maradjon sáros,

s utam immáron

ne legyen homályos!

Képzet

Ezernyi apró szilánk!

Darabokra tört álom:

Az ébredést már várom,

Pillanatnyi ragyogás,

Gyönyörűbb, mint bármi más…

Ezernyi apró szilánk!

Az angyalok könnye hull:

Világunkban megfakul,

Rideg lesz, de csodaszép-

Felejthetetlen álomkép.

Ezernyi apró szilánk!

Szárnyakat bontogat,

Űzi őt a gondolat:

Akarja-e a tömjént

Annyi elvesztett könnyért?

Ezernyi apró szilánk,

Mi borítja a tájat,

Mi élénkíti a vágyat,

Darabokra tört álom:

Mit feledtem már bánom…

A népért

Rabok szóljatok,
Milyen a rácsotok?
Kőkemény falak közt,
Még meddig bírjátok?

Láncotok nehéz zenéje,
Anyátok átkaként kimérve,
Harsog a cellák mélyén.
Mert rabok vagytok,

Egy nemzet rabjai ám.
De él bennem a remény,
S veszni nem hagyom a tüzet,
A reménynek lángjait,

Holott nehéz időknek éljük napjait.
Ébredj, ébredj ó, én népem, mélységes álmodból,
S fizesd meg busásan adósságod,

Rabok szóljatok,
Milyen a rácsotok?

Szerelmes csókommal…

Parázsló csókot lehelnék ajkadra,
hajnalig hintenék eléd szerelmes szavakat,
ölelnélek szomjazva százszor,
hogy érezd milyen az igazi szerelmes csókom.

Testemmel takarnálak el a Sötétség elől

 Amíg szikrázva gyulának az éjjeli csillagok.
Ne félj, mert csókommal éltetnélek,
nyelvednek izével, hogy szavaidban élhessek

Mint a tollamban ihlet tintaként kéken.
Minden csillagfénnyel átszőtt ringó éjjen
szorosan hozzád bújnék, s vakon
is tudnád, mily az igazán szeretlek.

Tavasz van, gyönyörű tavasz van.

Tavasz van, gyönyörű tavasz van.

A hóvirág már elvetette szirmait,

 gólyahír és kék nefelejcs díszíti a tájat,

 a  tavasz éltető nyilaival melengeti a hátat.

Bíbor fényben izzik, lángol a határ,

a szikrázó napsugarak délibábbal játszanak,

emlékképeket rajzolnak fátyolos lepellel,

becsapva a boldogságtól sugárzó szemeket.

A zord zimankó elmúlt, újra éled a vágy,

csendes neszezéssel a rügyek előbújnak,

simogató szépséggel virágba borul a természet,

magához ölelve a sarjadzó fákat.

Lopakodik a tavasz....

Jőjj el , végre

ó , Kikelet!

Meguntuk

 a hideget.

Megelégeltük

a telet tényleg:

azaz  téged!

Meguntunk végleg.

Sokat fáztunk.

Olykor áztunk.

Nagy kabátban

sokat jártunk.

Toporogtunk

hóban, sárban,

hideg lábbal,

nagy csizmában

.

Tavaszt várunk,

melegre vágyunk,

napsütésre,

kis szellőre.

Legyen végre

hidegnek vége!

Álmom végleg

valóság tényleg.

Jőjjön gólya

Kikeletre!

kelepelne ,

ha lehetne.

Ezért kérünk,

jőjj el végre,

hogy elkergessük

a telet egy évre!.

Jőjj el , ó , Kikelet!

Meguntuk  a hideget.

Megelégeltük a telet.

Sokat fáztunk.

Olykor áztunk.

Nagy kabátban

sokat jártunk.

Toporogtunk

hóban, sárban,

hideg lábbal,

nagy csizmában.

Tavaszt várunk,

melegre vágyunk,

napsütésre,

kis szellőre.

Legyen végre

hidegnek vége!

 Jőjjön gólya

Kikeletre,

kelepelne ,

ha lehetne.

Ezért kérünk,

jőjj el végleg,

hogy elfelejtsük

a telet tényleg.

Sírva jöttem e világra
és nevetve távozom.
Emlékképeket látva
sorsom átkozom.

Elszaladtak velem az évek,
Értek örömök, s remények.
Utóbbiak szerte foszlottak gyakran.
Küzdelmem végül is feladtam.

