23-23

Huszonhárom - huszonhárom,

Kezeim széttárom.

Ej, hát megint kikaptam,

Szégyen, gyalázat, mattot kaptam.

E játékban ez megesik,

Ha az embernek kilesik

Következő lépését.

Meglásd, a következőt én nyerem!

Ezt bizton kimondani is merem.

Azután újra én vezetek.

Oktalan bábok menjetek!

Nem szeretem, ha vesztek,

De abból ti nem esztek!

Mindig győzni nagyravágyás,

Ám ez olyan vetőmag ágyás,

Melyből - remélem - kikel a siker.

Nem olcsó, hanem értékes kell.

Ó, stressz oldóm

Időtoldóm

Nasi helyett

Most adj helyet

Nem leváglak

Csak leráglak…

Kívánlak, baj?

Lehet, de jaj!

Cselekednem

Kell ám nekem

Körömrágás

Sóvár vágyás

Mily szép köröm

Kéjes öröm

Hajt ízlelni

Benned lelni

A szenvedélyt

Lüktető éjt

Sajog és fáj

De nincs megállj…

Beszakítlak

Nyomorítlak

Győztes mosoly

Szándék komoly

Megcsonkolva

Lecsókolva

Rólad a vért

Bocsánatért

Esedezem

Mert szükségem

Van rá néha

Hogy titokba

Mint szeretőt

Szép epedőt

Úgy akarlak

És haraplak…

Rossz szokáson

Nem uralom

Már rég kísért

Megléte sért

Köröm-öröm

Fejem töröm

Tőled válnom

Megpróbálom

Véghezvinni

Ebben hinni

Nem tudok még

Mert ráglak épp…

Utazás a pohár feneke felé

Könnyű kis kábulat

Így játszom az urat

Könnyű kis kábulat

A király most mulat

Könnyű kis kábulat

Játszad te a nyulat

Könnyű kis kábulat

Szabad az indulat

Könnyű kis kábulat

Otthont már feldúlat

Könnyű kis kábulat

Ám gyilkos fordulat

Könnyű kis kábulat

Trotilnak mély furat

Könnyú kis kábulat

Halálos ámulat

Szörnyű nagy kábulat

Életet elhullat

(1984)

S ott repül az égen,
szabadon,semmitől se félve.
Kedve lombozhatatlan míg él,
nem akar,s nem is kér,
de ő ad, bár ezt nem tudja,
gyermeteg szívűeknek a reményt.

A széllel szelel
s az utakra figyel,
hogy mit tapasztalhat
egy emberi gondolatban.

Figyeli a gyermekek játékát,
a repülőknek árnyékát,
A fák lombjait kémleli,
szőlő nedvét érleli,
s mit mutat fenntről az élet
ő azt soha nem uná meg.

Megtörtént.

Újra megtörtént.

Szívem többé sosem dobban már.

Megölte a magány.

Elvesztem.

Újra elvesztem.

S nem találom többé magam,

Csodaszép hónapok után csak ennyit kaptam.

 Földre rogyva,

Elveszni a végtelenségben.

Ezt kaptam én,

Mert hittem a tündérmesékben.

Mesémet többé nem írom újra.

nem fog mozgatni már a szerelem rugója.

Lelkem meghalt, s álmaim is,

örökre elvesztettem, mi számomra kincs. 

     Az örök érzelem

Oly' jó lenne szeretni Téged,

Érezni, ahogy a láng éget.

Csókolni szemedet és szádat

Az idő nem vet nekünk gátat.

Imígy szólt a fáradt vén legény,

De éltéből nem lett már regény:

Villant a penge, lengült a kés,

Hördülő torkán tört tilos rés.

Sűrű vére serényen folyik,

Issza mohón ezt a pesti szik.

Szeme már üres és üveges,

Kérges kézfeje lassan jeges.

Gondolata messze tova száll,

Hol igaz-tiszta szerelem vár.

   Az örök művész

A bohóc már elment

Ki tudja ide lent

Maradt-e valami

Utána tán ami

Megőrzi a nevét

Itt most nem más a tét

Hogy nem élt hiába

Nem volt az tiráda

Amit szólt Felénk küld

Jelet  Most felkerült

Egy csillag az égre

Meglátjuk ezt végre

A bohóc kilépett

Itt hagyva egy képet

Nekünk mely bár vibrál

Nem szakad el a szál

Az élet elhalad

Mégis ő itt marad

Vígasztal még ha kell

Nem ment végleg el

(2011)

Egy borús felleg bánattal telve
vánszorog az égen
Vajon szerelme,

egy bodros felhőcske
hagyhatta el éppen?

Avagy a Nap, ó, az aranyló
viszonzatlan szerelme okozta,
hogy nékem
kiaggatott ruháimra
zokogja el  bánatát az a
borús felleg, bánattal
telve oda fönn az égen?

/////////////////////////////////////////

///////////////////////////////

//////////////////////

Mindent akartam, s semmim sem marad,

Üres szobámban engem néznek a falak,

Mintha kérdeznék, hol romlott el minden,

De felelni erre nem tudok, válasz nincsen.

Csak boldog akartam lenni, mint bárki más,

Kergettem a pillanatot, de az messze szállt,

Talán ha nem akartam volna ennyire erősen,

Lehet, hogy megtalál s megfogja két kezem.

De, hogy lehet nem akarni azt mire vágysz,

Hogy, lehet úgy tenni mintha nem is akarnád,

Nem tudtam türelemmel várni, hogy elérjen,

Hajszoltam, minden reggel s minden éjjel.

      Imádat   

Virító szépség, álomszép leány,
A szívem éretted elhagyja a magány,
Letérdelek eléd már holnap,
Elmondom mennyire, tartalak jónak:
Napom, csillagom, mindenem leszel,

Tündérmesénk pompás királynője leszel.

Izzó szerelmem fogadd el, úgy kérlek!
Nekünk kettecskén gyönyör lesz az élet,

Aranyom, mondj igent!

Szabadság, édes álmom,
azt szeretném, hogy
testem tied legyen,
s lelkem szabadon szálljon.

Börtön, ez életem
de én szembe állok vele,
s ha már nem bírom,
adj erőt hogy küzdjek,

S ha már mindent éreztem,
harcot,szerelmet...
Adj erőt,
Hogy békésen elmenjek.

Vége!

Vérzett a szívem, hullott a könnyem,
Azóta sokszor és sokat bőgtem.
Letépte virágom, és elhagyott.
Elment, de most már kacagok!
Nem bánt, hogy hűtlen, csapodár,
Tűnjön el, vigye távolra a jeges ár!
Innen üzenem, hogy vége babám!
Nevem is felejtse el, én is azt teszem,
Ad mást, hűbbet, majd a szerelem!

