Ólomlábon járó hideg éjszakámon,

a mában keresem elmúlt ifjúságom.

Összegyűrt ráncai a múltnak

az idő vasalója alatt kisimulnak.

Különös érzés tölti be csöndemet,

váratlan fény ragyogja be az eget.

Tavasz illat száll, lelkemet kitöltve,

ide pottyantál szívem közepébe.

Tündökölnek gyémánt tegnapok

ébren vagyok, vagy álmodok?

Szerelmesen ringunk csillagok ölében

mosolyt csalunk ezűst Hold szemébe.

Sziasztok! Tegnap csatlakoztam a közösséghez, mivel én is szeretek verseket írni, vagy inkább ahogy mondani szoktam rímekben szedni a gondolataimat. A legfrissebbet osztom meg veletek. 

Érzelmek útján

Mikor egyre erősebben érzem azt, hogy hiányzol én nekem.

Olyankor arra gondolok, hogy viszontláthatlak pénteken.

Lelkem felemelkedik, hogy újra foghatom ismét kezed.

Nem nagy dolgok, de számomra fontos pillanatok ezek.

Álmaimban megjelenik egy kép, melyen csak ketten vagyunk

Regénybe illő tájakon, hol egymás kezét fogva a boldogság útján haladunk.

Egy maréknyi semmi lettem,

tág bőrruhám alatt.

Sok tavasz nyílt már bennem

égettek forró nyarak.

Jártam a hegy tetején

egy percre megcsillant a fény.

Nyitottam világra ablakot

akasztottak nyakamba érmet.

Csontomban érzek éveket

körülöttem most csendliget

Már nem akarok, csak szeretnék,

a jövőnek szebb holnapot.

Visszanézek megpihenve,

mőgém állt minden ami volt,

a völgyben ér az este

arcomba ásít a Hold.

kisimult életem selyme.

A szív üzenete

Hogy tudnálak úgy szeretni, hogy szabad maradj,

Hogy tudnálak úgy érinteni, hogy szeresd magad,

A falak, miket felépítettél nem engednek hozzád,

S minden újabb lépés reménytelenül halad tovább.

Az ész józan marad s tudja nincs miért küzdened,

De a szív mást mondd ő mindig reményt ad neked,

S míg ritmusra ver, csak az ő szavát szabad hallani,

Figyelj rá nagyon, nélküle nem tudsz igazán szeretni.

Melletted

Sírjál nekem egy folyót,

S hagyd, hogy a sodrás messzire vigye a könnyeket,

Rajzolj nekem egy felhőt,

S hagyd, hogy megszépítse felettem az azúrkék eget.

Szórjál záport a mezőre,

S hagyd, hogy ezer virág színes szőnyeget terítsen elém,

Húzz nekem szivárványt,

S hagyd, hogy színes hidat küldjön a magasból l énfelém.

Ölelj magadhoz szorosan,

S hagyd, hogy érezzem szíved minden egyes dobbanását,

Fogd a kezem a kezedben,

S hagyd, hogy elfelejtsem melletted a múlt összes fájdalmát.

A múlt titkai

Egy vár a messzeségben, mit az élet oly régen elhagyott,

S ódon falai közt csak a szél bolyong csendesen,

Kopott festék, egy régi kép a málón pergő szürke falakon,

S egy rozoga lépcső mely fel a semmibe vezet.

Vajon mily emlékeket őriznek a megvénült falak,

S hány életet, halált, s néma gondolatot titkolnak rejtegetve,

A kinti világ megszűnik az idő itt te vagy magad,

S a csendes félhomályban a múlt lélegzését szinte érezheted.

Viszlát

Egy félig bontott csomag s egy eltépett levél,

Hogy mit is rejt valójában, már semmit sem ér,

Egy képzelt szerelem mit a szél messzire visz,

S egy álom mit a hajnal ezernyi darabra szakít,

Egy vágyott érintés mely nem ölel, s nem melegít,

Egy út melynek soha nincs vége s a semmibe visz,

Egy félig bontott csomag mely féltve őrzi titkát,

S egy könnyes búcsú s egy elhalkuló szó, viszlát,

Német Kornélia

2014-04-15

Egyedül

Nélküled olyan elveszett vagyok,

Bármerre járok, szüntelen kereslek

Az élet mellettem most céltalan robog,

S emlékek felvillanó képei sodornak el.

Egy érzés rám talál a semmiből,

S utamon még elkísér egy emlék,

Úgy érinted lelkemet, mint szél a mezőt,

Mikor puha csókjával búcsúztatja a fényt,

A végtelen éjben a csend elaltat,

S egy percre békét hoz az álom,

De a hajnal éles fénye mindent felkavar,

S nélküled, egyedül, magam sem találom

2014-05-14

Német Kornélia

A kapu nyitva

Lézengve lépek, megöl az unalom.
Irtóra elegem van, az életem iszony.
Nagyot lépek előre, aztán kettőt hátra,
Dölyfős szívemet már a halál várja,
Azt hiszem, nem sokáig leszek árva.

