Szép szomorú barna szemed

könnyben úszik, kezed remeg.

Hangod sóhaj, megremegek.

Szívem bánattal teli,

szemem könnyel teli,

szeretetem szép arcod simítja,

suttogásom hangod vígasztalja.

Szemeimmel szép szemeidbe nézek,

szívem bánattal teli, mert hiába remélek.

Szívem mégis örömben élhet,

mert örökké szeret titkon téged, amíg élek.

Élek.

Én : Lélek.

Remélek.

Istenem benned élek.

Félek.

Bár hiszek,

mégis a földön élek.

Földi létben,

itteni függőségben.

De feleszmélek.

Istenem! Csak Benned remélek!

Abban reménykedek:

Lélekként Örök életet

Isten Országában élhetek.

Őszi versek versenyének döntője:

******* benevezett versek ********

Vincze László: Ősszel

Lehulló, kifakult levelek köszöntenek,

Elvetik az élet-magot ismét az emberek.

Varjú károg a vetésen, s halni készül a berek.

Elszáll messzire a gólya és a fecske sereg.

Napok hossza rövidül, s jönnek a ’ber’-ek.

Domb alján kis falu, megannyi csöpp telek.

Utolsót fordul a néne, s befele őgyeleg,

Lopva még a vöröslő napkorongra mered.

        Aludni tér minden, és én a jövőt tervezem.

Mint halandó porszem

öltöttem immár testet

a világmindenségben,

s a földön élhetem meg

ajándékként Istentől

kapott minden percemet.

Hétköznapjaimban ez

lehet Reményem:

nem csupán önmagam

céljaiért létezhetek,

mások sorsa kell,

hogy érdekelje

személyemet!

Kell , hogy közelről

érintsen engemet!

Így érdekem nekem

is az legyen,

hogy mások sorsa

minél sikeresebb

fordulatot vegyen!

Kell , hogy figyeljem

és nézzem:

vajon merre

vezetik létüknek

fonalát?

Álmodom.

Szemem becsukom.

Szemhéjam erősen lezárom.

Várom.

Várom hogy csoda legyen látomásom.

Várom hogy a rémálom-valóság tovaszálljon,

s hogy csodatörténetté váljon

végre az én legbenső valóságom.

Ha ölelhetnélek magamhoz szorítva

a legnagyobb szeretettel beborítva

meleg őszi estén fordulnék vigaszra

hagynám az időt libbenjen tavaszba

ha ölelhetnélek forró szenvedéllyel

szerelmem túlcsorduló perzselő hevével

ölelnélek, ölelkeznék hosszasan veled

mint az összecsavarodó őszi levelek

vagy talán mégis a nagy szorítást hagynám

gyengéd karjaim közt ezer csókom adnám

majd csak ölelnélek újra, újra újra

a legnagyobb szeretettel beborítva.

Mikor eljön a kedves vasárnap

kis kezed csendesítve ajkamhoz ér

beleremegek szívem is megáll

úgy ömlik át rajtam a szenvedély

tested minden kicsiny sejtje reszket

mikor zöld ruháid kigombolom

őrülten fuldokolva szorítlak magamhoz

vér a szád- bimbóid csókolom

mikor eljön a kedves vasárnap

hevünk egymásért csillagokig ér

Isten mosolyog rajtunk magában

ő küldött minket a szerelemért

Lassan vége van az ősznek,

kitárt karú ágakkal állnak, 

szégyenlősen a fák.

Lombruhájuk sárgászöld színét, 

az ősz,

mély barnára festi át.

Már nem zizegnek,

De lassan 

földre hullva, 

meztelenül hagyva a fákat,

szégyenlősen ringanak az ágak.

Az ősz,

még egyszer 

vággyal ölelkezik,

velük táncol egy kéjes éjszakát.

Szellőjével megcsókolja testük,

végig simít minden hajlatot,

mielőtt messzire futna,

azt suttogja,

jövőre újra itt vagyok.

Néma gondolatok

 Zaklatott világban élünk.

Megfelelünk az elvárásoknak.

Rohanunk ész nélkül

vakon, mint vezetett ló.

Távvezérelt életünkben, az agyunk csak felveszi

az utasításokat és mélyen, nagyon mélyen

elássa a saját gondolatait.

Ám a forrás, mely a kemény kövekkel is elbír,

zubogva keresi az utat és végül,

csörgő patakként

megvalósítja önmagát.

Ilyen a gondolat!

Éled, buzog,

forr, éget,

utat tör!

De

némán,

mert

fél.

Lüktető ritmus

tá

tá

lám

lám

tá-ti-ti

tá-ti-ti

számolom

táncolom

tá-ti-ti-tá-tá

tá-ti-ti-tá-tá

tá-ti-ti-tá-tá

járom a táncot

fogom  a láncot

érzem a ritmust

tá-ti-ti

tá-ti-ti

szédülök

leülök

tá

tá

én

már…

Levegőt veszek:

azaz egy mélyet lélegzek.

Sóhajtok végre egyet:

fejembe tétova gondolat hogyan tévedhetett?

Elmélkedem.

S töröm pici fejemet:

ha nem veszek  több levegőt,

mert elfogyott hirtelen ,

nos , akkor vajon mi lesz velem?