Egyszer volt, hol nem volt

 Egy pákosztos kecske

Nem volt már fiatal, de nem is öregecske

Modora is csípős, akárcsak a torma

Olyan szakállas volt, olyan kecskeforma

Volt néki gazdája, szépen kosztolta is

Ám egy kecske milyen?! Telhetetlen, hamis

Szóval, ez a kosztos, és mellé pákosztos

Nem volt megbízható, így nem lehetett posztos

Mikor legelészett, s nézte a sok zöldet

Arra gondolt megkeresi, a káposztaföldet

Kecskelábon kecskeköröm

A kecskének nem nagy öröm

Főleg annak, aki rosszban sántikált

Macskaköves úton haladt, néha sétált, máskor szaladt

Aztán, mikor elfáradt, hát meg-megállt

Hegyre fel, és völgybe le, baktatott a kecskeMe

Feje fölött elsuhant egy villás farkú fecske

Egyszer aztán elérkezett a boldogság perce

Kecskénk szeme úgy fénylett, mint szépasszonyok nerce

Végre, végre megpillantotta azt a csupa zöldet

Káposztafejekkel telis tele földet

A pákosztos kecskénk, száján nagyot tátott

De ekkor egy öblös hang reája kiáltott

„Én vagyok a kisgömböc, a pákosztos fajta!”

És hamm, a kecskénket – semmi, bocs –, azonmód felfalta

Mi ebből a tanulság?

Mindent akartunk s nem maradt
Faló csókjainkból egy falat,
Vágy, emlék, bánat, cél, okság,
Egy pillanatnyi jóllakottság.

Vonaglottunk bízón, nagyon,
Hűs estén és hideg hajnalon.
Pállott harctér szegény testünk
S jaj, örömre hiába lestünk.

Roskadjunk le a Sors előtt
Két gyáva, koldus csókmívelők.
Mindegy, kik küldték, kik adták,
Nem ért a csókunk egy fabatkát.

Több voltunk, jaj, tán kevesebb,
Mint a hajrás, kis szerelmesek.
Túl vánkoson, leplen, ingen
Sírva láttuk meg: ez se Minden.

   Nemzeti gondolat

Mennyi kell még vajon hány

Ősi magyar alkotmány

Hogy majd oda eljussunk

Elérve már a jussunk

Eltemetve ami múlt

Mely férges volt s rég lehullt

Nézzen szemünk előre

Mult tanuljunk belőle

(2011)

Mindig

Mindig van remény

ahogy mindig van

tavasz.Neked is lehet

mindig szavad.

Mindig van élet míg

van még természet.

Neked is lehet mindig

kellemes élményed.

Bár mindig jő egy

felhő mely be borit

téged, s neked is

lehet mindig rossz

érzésed.

Mindig felragyoghat a

nap ahogy feltekintesz

az égre. Igy neked is

lehet mindig egy szép

reményed.

Mindig van hát miért

élned, mert ilyen az

élet. S neked is

mindig küzdened kell

hát a síker érdekében !

Nélküled

Vártalak tegnap este, de hiába,
Aztán öntöttem búmat a piába.
Lenyeltem bort vagy fél akót,
Elszívtam közben két doboz bagót.
Nagy bánatomból semmi nem maradt,
Takaróm az ég, s aludtam a pad alatt.
Izgalom vett rajtam később erőt:
Nagy ég hova tettem a lepedőt!
Aztán fejemre húztam a tekenőt.

Vízparton állva...

Mintha a végtelen tenger sírna a lábam

alatt pedig csak a szél fütyül,

magányos lelkem a hullámokba elmerül.

De remélem egyszer még valahol partot ér,

s ki megtalálja majd annak az így mesél...

Messziről jöttem én,

hol haldoklott a lelkem,

de már nem megyek sehová sem,

hisz végre haza értem.....

2011. július.16.

Vida Zoltán.

Szeretlek, ajj de sokan mondják,

De komolyan kevesen gondolják.

Mindenki mondja,mindenki szomorú,

Kié lesz a díszes koszorú?

Csakis azé lehet aki sose felejt,

Tudja, hogy e szó mit is jelent.

Szerelem, tűnj innen hagyjál békén,

Ott vagy minden probléma élén.

Menj innen, ússz a tenger kékén,

Ott bizony nem jelented semmi végét.

Hallgasdd, hogy veszekednek a halak,

Azon, hogy kié lesz a jobb falat.

De rájuk nem hat átkod, élnek még,

Csak az ember ki ennyire érző lény.

Ismeretlen

Vajon ki Ő?

Ismeretlen, vagy ismerős?

Olybá tűnik, erre jő…

Lépte csendes, fejem fő..

Aztán már szíven is lő!

Feltámad a szél, s borús az égbolt,

elbújt a napfény pedig olyan szép volt.

Oly hidegen fúj a szél s ridegen,

a távolban feltűnik egy sötét idegen.

Tétován áll amott az utca sarkon,

nem tudja merre s melyik úton induljon.

Régmúlt kémények füstöt okádnak,

szürke gomolypárnák szerteszét szállnak.

Megállván megpillant egy picike házat,

e kis házikó ébreszt benne örömet s vágyat.

Parányi ruháján átsétál a szél,

megsebzett testével régen így él.

Bor, vagy lány?

Vígan élem életem:

Ide a bort énnekem!
Duhaj voltam, s maradok
Okulni; már nem fogok.
Rózsabimbó, rózsaszál,
Kié lesz e formás lány?
A jó bor inkább, mint a lány!

Vastag, öreg házak ölelése,
a hőségtől puhult
aszfaltjárdák fölött,
nekem az otthon.
Az Andrássy út fái
betonba szorítva
a természet maga.
Itt lettem ember,
a forgatag lüktető részem,
villamos zaja nélküli
süket csönd, nem kell.
A hűvös kapualjak
ismerős dohszaga
orromba hatol,
a múlt elém perdül.
Százéves, stukkóval díszített
bérház mellett,
poros játszótér.
Nehéz, pirosra festett
vashinták alatt gödör,
melyet annyi gyerekláb
mélyített az idők kezdete óta.
A Nyugatinál könyvet áruló
férfi, magát reklámozza,
csak olvass, fel sem pillantva.
Kis eldugott közért,
a környékről mindenki
odajár, hiába ócska.
Az eladó régi ismerős,
szemben lakik, évtizedek óta.
A lánya Amerikában él.
A házak körfolyosóin, kis
hokedlin öreg nénik ülnek.
A megszokott kép részei.
Megfigyelnek mindent,
s közben tovatűnt életükről
mesélnek.
Az utcai kockakövek közt,
ecetfák nőnek az égig.
Itthon vagyok.