Nem hadakozok már az idő múlása ellen.
Nem lázadok a sors ellen oly elkeseredetten.
Csak nézek az Idő Szelével szemben,
s mosolygok mindvégig önfeledten.

Emlékezem a szépre és a jóra.
Akadt olykor bánat is a tarsolyba.
Szomorúság és vidámság egyaránt értek,
így teltek el fölöttem is a komisz évek.

Sírva jöttem e világra

és nevetve távozom.

Emlékképeket látva

utolsó percekig imádkozom.

Elszaladtak velem az évek,

Értek örömök, s voltak remények.

Utóbbiak szerte foszlottak

igen gyakran. Küzdelmem feladtam.

Nem küzdök már az idő múlása ellen.

Nem lázadok a sors ellen oly elkeseredetten.

Csak nézek az Idő Szelével szemben,

s mosolygok mindvégig önfeledten.

Emlékezem a szépre és a jóra.

Akadt olykor bánat is a tarsolyba.

Szomorúság és vidámság felváltva értek,

így teltek el fölöttem  is a komisz évek.

Gyászbeszédem. Mamához….

Nem kell könnyeket ejteni, úgyis felesleges
Semmi nem hozza vissza már az elporladt életet
Örül, ki holt, hisz könnyű már, nincsen több szenvedés
Hisz, van még elég, aki él, mi tagadás, nem is kevés.
A Mama, sírjánál állva ne zokogj, inkább nevess
Magadon, másokon, holtakon, élőkön, mindenen...
Nincs új a nap alatt, nincs mit felfedezni.
Fogni egy ásót, s önmagad eltemetni
Ez a legjobb, amit tehetsz, ha ember nevű állat vagy
Odafent senki nem segít, csak te válthatod meg magad
Imák, no de hová.

Gyászbeszédem. Mamához….

Nem kell könnyeket ejteni, úgyis felesleges
Semmi nem hozza vissza már az elporladt életet
Örül, ki holt, hisz könnyű már, nincsen több szenvedés
Hisz, van még elég, aki él, mi tagadás, nem is kevés.
A Mama, sírjánál állva ne zokogj, inkább nevess
Magadon, másokon, holtakon, élőkön, mindenen...
Nincs új a nap alatt, nincs mit felfedezni.
Fogni egy ásót, s önmagad eltemetni
Ez a legjobb, amit tehetsz, ha ember nevű állat vagy
Odafent senki nem segít, csak te válthatod meg magad
Imák, no de hová.

Gyötrelmeim végtelen nyomorsága,
Könnyáztatta szárazágú elmémben,
Összeforr Káin éjsötét lelkével!

Kínok, álmok rengeteg száll agyamba,
Nyúzott komorságban fellép személyem,
- Kegyelmet ne várj, halált szül kedélyem! –

Nehézidőkben, viharok idején
Ázott fejemnek villámok köszönnek,
S sziklafalak rejtik el a kegyeltet.

Asztalomra izzadtság szült kenyeret,
Míg te mámort nyaltál víg mulatságba,
- Félj, mert vár ítéletem igazsága! –

Szánalomban teljes féltékeny harag,
Undor utálat festi le arcomat,
Ha napjában megidéz a gondolat.

Búcsúzom

Itt ülök egyedül
S hallgatom a Szellő pajkos dalát
Dalolva fogadja a tavasznak hónapját,
Mert közeleg lassan a várva várt tavasz.
Holott, néha imitt-amott még havaz.
Elköszön a tél is,
Február végén már,
S a zord hideg tél végleg elköszön,
S habár néha fázom, én akkor is szeretem,
Mert velünk van mindig egy szent ünnepen.

Írtam egy dalt a halálnak,

de megölte az élet

Kenyerem, borom mennyit ér?

Szívemen elpattan egy ér,

S lassan elhagy a lélek

Árnydémonok kísértenek,

megfolyt az álnok magány

Minden vágyam, hogy lássalak,

Utoljára, de lássalak

Ugye gondolsz néha rám

Ágyba vetett haldokló ként,

beteg testem vár reád

Eljössz e hozzám az éjjel,

Telihold hímezte éjjel,

Vagy ne is számítsak rád?

