Mikor ' dombok felett felkelt a nap

Szobám ablakából megláttalak

Tudtam, hogy szeretni foglak nagyon

Akkor születtünk a domboldalon

Mikor hajadon megcsillant a fény

Tudtam, Isten küldött, hogy jöjj elém

Egyszeri volt, örökös pillanat

Kezed köldökzsinór, élet a szavad

Miért érzek, csak boldogtalanságot?

Miért gyötör a szenvedés, és a kín?

Hova tűntél boldogság, te rózsaszín?

Szívem miért nem érez, boldogságot? 

Régen együtt voltunk, miért hagytál el?

Talán nem kellek, nem vagyok jó neked?

Te hűtlen! Miért engedted el kezem?

Szívem miért eped, érted erővel?

Hol talállak meg? Miért bújsz előlem?

 Miért rejtegeted előlem magad?

Te hűtlen, mond meg hát, hol talállak meg?

Mond meg!

Vincze László (09, 29)

Születésnap

Születésnap; nem is tudom hányadik,

Zsákbamacska bevallom én mindegyik.

Üres évek, potya évek, esztendők,

Valamennyi, mind-amennyi veszendő.

Elértem a boldogsághoz, de minek?

Látom most már, nem kellek én senkinek.

Letérdelek templomban egy imára,

Őt kérem, hogy mossa lelkem tisztára.

Angyalokkal suttogó / In memoriam Makovecz Imre

Csak csöndben szólj! De várj!

Ne is szólj, csak szállj!

Gyűjtsd az éj fonalát!

Az vezet oda át.

Sok buzgó fény-takács

Hold-szálból fon églétrát,

Vár egy hosszú vándorlás,

Álmodat angyalok vigyázzák.

Ott felhőből épül majd a ház,

Díszleted lesz a szivárvány,

Templomodra csillag száll,

S harmatból szőtt angyalszárny.

A tejutat áttervezheted,

Az égi ács épít, csak Neked,

A kovács is Neked kalapál,

Építhetsz égit, a földi után.

Amikor szerelmes ölelésben repül a lélek

Angyalszárnyú felhők karjában,

Amikor hideg, fájó kínban merevedik a test

Rideg markú rögök rabságában,

Ne sírj! A könnyek nem sokat érnek.

 Aki elment, mosolygó szikrával kacsint le

Aranyló csillagok közt pompázva,

Aki maradt, könnyező párában békél meg

Szelíd emlékek simogatásában, 

Ne sírj! A csend visszhangzik érte.

Áldott átok

Sírva nevetek és átkozva áldom a Eget,

Amiért téged, kedves, megismerhettelek,

Mióta először láttalak, nem feledhetlek,

Nem tudom, miért történt így; de: szeretlek.

Nem tudom, ki akarta, hogy így legyen,

Miért örül az Ég az én szenvedésemen,

Miért akarták Odafent, hogy így szeresselek,

Ha viszontszerelmet úgysem remélhetek!

Nem tudom már, hogyan, miképp,

És már azt sem, vajon miért;

De így rendelték, így kell legyen,

Hisz ezt mérték ki ránk Odafenn...

Útvesztő

Eltévedtem! Minden sötét, kőfal körbezár,

nincs levegő, elfog és lehúz az ingovány;

kiutat nem lelek, már órák óta körben járok

csupán, „segítőim” keze rossz irányba von,

magukkal rántanak, saját útjukon, e kísérők

közt, érzem, foglyul ejt, megfojt ez átkozott útvesztő!

Minden út egybefut, minden út széttart,

az ő útjuk nem arra visz, merre vágyam hajt!

Átkozott labyrint, fojtogat, körbezár,

rosszabb pokol a jégpalota, mint a tűzóceán!

Idő! Vánszorgó, lusta némber!
Hát ki vagy Te, hogy engem
Kétségek között vergődni hagysz?

Lomha, csigamód járó kényszer!
Meddig tervezed, hogy nekem
virrasztó, könnyes éjszakákat adsz?