Vizet iszom

Vizet iszom, nincsen borom,

Iszom-iszom jól meg sorom.

Olykor-olykor még elsírom:

Lehetne mégis borom,

Akkor menne jól a sorom!

Haragszom.

A telefon jelzett, hogy üzentél.

Inkább hívlak.

Lélegzel.

Csak fújod a magadét,

én meg hümmögve hallgatok.

a torkom száraz, mint a szavaid.

Haragszol,

mert törődöm veled?

Pedig tudod,

kezemben tartottalak,

más lett minden.

Megfogadtam,

éreztem, átéreztem.

Mennyire!

Én voltam ott,

a pillanatokat éltük.

Emlékszel?

Jelmezbál volt.

Egész nap fotóztalak.

Mikor télen

nyári szoknyát akartál?

Haragszom.

Rossz, amit gondolsz,

feltételezel.

Sok év magánya,
telepedett homlokomra,
Süket csendben, éjfélt üt 

egy toronyóra.

Én csak állok kirekesztve
a végtelen peremén,
eltékozolt, foszló
életemmel.

Mikor elindultam,

a kora tavaszi esőben,
kis tó tükrében

fenyők fürödtek.
Lábam, ugyanazt az ösvényt
gyűrte maga alá.

A hatalmas hegy,
nőies körvonala előtt,
a mélységben,
zsúptetős falu bújt

meg, a leszálló

szürkület mögött.

A békességet árasztó,
fátyolos égbolt alatt,
bambusz templom bukkant elő,
előtte kis patak fakadt.

Madarak éneke,
fülemben csengett.

Óhajom, és kívánságom – ó, nem a – Grand Canyon

Csupán, egy grand tálcányi vegyes mignon

De nem a csúfolódó versben lévő: amit a majom kinyom

Hanem az a mázas, édes, amit majd ZséZsé, szépen, lassan, kéjesen az ’arcába’

Benyom

Nem értem…

Egyszer fent a hold, egyszer lent a nap
Váltogatja őket a föld egy éjszaka alatt
Játszadoznak egymást kergetve a gömb körül
Ez a mókus, egér játék a fejemben gördül

Egyszer nappal, egyszer éjszaka
Jobbról a nyár süt, balról a tél szakad
Szegény kis ovál nem tudja melyik a jobb helyzet
Maradjon a melegbe vagy mennyen a hideg fele

Egyszer a vízben egyszer a jégben
Örök fehérben vagy megszakadó teljességben
Kint a kánikulában vagy egy gleccserben
Mindegyiktől fél ezért forog figyelve!?

Légy boldog, hisz ma van a névnapod,

Távol vagy tőlem, így rózsát nem adhatok.

A rózsa mit adnék oly vörös volna,

Mint szívemben a lángok, melyek érted lobognak.

Tudom, Te talán nem ugyan így érzel,

De boldog vagyok a tudatban is, hogy létezel.

Tollam, akár a fa, mely tavasszal új életre kel,

Agyam, mint lombkorona, melyet levelek lepnek el.

Gondolatok, gondolatok tömkelege,

Sokszor elgondolkodom: - Ezen a földön én még

kellek-e?

Van-e akinek hiányzom, aki néha gondol rám?

Kit majd szívből szeretek, s Ő is szeret talán.

Aki majd megbocsát nekem, s feledteti bánatom,

Ha véletlenül rosszat teszem és magamat is

elhagyom.

Elhiteti velem, hogy jobb ember vagyok.

Akkor is, ha a tűzre rossz fát rakok.

Szívemből mindig képes lesz kiűzni a bánatot,

S büszkén vállalja a terhet, mely úgy sújt a

vállamon.

Megérkezett a nyári eső egy este,

városunk szürke cseréptetőit verte.

siető ember arcát mosta  a zápor.

Vízben úszott az elfeledett sikátor.

Igen így volt. Meséljek még?

Öreg bérházunk három emeletét körbe,

vasrácsos, függőfolyosó övezte.

Cserepes növényeik a lakók kitették,

Víg aggódással az eget kémlelték.

Igen így volt. Meséljek még?

A fényt sosem látott lakáshoz szokott

sok virág, száz féle színben harsogott.

Eső felé nyújtóztak zöldellő derékkal,

levelük erezete megtelt  folyadékkal.

Kerül az álom,

a mai napot nehézkesen zárom.

Mi lehet az ok?

Valoszínü a huszonnyolc fok.

Annyi benne a rossz,

ettől csak forgolodni fogsz.

Pedig jó lenne pihennem,

akkor holnap nem kéne lihegnem.

Hát igen a katona élete,

hol mikor jön elébe végzete.

Mert mondják dologtalan léte,

fizetünk is eleget érte.

Ó ha látnák vagy éreznék,

megondolnák szavaikat miként képezzék.

Én tudom miért vagyok,

hogy biztonságban legyenek kicsik s nagyok.

Nem csak itt tartom a frontot,

másképpen is felteszem az í-re a pontot.

Élt egyszer egy kismanó, úgy hívták, hogy Bajszi

Kedvence a barack volt, még pedig a kajszi.

Egy szép napon útnak indult, ez a kicsi Bajszi,

Úgy gondolta megkeresi, hol terem a kajszi.

Hegyen, völgyön vándorolva az út porát nyelte,

Míg egyszer csak arra eszmélt, földig ér a nyelve.

„Bizony ez így nem lesz jó! - mormogott a Bajszi -,

Cipőcskéim elkoptak és sehol sincs a kajszi!”

Evett, ivott, megpihent, és új erőre kapva

Tovább ment, míg feljutott egy fél méteres dombra.

Kisgyermek voltam,

és leterített, kopott kabáton

gyermek-koldust láttam!

Egymást néztük,

és a pillanatban, melyben szívem összeszorult:

élő, felnőtt tükörré váltam.

Ha gyermeket mosolyogni látok,

vele mosolygok.

A síró gyermek szív-bánatával osztozom:

és vele sírnék én is.

Bár jól tudom,

a sírás, mosoly és a kacagás

a kisgyermek legszentebb, kifejező erénye.

A csillagok huncut hunyorgása únnepi,

csillag-hárfa zenével.

Isten ővd a megszületett gyermeket,

kinek lelkébe Te gyújtottál

szeretetet és oly tiszta mennyei fényeket!

Ifjú szerelmünk gyönge leheletén

bársonyútján érkezett a tavasz.

Akkor nem sejtettük,

hogy az élet tűz-rózsáitól

a szívünkben heg marad.

Az elsírt könnyek felszáradtak,

és a néma sorok között

mégis minket sirat a magány.

Rég nem érezzük a tavaszt:

afjú, boldog időnk oly messze jár.

Heves nyár után hűvös ősz lett,

már ködben úszik a napsugár.

