Bárányhimlő             

Lázas kicsi babám

Teste csupa hólyag

Csak el ne vakarja!   

Nyűgös kicsi babám

Ringatom mint csónak

Csak el ne kaparja!

Gyógyulj kicsi babám

Jobban leszel holnap

Csak legyünk túl rajta!

Néha látom gyermekarcom,

csillogó szemem mosolyát,

a kerti utat végig járom,

érzem a virágok illatát.

Álmodom a régi házról,

hol boldogan éltem én,

a hatalmas eperfáról,

oly közeli a messzeség.

Látom, hogy fa lombjában

egy kis rigó fészket rakott.

Rózsalugas árnyékában

mesekönyvet olvasok.

Ha előbújik lustaságom

befekszem a nyár ölébe,

elmélázva ábrándozom,

feltűnik egy fiú képe.

Álmodom a friss kenyérről,

becsültünk minden falatot,

arról az önzetlen szépről,

mit a természet adott.

Somogy, Kupavárdomb

A nemzet szíve valaha itt dobogott,

Hol egykor a Balaton vize csobogott.

A domb alján meg fényes kikötő,

Ahová érkezett gályákon, a badacsonyi kő.

Fent, Koppány herceg turulos-zászlaja,

Kit tisztelt a nép nagyja s apraja.

Büszke, erős nép volt ekkor még a magyar,

Az Öreg Isten előtt egyenlő és szabad.

Anyjuk a természet, apjuk a fénylő nap,

S nem tűrték azt, hogy a fajtájuk legyen rab.

A magyar ajkú népek, kiket testvériség kötött,

Mind megfértek békén a Kárpátok között.

Éj világ dallam szól,

csillagfény vándorol.

Arcocskád oly vidám,

szépségem, kicsinyem.

Kezemet megfogod,

kis szemed behunyod.

Álmodsz majd szépeket,

tündérkék léteznek.

Csillagok ringatnak,

az álmok biztatnak.

Reggel ha felébredsz,

álmodra emlékezz.

Maradj olyannak mindig nekem,

mint mikor még őrülten szerettél.

Mikor ízzást láttam szemedben,

forrón öleltél, míg tombolt a tél.

A remegés rajtam most átfutott,

képzeltem, hogy velem maradsz.

Vágyat gyújtottál, aztán elmentél.

megértettem, más hazát akarsz.

Álmodozni hozzád még betérek,

már csak a rövid múlt közös,

te és én is az emlékekben élek,

ami szép volt fátyolos, ködös.

Magányban élek szívem hidegében.

Felidézem a szerelmes vágyakat

Elmerengek egy közös fényképen,

mindig az első szerelmem  maradsz.

Virágos rét mellett, egy nagy tölgyfa áll, van ott egy kis rókavár. Ott lakott a kis Vuk, és a testvérei, Íny a családanya, és Kag az apuka. Ő üzletkötő, jól megy sora, mert naponta egy kövér libával tér haza. Nem messze tőlük, lakott a róka rokon, az öreg Karak, aki a kalánból nagyot harap. 

Barlangjában üldögél, és a monitorra téved tekintete. Látja ám, hogy a kis Vuk segítségért kiabál, böngészi a híreket, és rátalál, oda lett a rókavár. De van mi boldogít öreg Karak, mert a kis Vuk nálad marad.

Fákon pihen a csend,

a hegyen bealkonyul,

a Hold az égre gurul,

fenn trend a rend.

Ott pontos a menetrend.

Mennék a hajnal elébe,

a Nap süssön ki végre,

de ő mindig ragyog fent,

csak a Földön van sötét.

Ráült a világra,

kúszik az agyakba,

mint pestis terjed szét.

Ez nem az én világom.

Itt kihunytak a fények,

gyűlöletben élnek.

Olyan helyre vágyom,

hol nyugalmam találom

hol békességben élnek,

az emberek nem félnek,

nem számít másságom

és az álmok szépek.

Sivár az életem,

mi szép van énnekem.?

Magányos éjjelek,

mesékben ébredek.

Röpít a képzelet,

sugallni szépeket.

Kicsinyke képeim,

rövidke éveim.

Társtalan magányba,

vártam egy leányra.

Álmaim varázsa,

elveszett, hiába.

Alföld

Lágy szellő kergetőzik a Rónaság dombjain
Megállva, megpihen a féltő, s ölelő karjain
Éled ez a világ, tavaszt hoz az édes déli szél
Lelkem, mint az ébredő természet enni kér


Alföld, édes Alföld, hisz oly régen láttalak
S hallhattam madárdalt, a vén akác alatt
Rég csókolta arcomat az a hűs keleti szél
Rég láttam hogyan hull, az utolsó falevél


Azóta már zöld subát húzott a kopasz táj
Újra legelész megannyi tarka-barka nyáj
Madár hangját hozza a suttogó Tisza vize
Felkapja a szél, s elviszi nagyon messzire


Hallom zúgni templomunk síró harangját
Hívja a nyugodni vágyót, az elveszett fiát
Elcseréltelek téged, a harangok városára
Hová hajdan, Petőfit is elhozta még álma


De hát mégis oly sokszor haza vágyom én
Szemem nyugtatva, a kelő Nap peremén
Messziről jöttem én, hol születtek álmaim
Hol sírtam, nevettem, s öleltek a karjaim


S még mindig álmodom, párnám a rónaság
Mielőtt elalszom, Istennek mondok én imát
Érted ébredő alföld, és zsibongó Hortobágy
Hová majd testem tér meg, hol pihenni vágy


Vida Zoltán.

Nézz a távolba, mi határunkon túl van,

reng a föld, halottak, otthonok romokban.

Hálát kéne rebegjen naponta a szám,

jó itt élni benned édes magyar hazám.

Mégis panaszra nyílik számtalanszor ajkunk,

siránkozunk szüntelen, nagyon sok a bajunk,

Színes ékszer vagyunk Európa nyakán,

élet adó víz csörgedez Tiszán és Dunán.

Mégis idegenbe vágyik a fiatalság,

az alföldi faluban  kihalnak az utcák.

Édes anyaföldünk most parlagon hever,

tavaly itt piroslott szamáca és eper.

Pontosan öt éve történt meg az velem,

Hogy lett egy baráti és csendes munkahelyem.

El is kezdtem járni ott a saját utam,

Mindent megcsináltam amit magamtól tudtam.

Ha megkértek mások,hogy segítsek nekik,

Megtettem,mert úgy éreztem ŐK ezt megérdemlik.

Persze volt mikor,nem ugrottam első szóra,

Előfordult mikor én tehettem róla.

A szakmai kérdésekkel nem tudtak megfogni,

Jó pár dolgot pedig ,át kellett gondolni.

Eleinte sokminden rémísztően hatott,

Főleg ,hogy semmiről nem találtunk rajzot.