Ha eljössz, mond, adsz e csókot

olyat, mint régen szoktál

Hosszan forrót és édeset

Oly hosszan tartó édeset

Végtelennek tűnő csodát

Szerelmem, ha adsz most olyat

adj, mely megperzseli szám

Elfelejtet velem mindent,

Nem jelent többet, mint mindent,

S megváltja összes hibám

Siess, kérlek, az idő nem

pihen, vesztem rám kiált,

Utoljára illeszd édes-

tüzed holtajkamra Édes

Hogy megöljed a halált

Valentin nap

Február közepe van,

a tél már levetette hófehér ruháját,

a fagy dermesztő szilaj seregei,

megtépázva elkezdték visszavonulásukat.

A nap éltető sugarai legyőzik a hideget,

a melengető fénytől fellélegzik a határ.

megújulva újra éled a világ,

s a réten ismét előbújik sok virág.

A hóvirág bontogatja szirmait,

 ibolyától kéklik a táj,

oly csodás a kép és a  hangulat,

hol még a százszorszép is bólogat.

Utat talál egy csodás életérzés,

mit elhoz az  ébredő tavasz,

rabul ejt, megbabonáz, mert itt a kikelet,

megdobban a szív és jő a szerelem.

A lelkem...

A lelkem egy szóló gitár, 
Mely magából mindent kitár.
Elmondja búmat, bánatom,
Pengetem, pengetem, hallgatom.

Elmondja neked és mindenkinek,
Ez a világ milyen hazug, milyen hideg.
Nincs semmi szeretet benne. - bárcsak lenne!
Mintha az ember, nem is ember lenne.

Pedig Isten a képére - igaznak teremtette,
De az ember, a hazugságot adta - vette!
Hideg, rideg, mint télen az acél.
Ez az ember? -  Ez az élet? - Ez lenne a cél?

Uram, mikor az embert teremtetted,
Jól meg gondoltad, hánytad, vetetted?

Jelek és jóslatok.

Hetek és hónapok.

Telik az idő.

Min múlik a jövő?

Kin múlik az élet?

Ha egy halandó erre téved,

vajon mit kell tennie?

Hogyan kell élnie?

Milyen törvények szerint?

Milyen szabályok szerint?

Mire ügyeljen, és mitől féljen?

Miben reméljen? Mit tegyen?

Hogyan cselekedjen az ember,

hogy benne Istennek kedve teljen?

Ha az Atya törvényei szerint élünk,

akkor az Örök Életbe érünk.

Ha Isten parancsai szerint cselekszünk,

akkor talán még van reményünk,

hogy itt a földön nem hiába,

hanem az Örökkévaló kedvére éltünk.

VAGYOK, AKI VAGYOK...

Hogy ki vagyok?
Attól függ! - Milyen értelemben.
Vagyok! - Talán felhő az égen?
Vagyok, aki vagyok. - A végtelen kékben.

Hogy ki vagyok?
Attól függ! - Milyen értelemben.
Vagyok! - Talán szárnyaló sas az égen?
Vagyok, aki vagyok. - Virág a réten.

Hogy ki vagyok?
Attól függ! - Milyen értelemben.
Vagyok! - Talán hulló falevél?
Vagyok, aki vagyok. - Éjjeli denevér.

Hogy ki vagyok?
Attól függ! - Milyen értelemben.
Vagyok! - Talán hullámzó tenger?
Vagyok, aki vagyok.

                               Ábránd

Állok az ablak előtt, kint mindent felborzol a szél,

hallgatom, hogy zúgó hangján ép rólad beszél.

Egy csodás szép szóról, mely bennünk élt, némán,

és a  menyei érzésétől egymást átölelve álmodoztunk.

Minden tiszta volt, mint egy mesebeli ígéret,
remélni mertünk még sok ezernyi új csodát.

Gondolatban repültünk a szellők szárnyán,

letekintve boldogan szemléltük a föld rejtett titkát.

Ima a boldogsághoz..


Remények sokasága után egyedül állok,
Az élettől egy hideg, éles tört várok,
Ha ezt nem kapom meg most tőled,
Akkor most miért állok előtted.

Azért hogy gőgösen nevethess rajtam.
Lásd sírástól reszkető könnyes ajkam.
Halld bús dobbanását fáradt szívemnek.
Vessek véget magam szánalmas életemnek.

Nem és nem teszem meg akárhogy is fáj,
Nem vagyok szárnyát vesztett, ázott madár,
Csak egy boldogtalan, magányos ember,
Ki az életben már hinni többet nem mer.

Júliámnak

Te vagy a fény, a csillag az égen,
mely utat mutat.
Te vagy a Nap s meleget adsz, ha fázom.
A reggel is te vagy énnekem,
mikor nehezen ébredem.