Próbáljuk újra a szerelmet,

a tavaszt - csak mi ketten, titokban.

Édesen, csak Veled - úgy gondolatban

(Nagykanizsa, 2010.december 1.)

Akaratunk oly sokszor vitatkozik,

és szít belső, érzelmi tüzeket.

Cselekedet az, ami elvisz vagy ad:

s olykor zátonyra fut az érzelem.

Nem látjuk, mégis érezve tudjuk,

belülről - a szívből fakadó az érzés.

...Ne titkold, és ne mondd ki,

mert tetteid igazolják létezését.

Minden napunk élő igéje,

bennünk van, amíg szívünk dobban!

Ameddig ember él e Földön:

szív-himnuszát zengheti boldogan.

(Nagykanizsa, 2011.január 8.)

Májusi langy-tavaszi éjszakán

A szellő halkan jár.

Szemével huncut gyermekként

Lekacsint a teli Hold:

És imát mondanak az orgonák

Csodát reméltem, és megkaptam:

Minden májusi éjszakán

Ha nászát éli a dicső természet,

Illatát leheli ezernyi szép virág.

Ölelő tavaszában - esti, őrző

Énekébe kezd a pici csalogány.

Csodát reméltem, és megkaptam:

Minden májusi éjszakán.

Gondolatom édes rabja a táj,

Ami nem álom - élő látomás!

Az éjszaka sötétjét

egyre jobban lopta az idő,

és az ég-kékje tágulva nőtt.

A távoli erdők

valós arcukat mutatták,

és tenger-hollámként

kiterebélyesedett a zöld.

Rejtekéből előbukkant a Nap,

és araszolva kiásta a mozgó életet.

Percekbe rejtett ébredésben

láttam és hallottam:

a Teremtőjéhez

hogyan imádkozott a természet.

(Nagykanizsa, 2011.március 10.)

Ha fáradt vágyak mögül

az amlékek vissza - visszatérnek,

a hűséges alattvalóknak

írótoll ragad a kezéhez.

Verselve átélik a lét jóságát, rosszát,

a szerelmet és a lélek forradalmát.

És látják,

amint az erdő holt avarán

még az ősz kacag,

és a Teremtőt arra kérik,

a valósághoz adjon maradandó álmokat.

Gondolatuk a bércről völgybe száll,

ha lelkük már úgy érzi, nincs tovább.

A színes fonalak szétszakadnak:

S Ők sosem élik túl az álmokat...

Az élet asztalánál ülnék a sorsommal.

Mit beszélnék vele - Isten a tudója.

...Tere nincs a jövőnek:

a leírt szavak vigaszától teljes a napom.

Ha magányos szavakkal játszadozom,

nem törődöm, mi jön - lesz e holnapom.

Körülöttem rég nem értem a világot!

Tettre-kész vágyam sem úgy lángol.

Hittem a múltnak,

nem hiszek a jelennek és a térbe zárt jövőnek.

Bosszantó, és neve sincs a napi ködnek.

Templomi bennem az őszi csend,

és a képzeletbeli madárdal

a reggeli köszöntésem.

Vérében rég fuldoklik a szeretet!

Elfeledett dombokon

már korhad a krisztusi kereszt!

Mocskában fetreng az elbukott remény:

büszke-semmivé lett - ami érték.

Erkölcstelen világunkban alkohol

és drog mámorba full az ifjú szenvedély!

Bátor vitorlaként dagad a bölcsesség.

Ki állítja meg az élő valóságot?

...Uram, hadd ne vegyem észre

körülöttem e világot!

Te mindenható tudója vagy

életnek és a halálnak,

és Te vagy tanúja az élet útjának!

Őszintén huncut a bohóc szempár,

és mozdulatlan kacag az ajak!

Csörgősipkát hordtál a fejeden,

könnyből és derűből teremted magad.

Együtt csodált a fény és az árnyék,

bohóc lényed ismerte a sok jó barát!

Szádon szó-virág gyöngyözött,

színét ontotta a szikrázó szivárvány.

Érezted, sosem lehetsz igazán boldog,

mert költőszereppel nehezült sorsod.

Bohócnak hitték - és költő voltál!

Toll ragadt kezedbe - s nem pohár.

Szív-sebeit némán tűrted, és mondtad:

"Csak szép álmai a bohócnak,

de maradok a Te hű barátod,"

mert holtan is az vagyok - ami voltam.

Uram, áldd meg Gyömrő népét!

Adj nekik erős hitet - és lelki békét.

Alkotón élő erőt és jó egészséget.

A szülőföldhöz hű - örök büszkeséget.

Ahol egykor Árpád apánk ősi népe élt,

és Rákóczi fejedelem a seregéhez beszélt.

E béke-föld ezredévek rég-emlékét őrzi:

két csendes patak lágy karjával Őt öleli.

Születésemtől oly messze jár a pillanat,

a régi ház ajtaján is az emlékem kopogtat.

Ahol jó Anyám imába folytotta a reményt:

ott "egy gyermek" szép emléke lett enyém.

Költő, szemléld a távolt, a földi valóságot

és a sok édes álmot!

Ha szíved szertetének szentséges lángja lobban:

örülj az életnek, hogy élsz,

a csillagos ég néked ragyoghat.

Lelki otthonod barlangjában,

hogy egyes-egyedül élsz,

nem kell szégyelni magad!

Mert csupa láng a lelked,

és a gondolataid lantját általad pengeti az élet.

Te lettél a virág az emlék-kert közepében.

Költő, a tüzedre vigyázz,

ami akkor alszik ki,

ha valótlant írsz a papírodra!

Egyszer, egy szemtelen alma

Úgy gondolta, hogy van hatalma

Az emberen, ki őt azért vette

Mert a többi almáját már mind megette

S hogy ehessen többet, valóra váltva álmát

Vett még magának néhány kiló almát

Kezébe vette, melyet oly kívánatosnak látott

S mert vágyta őt, hát szájával hatalmasat tátott

A következő pillanatban

Mert néha megesik, hogy különleges pillanat van

Szeme kikerekedett, hisz olyat lát ott

Milyet gyarló ember, bizony ritkán látott

„Az almának nem az volt dédelgetett álma

Hogy egy halandó sötét bendőjébe száll ma

Alma mivoltát jobban szerette

Az emberre gondolni, ő egyben szeretne

Nem pediglen úgy, hogy ez volt, ki őt egykoron megette”

Midőn gondolatja, almafejében testet öltött

Fogta magát, és a tátott szájra nyelvet öltött

A kéz, ki eddig őt marokra fogta

Meglepetésében almáját, a földre dobta

Egy nyelvöltéssel szabad lett az alma

Hisz álmainknak igenis van hatalma

Így almánk vígan gurult tovább a porban

Míg meg nem ette

Egy fekete kecseke

Kinek minden álma, egy alma volt

Na, jól van!