Kapd fel mankóidat végre!
Repülni akarok, szállni a messzeségbe,
Hogy visszatekintve megmutasd,
Szerettek, vagy csak kisded játék a múltam?
Hogy meglássam amikor vén leszek,
Az, hogy jó voltam, az jó volt valakinek?


De mégsem.....
Hess álom! Nem kell!
A tükörben tisztának látom magam.

Zord időnek ólomsúlyú lépte!

Vagyok a csend, hol zajong az élet,

És minden pillanat kottát színez,

Otthonom szünet, hol hiányba téved

A dallamos hang, és kérdik: mi ez?

Vagyok az éj, hol napsugár ácsol

Szikrából palástot halk hajnalon,

Férc öltésként, mint semmi akárhol,

Tompán virágzom, cérnám tarka lom.

Vagyok az űr, hol mindent betöltve

Mosolygó tükör fest szűz képeket,

Mintha csak azért jöttem volna földre,

Hogy lássák, megfagyni tűzként lehet.

Lennék pedig ének, nyár és varázslat,

Táncolva rajzolnék köréd csodát,

Életem, ha egyszer még megtalállak,

Ölelnélek, ahogy más nem fog át!

Égi vándor

Itt lenn félelem béklyóz s kínzó magány,

A földi ridegség jégbörtönébe zár.

Itt kevés a levegő… kevés az élet,

Menekülnék, de nincs, ki menekítsen!

Ebben a világban rab még a képzelet is,

Szívtelenségben mire való a lélek is?

Forró nyárban reszketek, enyhet nem találok,

Nekem a dél is csak sötét éjjel, hol álmot látok.

Idelenn fázom, álmom, emelj magadhoz,

Vigaszod nélkül hajnalra már megfagyok!

Szabadulj hát, lelkem, fénylő madár, válts

Meg, büszkén szárnyalva, hív a magasság!

Euridiké

Mérges kígyó harapása,
A halál jött; és vitt az alvilágba.
Rettenetes, sivár sorsom...
Ej, de szerelmem értem jött!
Láttam őt, de elvitte a köd!
2010-08-21

Az ősz

Hűvös hajnalok, bágyadt napsugár, a kertek alatt az ősz szele jár,

A hajnali derengésben fázósan reszket egy kései, őszirózsa száll,

Szirmán a lassan ébredő fényben, csillogva táncoló harmatcsepp,

Óvatosan legördülve, mintha siratná a nyárral tovatűnő emlékeket.

A kertek alatt hűvös szellő jár, s egy fáradt levél lassan a földre száll,

A tétova napsütésben a természet újra egy hosszú, mély álomra vár,

A föld méhe már nem hoz életet, a tavasznak őrzi a rejtett kincseket,

A nappalok lassan megfakulnak, s a házak ablakában fények gyúlnak.

Alulexponált

Már csak emlékkép vagy

Arcod a homályba vész

Rakparti randi, s Te mész...

Elmúlt, elmentél, elfeledlek,

Lézengve lépek, lelépek...

2010-08-19

Közöny

Méreg volt a szerelem kelyhében,
Attól vagyok szerintem ébren.
Rémület fog el, hogy meghalok,
Ennyi volt? És még mindig vagyok!
Lehet, hogy éppen te haltál meg?
2010-08-19

Leírhatnám….

Leírhatnám a múltamat, űzhetném a már amúgy is űzött vadat.

Mesélhetnék az életről, kora hajnal komorsága szülte könnyekről.

Nézhetnék a holnapra, a homályos jövőre, a siralmas múltra.

Járhatunk zöld füvön, ezer szekér taposta piszkos kövön.

Léphetünk a veszélyes peremre, helyezheted életed bátor szívedbe!

Bölcsen nézz a világra, támaszkodj reá, mint idős ember a botjára.

A látás nem az, mit tükröz a szem.

A látás az, minek ablaka az értelem.

Királykő palástja zöld moha

Talpam alatt száraz venyige

Amelynek recsegés az ige

Puha avarágy az otthona…

Magasztos érzés ó, itt lenni!