Hova téved majd lelkem oly hirtelen?

Vagy talán  ekkor találom majd meg végleg helyemet?

Mivel elvesztettem elmélkedésem végső fonalát,

bezárom hát végleg versikém utolsó sorát.

Maradjon meg hát végső reményem:

 míg lélegzetet vehetek

e földön, addig biztos lehetek benne,

hogy e pillanatban még nyugodtan élhetem

szerény körülmények közötti, ám földi  életem.

Időtlen furcsa est

Eget nap vére fest

Felhőfutást szelest

Költő ma írni rest

Arcod, mint angyali virág

kicsiny füleid szirmai annak

ajkaid,mint porzó és bibe

nektárnedvvel összetapadnak

orrocskád a jel és szemeid

tavaszi mézelő -ragyog

pompázom még egy lassú kört,

most ha már itt vagyok

nyakacskád mint ékszertartó

szárba nőtt testen ül

hajad,mint pihe pára-párna

szépeskedik felül

színednek minden szivárványa

ékes magvetőt keres

tudatom:én Don Kolibri vagyok

és senki mást ne szeress!

Mikor a dombok felett felkelt a nap

szobám ablakából épp megláttalak

már tudtam, hogy szeretni foglak nagyon

aztán megszülettünk a domboldalon

mikor hajadon megcsillant a fény

tudtam, isten küldött, hogy jöjj elém

egyszeri volt és örökös pillanat

kezed köldökzsinór és élet a szavad

Csak nézem a szád mohón epedve legbelül

keserédes sóhajjal a szívem körül

csak nézem, közben vérem agyamban úgy dobog

míg melletted mint néma elballagok

csak nézem a szemed, de gondosan kerül

nem lát meg, máshol kutat idegenül

csak nézem, közben ajkunk egymásra tapad,

míg kettőnk közt képzeletem áthalad

csak nézem a szád újra észrevétlenül

félve, hogy szememnek ellenszegül

csak nézem s már érzem, hogy összeroskadok

ha nem tudatom veled, hogy szerelmes vagyok

szeretem a békét, mi a szívedben ül

a zenét, mi ajkadon búgva hegedül

szemed, ha rebben, vagy elszenderül

a szelet is ha fúj szép tested körül

szeretem a rád hulló hópelyheket

lábnyomod a hóban, ha ráléphetek

szeretem minden gondolatod

az egész világot, mert befogadott

szeretem ahogy főzöd a teát

szeretem mások boldog mosolyát

mikor kedvesen mondasz nekik valamit

mikor benned vidám ember lakik

szeretem, ahogy megértesz másokat

hogy nyugodt erőd rájuk is átragad

szeretem benned nehéz életed

szeretem a sorsod, mely hozzám vezet

szemed most fekete végre rám tekint

arcod is követi óhajom szerint

te is rám gondoltál köben -talán

vadgalamb pár éje zöld tavaszi fán

Fogvacogtató hidegben

lehullott utolsó őszi levél zizzen,

Felélénkült téli szél

csupasz faágakat kedve

szerint játékosan ujja köré teker.

Tél közeleg:érzem.

Szívem megdermed

e jégveremben.

Nincs szeretet,

nincs szerelem,

s nincs olyan ki viszont szeressen...

Nincs szeretet már e jégteremben.

Megfagyott , s halott a szeretet,

csupasz jégcsapok hálózzák be

puszta jégszívemet.

Megfagyott az élet...

Halandó, nincs már Reményed?

Napjaid , lám e sivár pusztaságban éled!

Télapó, jöjj el!

Télidőben,

félidőben,

télben, jégben,

Télapó jöjj el!

Ázva, fázva,

beöltözve  nagykabátba,

bekecsben és nagy bundában,

megjelenik Mikulás Bátya.

A gyerekek mind szeretik,

ha megjelenik, körbeveszik

Körbeállják, megcsodálják,

Mikulás Bát és a szánját.

Várja minden jó , s rosszaság,

hogy Mikulástól ajándékát

minden gyermek végre megkapja,

a falunak apraja , s nagyja...

Ki jó gyerek,  az kiscsizmába

rejtve kapja ajándékát,

ki rossz , az nagy csokor virgácsba

kötve kapja Télapónak adományát."

Télen-nyáron mindig várom

Mikulásom,ajándékom."

Ezt énekeli minden gyermek.

Anyukámnak / Mikor elmentél…

Mikor elmentél, úgy éreztem,
ez ki sem bírható.
Annyira fájt a hiányod,
el nem mondható.
Azóta eltelt két év,
Az idő hogy szalad.
Talán már szűnik a fájdalom,
nyugalmat találok, vigaszt.
Időnként még álmodom veled.
s velem vagy mint rég.
Aztán felébredek, és rájövök.,
ez már csak egy álomkép.
Most már tudom, menned kellett,
csak az fáj, miért így?
Szívszorongató volt látni,
a szenvedésed, és a kínt.
Nem panaszkodtál sosem.

mikor az este lámpásokat gyújt
a pirkadattal az éjjel elcsitul
mikor a hajnal arcodra simul
mosolyodtól a nap is elpirul