       Titkos vallomás

Oly kevés mit néked adhatok

De szól a szív ha az ész dadog

Mi lehet mi tőled visszatart

Lefog léptet s ölelni kész kart

Mi lesz holnap s vajh mi lesz a vég

Némán nézlek üres lesz a lég

Egy gondolat feszültség vibrál

Való villan s elszakad a szál

Képed bennem furcsán imbolyog

Mint zenében kékes sikolyok

Csak suttogom olyan messze vagy

Hogy egy kicsi reményt nekem adj

Megszülettem épp forrt az élet

Majd ugyanez történt tevéled

Kettő között tizenkét év telt

S közben a Nap hányszor újra kelt

Mily' lemért lét melyben sodródunk

És kitérni mondd van-e módunk

Találkozó párhuzamosok

Végtelenbe új időt hozok

Mindent kérek és semmit adok

Gondolat'im szabadok s rabok

Megrázkódom mily' balga önzés

Idő rohan de béna a kéz

Te lettél most minden gondolat

Egész lényem csak téged fogad

Úgy keresem szemed sugarát

Hogy nézhessk egyre vissza rád

Mindezt soha tán meg nem tudod

Hiszen időm olyan gyorsan fogy

Mégis érzem így teljes a kép

S visszanézni egyszer lesz majd szép

(1987)

Mindenki őriz a lelkében titkokat,

Miket megmutatni nem szabad,

Mindenki tartogat legalább egyet,

Őt elzárt világodban rejtegeted.

A titok lehet kedves, de lehet fájó,

Hol szerezted nagyon meghatározó,

Óvhatod nevetve, ha boldoggá tesz,

És sírva is védheted, ha bántja lelkedet.

És néha olyan is van, hogy nem tarthatod,

S a világ felé, ha akarod, ha nem, kiadod,

De vigyázz, a világ nem ismer a szót, bocsánat,

S őszinteséged örökre megpecsételheti sorsodat.

  Párbeszéd

Szélvihar van, hull a hó,

Gondolod, nem hulla jó?

Jó barátom, barátom,

Én biz' azt nem látom!

A szegénység nem szégyen,

Csupán nekem szép légyen.

Jó barátom, barátom,

Én ez elvet nem áldom!

Főnökömnek bólintok.

Ő a nagyobb, az indok.

Jó barátom, barátom,

Túlteszel így egy bábon!

Ami szokott, maradjon,

A nap újat ne adjon.

Jó barátom, barátom,

Így élhetsz csak egy lábon!

Kocsma nekem a verem,

Majd a nejem elverem.

Nagymosásnak napja van ma,

erre várt már kicsi lányka.

Mosógépet indítsd gyorsan,

mert lábam ég már a porban.

Le a ruhát meg a cipőt,

töltsük el a szabadidőt.

Folyik a víz már kifelé,

álljunk mostan gyorsan elé.

De a víz az nem áll ám meg,

ezzel ti ne vesződjetek.

Szembe állok a folyásnak,

búcsút mondok az alvásnak.

Iszapot a pakolásnak,

még egy kis vizet a lábnak.

Hajam kócos, lábam sáros,

ettől vagyok én bűbájos.

       Hit

Messze messze tűnő távlat

Elvesztem és megtalálom

Mélyen bennem dallal rámhat

Mint egy csacska tündérálom

Ott hol észnek semmi helye

Ahol a szív gyorsan dobog

Ott életem fő ereje

Hit és hűség lánggal lobog

Tudni hinni homály mában

Perzselően ezt átadni

Elszavalni egy imában

Gondolatra szépre hatni

Ám csalódni is tudni kell

Vesztek százszor nem csüggedek

Főnix lényem majd újra kell

S várnak engem az új egek

(1987)

      Idilli kép

Az utcán ödöng Ödön

S nem lát át a ködön

Kezében üres zsíros bödön

Mellette hót kutya a fődön

Ödön arca barna

Tekintete csípős marna

Bizony vele ha tudna

Orra keskeny kicsit horog

Bajsza alatt egyre morog

Kefe hajába nem kap a szél

Mindig mindig hisz és remél

Átlag lumpenpolgár fajta

Meg is látszik rajta

Ruhája fakó kicsit kopott

Cipőt is hozzá lopott

Hosszú a karja s a lába

Valamikor ezt csodálta a bába

Hősünk mereven néz előre

Törtet fel nyakra főre

Nem beteg nem hebeg

Előtte határozott cél lebeg

Melyet ugyan el nem ér

Pedig nem nyúl messze elvekér'

Mert mindez csak fikció

Ha nincs hozzá protekció

(1975)

Sötét éjjel az álom elkerül.

Emlék,

mely lebegve felmerül.

Elmém,

s szívem abroncsba szorítja

félelmem.

Belül remény

szikrája sincs.

Egy hang monoton ismétli

az életem,

hiábavaló és dicstelen

omladó piramis.

Szeszélyes formájú vörös szikla

a képzelet,

furcsa álmaim gondolat-kavicsok

poros úton,

ártó lények benépesítenek, 

rémálom-szőtt állóképeket.

Köröttük napot vérző

nárciszok,

az álomköd borított

hegycsúcson.

S ott fekszik Bodri

az én kiskutyám,

kölyökkora óta,

velem él Budán.

Hű ölebem volt

jóban és rosszban,

egy helyes kis ólba

volt az ottthona...

De eltünt a nyáron,

drága kis jószágom!

S nem találom sehol,

keresnem kell, kerestetni.

De nem találja senki,

jó hír nem jön semmi.

kezdek kétségbe esni...

Sokan mondják hogy:

Az állat pótolható.

Szívemben a seb

nem gyógyítható!

Mert ő volt csak mellettem,

minden áldott reggel.

Hajnalodik. Az éjszaka csendjét lassan felváltja a reggel zűrzavaros, mozgalmas világa.

A zárt ablakon beszűrődnek az éledő utca hangjai, s lassan az álomtól még kábán ébredezve rájövök, hogy az éj máshol ért, mint szokott. Csak nézelődöm a meleg ágy biztonságából és az agyam fogaskerekei lassan elindulva ráébresztenek a tegnapi nap történéseire.

Szemem becsukom és hagyom, hogy a képzelet szárnyain újra végig járjam az elmúlt órák érzéseit.

Régóta tartó, barátságnak induló /férfi és nő közt van ilyen?/ kapcsolat eredménye a tegnapi este.