Te vagy a hegyek, a tenger s a rét
Te vagy az erdő, a fák, s a virágok
Amit én néha a vakságtól nem látok,
mert számomra te vagy a világegyetem
És én mindet a szívemből szeretem.

2010. 01. 06

Síri csöndben sikoly.

Némaság után zaj lohol.

Vidámság szomorúságra vált,

a boldogság így magának párt talált.

Szomorúság és boldogság

egy pár , bár ellentét.

Fekete és fehér

zengik a jövő énekét.

Sivár a lét.

Puszta  homok.

Pusztulásban

mindenütt romok...

Nincs javulás,

nincs remény.

Nincs már lét sem

a föld kerekén.

Szomorú a ma.

Nincs holnap.

Sosem lesz remény.

Egyetlen csillag

sem ragyog a

jövő egén.

Szomorú mából így nem

lesz vidám jövő,

Nincs pozitív törekvés ,mely

boldog terveket sző.

A reménytelenség sötétjében

csak egy szikra világít,

mely csupán egy pillanatig látszik,

majd rögtön ki is alszik.

Komor sötét az,

ki e Föld Ura,

földi nemzedékünk

mostoha pásztora.

Szélszerető

Beletúrtam ma hajadba,

Mint friss őszi szél.

Hajadba, gesztenyebarna hajadba.

Hajadba hordtam, a száraz leveleket,

Eléd hajtottam az elmúlás illatait.

A fanyar füstöket, kalács illatát.

Az első dérrel megcsípettelek,

Megríkattalak, megnevettettelek.

Dévaj szeretőd voltam,

Az első bortól és a tekintetedtől kótyagos.

Beletúrtam a hajadba,

Mint jeges téli szél.

Hajadba, galambősz hajadba.

Összekoccantottam fogaid,

Jéggé dermesztettem ujjaid.

Ha nincs hitem,nincs is létem, mely örökérvényű lehet.

A hit   az egyetlen biztos út, mely az Örökkévalósághoz  vezet.

Létem eseményei puszta mérföldkövekként

utam két oldalán foglalnak helyet.

Tehetségem, ha van ,  ép

gyümölcs , mely megkoronázza földi életemet.

Isteni adomány az, mely Tőle

kapott örök időkre szóló érdemem lett.

Földi utam végállomása az Örök Élet kell ,

hogy legyen, parányi atomként létem egyetlen

célja  ennek jegyében leélni  nádszál-életemet.

Majdan miután e földi létem itt hagyom,

s sírom a földszintből kiemelkedő halom,

esthajnal csillagként ragyogok fenn az égen,

s így lesz ez minden  csillagfényes nyári éjen.

Mikor fényem betríti a csillagos eget,

maga mögé parancsolja a csillagrengeteget.

Mindenről lemaradok.

Mindenről lekések.

Mindent elhagyok,

míg el nem ér  a végzet.

Ha Istentől elmaradok,

az örök Tűzre jutok.

Mindent itt hagyok,

örökre meghalok.

Szörnyű álomból 

       riadtan ébredek,

melyből aléltan ,

       izzadtan eszmélek .

Testem izaddságcseppek

       tengerében kúszik,

rémálmomban tetemem

    tenger mélyén úszik.....

Csitt.

     Tűnj el álmom!

Nem véleltelen

     lett neved:Rémálom.

Míg nevedet sem kívánom

     számon kiejteni,

mert ki nem állom!

Mondanivalódat nem tudom értelmemmel felfogni,

melyet erőszakosan diktálsz agyamba,

mivel álombeli szavadra, most ébren ,

riadtan bár de mégis visszaemlékezem.

Én mindig is a világegyetem része voltam ,vagyok és leszek is!
A halál után egy másik dimenzióban. Mivel magától nem teremtődik semmi, igy mindennek van tervezője és kivitelezője. A világot is valaki megtervezte, kivitelezte amit úgy hívunk, hogy Teremtő, vagy Isten!

A csoda...

A semmiből lett?
Már előtte létezett!
A gondolat - a képzelet.
Egy teremtő erő.

Alfa, a csalfa kezdet,
Mi fent tartja a rendet!
S az Omega, a vég,
Mit nem ismerünk még!

Hogy mi lehet utána?
Egy újabb kezdet!

Mi vagy te nekem?
Bár szükségem van rád,
kellesz nekem,

de ez nem szerelem.