én ott leszek veled,
s úgy, mint most
fogom a kezed

mikor a lelkedben a szerelem hegedül
s a bódító gyönyörben elmerül
mikor gyermekmosolyért remeg a szíved
s óhajod nem hallja senki fent

én ott leszek veled,
s úgy, mint most
fogom a kezed

mikor fáradtan este mellém lerogysz,
de azért még némán reám mosolyogsz
mikor nem mondod soha azt nekem
hogy eltékozoltam az életed

én ott leszek veled,
s úgy, mint most
fogom a kezed

mikor a boldog órák már
üveggyönggyé zsugorodnak
majd ezek újra, s újra halványan kigyúlnak
mikor a gyermekünk lesz több,
mint az egész életünk

én ott leszek veled,
s úgy, mint most
fogom a kezed

mikor a hajunkat már
csak a holdfény festi át
s a zúgó őszi szél
nem hoz romantikát

mikor egy néma perc
lesz örökké való
utolsó sóhajod
számomra útravaló

mikor a szép emlékek is
csak a szívemet marják
mikor az illatok, virágok
tested betakarják

én ott leszek veled,
s úgy, mint most
fogom a kezed

Zsefy Zsanett

Vincze László

Újra itt a Télapó

.

Már megint itt van december,
A hidegétől fázik az ember.
Rossz, rossz, rossz itt minden,
Ordítanák, de már hangom sincsen.
Süvít és hordja  a havat a fergeteg,
A Télapó dolga ilyenkor rengeteg.
Nagy zsákját két krampusz cipeli,

Megvan a dolguk egészen reggelig.
Álmatlanul forgolódik a sok gyerek,
Régóta várják „a cipőmben vajon mit lelek?”
Imádkoznak egyet még elalvás előtt,
Aztán másnap nagy öröm lesz, már délelőtt…

Az év utolsó hónapja,esik a hó

Megérkezett Télapó, az ablakon

Betekint,és látja mennyire várja

A sok kisgyermek,és ahogy meglátja

Ujjongva kiálltja,  itt a Télapó megint

A gyermekek barátja, a zsákjában

Sok finom alma, dió, mogyoró még

Sok ajándékkal, is megrakva,lesz mit

Tenni az ablakba,az ajándékot

Megköszönve elsiet,mert várja sok

Kis barátja,aki még azt is megsugja

Mit kér a jézsukától,karácsonyra

A Télapó mosolyog rajta,mert ha

Rajta múlna,minden gyermek boldog

Volna, de nem csak erre a napra .

M.Mária

Vincze László

Levél a Mikulásnak

.

Bakancsomat és csizmámat tettem ki az ablakba,
Aztán vártam, mint a jó gyerek itt Hatvanban.
Kívánságom felsoroltam,  elvitte a posta,
Kesergek, hisz mindennek te vagy ám az oka!
Nem értem én, miért tetted ezt velem?
És azt hiszem, ezt már le nem nyelem.

Szaloncukrot, diót és a mogyorót utálom,
Zacskóban rakva, pedig csak ezt találom!
Engedtessék meg nekem, hogy kikeljek,
Nem érdekel az sem, ha kinevetnek.
Télapó te túlságosan idős vagy,
Elküldelek öregségi nyugdíjba.

Angyal-Tánc

Az óra éjfélt ütött,
Az éj mindent lehűtött,
Leszállt a csend, a sötét,
Mely árnyakat fon köréd.

Valami utadba áll!
Csak nem?! Halvány fénysugár?
Sötétségből ragyogás?
Angyal fénye? Látomás?

Egyetlen percet várj még,
Hidd el ez nem csak árnyék!
Végre! Ez az mire vársz,
Nem lehet más: Angyal-Tánc.

Cikázó fény, ragyogás,
Véget nem érő varázs.
Táncolva nyújtanak kezet,
Szikrázó fényük vezet!

Vincze László

.

Csoda

.

Erszénye van a kengurunak,
Rontás rajta, mert nincs pénze.
Babája van a kislánynak,
Ám nincsen annak élte.
Rózsája van a kertemnek,
Nefelejcs el soha, kérlek!
Életemnek célja te vagy,

Be szeretlek, mégis félek.
Egyedül, ha ébredek,
Reggelim egy darab béles.
Kerek perec nem kell soha,
Eszem inkább mákos rétest.
Sose mondtad, „szeretlek”,

Templomba az oltár elé vezetlek.
Így lesz bizony, vagy nem?
Magam vagyok szentem.
Egy csak mi biztos, a Télapó!
Azonban az nem, hogy az idén is lesz hó.

Éjjel,
vak sötétségben
egy vakond keresi vakon
helyét, vakbuzgón menetelvén
túr egy újabb kupacot, eledelt keresvén,
s így találja meg vacsorára való eledelét.

Éli világát,
sötét éjen veri fel sátrát,
vaksötétben keresi helyét,
apró szemeivel pásztázza az éjt.
Így keresi eledelét,
majd tele bendővel
megnyugodva végre két kupac között
megpihen , majd lesben heverve várja,
hogy más fajú éjjeli társa
elétoppanjon, s ő, a Vakond
Úr, reá végleg lecsaphasson.

Így tengeti életét a vaksötétben
lakó vakond.

Csoda

Csillogó csillagpor száll az égen,

Mejött Télapó,kire vártunk már régen.

