Naponta alkotom mert ihlet van véremben,

hiszem tudok ennél többet az életben.

De egyetlen dolog mit értékelnek mások,

ezek tőlem neked most őszinte vallomások.

Azért gondolom azt szinte már látom,

a te életedben is fontos az álom .

Van benned valami amit mások látnak,

ami talán utat enged az ő lelkükben 

az alkotói vágynak .

Mert minden ember hiszem tud valamit adni,

olykor a saját életét is sikerül rendbe rakni.

Az én életem mondhatom lassan szinte teljes,

a boldogságtól a szívem angyalok közt repdes.

A tél bosszúja

Temettél még tetsz halott sem voltam.
Szalmabáb képmásom a lángokra dobtad,
Kergettél idő előtt dobbal kereplővel.
Kacagva tapsoltál, ahogy porrá égek.

Torz busóálarc mögött láttam arcodat.
Tavaszt váró rigmusokra jártad táncodat.
Újongva fújtad tapostad a havat,
Csörgetted, derekadon a rozsdás láncokat.

Csak tudd meg hogy még élek,
Csikorgó fogam is, harapni képes.
A tavaszt elűztem ez az én bosszúm.
Tudd, hogy földi létem, miattad ily hosszú.

Várd ki azt, hogy máskor, úgy legyen a végem,
Hogy kiűzetés nélkül hagyjam el a földet.

Meztelen testünk vadvirág - ágyon,

Fölkelő - napfény csodaszép álom.

Pillangó repdes gerincen végig,

Remegő ujjad röptet a fényig.

Érzéki táncunk virágos ágyban,

Reggeli szellő keringőt játsza.

Lüktet a tánc, lüktet a vér is

Mámoros csókod taszít az égig.

Szenvedély izziok vadvírág - ágyon,

Lángoló csókok, lángoló álmok.

Izzadság - gyöngyök olvadnak egybe.

Mindent elsöprő vad szerelembe.

„Szinte már itt a nyár!”

Az ország hóban áll.

Rám is hosszú tél ült,

testem tőle rémült.

Zakkant agy okozta,

balgaság fokozta.

Hiába a kotró,

ott maradt a sok Hó.

Az emlék megmarad,

gyötör a gondolat.

Lépni nem lehetett,

a Hó nem engedett.

Nincs remény. Azt hittem

elpusztulok itten.

Nem tudom legyőzni,

s el kell majd rejtőzni.

De jött a segítség,

régi nagy ellenség,

ki jót akar nekem.

Enyém a győzelem.

Itt e kedves ember.

          Remény

Elmém rejtett zátonyán,

mihez magam sem férek,

hideg téli éjszakán

álmokat mesélek.

Minden házba benyitok,

minden kunyhót nézek,

messze űzlek csúf titok,

ábrándot regélek.

Vágyak csontos magvait

óvón fogja kezem,

kihűlt rügyek csonkjait

csókkal élesztgetem.

Ócska láncon lógó

elfeledett álmok,

lelkek mélyén tátongó

búval betemetett árkok.

Keserűség faragta

levedző rút sebek,

mik a fényből harapva

új reményt teremtenek!

Nyuszi és az ecset

Nyuszi Koma szalad, rohan,

Ecset kéne mihamarabb.

Itt van az festés szezonja,

De nincs egy ecset sem a boltban.

Hova menjen, kitől kérjen?

Már ott látom a faluvégen.

Ott legel a Ráró Paci,

A farkadból adsz egy picit?

Persze vigyed Nyuszi Koma,

Legyen ebből ecset még ma!

Lófarokból, mire est lett,

El is készült az ’ecset szett’.

Piros festék, zöld és sárga,

Került fel a sok tojásra.

Ülök némán a gondolatok kavargó tengerében,

Rólad szólnak a pillanatok, s mintha nem lennék ébren.

A Boldogság szellője körbeleng, s futkos az arcomon,

Látom forrón perzselő csókjaim nyomát ajkadon.

Alig várom hogy végre karjaimban tarthassalak

Téged, csodás hercegnőt, a tenyeremen hordhassalak.

Jöhet felém bármiféle pusztító vihar, kiállom.

Ülök, magam előtt téged látlak, és neved zihálom.

Flúgos őrület ez, mely engemet hatalmába kerít,

Szerelem a neve, és szeretem mert jókedvre derít.

Semmit se jelentettél tudod-e

Mosolygok csak te nem látod

Azt a karod hogy fájjon nekem 

De közben én szúrlak sziven

Nincs se fájdalom se kín

Örülök hogy nem vagy velem

Sírok de könnyeim hazugak

Hisz szeretni én nem tudlak

Nagyon sajnálom hogy nem sikerült

Azt mondtam szeretlek de hazudtam

Sose élmodtam rólad 

De muszáj volt hogy azt mondjam

Nem tudom hogy tartott ki idáig 

A méreg csöpögött fejünk felett

Boldogok voltunk de ez hazugság

Sose szerettelek igazán

Télen a jégen

Télen a jégen; már régen,

elestem én, el bizony.

El stem egy esten,

az út volt ott keskeny.

