FUTÁS

„Mi is, akiket a bizonyságtévőknek ily nagy fellege vesz körül, kitartással fussuk meg az előttünk lévő küzdőpályát, nézvén a hit elkezdőjére és bevégzőjére, Jézusra, Aki az előtte lévő öröm helyett – a gyalázattal nem törődve – keresztet szenvedett, és az Isten királyi székének jobbjára ült.” (Zsidó levél 12:1.

Cseri Kálmánnak, 38 évvel ezelőtti

konfirmációm emlékére

„Küzdőpálya, futás…!” legyinthetnek sokan,

Akik ezt az Igét olvassák vagy hallják:

„Hát nem küzdünk nap mint nap számosan,

Míg mások ölbe tett kézzel, arcukon gúnyos

Mosollyal nézik ezt?

Szeretem az ébredést, és szeretem az álmot.
Szeretem, ha az arcokon boldogságot látok.
Szeretem a természetet, szeretem a létet.
Szeretem a vidám reggelt, de még jobban téged.
Hiszen tudom, amim csak van, tőled kaptam mindent.
Így kiáltom fennhangon, hogy SZERETEM AZ ISTENT!

Sötét álmok járták át a testem.
Egy feneketlen fekete verembe estem.
Úgy éreztem itt a vége már.
Rám e földön semmi jó se vár.
De rájöttem, lehet még remény
Az éjszakámat áttörte a fény.
Örvendeztem, ez nem tévedés.
Szemem felnyílt, jött az ébredés.

Gondolkodom, ezernyi tarka gondolat,
Mint lepkeszárnyon szálló röpke pillanat, tovalibben.
Ám a szív rejtekén valahol mélyen itt benn,
Az igaz érzés örökre megmarad.

Álmodom, ezernyi fénylő csillagot
Mely odafenn az égen csendesen ragyog
Vadvirágos rétet, zengő madarat
Vizekben úszkáló színes halakat

Valósággá válhat, ami álom volt csupán
Útra kelhetünk egy szép napos délután
Nézhetjük a felhőket, s az égszínkék eget
Integetünk, s a fáknak lombja visszainteget

Álmodom vad bércet, havas hegytetőt
Zöld színben pompázó erdei fenyőt
Rókát, őzet, szarvast, mindent, ami szép
s megdobogtatja az emberek szívét

Valósággá válhat, ami álom volt csupán
Útra kelhetünk egy szép napos délután
Nézhetjük a felhőket, s az égszínkék eget
Integetünk, s a fáknak lombja visszainteget

Fekete éjben fekete csend.
Hol van a fent, és hol van a lent?
Hol van az idő, és hol van a tér?
Van e valaki, aki még él?
Van e valaki, ki vigyáz reád?
s szelíden suttogja, jó éjszakát.
Eltűnt a fa, a fű, a virág.
Nincsen már semmi üres a világ.
Fekete éjben fekete csend.
Sehol a fent és sehol a lent.

Tenger éjben

vaksötétben

egy szikra szépen

felvillan éppen.

Fénye alig látszik

talán egy füstcsík...

Ám sötét van:

valami robban.

Őrületes robaj,

sikoltás,jajgatás,

valami ólálkodás...

Mentő,   szirénázás...

Az idilli csend

immáron oda,

nyugalomnak bottal

üthető a nyoma!

A külvilág meghalt.
Magam vagyok.
A folyó kiszáradt.
Partján kavicsok
hevernek szanaszét...
A kopár tájat
enyhe szellő fújja,
s szanaszét hevernek
a kavicsok még...
Mikor Jön valaki?
Ki vigyázza, s őrzi
a kavicsrengeteget,
nehogy valaki egyke
ellopjon belőle: kincset,
melyet önmaga
alatt rejteget?
Mert a kavicshalmaz
alatt, jóval
mélyebben
gyémánt lakozik:
igaz értékek ezek, mely
a felszín alatt
oly mélyen
rejtezik.

Szemed gyémántként ragyog,
Mosolyod elbűvöl, ha hagyod,
hangod bársonyosan szól,
mozdulatod mindehhez passzol.

Ha felnézek
az égre,
végtelent látok,
odafent fényes
ragyogó világot.
A nap az égen
sugárzóan vonul,
körötte sok
felhővirág
aranyba borul.
A napot az Isten
nékünk alkotta,
a holdat,
s a csillagokat
mind az
égre rajzolta.
Miért van az, ha
némán, tétován
andalgok, s néma
tekintetem magától
vándorútra indul,
fejemben a némaság
harangja megkondul?
Sajgó szívemet a
félelem tőre csupasz
nyársra szúrta,
s a szomorúság,
magát oda belefúrta.
Érzem lelkemnek
zűrzavarát,
mikor bensőmet
rettegő félelem
vadul járja át.

Lelkem tétova létben
lebegni látszik,
szemem a
fénycsóvákkal
bújócskát játszik,
szívem Érted repesve
boldogságban úszik,
tudom, hogy szeretlek,
s ez soha
el nem múlik.
Hangod oly csengő,
akár a harang,
őszinte vallomás,
egy néma pillantás,
s tudod, hogy
oly érzés ez,
melyet szíved
kitartóan érez,
s nem adja fel
soha, soha...
Dobbanása
füledben cseng,
füled mellkasomon
lent kutatja,
keresi, mit elhallgattam:
reméli, kincsre lelt,
ám rájön, mindhiába.
Minden hasztalan.
Érzéseimről nem beszélek,
gondolj, mit akarsz,
fantáziálj, s a véglet
fejlődjön ki elmédben,
s vessen végre
hasztalan érzéseimnek
örökre véget!

Adieau

Köröttem
kopárrá és
sivárrá
lett minden,
lelkem hangja
keseregve fáj,
arcomon könnycsepp
gördül, lám
az idő kereke is
olykor megáll.
Hangom elcsuklik
hirtelen, majd
zokogó hangot
hallatok megint,
szívem őrületes
dobszót pergetni
merészel, ám
szememből sugárzápor
végre előszökik.
Víz borít be
mindent, majd
a könnyfolyam
egyszer csak eláll.
Némán állok
szép sírhantod
előtt, Boldogság,
fekete gyászom
mindent beborít,
akár a hó
télen a
kopár földeket.
Búcsúzom tőled,
világi kopár lét,
börtönöm ajtaja
ezidáig bezárt.