A dús avar gomba rejteke 

Fák lombja közt szántó fényeke

E gyönyörben menni csak menni…

Lelkem csordultig telik vággyal

Madárdalú csend röpköd bennem

Pont ott vagyok, ahol kell lennem

Szívemben patakcsobogással…

Ugy öcsém gyere csak ide,

ahogy van az őrdög vigye.

Vannak ám itt gondok,

magam körül rontok-bontok.

Tudod ki vagy a vérem,

halgass meg csak azt kérem.

Telnek a napok,

miként s hogyan vagyok.

Emlékszel a sok mokára?

A diszko utáni tornára?

Mig haza értünk,

ut közepén alig fértünk.

Mig legény a legény,

másnap kelni az volt a kemény.

Má ez csak álom,

a felnőttek utját járom.

Azzal kelek,

munkába miképp megyek.

Meg aztán ott a törpe,

kell neki alma, körte.

Szívem nem repdesett,mikor megláttam őt.
Régen volt már,de szúrt belém ezer tőrt.
Állandóan csacsogott és össze-vissza mondott mindent.
Engem már nem izgatott,mert nem fűtött a szerelem.

Sajnos  figyelnem kell rá folyton-folyvást.
Figyelmem nem lankadhat órákon át.
Hibát követtem el,tudom és bánom.
Bevalottam a legféltetebb álmom.

Nem nézett rám,de éreztem keres még.
Szeretni nem fogom,már szánom rég.
Más ölelésére várok pár hónapja.
Pillangók repkedtek mindig a hasamba.

    monda

nézem a fekete eget

úgy mondják

itt valaha

csillagok égtek

nézem a sima

kopár földet

úgy mondják

ezen valaha

városok értek

visszagondolok

a sok-sok házra

úgy mondják

ezekben valaha

emberek éltek

de én e fecegésből

egy szót sem hiszek

   (1986)

   Nyár végén

Ne búsulj, noha eljön az ősz,

Mint a föld, oly kopár lesz szíved,

De várd gyakran a zsenge tavaszt,

A fű - lásd -, akkor újra kinő!

   (1981)

    A Sehol tornácán

     Elmentem

A világ végére

Fejest ugrottam

   A Semmibe

Azóta nem vagyok

   Ha valaki

  Valahogyan

   Valamikor

   Valamiért

    Megtalál

     Szóljon

  Én előjövök!

    (1980)

Búcsúzó áldás

Bocsásd meg nekem, hogy elhagylak téged,

nem én akartam; látod: én is félek…

Ne sírj, szerelmem, mosolyogj rám, kérlek,

csak még egyszer halljam áldott nevetésed;

emlékezz rá: én mindig veled vagyok,

csak könnyet ne ejts: az nekem is fáj nagyon.

Por és hamu a semmiségbe vész, de ne

sirasd halálom, a világ oly mesés, rejt

és őriz százezernyi csodát, s ha jól

keresel, e varázsban mindig megtalálsz.

Tavasszal, egyedül, álmodván ha jársz,

hajnalra, ha ébrednek a meggyfák,

kósza szellő keres, végre rád

talál, virágesőt fakasztva

ölel újra át; fehér illata

édes selyemvirág, egy perc még s távol jár,

de most még csókot ád, ajkad bíbor bársonyán.

Az őszi levél éneke

Szüreti vigasságtól hangos a határ,

Vidám nótázásuk dallama messze száll…

Százados tölgy alatt, távoli lankán

Magányos bujdosó mereng a nótán.

Az ifjú vándor fájdalmas sóhaja kél,

A feltámadó szélben kereng egy bús levél.

Hajszolt vándor levél, sorsa oly keserű:

Sok ezer társa közt mindig csak egyedül.

Szegény bujdosó, övé a legnagyobb magány:

Mi neki kínzó, senkinek sem fáj.

… Aranyló ősz volt, ébredő szerelem:

Ifjú, nevetős nő állt meg a fa mellett.

   Első takarékosságom

Megyek az utcán, nagy kirakatok,

Fényekkel telik, erszénykinyitók.

Kiveszem bukszám, benne matatok:

Tartalma nem több, mint egy üres bók.