Hófehér ruhába öltözött tájon,

Keresi a helyet,szánjával hova szálljon.

Szarvasai vidáman ficánkolnak a hóban,

Tudják ma sok gyermeknek lesz része jóban.

Kiscsizmácskák elfoglalták helyüket,

Gyermekek álmodozva kulcsolják össze kezüket.

Arcuk kipirul,tekintetükben fény gyúl,

S szemeikből boldogság könnycseppje lágyan kigurul.

Ugye ismered te is ezt a mámorító érzést,

Ne enged ki szívedből,a csodába újra vegyél részt.

( Vers a polgárháborúkban, háborúkban vétlen, szenvedő gyerekekért)

Vér és hamu lassan száll le, s a szív csak nem csitul.
Mély kék fátylán, éjféltájt már a Hold elővonul,
Könnyes ágyán, felhőpárnán villám járja át,
Sajgó vállát meg-megrántván kúszik, megy tovább.

Milliárdnyi csillag között aranyló fényözön:
Csillámporos égboltra fest csóvát egy üstökös.
Megtört fényű holdsugárra gyermekszem tapad,
Nem fogja fel, nem érti meg a vér miért reá ragad?

http://bbfoto.freeblog.hu/


hol kerék sikít a levegőbe
füstjének aszfalt a temetője
borostás nyomor kér
régen nincs falat kenyért
hideglelős álmát
sem viszi el a szél
torkán is bennrekedt
a kimondhatatlan
szenvedés

lenézel rá
átlépsz fölötte
míg ücsörög pokrócán
fagyott szívekbe
meleget lopni
neked kéne!
ő ezt a
napot épp hogy
megérte


valamit mi is tehetnénk érte

/Zsefy Zsanett/

Mikulás bácsi, Te kedves!
Gyerekszemek téged lesnek.
Ne csatangolj össze-vissza,
nálunk már kint a kiscsizma!

Rakd hát tele minden jóval,
csokival és mogyoróval!
Kis krampusz is lehet benne,
majd elmegy a fényes kedve...

Lehet sok-sok narancs, dió,
apró játék, most az is jó!
Mesekönyvbe rajzolt álom,
hadd legyen a jó barátom!

Vincze László

Száncsengő

Süvít a
Zordon fagyos szél,
Elbújik mindenki, ki él.
Meleg kandalló
Egy kis szobában,
Néne, apó, és a kis unokája.
Didergő fák az út mellett,
Ej, valakinek integetnek.
Idehallik a csengőszó,

Álmatag esten, mindenütt hó.
Gímszarvasok húznak egy szánt,
Nemez csizma, piros szőrmekabát.
Eljött ide a faluvégre is a Télapó,
Szeretettel fogadja a kis Palkó.

Köszönet,mindenért..

V életlen műve ez,hogy most

I tt írom-e sorokat...?!

N em zártam kalodába még,

C sodás gondolatokat.

Z avarom,nem leplezem,hisz

E gy vagyok a sok közül,

L elkem mélyéből tisztelgek,

Á lszemérem nélkül itt ,

S óvárgóan,esetlenül.

Z öngedményem...válasz a

L eírt csodás versedért,hisz

Ó riás vagy!...Ki tanít!....

                         KÖSZÖNET MINDENÉRT...!

Vincze László

       Télapó ünnepén...

 Kormos éjjen, setét égen,
 Oson halkan, szépen lassan.
 Sóhajt, s óhajt:
 Ideje dolgozni, lyukakat foltozni!
 Nagyok, s kicsik számítnak rám,
 Álmuk, vágyuk, lészen vidám.
 Nem várhatnak itt az idő.
 Érkezik egy újesztendő.

 Mikulásnak feladata,
 Aki jó volt; jutalmat kap.
 De bezzeg,
 Az a másik,
 Irgum-burgum, rosszcsont

 Krampusz adja a virgácsot,
 Akármit is vár itt!
 Télapó, a jó kis öreg,
 Alva éri a jó gyerekeket.

Vincze László

A várva várt Mikulás

Kívánságom semmi más:
Nézni közelről a Mikulást.
Izgul mindenki az ajándékért,
Zengő-bongó kis játékért.
Nekem nem kell tőle semmi,
Elég, ha láthatom; csak ennyi!
Ragyognak fent a csillagok,
Nézem-bámulom az ablakon.
Érkezik-e, jön-e már?

Bizonyára (remélem) rám talál!

Szellő játszik most egy hópihével,
Zúzmara festi szép fehérre a fákat.
Izgalom bent, kint ünnep üli a tájat,
Letér most útjáról egy fényes csillag,
Vakítón egyre közelít, – szívem riad…
Izgalmas estem jutalmát kapom,
Az égi csillag, szánkó és Télapó ül a bakon.

abbcenter.com/_up/senga_lelke/Mikor_elalszom._1doc.mp3

Az éj hercege

Átölelt a szürkület,

mire észre vettem,

lassan része lettem,

szürkesége hímporába, 

én is bele vesztem.

Nem bántott, sőt kérlelt,

adtam fényemet,

bőröm rózsaszín szavát,

de kérlelő vágyában,

nem leltem hazát.