Képtelenség: bár messzeségbe nézek,
Arcod éle van hozzám mégis oly közel,
Ajkaid friss leheletét érzem,
Lám lelkem spirálist alkot lelkeddel.

Monoton létben

sorakozó pillanatok,

mint rokkakerékben

az egyforma tengelyek,

úgy halad az idő,

bár az évek

egybeolvadó végtelen

folyást eredményeznek.

Utam mentén

kettős fasor,

közötte szűk,

kis keskeny út,

melynek mentén

szikár kereszt,

halandó ,

ki arra jársz

áhitattal telve

keresztet vetsz.

Út mentén kereszt

inti az arra jövőt,

s köszönti az arra

éppen tekergőt.

Utamat ámbár

egyedül járom,

s nem látom a

végét soha, soha.

Tiszta szívből

azt kívánom, 

Uram, gyarló utam 

véget végleg

a Te Hajlékodban

érjen tényleg.

Hatalmas csillag voltam,

ragyogtam  fénylettem,

csodás sugarammal,

száraz lelkeket ,

életre keltettem,

fényemmel átjártam,

vaktalan  Világot,

sugaram kisért,

osztottam álmot

s megbocsájtottam,

ki sokat tévedett,

biztattam  azt, kit 

reménye  elhagyott,

hoztam szeretetet

ki szerelmet vallott

vakot biztattam,

s láttam hatását,

némának,szót adtam

s hallgattam szavát,,

kiszáradt lelkeket,

felviditottam,

s testemmel védtem,

a védteleneket.

Ma kietlen Világban ,

már semmi sem vagyok

a Nap elvette erömet

és magamra hagyott,

a fényem az elszállt,,

sugaram kiégett,

éltetö hatalmam,

nagyon kevés lett,,

elvette tölem,

csodás varázsom,

s a Földre zuhantam,

elvesztettem álmom,

s most én lettem az ,

kit más csillagok,

az Égre emelnek,

bevonják fényükkel,

kiégett lelkemet,

sugaraikkal,

átszövik testemet,,

visszadják,

éltetö erömet,

s felrepitenek,

a csodás Égboltra,

hogy újból ,én legyek,

s ragyogni tudjak.

Édes Nagyi!

Rád emlékezem!

Kezemben virág,

melyet úgy szerettél.

Piros Rózsa, melyet

soha el nem vetettél.

Fehér Dália, melyet

gyakran piacra vittél.

Előttem hamvas arcod,

mely bizony barázdatelt,

két szemed látom,

szemem könnyel telt.

Két szemed lám végleg

szemeimnek tükrében

végső, örök helyre lelt.

Emléked őrzöm, így

szivem ténylegesen, s

végérvényesen hálatelt.

Monoton létben

sorakozó pillanatok,

mint rokkakerékben

az egyforma tengelyek,

úgy halad az idő,

bár az évek

egybeolvadó végtelen

folyást eredményeznek.

Az unalmas egyformaság

alig villant fel egyedit,

nem lehet találni drágakövet!

Pedig az egyéni, a személyes

tulajdonság kincset rejt.

Az emberiség tagjai

egymást másolják,

lám szériazene üvölt

a tágas térben,

ifjú lányok és fiúk

széria ruhában feszítve

szériatáncot lejtenek.

"Ami egyedi, az különc!"-

mondják, s lehurrogják.

Pipás Péter alszik csendben

Kötél van a kötényében...

Nincsen kész se vers se srófa

Ha időm lesz megírom nyomban!

Vágy az éjszakában

 Éjszakában elmerülve,
szemem szürke köd fátylában.
Újra felébredt a vágyam,
csillagfény lett sötét fátylam.
 
Szédítő vad kábulatban,
szerelemtől elvadultan.
Csak a testedet kívánom!
Puha párnán, meleg ágyon.
 
Békésen nagy nyugalomban,
ölelsz engem két karoddal.
Mozdulatlan pihensz csendben,
test a testtel, egyek ketten.
 
Csillagfényű szikrák gyúlnak,
szívemben és lelkemben.
Villámaim elragadnak,
felébresztik alvó tested.

Egy nem várt csoda

Akarom szerelmét,

akarom mindenét!

Akarom érzését,

akarom gyönyörét!

Szédítő ölelést,

őrjítő érintést.

Csókja édes ízét,

ajka forró tüzét.

Még mindig égeti,

 a lángja perzseli.

Éltető csókjai,

ölelő karjai.

Ma is őt akarom,

hozzá kiált szívem.

Mindenét imádom,

a testét kívánom.

Tiszta érzelem,

egy fénylő szerelem.

Mi táplálja létem,

átjárja lényem.

Csak is reá vágyom,

az igazi párom.

Az életünk egy tényleges körforgás.

A percek örökkön-örökké pörögnek,

az órák egymás után  vonulnak,

nyomukban múló örömök járnak.

Így telik el rohamosan az életünk,

mint pillangók, csapódunk ide s oda,

lám a múlandóság ásta ki sírunkat,

ám az öröklét lesz majd a nyoszolya.

Nem estem én a verembe,

Estem véled szerelembe.

A szerelem oly mélyen volt,

Még az ég is fölém borult.

   Fölém borult akkor az ég,

   Szerettelek sokáig még.

   Szerettelek, de már bánom,

   Jobb dolgom is volt a világon.

E világon még sokat jártam,

Rád többé már nem gondoltam.

Elküldtelek messze, messze,

Elfeledtelek már örökre.

    Jó hétvégét!!!!

Egykoron komor nyári éjen

a sápadt Hold fényében

egyke hullócsillag képében

röpke reménysugár még

átsuhan véletlen az égen.

Pillanatnyi felvillanás,

akár vad szerelmi lángolás

is lehetne, ám itt a fény

az hideg és nagyon gyenge,

s mint mécses vagy lámpás, úgy világít,

ám végül könnyedén kialszik.

Remény nélküli világ

az élet, s igen csak sivár:

mint kopár fal, s matt,

hol örömet bánat

végleg eltakar.

Röpke pillanatok,

mi értéket adtok?