Fent az égen két kis csillag

Mutatja meg az utamat

Követem én vakon, bátran

Másom sincsen e világban

A kerek hold rám mosolyog

Ajkaira csókot adok

A hosszú út az éjszakában

Nem rettent meg, hisz alig vártam

És amikor odaérek

Bizony ám nagyot nézek

Mert e két fényes csillag és a hold

A Te szemeid és angyali arcod volt

Az kinek múzsája nincsen

Szegény ember az életben

Az enyémet megtaláltam

Messze van, de írok bátran

Ráírhatom majd a fejfámra

Enyém volt minden e világban

Tenger-könny

Sós a tenger vize!

Egyszer már kóstoltam.

Régen, egyszer, bevallom: sírtam.

Utamat kiadtad, és én sírtam miattad,

Záporzó könnyemet fel sose itattam.

Árvíz lett a könnyből, tenger és óceán,

De mindez miattad, te hűtlen szépleány.

Óhaj

Sóhaj, óhaj, haj, aj!

Utánad menni baj,

Gyönyörű szőke csaj.

Ámor nyila szívem közepében,

Reám tört a szerelem észrevétlen.

Kínoz, gyötör ég a szívem érted,

A nyíl, remélem sohase téved.

     A tó tiszta csendje

Erdők, hegyek, vadregényes táj;

Süvölt a szél a szirtek ormán,

De mélyen, a völgy ölén megállj:

Tiszta tükrű tó csillan itt ám.

Még szellő  sem rebben, csak a csend

Muzsikálja örök-szép dalát.

Nem hallod most, hogy jajgat a fent,

Nem is nézed a szirt oldalát.

A völgyben az apró tavacska

Nyugodtan rád tekint, s nem szorongsz.

Ismét gyermek lesz lelked, s csacska

Színes felhő ábrándokat fonsz.

Ha vége lesz utadnak egyszer

Gondolj akkor vissza e képre,

Mert ezzel jut kezedbe egy szer,

Mely segít: ne nézd jövőd félve.

     Forma és tartalom

El-el nézlek

Rímen rágódok

Így nem végzek

Kövek egy szódon

Alszom nyugtalan

(1986)

  Gondolatsor

Életemet amely sötét sótlan sivár

Megkaphatod mivel mindig csak reád vár

Életemet amely sötét sivár sótlan

Vegyed el és tied lesz már azonnyomban

Életemet amely sivár sótlan sötét

Önmagamtól kell hogy a számodra megvédd

Sivár sötét sótlan és bolond életem

Szükségtelen úgy is ha nem szeretsz nekem

(1987)

Ráfázott a toportyán
Hoppon maradt a portyán
Nem volt kinél potyázni
Ment a tóhoz potykázni
Úgy érezte éhen hal
Jól jönne egy kövér hal
Mivel nem volt pecabotja
Lompos farkát vízbe dobta
„Itt éldegélt az a csuka
Ki egykor a rókát fogta
S róka fogta ezt a csukát
De most hagyjuk ezt a dumát”
Szóval vízben farkas farka
Méretét a víz megcsalta
Csukánk pedig az a szenyó
Azt gondolta szőrös hernyó
Meg vagy szőrös szólt a csuka
S mivel nem volt nunchakuja
Nem ütött hát harapott
Farkasunk meg frászt kapott
Akármilyen kemény legény
Az óta is üvölt szegény
Néha soult
És néha rockot
Így siratja a farockot

     Az utca éj közepén

Pillog a pici fény

Kókadt lámpa hajlott ormán

Az utca üres majdnem minden lény

Otthon alszik néhány kutya csaholva fél

Öreg óra kondul jelzi itt az éjfél

Kurjantás hallatszik

A vén feketült kihalt légben

Részeg tántorog és mint a vak szik

Termi gondolatát tán csak azért él

Hogy borosan várja mikor jő az éjfél

Andalgó ifjú pár

Tűnik fel az alvó utcán

Egymásra néznek egyik csókot vár

S kapja is hamarost majd borzongva szél kél

Pille könnyű havat hord kacagó éjfél

Elfáradt a munkás

Ki képünkbe most belép

Dolgát letette folytassa csak más

Szemei mint ólmok tán még enni sem kér

Ha végre hazaér legyőzte az éjfél

Perc pereg halk léptek

Szürke köpeny vén szemüveg

Nagy csomagjával kis tolvaj lép meg

Alakját elnyeli gyorsan a fehér tél

Nyomában takarít szél s fedi az éjfél

A sarkon festett nő

Kabátján hó szeme hideg

Rohadt éjszaka mormog nincs menő

Pedig programomba néhány manus még fér

Órájára pillant nahát elmúlt éjfél

Új léptek kopognak

Rendőr sétál unalommal

A rabló messze az utca sark vak

Biztosunknak nem kell időzni veszélynél

Távolodik s lassan beszívja az éjfél

Pillog az álmos fény

Fáradt lámpa havas ormán

Kietlen utca lassan minden lény

Otthon alszik házak között zenél a szél

AZ óra üt újra jelzi elmúlt éjfél

(1982)

              Haláltánc

Leütnek és felnégyelnek,

A húsom is csak kivájják,

Napjaim így jól eltelnek,

Mély síromat körülállják.

Véres verés volt a honom,

Keserű nagy szenvedéssel,

Virágos szív lesz a torom,

Temetésem sose késs el!

Mert meglátom, hol is vagyok,

Mert meghallom, mit is érek,

Van számomra nem egy nagy ok,

Hogy megtudjam, meddig élek.

Túl nem élem halálomat,

Tisztitótűz meg nem éget,

Elvesztettem szép álmokat,

Így szállom a csalfa léget.

Ébred a mező a reggeli fényben,

Búza virága hajlik a szélben,

Sárga szőnyeget terít a repce,

Vászonra festi képét a természet.

Sárga napraforgó fejét a fényre hajtja,

Virág porát egy szomjas méhnek adja,

Aranyló fénnyel köszönti a nyár az erdőt,

Ezer virág szirma sző színes terítőt.

A nap aranyló korongja delelőre ér,

A távolban egy délibáb az égig ér,

Minden elcsendesedik a melegben,

Csak egy szorgos tücsök ciripel a fűben.

A bánat, mint egy nagy fekete madár

Hívatlan, kéretlen  vállaidra száll

Hosszú karmos lábát  húsodba mélyeszti

Kit zsákmányul ejtett, többé nem ereszti

Apránként lakmároz kedvét leli benned

Amilyen ő maga, olyanná kell lenned

Hatalmas szárnyait kitárja fölötted

Elűzi a napot árnyék lesz körötted

Vágynád a meleget, de már erőd sincsen

Nyújtanád kezedet, de már senki  sincsen

Ki vigaszt adhatna, és erős karjával

Űzné a madarat, s a bút is magával

Végül beletörődsz, megtört a nagy madár

Nem keresed többé, van e másik határ

Tollaid rendezed, kárálsz egyet  kettőt

Nem kémleled többé ott fönn a teremtőt

Szárnyad alá dugod  búsan a fejedet

Csak a magányt vágyod, nem kívánsz egyebet

Zsákmánya lettél  jaj, a fekete madárnak

Vissza már nem találsz

Felemészt a bánat

Olvasom a sok adatot,

jobb ha inkább tudattlan maradok.