Vágytalak,

akarlak,

adom magam,

a tied vagyok.

Igázz le,

nem bánom

ha vadságod

fáj is.

Úgy kapaszkodj,

mit viharos szél

a fákba,

enyhítsd éhed,

tied az erdő

és rét virága.

De sima testemmel,

mely selymes

mint a bársony.

Megcsallak ma éjjel

más simogathat kéjjel.

Már a duzzogást

is abba hagyta

pirosló bőröm.

Csak azért is,

mert fiókba tettem.

Szerelem szárnyán szárnyalás:
szemekbe szenvedély szökik.
Szívekben szilaj szorítás,
szép szemekben szigorúság
szerénységgel küszködik.



Vadító veszedelem.
Vészes vonaglás.
Vágyakakozás,
vészjósló sóhajok.
Vágyak világa,
ki Én vagyok,
gyorsan elillanok.

tél, rohanj, küldelek!

Bár élvezem még veled a perceket,

de bejárja lelkemet,

mint illat a levegőt, 

valami édesen furcsa, 

új utáni vágy,

konok akaratossággal járja át.

Szeretlek! De menned kell.

Tudod?!

Hiányzik, hogy lássam a holnapot.

Szélhárfád hangját hallgatva,

szívesen táncolok veled..

De látod?

Mint egy szűzi álom,

egyre fehérebb leszek,

hóvakság gyötri arcomon a hajnalt,

sokáig nem élhetek veled.

Múltam temetőjébe

hosszasan vezet az út.

Ami van, az csak jelen .

A múlt végleg elmúlt.

Szomorú múltból marad  

vidám a jelen,

csak a mostani pillanat

van létemben jelen.

A jövő a Végtelen felé ,

mint fénycsóva halad,

s így  világítva lábam elé

terel az Örökkévalóság felé.

Segít engem:

parányi porszemet,

mely fénysugárban

imént lebeghetett,

s mely az Örök Lét

felé lassan kúszik,

miközben emlékképek

tengerében úszik. 

Valentin nap

Február közepe van,

a tél már levetette hófehér ruháját,

a fagy dermesztő szilaj seregei,

megtépázva elkezdték visszavonulásukat.

A nap éltető sugarai legyőzik a hideget,

a melengető fénytől fellélegzik a határ.

megújulva újra éled a világ,

s a réten ismét előbújik sok virág.

A hóvirág bontogatja szirmait,

 ibolyától kéklik a táj,

oly csodás a kép és a  hangulat,

hol még a százszorszép is bólogat.

Utat talál egy csodás életérzés,

mit elhoz az  ébredő tavasz,

rabul ejt, megbabonáz, mert itt a kikelet,

megdobban a szív és jő a szerelem.

Ha csak az anyagmegmaradás törvényét vesszük figyelembe, akkor ez a kis vers is bizonyítja, hogy mint anyag is léteztem és a másik bizonyíték az, hogy fizikailag a jelenben is itt vagyok.

Számomra nem titok...

Én voltam!

Én vagyok!

Én leszek!

Még akkor is,

Mikor hamuvá esek szét.

Mert örök a lét, s itt hagyom

Lenyomatom, mi nem más,

Mint sok - sok aprócska atom.

2005. december 13.

 Verseny! (2010/2)

Az új verseny témája a

"Szerelem".

Ezen belül bármiről szólhat a költemény.

A megmérettetésre max. 20 soros, a példaverssel azonos stílusú művel lehet nevezni.

(A cím lehet szabadon választott.)

A versenyre személyenként egy művet lehet hozni ebbe a blogba, az eddigi szokásnak megfelelően. 

Határidő: 2010. Február 27. 20 óra 

Szeretném, ha minél többen megmutatnátok a bennetek rejlő tehetséget! Sok sikert kívánok!

(Rímképlet X, A, B*, B*, A)

Ezt a versformát Adynál találtam, ötvözi a:

fél rímet (X A X A)

az ölelkező rímet (A B B A)

és a tiszta rímet ( „B*” azonos szó)

Egy példa: Vincze László

    Nézz vissza!

Holdfényes estén

Az"árnyék és fény " verseny értékelésekor, a verseitek ki lettek nyomtatva és a lapokat vittem el egy irodalomtanárnőhöz (40 évet tanította ezt). A beküldési sorrend, és semmi ilyesmi nem befolyásolta a véleményezést és a helyezési sorrendet. A többi vers is jó lett, de így is a 2-dik és a 3-dik helyre több verset is helyeztünk...