Az út volt keskeny,

keskeny és csúszós.

Mit tehettem hát én?

Hát felkeltem serényen.

Tanulság, csak annyi,

Nem kell dobra verni,

Hangosan kiálltva:

Segítsen már valaki!

Elestél, magad,

magadnak,

Kellj fel

és járj!

Porold le a koszt,

És adj hálát:

hogy nem tört el semmid!

Adj hálát!

Nyári  álom...

A Hold vagyok s mint őrzőpásztor

Véle virasztok egybe,

Rád gondolva percenként százszor,

És mégsem maradok kegyben.

                Kegyetlenül vergődöm , vérzem

A szivem összetört, jajgat.

                Hogy nem vagy velem, most is érzem

                Az egész lelkem úgy sajgat.

Ősz van, - itten elpihen minden,-

Elmúlik egy nyári álom,

Hogy nélkülem nem leszel boldog,

Én most és mindenkor látom.

Temet a tél

Fú a szél, a fa meg-megcsókolja a földet,

Arrébb pediglen egy nagy buckát  görget.

Csodák-csodája a hó vízszintesen esik,

Mindent betakar imigyen reggelig.

Temet a fergeteg falut és az utat,

Ki-ki magányában az ég felé mutat.

Didereg a kályha, hűlt a parázs benne,

Gazdája bár éhes, nincsen amit enne.

A szomszédja egy megtermett mulatt,

Aki jókedvében éjjel-nappal mulat.

Egyszer talán kinéz ő is az ablakon,

S áthívja szomszédját, hogy ő is jóllakjon…

Talán sose szabadulok innen 
Köröttem minden bűzös és romlott 
Ó átvágnám magam ezen a sok mocskon 
De a vége csak nem jön el 
Bár látnék egy madár szemével 
Tekintetem átlátna csapdát és buckát 
Az élet átláthatatlan végtelen mocskát 
Nem néznék le csak szállva szállnék 
És érezném hogy van végtelenség 
Azt hogy nincs határ csak tovább tovább 
Nincs ki mondaná most már megállj 
Nem esnék el minden kőben 
Átrepülném az egész földet 
És végre elmennék el innen innen 
Kinek kellenek domboki hegyek 
Szomorú gyászos történetek 
Tudom az enyémnek sose lesz vége 
Szállnék eltűnnék a végtelenségbe 
Ó bárcsak

Vágyak idején.. Üldöz a vágy, nyomodba kérve, a lelkem szavát,szívem rivallja. Utánna mentél, csókokat kértél, És kerget a vágy, vérem rikoltja. Álmok ős éjjén, lopom szívedbe, Szerelem lángját, az én nevemet. Áriás alkony csókolja arcod, Selymesen érve, hívjál engemet. Mikor szívedből, vágyak kikelnek, Röpíti álmod, valaki után. Akit szerettél, akit csókoltál, Mámoros este, ábránd zsivaján. Nekem vallott,a szíved ajtaja, Egy nyári este, szemed csillogott. A félhomályban, mint a miriád, És rám szállottál, mint jázminillatok. Nem szóltál semmit, tehát vallottál, Szíved mélyéből, a smaragd szemeddel. Ajkad forró volt, kezed hideg, S játszottál velem, azt éreztem. Sebők Árpád

Szeretlek Ha veled vagyok, a szívem feldobog, Ha távol vagy tőlem, csak rád gondolok. Ha elszakít minket, érzelem, fájdalom, Nem távozom tőled, szívemben veled vagyok. Ha nehéz is az élet, amit megosztunk együtt, Ammikor nap mint nap, problémákkal küzdünk. Amit az Isten, az élet, ránk szab, Így az élet kegyetlen korongján, siklunk tovább. Küzdjünk egymásért, mert ez mindent megér, Ha már megtaláltuk egymást, Szeressünk, és küzdjünk, tovább, Egymástól, soha el ne szakadjunk. Miénk a jövő, szeretet, család. Sebok Arpad

Elfeledjelek?

Emléked él egy év szakában

A fák között a Vár-hegyen,

Csörgő patak csobogásban,

Vadvirágos réteken.

És minden, ami bennem él

Téged idéz, Rólad beszél,

Száz emlék idéz a láthatár felett...

Ne akard azt, hogy elfelejtselek?

                A malomárki kidölt fában

                Egy kedves emlék felderül.

                Csillagtalan éjszakában

                Nyomasztó csend köröttem űl.

Mindenem Te vagy nekem.

Érted jött meg a kedves tavasz,

Érted ragyog a Nap, az ég.

Néked bókol a játszi szellő

Szivem lángolva Érted ég.

Néked nyilnak a szép virágok,

Néked zöldül erdő s a rét,

Néked csacsognak a sirályok,

A hosszú Dunán szerte szét.

Rád mosolyog a Hold az égen,

Érted hullnak a csillagok.

Bálvány imádó lett itt minden

S ezek közt én is ott vagyok.

Tekinteteddel tudnál ölni

Oly nagy hatalmad van Neked,

               Tüzön vizen át tudnál tőrni,

               És Te ezt mégse nem teszed.