Történelmünkön agyalok,

ahogyan az oldalakon haladok.

Eggyre világosabb a kép,

kaptunk eleget s fogunk is még.

Szorul ökölbe kezem,

könyvem egy kicsit félre teszem.

Teljesen biztos,

emberek és államok keze piszkos.

Rólunk velünk,

jár de csak a szánk nekünk.

Haraggal telve,

lelkem szét teperve.

Minek érdekel ez a történet?

Mert ez mind megtöténhet.

Azt mondják sötét középkor,.

vak ki buza közé korpát szór

Akkor tudattlanság okozta,

ez a kor csak fokozta.

Néha hosszú idő kell ahhoz, hogy átértékeld a dolgokat,

S rájöjj mi az mi fontos s mi az, mi a feledésben maradhat.

Hosszú hetek s hónapok gyötrelmes küzdelme mögötted,

Mire kitisztulnak s egyértelművé válnak a tények s az érzelmek.

Sok könnyel és fájdalommal rögös út mit magad mögött tudsz,

Sok csalódás és sérülés ér mire a bizonytalanból a biztosba jutsz.

Néha mikor úgy érzed, az út a semmibe vezet és soha nincs vége,

Gondolj azokra, akik szeretnek, akik féltenek, akik teérted élnek.

Vesd rám mosolyod,
Bűvölj el szemeiddel.
Nézz rám úgy,

Úgy ahogy még senki.

Ölelj a végtelenségig.
Szoríts magadhoz.
Nem kell más,
Hidd el, nem kell.

Egyszerűbb volna,
Egyszerűbb lenne az életem.
Nem ismerni téged,
S talán nem tudnám mi is a szerelem.

Nem tudnám mennyire tud fájni.
Fájni a szívem, s lelkem.
Nem gyötrődnék,
Nem félnék a végtől.

Nem ismerném az érzést.
Az érzést, mikor megcsókolsz.
S a vágyat.
A vágyat, hogy enyém légy.

Hóolvadástól, egész
a nagy viharokig, kereslek.
A híd korlátjára faragtam
a szavakat, bocsáss meg!

A diófa levelei remegtek,
mintha a fa is
megértené bánatomat.
Kéklő szemeimből hamis,
kacér könnyeim peregtek.

Létem kapuján, csak a virágok,
madarak, a szél és
a hold léphet be. Fehér szirmok,
miattam sírnak tüskét,
a langyos földön heverve.

Levendulaszínű akácindák
lugasában vagyok.
A virágokat saját árnyékuk,
a nyakuknál fojtják,
múló alkonyon merengve.

A kertben szobor, amelynek
egyik felét igaz mester
faragta, a másikat az eső
és a szél formálta.

Ó az a kicsi öröm,

mikor a lányom a magasba lököm.

Játszom vele,

markomban elfér kis keze.

Átfonja nyakam,

olykor furcsán érzem magam.

Nyolc éves lessz a drága,

hallom imája hogyan száll az éjszakába.

Sokat törtettem hogy melletem éljen,

álmábol vidáman ébred s nézzem.

Ahogyan nyujtozik és nevet,

homályosítja könny a szemet.

Három évet szenvedtem,

kínomat szabadjára engedtem.

Hosszu az ut ,

fenekettlen akár egy kút.

De most eljött az ünnep idelye,

végre rend van idebe.

Szeretnék rendben lenni,
Örömmel, kétségek nélkül szeretni.
Szeretném ha nem fájna semmi,
S boldogan, mosolyogva kelni.

Boldognak lenni szüntelenül,
Még akkor is, ha nem vagy velem.
Miért fáj úgy?

Miért bántasz engem szerelem?

Veled fekszek, veled kelek,
S nem kívánhatok szebb életet.

Minden perc csodás veled,
S minden pillantásom csak téged keres.

Mégis fáj, sok minden zavaros.

Néha csak rohanok és rohanok.
Talán az én hibám.

Talán már soha nem ragyog fel a szivárvány.

Egy olyan lány akarok lenni,
Ki nem fél soha.
Ha megbántják ezerszer,
azt gondolja: a szerelem egy csoda.

Kit, ha baj ér,
Nem roskad egy percre sem.
Segítséget nem kér,

És nem sír keservesen.

Kit ha megaláznak,

Nevetve dobja vissza a labdát.

Kit az emberek csodálnak,

Mert szíve sziklaszilárd.

Ki nem menekül el,

Szembenéz a problémákkal.

S ha a szerelem nem felel,

Tovább áll egy rakás bájjal.

Erős, szíve törhetetlen,

Büszke, bátor, felejthetetlen.

Csak ott ült némán, az est sűrű fátyla alatt.

A könyv hatására, elméje kettéhasadt.

A könyv előtte, az asztalon tárva-nyitva.

Csendben elárulta, mi a rajzolt arc titka.

A rajz százévnyi messzeségből figyelte őt,  

a művész lélekbe öntötte az őserőt.

Rőt felhő alakot öltött a szeme előtt,

Manifesztálódott lény hívta a teremtőt.

A lélegző ember ajkán sóhaj billent át,

mint mikor az öngyilkos  mélybe veti magát.

Tudatuk  összefonódott  gondolatférgek,

egymásnak feszültek képzeletében, végleg.

A pokol bugyraiban égünk,
majd mindannyian,
mert érzünk,szenvedünk,
de ellene nem teszünk.
Partra vetett társadalom ez,
ami fúldoklik az oxigéntől.

Ide ősapáink nem plázákat képzeltek..
Haladó világ...Erkőlcsi hátrány,
s majd sír az anya, mert hagyta,
s egy másik valagba baszta
Kedves kisfiát!
S nincs mit mondjon csak a főldet nézi,
és még ő se tudja igazán!

Hol van itt az erkőlcs?Hová lett a tisztesség?
A szomszéd bácsit tegnap agyba-főbe verték...

Tegnap történt velem valami, amikor beszálltam a liftbe. Láss csodát, üres volt. Ez azért elég ritka jelenség. Általában zsúfolásig megtöltjük, aztán meg kínos csend közepette bámulunk valami pontra, azon imádkozva, hogy a megfelelő emeletre érjünk már végre, de most üres volt. Szerintem ez valahogy olyan izgalmas érzés. Először is gátlástalanul megnéztem magam a tükörben, nem csak úgy lopva, hanem hosszan bámultam gyönyörű tükörképemet. Aztán kipróbáltam, mennyire csúszik a tornacipőm ( hátul egy szárnyas ördög díszeleg rajta) és meddig tudok előre csúszni hátamat a falhoz vetve, hogy seggre ne üljek.

