Ha szemedből olvasni tudnék

Csak nézem a szemedet,
szeretnék olvasni benne,
de bezárt kapu, s mögötte,
egy láthatatlan világ.

Egy apró mosoly,
talán felolvad a jégcsap,
de nem, hűvös marad,
és a Nap tűzén, átragyog.

Egy apró zöld sziget,
tükör, mint tiszta tó,
és fürdik a lélek,
míg könny hulláma simogat.

S kezemre hull egy apró gyöngy,
és csillog ezernyi érzés,
mint bársony selyme,
az újra éledt vágynak.

Csak nézem a szemedet,
szeretnék olvasni benne,
az álmokat, mi az örök
időben körbe vesz.

Mint nád a tavon

Mint a nád a tavon,

úgy állok talpamon.

Szilárdan, stabilan.

Van akaratom.

Nem csinálom,

amit nekem más mond.

Saját akaratom az elit.

Döntéseimben éppen ez irányít.

Mivel van saját egyéniségem,

van saját akaratom,

soha ne döntsön más helyettem,

ezt én magamtól soha sem akarom!

így más irányítását saját dolgaimban

soha el nem fogadhatom.

Mivel nem csinálom,

amit nekem más mond,

látszik: van egyéni akaratom.

Te se engedd,

hogy más döntsön helyetted!

Forog a Föld

Forog a Föld.

Peregnek a napok.

Nyáron minden csupa zöld.

Télen a természet halott.

Peregnek a napok,

mint órában a homok.

Nyílik a virág.

A nap fent fényesen ragyog.

Tavaszra nyár jön.

Nyárra ősz.

Őszre tél jön.

S a tél elidőz.

Elmúlik a világ.

Eltelik az élet.

Elhalkul a zene,

s nincs ki erre téved.

Nincs ki játszana.

Nincs ki elevennek látszana.

Nincs fiatal, csak öreg.

alig van , mi örök,

csupán a múló idő ül a

természet fölött.

Vészmadár

Vészmadár rémszerű árnyaként üldöz sötét múltam,

Tanúságok sorát hordozva, melyekből már sokat tanultam,

az elmúlt tíz esztendő tanúsága mindez,

mely emlékképeket sorokba rendez.

"Miért üldözöl vészmadár?Mi okból jössz így utánam?

Miért mondanál nekem bármit, s miért akarsz lehagyni?

Hisz tudod: gyorsan visz a lábam, s nem lehet itt már semmit sem letagadni...

E kérdésre pedig mit most itt neked felvetek, sosem tudok magamnak méltó választ adni."

"Miért akarsz a múltból jelenné válni?

Lalához

Fülemben cseng szívemnek szép szava,

hogy igaz barátom vagy nekem Lala,

Kinek mosolya oly kedves nekem,

Őrizd meg őt nekem sokáig Istenem.

Vigyázz Rá helyettem, mivel én nem mindig tehetem,

Mivel nem lehetek mellette, csak a képzeletemben,

Minden este-reggel fohászt mondok érte,

Hálatelt szívvel gondolok feléje.

Add meg neki Istenem a hoszú életet,

Jó egészséget, erőt,és boldog éveket.

Oldd meg minden gondját, ha ilyennel küzedene

adj neki sok-sok pénzt, rakd a zsebjét tele.

Nincs múltam

Múltamból jövök, s keresem jövőm,

s teszem ezt Istenhez jövőn.

Szemem előtt ott a végtelen,

mely mint óceán úszik át a jelenen.

A jövő számomra még ismeretlen elem.

A jelenben élek, így létezem.

Tengetem napjaim,

s elveszek a végtelenben.

Porszemként lebegek a fényben,

jelenem a fényben élem.

A múltam, s jövőm a sötétben hever,

tehát nincs múltam, csupán jelenem.

Tehetetlenül tengetem napjaim a jelen

sivatag-végtelenjében,

mint kiszolgáltatott elem.

Kegyetlen hideg honol Télen

Víz csörgedez egy rideg levélen

Fájáról Őszi Szél fújná le

Vidám nyár felé menjen vele,

Hiába igyekezne, tombolna, sietne

Nincs olyan, akit magával vihetne

Kérdezett mindenkit, hogy tartson vele,

S közben lehullott minden fának levele

Rendíthetetlen szikla ül magányosan

Szegény beteg, talán halálosan

Gyógyíthatatlan az ő gondja

És nincs senki, hogy azt feloldja

Szívének kínzó fájdalmát…

Őszi szél jön, tombol

Amerre jár, mindent szétrombol

Magány bántja ő lelkét is

Sietne tovább, mégis

Megáll, és Sziklához szól

Hogy vagy Szikla, rosszul, jól?