A tanárnő adott egy ötletet, mit szóltok hozzá?

A kövtkező versenyre a pályázók szavaznának, (csak ők!!!) ill, sorrendet állítanának fel (a sajátjukat kivéve persze) és ezt összesítenénk!

Kaposvár...

Ez az a kis város, ahol lakom.
Itt élek, s már nem félek nagyon.
Nem uralkodik rajtam már a bűn.
Nem engedem - nem hagyom!

Itt kaptam az élettől a pofonokat.
Panasz nem hagyja el ajkamat.
Magas a kamat, mit a bűn kér, arat,
Ha átadod néki lelked, és saját magad.

Viaskodtam mindig magammal.
Magamat kerestem, s közben a bűn
Vermébe estem. - Kínos, fájdalmas volt.
Mély volt a verem - rövid a kezem.

A verem szélét már nem érte el.

A "Halál",árnyékként követ,

Rám borítja fekete fátylát,

Látni engedi,hogy élek...

De,figyelmeztet:picit várj még...!

Elragadta gyökereim,

Kiszárította családfámat...,

Hivalkodik erejével...,

Mint,ha tudná...Ő a (végzet)...

Értem már:Mi a megváltás!

Láttam kihúnyni testből a "FÉNYT"!

Megszűnt az élniakarás...

Megszűnt az éltető reménység.

Még élek,van feladatom.

Nem rettent el a "BÚS HALÁL"!

Gyermekeim,hisznek bennem...

Nem tudom mi lehet a baj, de össze - vissza rakja be az új bejegyzéseket a gép. Törölni sem tudom?

Nem tudom mi lehet a baj, de össze - vissza rakja be az új bejegyzéseket a gép. Törölni sem tudom?

Kérés az emberhez...

Ember ! - Ember legyél!

Ne csak magadért

Kinek van,

Másokért is tegyél!

Ha látsz másokat rongyos ruhába,

Azt, vedd magadra,

S a magadét add rája.

Nem leszel szegényebb!

Söt inkább gazdagabb!

A lélek szól, s általa az akarat.

Ember! - Ember legyél!

Ne csak magadért

Kinek van,

Másokért is tegyél!

Ha gyermeket látsz

Az utcán dideregni,

Vidd meleg szobába,

S öltöztesd meleg ruhába.

Nem leszel szegényebb!

Söt inkább gazdagabb!

Csend és Nyugalom van…

Csend van. Nyugalom.
Repedés a falon.
Árnyjáték a szívben,
és Gondolat halom.

Csend van. Nyugalom.
Éjfekete éjjel.
Egy csésze szó cukorral,
Száraz érzés mézzel.

Csend van. Nyugalom.
Diszkrét üvöltés.
Egy folyónál csendben
Átszakad a töltés.

Csend van. Nyugalom.
Csapzott szerű álom.
Nincs neki gazdája,
S helye a világban.

Csend van. Nyugalom.
Kételyek kábán.
Másnapos érzések
Sírdogálnak árván.

Csend és Nyugalom.

Kérés az emberhez...

Ember ! - Ember legyél!

Ne csak magadért,

Kinek van!

Másokért is tegyél.

Ha látsz másokat rongyos ruhába,

Azt, vedd magadra,

S a magadét add rája.

Nem leszel szegényebb!

Söt inkább gazdagabb!

A lélek szól, s általa az akarat.

Ember! - Ember legyél!

Ne csak magadért,

Kinek van!

Másokért is tegyél.

Ha gyermeket látsz

Az utcán dideregni,

Vidd meleg szobába,

S öltöztesd meleg ruhába.

Nem leszel szegényebb!

Söt inkább gazdagabb!

Téboly

Nemrég még ép elmém megbomlott .

Gondolataim a világűrben jártak,

meglelve a fekete lyukat,

csak sötét ürességet találtak

Száguldoztak a semmiségben,

keresve az objektív valóságot,

de csak érték nélküli világot leltek,

hát megálltak a mérhetetlen végtelenben.

Megunva az elme tunyaságát,

fénysebességgel vágtázva a tejúton,

fénylő csillagokat pásztázva,

száguldoztak a beláthatatlanságban.

Döbbenet lett az eredmény,

s a megbomlott elme észhez tért,

vissza szállt az üres koponyába,

onnan tekintve az értelmes világra.