Kósza gondolatok,

elmémben csapongtok.

Hamis , csalfa képek,

vajon tényleges

és hiteles

emlékeket visszaadtok?

Holdkórosként járva

lehúnyom szemeimet,

a valót elfeledem,

álmok terelik létemet.

Minden körbeforog,

akár a pörgettyű,

nincs ki fogja még

két kezemet,

így elfog a félelem,

rám tör a gyötrelem,

s végleg felfordul

e kínkeserves világ

Velem.

Az életem végtelen,

Örök sodrás,

az idő kereke

folyton forog,

minden nap ,

fordul egyet,

így halad a

végtelenben...

Az élet

lassan múlik,

ám az idő

csúf vasfogát

orcámra nyomja

újra meg újra,

végleg otthagyva

nyomait,

takaros orcámból

vénasszony

fizimiskáját

varázsolva.

Az élet súlya

nehezékként

lelkemet terheli,

lenyomva a mélybe,

s rémálmaimat,

mint legelőn

a szelíd bárányokat,

terelgeti ....

Nincs, hát nincs

Nincs másom,

csak a szabadságom!

Nincs pénzem,

így nincs reményem!

Nem szeret senki,

és nem szeretek senkit!

A nevem senki,

a visszhang is ezt zengi!

Nincs jövőm,

mert nem volt múltam!

Nincs vagyonom,

mindig csak koldultam!

Nyomorult vagyok,

csóró és budosó.

Nem várom a holnapot,

a mai nap az utolsó!

Szemeim elé tárult

arany szivárványút,

felhőcsipke körbefogta,

pár pillanatra eltakarta.

Madárrajok

sistergő repülése,

madárhangok

visszhangos zengése.

Ezek mind

felemelik lelkemet,

óh , Természet!

Előhívják

irántad való szerelmemet!

Lelki szemeim előtt

látom ragyogó,

mindennél fényesebb

orcádat,

s egy csodálatos,

barna szempárat,

melynek tulajdonosa

Te lészen , Kedves,

Ej a szerelem kínos,

oly keserves

hangokat hív elő

szívembül,

odabenntrül

a kesergés

dala felcsendül...

Mi légyen a tanulság

hát ebből?

Pergeti az idő

a pillanatokat,

s múlatja

egymás után

a napokat,

melyek végtelen

folytonosságban jönnek,

s a "nincs mit tenni!"

idők következnek!

Mert hiába minden,

tényleg nem lehet elkerülni,

a folyamat már

elkezdődött,

s tényleges

veszteséget hoz,

a dolgokat nem

szabad elterelni,

hanem szabadon

folyni kell engedni!

Hadd tombolja ki

magát végtére,

s járhason így a

dolgok végére.

Nincs jövő, mert

nem maradt múlt,

nincs remény,

mely kitűnően alakult.

Nem maradt semmim,

mindenemet elvettek,

nincs kenyérkereset,

mely biztos

megélhetést jelent.

A szerelem tengerében úszva

merengek önfeledten

virágként virulva,

mely a vad réteken

illatát ontja, s hol a

virágnak illatától a

természet zsong.

Kesergő napok mind

keserves pillanatok.

Édes élvezetek,

meddig élvezkedtek?

Bűnöknek tályoga,

boszorkák vasfoga,

fák odvassága,

árnyékok világa.

Bűnös világ ez,

minden hiába!

Hetyke örömek,

keserű sóhajok,

kimondatlan óhajok,

vajon mit mondtatok?

Öröknek hitt boldogságok,

végtelen sóvárgások,

még romlatlan kívánságok,

vajon ártatlanok voltatok?

Nesztelen léptek

vajon merre léptek?

Esztelenül loholva

vajon merre tévedtetek?

Romlott világ,

íme egy ártatlan virág!

Vigyázz, mert letépnek!

Élet vagy Halál?

Vajon Reám

mi vár?

Ha becsületben,

s tisztességben élek,

s az Örök Életben

remélek....

Reményvesztett

világunkban

nyomorúság

köldökén,

kopár puszta

Föld ölén

tengetem

nyomorúságos

óráimat,

s a perceket,

ám a homokóra

végtelen módon

homokfolyamot

pergetett.

Egyszer csak

a folyóhomok

pergése megállt,

s a világ végleg

a feje tetejére állt.

Szivárványnak

színeiben játszó,

az égszínkék

tengerben pompázó

porszemként

fények tengerében úszva

szívárványhíd felé kúszva

merültem el

az égnek tengerében,

s gázoltam a Végtelenségben.



Szemeimet

az égre emeltem,

tekintetem odafent

legeltettem.



Uram! Vártam

Egyértelmű Jeledre:

a Fényes Végtelenre!



Szemeim vad

káprázatban úsztak,

olykor vígaszra szorultak,

önmagamról elfelejtkezve



lendült két karom felfelé

a Végtelen Égtengerre!



Karjaimat

felfelélendítve

jeleztem bajomat,

majd reménytelen

csüggedés vett

erőt újra rajtam.

Eltéptem a lapot,

melyre verset írtam?

Vagy kidobtam

talán csak?

Esetleg

álmodtam?

Úgy tudtam,

s nem csupán reméltem,


hogy abban

a fiókban

szerényen lapult,


melyet az imént

hirtelen kinyitottam.

Amint megpillantottam

az üres reteszt,

keserűn csalódtam,

mert versnek hűlt helye!

Elszomorodtam!

Hirtelen haragomban

fiókom becsaptam,

mely furcsa

hangot hallatott:

csattant egy nagyot,


vagyis válaszul



otrombán

vihogott kajánul.

Hideg pillantások,
forró sóvárgások,
hamis óhajok,
keserű sóhajok.
Félelmetes árnyak,
hamis remények,
nesztelen léptek,
vajon merre léptek?
Ki az, ki igyekszik?
Ki lesz, ki vetekszik?
Ki lesz majd, ki remélhet?
Ki az, ki erre téved?
Hideg pillantások,
hamis kívánságok,
kesergő lelkek,
kihűlt szerelmek.
Mindez oly ijesztő,
hamis reményt keltő,
mind csupa áltatás,
minden becsapás.
Van, aki fenyeget,
akad, ki megremeg,
van, ki már nem fél,
igaz, többé nem remél.