Lepereg az utolsó könnycsepp arcomon,
Ijedezni most már nincs semmi okom.
Nézem az utam, mely a pokolba visz,
De sima, de nyugodt, mint a fagyott víz.
A kapu nyitva, gyere, gyere! De pisszt!

Léptem csendes, különös az Alvilág.
Itt nyugalom, és fent a Másvilág.

Idők súlya

Idők súlya ül fáradt vállamon,
Könnyem e lapra hullatom.  
Az arcok már kifakult csillagok,
Mint milliárd éves fáradt fotonok.

Sötét folt a fehér lapon,
Hát mivé lettél fénylő Napom!
S e sorok, kusza sorsok,
Megannyi istenvert adósod.

S a torz tükör nevet rám,  
Mivé lett szeretett hazám?
S mivé lettek büszke fiai,
Könnyeim tudják csak elmondani.

Minden könnycsepp egy-egy áldozat,
Melynek vége soha nem szakad.
Hajnalra meghalnak az álmok,
S az új nap tán hoz derűs álmot?

Szeresd azt, ki Téged szeret,
S meglásd jobb is lesz a heted.
Most már ezt teszem én is,
Megbecsülöm csak azért is.

Itt van az én családom, 
Kikben boldogságom találom.
Rájuk mindig számíthatok,
Nem hagynak, ha bajban vagyok.

Köszönöm most Tinektek, 
Hogy itt vagytok énnekem.
Szeretlek én Titeket,
Kiket Isten áldjon meg!

Gazok közt feküdtünk... Nemcsak karmod,

hanem egész tested rút látvánnyal

kezdett lobogni, ahogy tűnt nyomok,

várak romjaiért egy nemzet szenved,

s az ország rettenetes valósága

feléd néz: új világosság felé.

Eleinte némán élveztük az

ingyen nagyritkán hallatszó hangját

szenvedélyes hangszínét, majd, mikor

megvillantak a reflektor fény

színei, tekintetem hanyagoltam

s áthaladt rajtam a sérült, mocskok

felismerés, hogy míg a nemzet 

lobogója lebeg fejed felett:

más száműzi Belőled az értékről szóló képet,

a förtelmes világ ocsmányaival.

A domb mögött bíborderengésben,

lassan csendben lecsorog az alkony.

Hintaágyon ringok elrévülten,

csillagsátor alatt elnyom az álom.

Pilleszárnyak égig repítenek,

felvillanak percnyi apró csodák,

szép színes képek a messzeségben,

első lépések, babakacagás.

Mennyi érzés mi szívben meglapul.

örömöm dalol, bánat zene szól,

az élet film pereg vágatlanul.

Remek történet a fiatalságról.

Szellő zizzent levelet az ágon,

didergek, a hűvös est felébreszt,

Hegyeken túlra tűnik az álom,

de múltam emléke még nem ereszt.

Nélküled…

Elmentél. Most már mindegy,
A képed szellő fújja, mint egy
Könnyű, semmi falevelet,
Az emléked őskori lelet.

De lehet, hogy egyszer tán,
Télen, ha siklik a szán.
Gondolok még egyszer Rád,
Eszembe ötlik forró szád.

S elhalkul végleg a hang,
S szívem már nem pang.
Emlék maradsz, mint a szellő,
Mely simogat, cirógat illőn.

De Te, de te már soha,
Idejutottunk, s nem oda!
Hová lett tervünk s a jövő?
Egyedül álmodom eztán: agyő!

Bottal járkálsz, már alig-alig csoszogsz,

zsenge bimbót láttál a nyálad is csorog.

Bűnre csábítanának az édes illatok

Szomszéd kertbe mennél, hiába tagadod.

Vigyázz, mert ha más virágát szakítod,

ott talál a gazda, ellátja a bajod.

Csak legeltesd szemed, érd be ennyivel,

vén öreg készülj, lassan  elmenni kell.

Madárdallal ébred az erdő,

mosolyát szórja a Nap

Álom fátylát lebbenti a szellő

remény-fénye símogat.

Papír szívecskét hajtogatok,

gyöngyvirág kis kezemben.

Mosolyogó  vidám gyermek arcok

"amennyi zöld-fűszál" éneklem.

Jössz, felébresztett a képzelet,

szállsz angyalszárnyon hozzám.

Csókolom reszkető kezedet,

Drága- jó,  Édesanyám.