Fekete palástjába bújva,

betakart vele,

újjá született életében,

énekével ringatott,

az éj hercege.

Vincze László

TÉLAPÓ

Bekopog! – Ki kopog?
Ugye van itt gyerek, ki jó?
Golyó, golyó színes golyó?
Yo-jó is van és csudi-jó!
Ideteszem a csizmába, halihó!

A Télapó lát rosszat és jót,
Nem kedveli a hamist, s csalót.
Nagy öröme, ha adhat zakót.
Aztán, viszlát! Ja, és ad egy aranydiót.

Vincze lászló

Egy téli nap

.

Süvít a szél künn a fagyos fákon,
Zárva szobám, én nem fázom.
A lámpafény, és sok ákom-bákom,
Beleírom, hogy mi a kívánságom:
Óperencián túlról, ha jössz,

Tedd meg, hogy meleget sugárzol ránk!
Ünnepnapodon kedves Télapó.
Nagy és fagyos bár künn a téli hó,
De te békét és szeretetet hozol,
E kis családban is a béke honol.

Vincze László

Jön a Mikulás

Pili-pala jön egy krampusz,
A nyelve hosszú, mint a bambusz.
Lifitty-lefetty macskát játszik,
Legurul ő a garázsig.
Óriási izgalom!

Gazdag-madzag a zsák száján,
Yardnyi hosszú szakálla,
Öregecske-bácsika batárba’.
Ránézek, hisz ő a Mikulás
Gallérja prém, ennél szebbet sose láss!
Yachtja kopott-ütött szánkó,
Illeg-billeg, szikrázik alatta a hó.

Vincze László

Télapó

Susnyából egy kéve,
Zsákjába beletéve.
Azt hiszem, hogy ezt én kapom.
Bámészkodom lopva az ablakon,
Óh, valaki oson a havon…

Ragyog csizmám kifényezve,
Ide vele! Mind mi jó!
Télapó! Télapó!
A csomagban csupa jó!

A csípős éji szellő

átszaladt az úton,

táncoló pihék közt, 

túl van a tejúton.

Találkozott már is

a rénszarvas szánnal,

bakján Télapóval, és

sok szép csomagjával.

-Hahóóó.. fürge szellő

elfújod a havat?

Ha megvárom a tavaszt,

úszhatom a tavat!

El hát suttogja a szellő,

hisz Télapó az első!

Lapátom azt nem találom,

de elfújom, garantálom.

Máris szabad a pálya,

csilingel a szánja,

megérkezik majd estére,

minden gyerek örömére.

Olvastam valahol, hogy a hamvakból préseléssel "gyémánt"követ
készítenek, amit gyűrűben lehet viselni,.......

http://abbcenter.com/_up/senga_lelke/akovarazs.mp3   

/ hangos vers/

Háttérzene: Fekete András / ryncaise

Mikor gyenge testem lelketlen maradt, 

tűz emésztette, 

míg finom porából, 

préselt gyémántként viselős lehetett. 

Palotám gyűrűd ormára téve, 

ujjadra húztál, 

még mindig csodáltál. 

Érezlek, 

mint szomjazó föld az éltető esőt, 

hallom hangod kristályok között, 

s ha a téli szél végig söpör a téren, 

tested melege védi fényem. 

Ha itt az éjfél, 

bűvös lesz az éjszaka, 

varázslatok tűzében ég, 

vágyad tüze gyullad meg bennem, 

és már táncolok a tenyeredben. 

Mire csókod elérne, 

már égek, 

hozzád bújok, 

szemedbe nézek, 

szivárvány ágyon tiéd a testem, 

ringat a vágyad egyre hevesebben. 

Minden nap első órája tied, 

amíg emlékszel reám, 

gyűrőd gyémánt várában várom, 

a varázslatos éjszakát.

Vincze László

Télapó

Babaházban játszottam épp,
Amikor kettészakadt a kép.
Zuhant egy könyv a fejemre,
Sajtot raktam épp a kredencre.
Óh, jaj!!!

  Édesanyám odajött,
"Valami bajod lött?"
„Aha..”

Azt hiszem, csak ennyit mondtam,
Nem tudta, hogy csak hazudtam.
Deres jégvirágon át megláttam a Mikulást.
Ragyogott a fényes szán,
Ettől ijedtem meg ám!
A krampusz tán rám talál?!

Vincze László

Úgy gondoltam minden versenyzőt megtisztelek,

egy a nevével jelézett verssel: (grádics = lépcső)

Ó, vén Mikulás !

Pityókás a Télapó,
Azt hiszi, hogy itt a hó.
Leesett, bár csak ő.
Laminált padlója kő!
Aj! Baj!
Gurgulázik, öblöget,
Iszogat és böföget.

Fehér szakáll, kopott csizma,
Elakadt tegnap a grádicsba’.
Rettenetes a haragja
Elkeríti: „piros alma!”
Nem lesz többé más csak zöld,
Cipekednem így is köll…

                                      MIKULÁSKA, ÖREG BÁCSI!

                                      Mikuláska, öreg bácsi,

                                      Hosszú szakálát teszi-veszi,

                                      Zsákját pedig ugy emeli,

                                      Minden jóval teli,teli,

                                      Gyerekek ugy várják,

                                      Tárják ajtajukat,

                                      Tisztogatják cipőjüket,

                                      Várják a kis csomagokat.