Gondolataimba

merülve

ülök egykén

a térben,

fejemben zsongva,

végtelen sorba

rendeződve

folyik egy sor

gondolat:

mind jönnek

egymásután,

zsinórban, s

száguldanak,

mint a vonat.

Egyke kivétel

ide-oda csapong

a kobakomban,

mind kérdőjel az,

mely jelentkezik

minden egyes

gondolatomban.

A kérdésekre,

lám, válaszokat

már sosem találok,

csak bolyongva élek,

s míg élek remélek:

hamvas nyári éjen

kajánul nevet

majd reám talán

az amúgy

igen csak

sápadt Hold.

Pókszőtte,

szövevényes

létfonatomnak hálójában

légyként vergődöm,

gondokkal átitatott

borlét mámorában

gondjaimmal bújócskázva,

gondtalanul kergetőzöm.

Kínokkal teljes napjaimat

keservekkel eltelve

egykeként tengetem.

Kocsányokon logó ,

ijesztő,vészjóslón

villogó szempárok

tekintetükkel kísérik

riadt lépteimet.

Ám most ijesztő,

sokkoló rémképek,

Benneteket

mind elhessegetlek!

Lám izzadtság

gyöngyözik orcámon,

Ti verejtékcseppek,

mind drágakövekként

orcámon végigperegtek.

Lopva tükörbe nézek.



Tükröm előtt állva



idegent bámulok.



Önmagamat lemeztelenítve



e csúfos világra



ijedtemben rácsodálkozok.



Idegen szemeknek



vészjósló villogása,



kajánul vigyorgó



sunyi pofa.



Száját furamódon



vigyorgó mosolygásra



fakasztó, fura létfigura.



"Te! Te! Mit nevetsz?



Nékem nem tetszik ám,



ahogy szád elhúzod,



s ajkaid ilyetén



furamód alakítod!"



Megsokallva e képet



a tükörtől ellépek.



Végre - úgy érzem -



megint önmagam vagyok.



Végleg békénhagynak



az ijesztő rémképek.

Szívem dobogását

füleimben hallom,

akár a vonat füttyét,

vagy vadszélnek süvítését.

Levegő után kapkodtam,

igen - döbbenek rá -

"pánikrohamom van!"

Lényem egészén a

pánikbetegség

egészen eluralkodik.

Hangom elcsuklik,

hallgatok mint a sír.

Fülelek, mint a macska?

"Ki az vajon? "- rettegek -

"Ki az, ki követ itt?"

Rettegő létemnek

minden pillanata

mint vonaton a vészfék.

Félelemben élni

borzasztó teher!

Inkább eggyéválok

az örök Semmivel!

Emlékek fáryolában

ködös vakhomályban

látom orcáját:

redőkkel barázdált

homlokát.

Látom érdes kezét,

szépívű száját,

amint mosoly koronázza.

Hallom hangjának

érces csengését,

akár a leejtett

pénznek csengő

csörrenését...

Mindez távoli:

csupán emlékkép.

Kezeimet inkább

imára kulcsolom,

s könnyes szemeimet

törölgetve

fohászaimat, Mamám,

óh, édes,

csakis érted

mormolom.

Létezem-e,

avagy nem?

Ki tudja?

Egy elem vagyok

a végtelenben.

Porszemként

egykeként

szállok-e,

avagy portengerben

sodródom a

többi porszemmel

a létezés tengeréhez

tova,tova?

Lám , sodródom,

örvényekben úszom,

saját utamat járni

nem tudom már soha, soha.

Tétova erőlködésem,

felesleges örjöngésem,

mindez mindhiába.

Önálló létet

többé nem élek,

nem élhetek

szabadon már

soha, soha....

Temetem a múltamat,

ím a jelenben élek.

Összegezve mindent

a jövőben remélek.

Pergő létben

forognak a napok,

mind múló pillanatok,

ám reményteljesek.

Álomképben

messze járok,

majd haza találok.

Földi létem

annyira rövid,

bár örömteljes volt,

most Uram mégis

Hozzád vágyok.

Komor kedvemet

elhessegetem,

víg kedvemet

temészetem

legmélyéről

végre előkeresem.

Szomorkás hangulatomat

végleg levetem,

lelkem új ruhát

vesz magára,

téli kedvem uccu,

elillan, a zimankónak

vége, a tél elvonult,

elérkezett a kikelet,

a kedvem végleg

virágbaborult.

Az éj sötét ruháját ledobta,
majd a hajnal bíborba öltözött,
befestette az eget, majd a
nap sietve a felhők közé szökött.

Mint Hajó,

mely sodródik

a végtelen tengeren,

mert nincs

olyan helyen,

mely könnyen

partot terem,

úgy sodródom

én is az életben

reménytelen,

mert olykor nem

lelem helyemet,

légy velem, Istenem!

Mert Hiányodban,

Uram, a mindenség

Ürességet terem.

Életemet folytatni

csupán ezért

Benned bízva

merem, hogy

majdan jutalmam,

melyet Tőled

kaphatok:

az Örök Élet

legyen.

Az őszinte, spontán

felismerés: "Szeretlek!"

hasít tudatom vászonába,

akár üstökös, mely hirtelen

sodor a romlásba, s mely

száguldva szeli a végtelen

teret, káoszt teremtve

a bolygók uralta

világegyetemben.

Tudatalattim mélyén

csalfán lapuló lurkó!

Szemtelenül és kajánul

mit vigyorogsz?

Miért nem vagy illemtudó?

Tudattalan érzések

tudatossá válnak,

szívembe belemarkolnak.

Szívem jajszót hallat:

keserű dalt perget:

kesergő éneket, mely

fájdalomtengert szül,

lám a végtelen bánat

megölte reményemet!

Megszülettem:

lám élek.

Lélegzem,

bár az enyészet

megöli idővel

sejtjeimet.

Telnek az évek,

orcámon

barázda-regiment

mutogatja magát az

időnek.

Ám hátam hajlott, mert

az idő ostorával

olykor hátbavert.

Hajam is őszbehajló,

akár a végzet,

mindent felülmúló,

s mindent elragadó

végső enyészet.