Majd megállok a járda közepén,

Megszámlálgatván aprócska pénzem:

Csicsergők, csörgők, s valamennyi fém.

Milliomos nem vagyok, ezt érzem.

Elgondolkozom: tizenkét forint!

Valamikor rég - van tán húsz éve -

Nyitám először fel perselyem s kint

A vén asztalon ez volt kitéve.

Mily boldog voltam: e pénz mind enyém!

Légy támadása

Keringett köröttem a légy,

Lecsapott Rám ahol csak ért.

Kezembe kaptam a légycsapót,

és csapkodtam amerre szállt,

de a szemtelen fürgén

mindig odébb állt.

Vártam újból méla lesbe

mikor száll le a beste.

Végre itt van ujjongott lelkem.

Csattant is a légycsapó menten,

De jaj ezt is elvétettem !

Feszülten figyeltem jön-e már.

Nem is váratott soká.

Most véged itt úgyis bevégzed,

ez a csapás lesz veszted.

És csattant újra a légycsapó.

Vakáció

Katedrán a Tanárnő,

Búcsúzik a diáktól.

Kíván boldog, szép nyarat,

Kirándulást, sétákat.

De nem búcsúzik örökre,

Csak egy röpke időre.

Július, és augusztus

Egy-két hónap máris huss,

Véget ért a szünidő.

Lakat kattan nyílik a zár,

Az iskola is nyitva már.

Csengő hangja messze száll,

Ezzel búcsúzik a nyár.

Tábláról a bűvös szót,

Letörlik a nebulók .

Újév indul munka vár,

Emlék lett már ez a nyár.

2011.08.10.

Egy kendő vajon mire jó

Fejre, nyakra vagy vállra való

Kötve, terítve, vagy vetve

A fejre hajat befedve

Vagy tán takargatni vele valamit, mi nem való

Ami csak a beavatottnak szabad

Szemmel látható

Vagy a nyakon, vállon azt a kis piros foltot

Ami a tegnapi napon, a nyakon, vagy vállon

Még nem volt ott

Na persze egy kendő,

Lehet jegy, vagy zsebkendő

De akár mi is a kendő neve

Valamit mindenképp takargatunk vele

Hajat, nyakat, vállat, múltat, orrot, szájat

De sorolhatni lehetne talán akár százat

Hogy mire lehet még jó, a kendő

Mellyel kendőzni lehet, mi kendőzendő

Ám tovább nem sorolom

Inkább leporolom

És elteszem

Majd holnap ismét előveszem

De addig is teszek rá egy bogot

Ha ismét előveszem, az eszem

Tudja, hogy a bog

Minek van ott

Uralkodni

Uralkodni sok-sok szíven?
Zokogni, ha nincs senkim sem?
Okosság és oktondiság,
Nálam mindig tudatosság!
Kedves vagyok és kecses,
A szerelmemnek meg becses.

Elloptam én

Elloptam  a fényes égről minden csillagot,

neked  kedvesem  én  egyet  ott  hagyok.

Azt is  csak azért, hogy   hozzám  eltalálj,

hogy fényre várva te egem ma   hazavárj.

S  azt kérded, akkor mi  maradt  az égen?

Sötét  lesz  szívemben marad reményem?

Gyere közelembe, s nézd neked mit adok?

ha  hozzám bújsz, mindazt majd láthatod.

Szívemben  világítanak  a  lopott  csillagok.

Tedd mellé a forró, de  didergő  szerelmed,

azt  a mosolygós szád,  az édes  könnyed,

Mert  ha valaki, egyedül   azt  te érdemled.

Álmok nyújtanak ártatlan menedéket.
S már ők is egyre kevesebbet.
Szólj!Kérlek!Ne menj még el!
Hangodat akarom hallani a szélben!
Ordítok védtelenül kezemben a mocsok.
Nincs velem más csak a drága nyomor.

Menedékem sincsen,takarom az arcomat.
A Jég és a Fagy elurakodik rajtam.
Szívem lesz kő és semmi más.
Ármány társam csak a magány.
Jöjj!Kérlek ments meg az isteni fagytól!
Nem akarom most megvívni a harcot!