Csilingelő szánnal,megérkezett

Télapó,vele sok kis manó az

Ablakban szépen sorba kirakva

Cipő, és a csizma,ha a Télapó az

Ablakon benéz,és látja, hogy várja

A gazdája,sok kis gyermek újjongva

Kiáltja,megérkezett Télapó,

A gyermekek barátja,zsákjában

Sok -sok jó,alma dió,mogyoró a sok

Ajándékot vidáman szétosztotta,

Örömkönnyek,csillognak a szemekben,

Vidáman búcsút intenek,a Télapónak

Mert még,sok gyermek várja, mi van

A Télapó zsákjába,és csilingelve

Mint a mesébe, felszállnaka fellegekbe.

Szeretlek téged.
Érzed -e , tényleg?
Végtelen érzés,
ettől szenvedek.

Szeretlek téged.
Így marad végleg?
Az egyetlen vagy,
kit így szerethetek.

Szeretni így mást,
ölelni egymást,
fenomenális élmény,
csodás lehet...

Múlt és jövő.

Múlt és jövő, folyton keressük.
Honnan s merre tart utunk.
De a múltat fürkészve,
S a jövő bizonytalansága felé.
Nem veszíthetjük el önmagunk?
Fontosak a gyökereink.
Mégis a ma élménye fontosabb.
Tegnap még voltunk.
Holnap nembiztos, hogy leszünk.
Akkor hova is vész a pillanat?
Minden nap csak egy napot élj.
Mindig éppen azt, amiben vagy.
Boldogságban, békességben.
Hisz az élet, nagy ajándék
S te a része vagy.
Ha így éled meg, boldogan.

Fáj a hátam,
nincsen lázam,
áztam, fáztam
eső mosott,
jól megáztam.

Fáj a torkom.
Panaszkodom.
Alig látok,
melegre vágyok.

Forró teára,
meleg kabátra,
meleg otthonra,
milyen jó volna...

Takaros hajlékom,
csupán vágyálom,
mivel nincs házikóm,
az utcán lakom.

Szomorú életem,
s így tengetem

én gyönge lételem.

Már nem fáj semmim,
s nem  is világít
többé rám a komor Hold
hideg nyirkos éjjeleken.....

Számíthatsz rám végleg,

 mivel a barátom vagy tényleg,

ha életem jobbra fordulna,

s a szerencsekerék jobb utat mutatna,

te vagy az első, kinek jótékonykodásom

esetleg felmutatom, mint igaz kincset,

s nincs semmi, s nincs senki sem,

mely tényező engem rávihetne,

arra a botorságra,

hogy  barátságunkat elfeledjem.

Mert az életben mindig melletted a helyem,

így érzem, s ezt az utat követem.

Ha kérnél valamit,

nem lehet olyan,

hogy én azt neked megtagadjam!

Két szép szemedbe nézek,

s egy mély titkot remélek,

mely tudatalattim

mélyén ott lapul

valahol, elrejtve

teljes egészében,

mint kertem mélyén a lapu.

S mely titkot

szívem minden

dobbanásában visszhangzik,

míg közös lángunk,

mely ugyan baráti,

ki nem alszik.

Barátként szeretlek , érzem,

s bár csupán jó barátom

vagy te nékem,

számomra ez a világon

a legnagyobb érdem,

melyet nekünk Isten megengedett.

Tőle számodra csak a jót

és a szépet kérem,

s ez lehet egyetlen

titkos reményem,

hogy mit számodra Tőle

kérek, azt teljesíti teljes

egészében, s végleg.

Nincs holnap,

nincs remény,

csak nyomor van

a reménytelenség egén.

Szomorú a ma,

nincs semmilyen fejlemény....

Mivel a tegnap is holt,

ezért a ma néma,

s a holnap csupán idea

marad, míg a nap az égen

önfeledten halad....

Nyirkos tél hideg éjjelén

marad a reménytelenség

komor hold képében

mindannyiunk egén.

A fejlődésben régóta nincs

már pozitív esemény.

Marad a ma a múlttal karöltve,

s így toporog az emberiség

időben és térben

egy helyben

az erkölcs terepén...

Megint megmutathatjátok mi rejlik bennetek:)) Az új verseny témája: MIKULÁS :))

Nevezni most csak 1 saját verset lehet mindenkinek!!!! A vers hosszát is szabályozom: maximum 20 verssorból állhat. A nevezést 2009. november 28.-án 20 órakor lezárom!!!

A nevezni kívánt verseteket ehhez a blogbejegyzéshez tehetitek be. Csak az ide betett verset fogadom el nevezésre!

Most azon is szigorítok a fejlődésünk érdekében, hogy csak a MIKULÁS-ról (Télapóról) szólhat a nevezett vers.

Hajnal.

Szeretem a hajnalokat
A csend körbe ölel.
Egyedül vagyok, és még sem.
A képzeletem repít el.
Messzi tájakon járok.
Oly messze, és mégis kézzel fogható.
Meseország határán?
A valósága mégis megkapó.
Hisz otthonom az egész univerzum,
S bár létem benne oly apró, rövid.
Mégis milliónyi csoda vár rám.
A lelkem szabad, s a magasba röpít.
Látom az emberek mosolyát,
Hallom a kacagásukat.
De bánat, és nyomor is részesünk.
Túl sok még a könnyes arc.