Megszülettem egykoron,

s majdan meghalok.

Évek múlva síromon

kopott fejfa,

s rajta fémből

tábla ragyog.

Rögös hantomon

harmatos virág:

fehér vakító rózsa,

mely illatát ontva

hadat üzen az időnek.

A napok szürkék,
olykor színesek talán,
ám a falak fakók,
és hidegek ma már.

A virágok tarkák,
akár a tehenek,
a mesék cifrák,
s attól szépségesek.

A fák zöldek, csak
a fenyők tüskések,
a cicák is tarkák,
mind játszó "gyerekek".

A madarak vígak,
önfeledten énekelnek,
én is víg vagyok,
akár a kikelet.

Hetykén vibrál

a fény az árbócon,

a vitorlás merészen

siklik a tavon,

a kormányos a

távolt bámulja,

testtartása

véleményét elárulja.

Délcegen áll

a fedélzeten,

"két izmos karjával

mindjárt átölel...."

ezt képzelem.

A kormányos tehát

a távolt kutatja,

a legénység a

vitorlát már

régen felhúzta.

Villám cikázik

az égen,

a szél a

vitorlásnak odakiált

merészen,

mely válaszul

nyikorogva és

csikorogva fordul,

a legénységgel a

világ felfordul.

Aki a vitorláson

eddig volt,

az mind a

vízben landol,

a szél győzött,

a természet tarolt,

a vitorlás feladta:

többé már

nem harcol!

Szerelemre szomjazom,

forró ölelésre,

édes csókra,

hamis reményre.

Arra vágyom,

hogy fogd

a két kezem,

szemembe nézz,

merészen, szemtelen!

Két izmos karoddal

átölelve tarts,

félts, óvj, míg

a világ egyet fordul!

Erre vágyom,

erről álmodom,

azt kívánom:

álmom valóra váljon!

2012. augusztus 25. 16:09


A napkorong az imént

felgurult az égre,

az égszínkékre, s én

felkiáltok végre:

"maradj végleg!
Jelenléted tényleg
felvidít, s reményt kelt."

Úgy néz ki:

ott időzik délig,

esetleg napestig.
Miért menne még?

Hadd maradjon,

s ha elvonul végre,

az eső hadd szakadjon,

mintha dézsából öntenék!

A felhők a napot

mind kinevették.

A villám sem értette meg,

hogy miért nem

maradt még, s miért

vonult el sietve, s

délutánra jött az estve,

ki mindent szürkére festett...

Pipás Péter

Szép Örzsike egy tanyán élt,

Ahol cikáztak a fecskék.

Apja, anyja úgy szerette,

A világtól rejtegette.

Szép Örzsike a fákkal beszélt,

Virágok figyelték léptét.

Hű társa egy őzgida lett,

Kit a házban nevelgetett.

Szép Örzsike leányka lett,

Messzi földre híre elment.

Jöttek szolgálni legények,

A tanyára be-betértek.

Szép Örzsike szerelmes lett,

Egy szolgalegényt megszeretett.

Apja, anyja eltiltotta,

Nem mehetett a határba.

A távolban él

A kunyhója agyag, kopott, szegényes,

Társa a vályogfal, a nádtető,

Átitatja padlóját a rés,

Vagyona fáj nincs bökkenő.

Oltalmazza hite,

Lebegés a tájban,

Behívja magát,

A bú fáradt.

Nincs sötét,

Éber,

Lát!

Világ...

Önzetlenül magadba fogadtál,

meg mutattad szépségedet.

meg mutattad rejtelmedet,

felém fordítottad szebbik orcádat,

sokszínűségeddel elvarázsoltál.

Később megváltozott minden!

Amit mutattál csak külsőség volt,

s én bolond módon, mohon hittem,

hogy ez az igazi... Világ.

Közben a fény  átköltözött a túloldalra,

ezt nem mutattad,nem szóltál róla,

nem idézted rothadó feledet,

nem mondtad az élet bántó is lehet,

csak hagytad,hogy higgyem így jó nekem.

Persze később rájöttem álnok voltodra,

már tudom a fény nem mindig van jelen,

közben te csak forogsz körbe-körbe,

az idő,s a sötétség nyel el engemet.

Zöld a fű,és kék az ég,

Felnézek,és látom még,

Látom még a Napot,

Meg az új holnapot.

Ó, e szép látvány!

De, lehet csak ármány?

Mégis oly csodás,

És csupa ámulás.

Bár boldog lehetnék,ettől,

De a sorsom, már eldőlt,

Az,hogy,szomorú legyek,

Mert erre ítéltek.

Tudod, így születtem,

Ilyen lettem,

Ilyen maradok,

És így is halok.

Mert az életem egyik fele nincs,

Pedig oly drága kincs.

A helye fáj.

De mostmár Állj!

I  tt

N  oha

D  élelőtt,

I  deje már

Á  télni, várni,

N  ézni, és élvezni,

N  yarat idézni

Y  vonnal réten sétálva,

Á  rnyékos fák alatt pihenve,

R  omantikusan nyárra gondolni.

Az idei nyár forró, fényes és vad

Oly szemtelenül pimasz a Nap

A tó vízért sóhajt, haragszik a nyárra

Szényenli, hogy a fenekét mindenki látta

Sárguló pázsiton hagyom lábam nyomát

Mélyen meghajolva elköszönnek a fák

Jövőre veletek itt majd találkozok

A parti sétányon tudom reám vártok

Sápadt rétek szaladnak a vonat mellett

A napraforgók kókadtan lehajtják fejüket

A fák közt még kikandikál a tó csücske

Fakuló lombok üzenik, a nyárnak már vége

    M-a csak azért vagyok lebénulva en,

A-zért kárhozok szerencsetlenül,

R-emegek a gondolattol is,

G-yenge vagyok Tudom is én,

A-zért vigyázok csakis,

R-endesen remegek,

É-lni szeretek,,

T-alan,vagyok,,

A-lmodok,

M-ast,

Oh!

Ő-kelme már a kert alatt jár, s vár.

Sárga-arany fénnyel üzen a nyár.

Zizeg libeg még a sok levél,

Lassan a dértől lába kél.

Olyan szép, meleg a nyár,

Pedig már délre jár.