Féltésem föléd, kemény

gyémántkupolát von.

Szerelmem hófehér,

aggodalom-szőttest fon.

Gyengédségem tégláiból,

jellemed kősánca készül,

csodálatomból, jóságod

igazgyöngy kastélya épül.

Itt vagyok, és szeretlek,

számíthatsz rám.

Fülembe cseng halkuló

dallamfoszlány.

Bőröd a bőrömhöz érjen,

már csakis ezt akarom.

Álmodó arcod árnyék,

a sistergő sziklafalon.

Szemétláda vagyok,
mindent rám dobáltok.
Hazug szavak tárháza
bár állnék a lábamra...

Szídnak mert nem lettem jobb,
mit tehetnék a gép ilyet dobott,
s kinek nem inge nem veszi,
 majd a péti megteszi...

Egyedül állok kint a téren,
várok a kiürítésre...
mert tele vagyok kétes elemekkel,
de elhagyni nem lehet ezeket,
mert mérgezik lelkemet.

A férgek a földben és fák kérgében élnek,

Miért nem maradtál meg tisztességes embernek?

Azt mondod azért, mert ilyen a világ?

A világ pont olyan, amilyenné Te alakítád!

Embernek szült anyád, de szemedre az élet szennye terült,

Nádszál gerinced íve fűzfa ágaként vetült.

Emberek lelkében a tavaszi virágok, mik nyíltak,

Mint hernyónak bűzös rágói, tetteid lenyírnak.

A hernyókból azonban tarka pillangók lesznek,

Belőled legfeljebb majd a vaddisznók esznek.

Lelkemben még mindig megtalállak,

Pedig elűznélek, s messze hajtanálak,

Már nem akarom az emlékedet újraélni,

Ki akarom örökre törölni s továbblépni.

Mert fáj az emléked és fáj a múltam,

Tetteiddel sebeket ejtettél rajtam,

Kérlek, távozz, és ne nézz vissza rám,

Melletted, engem csak a magány vár.

Hagyom, hogy elhagyd a lelkemet,

Mert tudom békét csak így lelek,

Ki kell kerülnöm, hogy tudjak élni,

Hogy ki méltó rá, azt tudjam szeretni.

Kikisértem anyámat a vonathoz,
más nevére mondtam hogy ne hivatkozz...
25 kilógramm táskájának súlya
a fia marasztalná, az meg csak lehúzza.

Kell a pénz azt mondta menni kell,
mert az egész családnak enni kell...
Mindketten csendesen ülünk a váróba
éjfél tájt majd mondják...fiúk záróra!

Ránk figyelt minden sorompó,
idő elött nem lesz nékünk meg a koporsó...
Szenvednünk kell, ahhoz hogy megítéltessen
s a végén a béke lelkünkbe betérhessen.

Kidüllett szemmel bámulom a síneket,
úgy érzem ember valami megihletett...

Mosolyog egy képen,

s mondataival jelzi,

milyen is ő, s  

szívem dobogását edzi.

Minden tréfás hozzászólás után

mosollyal fejezi ki tetszését,

mozdulatlannul ülök...s

figyelem szemének kék színét

Be jól érzem magam akkor

mikor hozzámszól angyalul,

s vad gondolatainkkal éreztetjük,

hogy bolondok vagyunk.

Messze van a távol,

de közel se látom,

és nemlátok a fejébe

hogy igazából mit érez...

Csak remélni tudom hogy

egyszer majd megértem,

                    Gondolatok a kincstárban

                        (Drezda 1984)

Tölgykapu, lépcsőház.

Künn napfény, benn hűs láz.

Arany és drágakő,

Hatalom tervet sző.

Vérpiros bársonyon

Dísz súlya sokat nyom.

Csillogó villogó

Gyöngyfényű szemfogó.

Érette folyt a harc,

Kipirult sok szép arc,

Küzdött a dalia,

Az örök hadfia.

Királyok pompája,

Lánc kerül reája.

Csillogó, villogó

Sohasem elfogyó.

Sötét éjen dúdol a hold

Hallgatja őt élő, és holt

Csitítgatom, hogy ne féljen

Ebben a zord sötét éjben

Reám hajol szépen, csendben

Hűs karjával ölel engem

Bús fejét keblemre hajtja

Holdsugárral betakarja

Így ringunk együtt a holddal

Dúdolunk élővel, holttal

Ezüstport hintünk az égre

Csillagok gyúlnak az éjbe’

Dúdolunk, s ha vége elhallgatunk

Holnapra tán meg is halhatunk

Talán egykoron

Talán egykoron

Merengsz mélán

Furcsa alkonyon

Talán egykoron

Gondolsz énrám

Sötét víg toron

Talán egykoron

Halál vár rád

Befed mint korom

Talán egykoron

Nevem sírnád

Egy bús sírsoron

Alkonyatba bújt a táj,

Zengő szál ölelte át.

Érintetlen vén házikóm,

Nekem itt van az otthonom!

Kerestem sok éven át,

Itt szült meg édesanyám,

Nincs fényűzés, pompa,

Csak egy szoba-konyha.

S mégis szívem itt nyugodt.

Este, anyám dalt súgott:

-Szép álmokat, gyermekem!-

Sápadt arcán mosoly ült,

Zord apám, ha előkerült.

-Isten hozott újra itthon!-

Gumicukrot hozott, titkon.

Ezek a falak őriztek engem,

Talán itt az idő valamit tennem!

Este mindig a magány jő,

Mégis, bennem élnek ők!

Nézlek, látlak.

Nézel. Látsz?

Én csak téged látlak.

De te, ki a frászt?

     Az örök hős

(in Memoriam J. L.)

Fütyül a golyó, omlik a fal

De a diák csak tovább szaval

Omlik a fal fütyül a golyó

Tikkadt testét fogadja folyó

Ő már nekünk többet nem beszél,

Elfújta őt szörnyű öszi szél.

Nevét sokan sárba tapossák,

Eltűnnek címére a posták.

Valahol mégis velünk marad,

Valahol mégis velünk szaval,

Bár a perc mindig tova halad.

S ha a fák újra kirügyeznek,

- Szelleme segíteni akar -

Jellege lesz majd minden nesznek.

        Pillanat

Lásd, hogy múlik az élet,

Nincsen soha más mint a most;

Gyere hát, hagy legyek véled,

Megteszünk végnélküli hosszt.