Kicsit kicsi a csuka nekem,

Nem találom benne a lábfejem,

Nem látom tisztán a kispadot,

Engem egy labda fejen kapott.

Felöltözött cserék a kispodon,

Ha úgy tartja kedvem cserét mutatok,

Szólj rám, ha egyszer véletlen,

Csillagok lennének a szememben!

Volt amikor azt hittem, hogy nincs, aki megállít,

De tudom, ha csúszok, a magam fajtát sárgázik,

Megbecsülöm már, hiszen hamar leszerelnek, tököm,

Hiába cselezem én ki, mindig jön a következő Ödön.

Egyszer régen, talán máma,
Élt a víz mélyén egy bálna,
Nagy haja volt, kicsi fejjel,
Nem is élt ott tehéntejjel.

Bálna Úrnak hasa tele,
Mégis szomorkás volt feje,
Szomorkodott, sírt, és figyelt,
Mert vele senki se viccelt.

Éppen ezért útra kélt hát,
Hogy felkeresse a Tréfagyárt,
Verset írjon, nyerjen vele,
Nem lóg tovább hosszú nyelve.

Megtalálta humor házát,
Elfeledte minden baját,
Vidámkodott, poént mondott,
Olyat tett ő, mit nem szokott.

Nevetett, és végre nem sírt,
Nevetett a versen, mit ő írt,
Nem volt többet szomorkodó,
Lett hát mostmár poénkodó.

Ha emlékedben örzöd,

Tán ő lesz angyali őrződ,

Ha fohászkodsz minden nap Istenhez,

Tán egyszer neked is megkegyekmez.

De ha mégis ilyen maradsz,

És továbbra is csak tagadsz,

Sosem leszel az mi akarsz.

És tudd:a legnagyobb kincs,

Mi neked nincs,

A szeretet,

Mégis mért szereted?

Ígért mindent (fűt és fát)

Mégis elment (s be is zárt).

Neked ő volt,nekem te voltál,

Fájdalom volt,mégis tudtál,

Tudtál szeretni egy ilyen embert,

Ki szavakkal,de megvert.

Értsd meg hogy vége,

...Majd fájdalmában kiált az égbe.

Csak Te

Nyugodni hajtom fejem öledbe,
Őszinte, simogató szavad,

Nap, mint nap fogva tart.

A világ mit érne nélküled?
Pusztaság lenne, lélektelen üreg.

Ragyogás, fény minden Tőled ered,

Amikor rám nevet csillogón szemed.

NŐNAP HOZZA A TAVASZT

 Nőnap nő a nap.

Nézz fel az égre

Ott láthatod!

Fénye elvakít,

Mint a Nő kire,

Ha felnézel

Elkápráztat, mint

A Nap, ha bele nézel!

Légy te az ki mindég

A napba nézel

Hisz onnét jő

A fény,

Az öröm

És a gyönyör!

Ha gondod van

Ő a nő

 Megvigasztal,

Segít a bajban sőt,

Ő a nő

 Ki megbocsájt

Akkor is, ha bizton tudja

 Te vagy hibás!

Tiszteld és szeresd

Őt, a Nőt

 Ő a világ számára

Biztosítja

A jövőt

L Péter i 

Örömkönny felel

Oly szép vagy mennyország,

Ott fenn fehéren, s csillogón.
Szememből könnyek potyognak,

Hullnak a földre millión.

Vártam, elérek majd hozzád,

S nyugalmam lesz fehér takaród,

De itt, a földön ragadtam,

Egyszerű létem nyomorog.

Mily’ szép volna tudni,

Hogy idelent élet és Múzsa vár,

De most szürkék fent a felhők,

Nem vet sugarat a remény Napja már.

Vágyam csak egy van:

Mit adok, arra örömkönny felel.

Nem kérek érte semmit,

Bennem mennyország kél, nekem így megfelel.

Él egy Kislány a nagyvilágba,ki

Apját,Anyját már haza hiába várja.

Mert hirtelen árva lett szegényke,

Szüleit egy rossz ember megölte.

Nézd mily gyáva,mily árva,

Nincs otthona se családja.

Nincsen Anyja ki megetesse, ki

Este mindig az ölébe vette.

Mesélt neki pillangókrol,madarakrol,

Mesélt neki , egy szebb világról.

A kislány szívében- e világ összeomlott,

Mert kiket szeretett,az mindkettő halott.

Nem is érti ez mért történt meg?

Mért gonoszak jókkal az emberek?

Itt élek én

hazám tetején.

S itt múlok el,

ha értem jön el.

Az én földem.

Itt van előttem.

Mily’ gyönyörű.

Csak már keserű.

Rég megromlott,

belülről bomlott.

Felosztották

majd kifosztották.

Hol a szíved?

Ez az életed.

Érted termel,

és zúg a csermely.

Érted szenved

s nyeli a szennyet.

Ébredjünk már!

A Haza Ránk vár!

Meddig tűröd?

Cigánytól űzött

földbe gázolt,

zsidó gyalázott.

Árpád vére,

Álmodnak vége!