Órája lejár.

De még várhat:

Zöldüljön

Ismét

Ki !!!!!

Mai  napi üdvözlet, tőlem, nektek.

Itt vagyok én, töröm a fejemet,

Nehéz, mit vállaltam, de jó is,

Délután unalmas úgyis.

Engem ez boldoggá tesz,

Nekem nagyon jó lesz.

Javítja lelkem,

Óh, kell nekem,

Tehetem

Hát jó!

Uh!

B-oldogan jönnek én elém emberek,

E-lmesélik nekem életüket,

R-émesen veszem tudomásul,

N-ekem jóbb dolgom van náluk,

A -dologtalan ember,

D-olgosabban éljen,

E-llenében is,

T-udattasák,

T-ovább is

H-olnap

E-zt

               Kérés tőlem

Sírok talán - nem tudom -, vagy vigadok?

Zászlóval egy jel most, amit adok!

Az életem zajban kezdődött.

Borús idő véresőt szőtt.

Ó be kár, nincs vége már!

Kérem az Életet,

Áldjon sok hetet.

Legyen Jövő,

Mély törő!

Ámde...

Ne!

  (2012)

 Erika 11-ből -1-ig

.

Erodáló sorok, rímtelen rímek,                     

Régóta, csak ilyesmit mímelek.                     Irományom egy álom talán!                          

Ki tudja, s tényleg tudja-e?                          

A tengeralattjáró                                            

Egészen sárga lett.                                       
Rém irigy talán?

Zakatolnak vonatok a székely vidéken,

Nagyon gyorsan futnak,túlfütött sineken,

Kacskaringos útakon,zöld ,bokros tájakon,

Székelyföldön vagyunk,  mást nem láthatunk.

Emberekkel tele,szagos kabinok, 

Tarkakendös asszonyok,kalapos férfiak,

Nök elött kosarak árúkkal tele,

Férfiak elött nagy zsákok tömege

Vásárból jönnek,örömmel tele

Adtak,vásároltak,az emberek fele.

Egyesek kiváncsian,csak nézelödtek,

Mások a zsákokban mindent beletömtek.

És csupán, az ember az, ki oly oktalan állat,

Hogy fényes szemmel feszül neki a halálnak

Mosolyog, kacag, vigad, nevet

És, keresztet is csupán,

a templomában vet

A halált,

oly vigyázva terelgeti el magától,

Mint juhász hű ebe a nyájat, a reáleskelő farkasától

Szeretve boldog, s viszontszeret

Aztán, ha múlik, mit tehet

Magával, sorssal, számot vet

Tudja, mindhiába, mert nem juthat egyről, a kettőre

Legyen bár okos, vagy oktalan, dőre

Hisz a végső sóhajt,

 majd

nem önszántából adja

Hanem az vonja ki belőle,

ki az eredményt kapja

Szeretlek

Szépleány, a szavad édes

Szépleány, a hangod mézes

Megfogott a selymes hangod

Megfogott, és alig alszom.

Kékszemed tengerében fürdök

És cirógatnak selymes, barna fürtök.

Pisze orrod, hamvas orcád

Szemem szédítve csábítják.

Mosolyodkor gyöngysor villan

Kacagásod égi csillag.

Az álladon kicsi gödör

Kecsegtető, ritka gyönyör.

Tündérleány légy az enyém!

Tündérkertem dísze legyél

Értelme az életemnek

Gyönyörűség két szememnek.

első kép

Az ajtóban - gyöngehangod meghallottam

Nemcsak szavad  - szemed is kért lépjek vissza.

Megfordultam, és még egyszer visszaléptem,-

Öleltelek, hogy érezzem - közelséged.

Nagyon halkan a füledbe belesúgtam,-

Ne félj Anya - holnap látsz majd ismét újra.

második kép

Másnap reggel korán mentem,-

Rögtön láttam, hogy elkéstem.

Ágyad üres - át van húzva,-

Te elmentél egy másik útra.

Az a frissen áthúzott ágy,-

Jelentette az elmúlást.

Üdvözlet a Balatonról

A Nap bíborágyba nyugszik,

felettünk ezer fecske száll.

A kacsák a nádasba ültek,

lassan búcsúzik a nyár.

Bár simogat, még melegít a víz,

a szellő hűsíti hullámait.

 A nádas levele már zizeg,

megszáradt pengéje vízbe hullik.

A Nap a fecskékkel délre indul,

itt-ott pók libben ökörnyál fonalán.

A hullámok alattunk elültek,

a nádasban a sötét az őszre vár.

A Nap  nagy sugárral bevonja a Földet,

koponyát lékel,aszal lelkeket

Atjárja testemet,játszadozik velem,

keresi testemben a történt vétkeket,

Vétkeztem Uram, de csak keveset,

Térdemen csúszva kérek szeretetet,

Bocsáss meg Uram,de ez törtent velem.

Gyertek emberek a sugaras Nap elé ,

vezekeljetek,sirjatok,melleket verjetek,

Hagyjátok lelketek csupaszon,mereven,

kérjetek áldást, csak úgy ne hagyjátok,

hogy kihűlt lelketek hamut temessen,

Karjaitok tárjátok a sugaras Nap felé

Néman ,csendesen,hogy bocsánat lehessen.[W.B]Vilhelem Margareta

Hol vagy Te édes Szerelem?

Mutasd magad és jer velem.

Szívemet neked kitárom,

kedves szavaidat várom.

Most ölelj magadhoz édes,

szerelmünk mindenre képes:

okozhat gyönyörűséget,

túl is élhet szörnyűséget.

A hű szívnek nincs akadály,

nem szenved és semmi sem fáj.

A szerelem vak, nem lát mást:

csupán kedvese mosolyát.

Jöhet vihar, vagy jégeső,

lesújthat rám a Teremtő,

nem számít, ha szeretni hagy

Téged, ki már az enyém vagy.

Szívem még megdobban most is, ha valahol látlak,

nem tudlak feledni, él bennem a szerelem.

Titokban nézem az utakat és visszavárlak,

tudom, hogy benned is tombol még az érzelem.

Bezárom szobámat ne lássa senki a könnyem,

nem kell, hogy mindenki azt mondja bolond vagyok.