Jaj Istenem!

Jaj Istenem! Én Istenem!

Miért van az , hogy nem vagy velem?

Miért ártasz? Miért bántasz?

Hogy szólj hozzám: arra

méltónak engem miért nem találhatsz?...

Ó én édes Istenem,

engedd hogy mindenem tiéd legyen!

Tiéd minden hajnalom,

tiéd minden nappalom.

Tiéd minden éjjelem,

tiéd minden reggelem.

Tiéd vagyok teljesen,

tiéd lett az életem.

Tiéd ez az alkalom,

ez alkalommal sóhajom

füledbe titkon megsúgom.

Életem kezedbe leteszem:

hogy velem mindig csak az legyen,

egyedül csak az legyen,

mit te szeretnél Istenem!

Sírtam, mikor nem jöttél,
szomorú szobámba beszökött a tél,
borús felhőket rakott rám,
s te nem láttad könnyemet, anyám.
Fájdalom mar szüntelen,
éjszaka csak a fekete eget kémlelem,
hátha meglátom arcodat,
a csillag porába rajzolt szavakat.

Kiégett vágy ma-már az élet,
nincs álom, nincs ígéret,
csak a valóság csonka lelkemen,
meg a fájdalom, mi végtelen.
Mint törtszárnyú madár csak vergődöm,
a fénnyel már nem kergetőzöm,
minden olyan árva lett felettem,
de örülök, hogy gyermeked lehettem.

Ki vagyok?

Hol itt vagyok, hol ott vagyok.

Ki tudja:én ki vagyok?

Azt se tudom mi vagyok.

Miért élek? Hol lakok?

Ki tudja hogy mi leszek?

Mi leszek ha nagy leszek?

Jó vagyok? Rossz vagyok?

Ha jó vagyok: mit teszek?

S mit teszek ha rosz leszek?

Akkor hogyha rossz leszek,

Isten elé nem megyek.

Gonosz vagyok? Jó vagyok?

Ki tudja tán hol lakok?

Mennyben?Földön? Messzeségben?

Ki tudja hogy kinek ártok,

majd ha gonosszá válok?

Utálom hogy gonosz lehetsz,

nekem mindent tönkretehetsz!

Csillag , ami nem ragyog

Késő nyári éjen,

sötétkék mezőben

Ha felnézek az égre,

látom számos csillag kényesen bár, de ott ragyog.

Szóval, ha égre nézek nyári éjen,

sötétkék mezőben ,jól látom:

számos csillag, s csillagokkal körbevéve,

kizárólag az én csillagom, kis csillagom, egyetlenem ,

fényesen már,soha többé,jól tudhatom:

kis csillagom soha többé nem ragyog.

Késő nyári éjen

fényes csillag mezőben

Hold úrfi az égen ,délcegen ül,

s a központban ott ragyog,

tehát Holdúrfi ölében ,

lehajtott fejjel megbújva bár, s ott ül

rejtezik az én csillagom,

mely az égen fakó fénnyel szomorúan ott ragyog.

Átok ül a fejemen,

nincsen tőle lélegzetem,

levegő után kapkodok,

utána meg fuldokolok.

Nincs hitem,

sem létem,

nincs semmilyen reményem.

Így nem hiszek,

nem élek,

s nem is remélek.

Nincs házam,

nincs váram,

csak lázam.

Mint vészmadár ül a fejemen az átok,

Nincs kiút, reményt nem találok.

Nem létezem,

csak éhezem,

szeretetre éhesen,

S az átok ,mint vészmadár ül a fejemen.

Mivel fejemen ül az átok,

 létezésemre már semmi reményt sem találok,

Nincs kiút, mely feledteti a bút.

Világvégi Holdfénylány a világ legvégén lakott.

Sötétből dalolt falakra fényből dalolt ablakot.

Szerették őt a madarak,tudta mind,ki odajár,

Egy sem marad étlen-szomjan,csőre tátva a madár.

Ám egy napon ismeretlen vendég ült a párkányán.

Kék a lába,zöld a szárnya,mintha volna tarka árny.

Kék a lába,zöld a szárnya,s ezüstszívű Holdfénylány

Sose látott szomorúbbat fényből dalolt párkányán.

Világvégi Holdfénylány,ki mindig szívesen adott,

Szívében bús pendüléssel kitárta az ablakot.