Hajléktalan bluse


Fáj a hátam,
nincsen lázam,
áztam, fáztam
eső mosott,
jól megáztam.
Fáj a torkom.
Panaszkodom.
Alig látok,
melegre vágyok.
Forró teára,
meleg kabátra,
meleg otthonra,
milyen jó volna...
Takaros hajlékom,
csupán vágyálom,
mivel nincs házikóm,
az utcán lakom.
Szomorú életem,
s így tengetem

én gyönge lételem.
rövidke létemet.
Már nem fáj semmim,
s nem  is világít
többé rám a komor Hold
hideg nyirkos éjjeleken.....

ÉLET-út...

Részvét egy ismerős szárnyalása és bukása alapján!

Élt egy orvos-diplomata,

nemrégen még jól ment sora.

Körbeutazta a világunk,

Kijelölte,járható utunk!

Orvosként a hormonrendszert kutatta,

művébe,minden pénzét belerakta.

Támogatás nincs,de van konkurens!

Kutatónk tortúrája "Precedens"...!

Jól fizettt munka a "Politika"-?...

Doktorunk nagy hirtelen átnyergelt oda!

Tervében a bökkenő,már csak egy,

Elfeledte:Lassan nyugdíjjba megy!

Jó és rossz

SáTáN és ISTeN

Fekete és fehér, a rossz és a jó

Időtlen-idők óta csatázik

Lehet, néha úgy látszik

Odalesz a jó és győz a gonosz

Tűz fényét adja mégis a fekete szén

Együvé tartozik a két őselem

A harc is köztük, csak hiedelem.

Fény és árnyék. Most éppen melyik oldal Mi hozzád tartozik? Ellenségünk a sötét S úgy gondoljuk, csak a fény boldogít? Honnan is tudhatnánk, mi a világosság? Ha nem ismerjük a sötét oldalunk. Áldásért miért is könyörgünk? Ha hazug, és rideg minden szavunk. Szeresd hát először is önmagad! Fény és árnyék benned együtt él. S ha ezt el tudod fogadni. Az örök áldás, Hidd el. A tiéd lesz, és kéretlenül is elér. 2009.10.12. Korin

Fény és árnyék.

Egy kis irónia...

Előkerült Mek Elek,a frissdiplomás politológus...

Híres-neves Mek Elek az ezermester,távollétében politológiából szerzett diplomájával kezében,előkerült a homályból,és a következő hirdetést adta fel.

Gyertek emberek országunk házához,takarítókat keresek a felforduláshoz!Nem kell szerszám,elég az ész s a két kéz ,kifordítunk,befordítunk,a kuplerájból,katonás rendet rakunk.Átrendezünk,selejtezünk,ülésrendet átszervezünk.

Azok jelentkezését várom,kiknek nincs mit veszteniük ezen a világon!

Művészetemet

művészlelkemmel

hirdetem.

Életem lett művészetem.

Mindaz, ahogy létem megélhetem,

ez az mit élvezek.

Szeretem az életet.

Abban remélek:

Egykor életművésszé lehetek.

Credo

Élek.
Félek.
Nem remélek.

Hiába élek?
Rövid élet.
Mi lesz tényleg?

Ha remélek,
s úgy élek,
akkor nem félek.

Hiszek:
 egy Istent
Ismerek.

Isten ítélő,
nem leszek már félő,
sem haláltól rettegő.

Mert úgy élek,
ahogy hiszek,
s reménykedek:

Én Istenem!
Egyetlenem!
Veled leszek....

Emlékképek


Emlékképek peregnek le hirtelen fejemben.,
mikor behunyom szemem, s önfeledten
keresgélek az engem ért élményekben.
Kellemes és kellemetlen emlékek ezek,
melyeket láncra fűzve lassan összszedegetek,
s melyek egyenként kerek egészeket jelentenek,
s egymás után pörögnek emlékezetemben.
Mint ahogy  a homok  a homokórában gyorsan lepereg ,
úgy kergetik fejemben egymást az engem ért  élmények...
Szép és rút, ezek ellentétek,
tézis , s antitézis
adnak kerek egészet.

Szeretem az őszi színeket de,

Az ősz mindig az elmúlásra

Emlékeztet,kopaszak lesznek

A fák,jönnek a sötét fellegek

A nap is ritkábban süt már

Az eső egész nap esik,csak esik

Az állatok is keresik vackukat,

Hol alusszák át téli álmukat,

Viharos hideg szél egyre

Csak fúj,átfújja a házakat,

Fákat, és bokrokat,hideg

Van mindenki fázik, jó a lakás

Melege,pattog a tűz a kályhában

Gyermek korom szép emléke

Jut eszembe,az esti alma és

Gesztenye illata,a ház tele

Volt vele,az igazi otthon illata, és

Melege, rég volt de szép volt.

Bár nem ismerlek,

s talán hangod kedves lehet,

s nem is remélek már sosem

egyetlen találkozót sem veled,

s nem tudhatom : milyen a természeted,

egyetlen dolgot megígérhetek:

míg élek,minden percben

rövid fohászt mondok érted.