Bánom, hogy eldobtam magamtól mindent oly könnyen,

most pedig zokogva párnám közt itt sorvadok.

Fájdalmas szerelem lelkemet szaggatja széjjel,

nem tudok enni sem aludni régóta már.

Magánytól szenvedve ülök az ágyamon éjjel:

és arra gondolok, szíved újra visszavár...

Föltekert sátrak 2012-08-14 22:02:25

kedd 

 Volt keserüség,volt bonyodalom,

 Vesztettünk mindenhol,kevés gyönyör volt,

 Hadak sorban álltak,kaszaboltak,rögöt,

 Véresre mardostákk a sok kis örömöt.

 Becstelen emberek nagy sokassága,

 Morajlott ,s beleszúrt embertársaiba,

 A mozdony zakatolt ,nem akart indulni,

 És a kék egböl egy szines ,nagy sugar tört ki,

 Bolondos életek,zürzavaros sorsok,

 Bennünk van minden, kissé ravaszok,

 Kirtják mások szent,békés ünnepét

 Feltekerik sátruk,,s viszik a keresztjük

Ha én tenger lennékk ,

Fürödhetnél bennem,

Ha én szellő lennék,

Simogatnám tested,

Napot előhoznám,

Arany sugarával-

hajad simogatnám.

 Ha én kis hal volnék,

Csak érted úszkálnék,

Ha én korall volnék,

Csak érted csillognék,

Kezeidbe tennék ,

Sok-sok apró gyöngyöt,

S, ha arcod ragyogna 

Én csak boldog lennék. 

Ha én madár lennék,

Csak érted repülnék,

Szárnyaimmal  csak úgy -

körül fognám tested,

S nem hagynám senkinek,

Hogy elraboljon téged.-

nagyon messzire ,elrepüljön Véled.

Az én kutyám kész rémálom,

mintha én lennék az négy lábon:

a pofáját be nem fogja;

vajon kitől tanulhatta...

Német juhász, testes darab,

a séta vele csupa kaland.

Még nem sikerült eldöntenem:

én viszem őt, vagy ő engem...
Akkor vagyok jó nagy bajba,

ha velünk szembe jön egy kutya,

visszafogni alig tudom:

-Cézi! Vissza!- -kár ugatnom.

Otthon pedig, jajj, ne tudd meg:

kihordja a szőnyegeket,l

lassan mezítláb kell járnom,

csontnak nézi a papucsom.

A szigeti veszedelem,

hozzá képest béketerem.

A jótékony csönd

Betakar, mint puha takaró

A lélek is megpihen, s kinyílnak az álom kapui

Nem döngetik a valóság kemény rideg öklei

Idebent most jó, pihen a kint, a zord való

Álmodom

° ☾ ° 　¸. ● ¸ .　　★　° :.　☾
°☆ 　. * ● ¸ .　　　★　° :.　 .

Iszom, a szavaid, mozog a szád

Megrészegülök, pedig

Jobb lenne a józanság

Határain belül maradni

De, nem mindig sikerül nekem, s, ez bizony baj

mert jön  a kijózanodás, és jön, a

Néhány napon át rossz szájízt okozó macskajaj

Emlék-kút

Ülök csendben

Velem hallgatnak a csillagok.

Fényűk ragyog, lassan vezetnek.

Megállok, mint megfáradt ember

Gondolatban, csillagutakon

lépek tovább.

Látom a tejút fehér gyalogútját

Felveri léptem az emlék porát.

Finoman száll vissza az időben,

Mikor még régen a minden volt.

Vigyázok rá.

Őrzőm szívemben.

Kútjából gyakran merítek,

Hűs vize élteti szivem, fáj

hogy belepte léptem a pora.

Fáj, hogy elmúlt, lassan

kiszárad a kút!

Angyali képek

a szobám falán

csónakom úszik

a mosoly taván

Alszik a város,

szunnyad a zaj

rájuk az álom

fátylat takar

Hajnali fénnyel

tele reménnyel

ébred a lélek

mozdul a test

Múlt karjaiban

Mikor a múlt karjával átölel,

Fülembe súgja álmaimat,

Hallom még, s talán elképzelem,

De léptem rövid, elérni nem tudom azt.

Mikor a múlt már csak emlék,

Fülembe csendül egy hangulat,

Hallom még, szeretném újra átélni,

De ami elmúlt, örökre marad az.

Mikor az álom már nem előre repít,

Fülembe nem jut hívó hang,

Hallom a múltat, hagy elmerengni,

De szállni, jövőbe nézni csak néha hagy.

Nincsenek már nagyra törő álmok,

elég az amit az élet ad.

Most már, csupán nyugalomra vágyok,

életem saját kezemben van.

Hiába is vágytam gazdagságra,

csóró vagyok az is maradok.

Életemnek volt pár sorscsapása,

sorsom elöl rég nem szaladok.

Fiatalon mindent másképp láttam,

azt hittem, hogy enyém a világ,

mindig új erővel  nekivágtam,

nem tántorítottak a hibák.

Bánat után csalódások jöttek,

sírtam kicsit, és mentem tovább.

Szememből a könnyek tova tűntek,

fejemben rengeteg új terv állt.

Késő este lenn az alvilágban,

kocsmaasztal mellett félhomályban,

üldögél egy szöke hajú nő,

csapzottan és sírva álmot sző.

Eszébe jut szomorú nótája...

'az alvilágnak nincs romantikája,

az alvilágban nincsen szerelem'.

Nem is lehet benne érzelem.

Mert az aki elindul a lejtőn,

vissza onnan soha többé nem jön,

foglyul ejti hamis csillogás,

könnyű pénz és furcsa ragyogás.

Ez a nő a saját sorsa rabja,

élete felett sincsen hatalma,

hosszú évek óta eladja,

jó pénzért a helyi maffia.

Szeretem tavasszal a nyíló ibolyát,

örömmel hallgatom a fecskék ricsaját,

nézem az ágak közt bujkáló napsugárt,

az első rügyeket és a lombkoronát.

Tavaszi szél kering, patakon, rét felett,

nézem a víz színén lebegő levelet.

Csokorba szedem a mezei virágot,

melynek az illata betölti szobámat.