Ártatlan kisgyermekként megtanultam mi rossz.
Kiméletlen nyomot hagyott bennem a sors.

             Csak rólad álmodom!

Anya,édesanya folyton ezt hajtogatom,még

Álmomban is csak rólad álmodom.

Azt álmodtam karodba vettél,és reszkető

Két kezeddel,lágyan magadhoz öleltél.

Álmomban újból kisgyermek voltam,

Ölelő karjaidban csendben meghúzódtam.

Boldog voltam mikor öledbe vettél,

Kedves hangoddal altatót énekeltél.

Éreztem testednek forró melegségét,

Tápláló tejet adó keblednek remegését.

Láttam,ahogy éjt nappal fáradozol,még

A betegség sem vett le soha a lábadról.

Ződ’ a fű, és ződ’ a takony

Jaj, de magas ez a Bakony

Oda kéne kirándúni’

Csak ne kéne elindúni’

Kék az ég, és kék az erem

Nem látható minden verem

Hogyha te is beleesel

Akkó’, veremtársam leszel

Szépen dalol a vadliba

Nincs is benne semmi hiba

Fara furán illeg-billeg

Lúdtalpain hazaballag

Vadnyúl ül a bokor alján

Barna színű, mégse talján

Reszket, hogyha jő a farkas

Nem gyárt kis buszt már a Barkas

Elcsöngetett a villamos

Helyettem se a villa mos

Felülök a magas lesre

Rimánkodok, jaj, ne ess le

Pofám szakad, jaj, mit hallok

Egész más eszméket vallok

Vedd már észre magad pajtás

Nem úgy nyílik az a hajtás

Könnyen reped meg az üveg

Nincs fejemen bohóc süveg

Sírok is, meg nevetek

Tudom ám a nevetek

Sötét van, ha jő az este

Nincs minden léleknek teste

Kinek lelke nincs, csak teste

Arra mondom én, hogy beste

Azt sem tudom milyen Algyő

Ezért mondom most, hogy agyő

Ajkaimon játszadozik a reggeli napfény.
Megtörtem a tűztől,mely nem régóta ég.
Arcomat a fényes nap felé fordítom.
Nézd!Mit tesz veled a hatalom?

Lágyan simit végig a szellő a nyakamon.
S engem ölel körül puhán,szabadon.
Zöld szemmel meredek a messzeségbe.
Lelkem élvezi ezt a reggeli csendet.

Nem zavar senki,nyugodt vagyok.
Szívemen nem hagytak foltot.
Kincsként védem azt mi az enyém.
Nem érdekel mi az ami elvész.

Boldogan rohanék most feléd.
Elképzelem,ahogy illatod érzem.
Két karod ölel,gyengén még is erősen.

Ereim szekrényében lüktetés, békés útját járja a keringés.

A gondolat elferdül, testem álomba szenderül.

Minden fénynek tükréből, még egy könny csepp kigördül.

Tákolt agyagból élet, még földé nem válik mit remélhet.

Elfelejted ki vagy, s mért lettél, hogy rajtad kívül itt millió ember él.

Penge éles, vagy tompán halálos szavak, évek alatt hátra hagyott salak.

Hitetlenül ámulsz teremtéseden, hazugság férge lakmározik terméseden.

A tükörbe nézve némán bámulok én, megrettenve a felfedezés küszöbén.

Láttam újra és tudtam ezentúl mindennap látni fogom,
De nem volt már más,csak a múltban egy folt.
Villámcsapásként szeretem bele másba.
Nem álltam ellen az szerelem első látásnak.
Előtte pár napja még róla beszéltem.
Aztán jött a megváltó minden.

Elfordítom a fejem,ha ide nézne.
Próbálkozik,de nekem már mindegy.
Bent a jövőmben nem lesz.
Sajnálom,de ettől még másként nem érezhetek.
Akarva-akaratlanul bántom,
Nem minden a hatalom.

Ő gazdag én meg szegény,
De az érzést elfújta a szél.