Bár haragosan szólnak rólad a tegnapi emlékképek,

azért lehet hogy mégis meg tudok bocsájtani Néked

.s ezt teszem, hogy Isten óvjon tényleg, amíg élek,

s amíg szived dobog, mindig vigyázzon Rád a Szentlélek.

Így őrizz rólam egy röpke emléket,

s dédelgesd kebeleden a reményed:

Rita míg él, egész életét,

minden egyes percét

Zoltán felajánlja minden nap Istennek Érted,

acélból,hogy Isten óvjon Téged,

s azt, kit legjobban szeretsz

őrizze meg örökre csakis Néked.

Nagyon fáj belül valami

Csendben szenvedek mert

Nagyon megbántottál,de

Megérdemlem,miért nem

Szóltam,inkább mérgemben

Elrohantam, és csak futottam,

Nem tudom merre, és meddig,

De mire észbe kaptam,

Körülnéztem,nem tudom hova

Kerültem,nem gondoltam a

Bajt ,még ezzel is tetéztem,

Eltévedtem,nem találtam

Az útat visszafelé, hiába

Kerestem,nem tudom

Meddig, és hova, rohantam

Nem néztem vissza csak

Előre,de most úgy döntöttem

Hogy eltünök egy kis időre,

Eltüntem a végtelen időben.

M.Katalin vagyok,s azért adtam blogomnak ezt a címet,mert minden versem kötődik valamilyen átélt érzéshez,ami életem során,így-úgy megtalált!

Az érzelmek szigete,belőlem egy-egy darab,amit megosztok veletek!

Szójáték az egy-el...

Egy.Kimondva piciny rész,szinte semmitmondó.

Egy.Olvasva,lehet vágy,nyomaték-szívbemarkoló-!

Egy?Kérdés,mire sokféle válasz adatik,

"Egy"-Mindentmondó annak akire vonatkozik-!

Ez az egy,ami mindent megmagyaráz

Halkan ülök a csendben

Csak a gondolataim játszanak.

Leírnám ami bánt, s mi jó,

De túl sok a szó, a gondolat.

Hogyan mondhatnám el az érzést,

Mi bennem él, s mi én vagyok?

Néha úgy érzem kevés a szó,

hogy megmutassa a lelkem.

S végre lásd, hogy ki vagyok.

2009.10.12. Korin

Gyertyalét




Csendes éjen,
vaksötétben,
temetőben,
pislákol fényem.

Gyertyatestem
viaszból lettem,
addig égek,
míg remélek.

Pislákolok,
 megmaradok,
 kormos kanócom
megmutatom.

Csendes éjen
vaksötétben
egyke fényem
így  sugárzok.

Tövig égek,
édes élet,
Isten véled,
nem remélek.


Gyenge fényem
elveszítem
temetőben
vaksötétben.

Nyirkos éjen
ha kialszom,
 megvakulok,
majd meghalok.

Meghalok,
de meg nem bánom,
mint az álom,
elillanok...

Karácsony : kívánság.

Karácsony: vágyálom.

Karácsonyra vágyom.

Minden éjjel,

minden nappal,

egész évben

télen nyáron

mindig várom,

s ünnepre vágyom.

Arra várok,

arra vágyok:

legyen Karácsony,

s jöjjön Mikulásom,

legyen ajándékom,

vagy virgácsom!

Télen nyárra,

nyáron télre,

ősszel tavaszra,

téli napsütésre,

szóval mindig másra,

újra vágyom,

s minden évben

azt kívánom:

ne legyen csupán álom,

ám valósággá váljon

minden mire

egész évben,

mindhiába vágyom!

Most gyertyát gyújtok csak Neked

- Bár tudom, hogy azt mondanád

Nem kell a sok  csecse-becse

Csillagok közt keress engem

Szíved mélyén meg is lelhetsz

Vitatkozom kicsit Veled

Gyertya fénynél emlékezem

Magam vagyok és a csendem

 Kérdeznélek, de nem felelsz

Gyertyát gyújtok elmélkedem

Milyen szép volt minden percem

Mosolyod a gyertya fénye,

a melege szereteted

Nem háborog most a szívem

Igazad van megleltelek

Millió csillag szikrát gyújt az égen,
Halottak napjára fényt hoznak élőkre
Ezernyi gyertyaláng világít a Földön,
imádkozunk némán lelkek üdvéért.
Uram! adj nekik békét az örök mezőkön,
testük - bár porrá lett - szívünkben örök élők

Lesz még nyár!

Búcsúzik a nyár, holnap már más vidéken jár,

Csicsergő fecskék hadával messze tovaszáll.

Utolsó pillantása a tó vizén csillan,

Gyengéd ölelése a nádason átsuhan.

Utolsó nyári szellő simítja a fákat,

S csak reméli, hogy mindent újra viszontláthat.

De lesz- e még vajon nyár, hiszen most őszre jár?

S a zord tél után ragyog- e még fénysugár?

Hűs nyári fellegek most sírásra fakadtak,

Egy mennyei szóra, remény-sugárra várnak.

S lám a sárguló lombok közül halk zene szól,

Mint isteni jel, egy vidám cinege dalol.