Hazafelé erdőn át vezet az utam,

némaság megtörik, ha gallyra lép lábam.

Madarak szállnak el riadtan felettem,

sietve lépkedek, vár rám a kedvesem.

Erdőből kiérve mégegyszer megállok,

"természet ölelj át, nyugalomra vágyok",

ledobom magamról, gondom és bánatom,

lelkemről lerázom, fájdalmas járomom.

Várlak, s fagyok, zölden-kéken

Nem üzensz már semmit nékem

Hervadt virág ajkamon a csók

Nem idéz már, többé lecsót

Nem érzem már zoknid szagát

Mind kimostam, nahát, nahát

Dezodorod polcon szárad

Hónod alján, vajh mi fárad

Lábujjad közt, van e csimasz

Lám itt hagytál, te kis pimasz

Nem becsülted, azt ki szeret

Visszajönnél, lehet, lehet

Kopogtatnál, nem eresztlek

Életemből kirekesztlek

Fagyjál te is zöldre-kékre

Más házánál lépj a fékre

Te legyél, ki gyorsan oson,

Én már más zokniját mosom

Zavar

Sötét fű és kéklő bokrok,

Zavaromban mit is mondok?

Kék a fű és zöld a bokor,

Narancsvirág élő csokor.

A kezembe veszem este,

Szerelmemet felkeresve.

Letérdelek elé esdve,

Legyél enyém még ma este!

A válaszát nem is várom,

Végigszánkázunk az ágyon.

Ölelkezünk reggelig,

Itt esszük a reggelit…

Ez jár a fejemben egy hete,

Illetve már három tele.

Elmémben lám itt a zavar

A széplány meg már mással kavar…

Tele vággyal rohantam feléd,

Szívem  hevesen vert,vérem lüktetett,

Nem tudtam ,hogyan, mit is mondjak Neked

Magadhoz vontál, s boldog voltam veled.

Tudom nem tart soká,nem vagy már szerelmes,

Tudom mással is ,csak mindig így viselkedsz,

Érzéseid tompák,szived nagyon csendes,

Csak magadnak élsz ,semmit sem veszítesz.

Nekem csak Te vagy  érzéseim vágya,

Nekem  csak te vagy boldogságom vára,

Nekem csak Te hozod azt a nagy szerelmet,

Amit én kívánok,amit én  szeretek.

Napkelte

Mikor a Nap kél,

szívünkben is kél új remény.

Gondok kínoznak,őrlődnek,

fojtják szívemet, s nem hagynak.

Minden nappal múlik,

elmúlik valami, s új nappal

ismét új gond, új remény jön.

Azért vagyunk mi emberek,

emberek itt a Földön, hogy

nehéz gondok között őrlődve,

mindig várva, mindig remélve,

menjünk útunkon végig előre.

Megkaptuk zsákunkat

mikor a Földre jöttünk ,

hordani kell, cipelni sorsunkat,

ha nehéz, ha megbotlunk is.

Fel kell állni, bízni a jövőben,

remélni szebb éltet, mi még hátra van.

Bágyadt holdfény fakó képet fest a tájra

Csak a pillanat marad a folyton változásban

Vágymadaraim lassan elrepülnek

Apró emlékmorzsákat még felcsipegetek

Életet adó fám ágai már töredeznek

Halk hangon a múltam visszaköszönget

Bűneim sebei már mind beheggedtek

Az ősz illatu hajnalok fájnak, gyötörnek

Komor fák csúcsa tartja az eget

A piros, kék a zöld már nem színesek

Az idő kése naponta kivág belőlem egy darabot

Már ölteném magamra a merev álarcot

Sima lett lepedőm, kihült takaróm

Ágyam mintha lenne a koporsóm

Mindennap egy kicsit meghalni akarok

Vágyom Ő utána, ki csillagként  ragyog

Jöjj fiatal korom rémképe,

jöjj te vén meghasonulás.

Tekintsd magad nálam vendégnek,

hisz a lét egy pillanat,semmi más.


Lásd-e rohanó világot,

az éveket,mellyek tova szálltak,

Letünt korok bús emlékek,

bölcsen,okítva rám találnak.


Sikítva ,könnyekkel távozik az élet,

maga mögött hagyva minden szépet.

illanó idő tova száll,

nem marad más,csak a csendes magány.

Zárt börtönében sajog a bánat

Vigaszra már nem találhat

Forró könnyek öntözgetik

Megtört szív ad otthont neki

 

Gonosz varázs, ami sújtja

Nem számít a jelen, s múltja

Megadóan tekint a jövőbe

Ez maradt meg neki örökre

 

Zárt börtönében figyel a bánat

Az utat régóta nem találja

A szeretet mely körbe vette

Elhagyta egy fagyos este

 

Gonosz varázs, ami sújtja

Nem maradt más csak a múltja

Minden hite odalett

Az életének vége lett

  Volt!?

Nincsen apám, nem is volt.

Így érzi örök-sajgó lelkem.

Nekem az élet nehéz volt,

De mindig, egyedül, csak előre mentem.

Nincsen apám, Ő nyugszik már,

Elfáradt, megpihent teste a földben.

Szívem és lelkem csak arra vár,

Érezzem, megtudjam egyszer a fényben.

 Nincsen apám, de éreztem szeretetét,

Mikor annyi év után végre jött haza.

Mikor annyi könnyes szem remélt,

Várta, epedve várta családja.

Nincsen apám, éreztem sok-sok évig,

Bezártam lelkem sötét magányba.

Tartsd meg a percet,

mert rövid az élet

Őrízd a szépet

Romlott a világ

Tisztítsd meg ruhád

Rejtsd el a szíved,

míg elvonul a vihar

Magadon dolgozz

Először te változz

és változik a világ

Örök törvény írja

ami rossz ma,

holnap fordul jóra

A fűzfa nem tehet róla

Sorvégeken mindig, ni-ni,

Ez a nagyon-nagyon ciki!

Juj, mennyi szép, nagy érzelem,

Csordul szívem, nincs védelem!

Csodás, hogy a lélek gazdag,

Ha ficánkol nem is hallgat!

Végül is ez dicséretes,

Jobb ez, mint a kísértetek!