Fáj az élet:meggyötört

széttépett.

Szétzúzta álmaim,nem

maradt más csak 

megtépázott szárnyaim.

Szeretnék levedleni

erős lenni újra,ha

eljön az idő legyen erőm

a harcra.

Megküzdök majd veled,

mert meg kell küzdenem,

és ha legyőzlek az lesz

az igazi győzelem.

Meg kell nyernem a

háborút és vele minden

csatát,hogy bízonyítsam

kettőnk közül nem én

voltam csalárd. 

Vak reményekbe menekülve

élem sivár életem.

Elhiszem néha,hogy rossz

lesz neked nélkülem.

Aztán biztosan tudom,

hogy hiányzom majd neked.

És két hangos szó után

rádöbbenek:miért siratlak

téged?Hisz gonosz vagy 

velem...

Miért könyörgök hogy ne 

hagyj el engem.

Miért alázom porrá magam

nap nap után.?

Miért nem felejtelek el?

Egyszer de igazán.

Fölöttem telihold ragyog,

A földön sötét árnyak osonnak.

Erdőben reszketek nagyon,

Farkasok éjszakája ez most.

Világító szemük engem néz,

Nincs hová menekülnöm.

Még élek és ezt köszönöm,

Én vagyok az utolsó a földön.

Vérfarkas lett mindenki,

Nézem torzult arcukat.

Vérre szomjaznak,

Engem akarnak.

Túl sokan vannak,

Nem bírok velük.

Az utolsó ember én voltam,

Meghalni készül.

Körbevettek foguk csikorog,

Szájukból a nyál csorog.

Milyen isten az ki rád néz de nem szeret,

Miért bűnhődöm mások helyett.

Minek bűnös aki él,

Ki csak szenvedést ígér.

Szerelmem adja a bánatot,

Szeretlek s ez fáj nagyon.

Ezüst tó mélyén mentem aranyat keresni,

Szerelmem újra felfedezni.

Mint óriás ki törpének érzi magát,

Nulla vagyok nincs megbocsájtás.

Tükörbe nézem önmagam,

Szerelmem határtalan.

Te légy a büszkeségem,

Ki örökké őriz engem.

Vágyom rád,légy enyém,

Sörökké szeretlek én.

Fekszem az ágyon, lassan éjfélre jár az idő s a sötét átölel,

Hallgatom a csend hangjait, s a gondolat újra szárnyra kel,

Lassan felülök, fejem lehajtom s hallom szívem dobbanását,

Mintha súgná, felejtsd el a múltad, az út másfelé visz tovább.

De nem tudok, mert minden szál fogva tart és nem enged el,

Lehunyt szemem mögött képek s érzések villannak sorra fel,

Hiányzol, s hiányzik minden mi volt vagy csak szerettem volna,

Bilincsbe verted lelkemet, mert hazudott barna szemed mosolya.

Lezárul egy szakasz, majdnem kerek 7 év,

Miért történik, nincs, ki megmondja, nincs jó érv.

Égbe kiáltanám mindazt, mit gondolok,

De csak nézem a képedet, a fejem már sajog.

Halványul a fájdalom, hogy újra támadjon,

Alig állok vénülő lábamon.

El nem mondott szavak lángja ég ajkamon,

Árnyékod nem vetül már mellettem a falon.

Elmúlt már minden, mi kettőnknek adatott?

Én kérnék még egy utolsó falatot.

De nem teszem, túlontúl büszke vagyok.

Tudom, szemed szememben többé már nem ragyog.

Németh Katalin

Ég a tűz …

Ég a tűz, ropogva ég,

S lassacskán kialszik, vajon miért?

Kialszik, akárcsak az élet,

Istenem! Mond, miért kell ez?

Hova visz az élet tűz?

Mi felé hajt, mi felé űz?

Ég a tűz, ropogva ég,

Hogy meddig ég, tudja az ég.          

Arra vágyunk- mi miénk nem lehet,-

Ilyen furcsák vagyunk mi emberek.

Jéggé dermedt- virág illatára,

Hamuból- legalább a parázsra.

A múltunkra- ha jövőnk lehetne,

Jövőnkre- ha el lenne feledve.

Jégvirágra- mely könnyé változott,

"Valakire" - ki másért elhagyott.

Ha nem vágynánk az elérhetetlenre,

Szinte mindez a miénk lehetne.

Mert,- hamuból parázs nem lehet,

De tüzet rakni még érdemes.

Van valahol egy másik virág,

Melynek érezhetjük illatát.

Ábrándos mese

Ötvenedik évünk után

Már olyan gyorsan repülünk

Ábrándozás vonatával

Boldog múltra emlékezünk

Közben fut a vonat tovább

Felnőtt kor a gyermek után

Elmúltak a lázas évek

Ifjúságunk szép remények

Amikor még önfeledten

Játszadozva nyakig porban

Gondtalanul boldogságban

Szegényen, de biztonságban

Élveztük a természetnek

Isten nyújtotta gyönyörét

Utcán termő gyümölcsfáknak

Ma is érzem még az ízét

Fák ágain csemegéztünk

Hasunkat degeszre tömtük

Ez volt akkor a desszertünk

Ragadt tőle a két kezünk

Ilyet már soha sem eszünk

Immunisnak kell ma lennünk

Mert már semmi sem a régi

Ezzel együtt kell már élni

Jó reggelt kedvesem,Te legeslegszebb virágszál

Szeretném ha ezentúl örökké velem maradnál

Szeretném hallani gyönyörűszép hangodat

S minden egyes nap érínteni ajkadat

A füledbe suttogni mennyire szeretlek

S veled együtt élni mesebeli életet!:)<3

Németh Katalin

Jövő évek

Jövő évek következnek,

Elmúlt évek szörnyülködnek,

De miért búslakodnak ők,

Nem becsülik, a jövőt?

Sok év messze bámulgatna,

Milyen lenne jövő atyja.

Jövő atyja előre néz,

Új gyümölcse akár a méz.

  Sokszor gondolok rád,

de már nem úgy mint régen.

Vágyón ölelnélek de közénk

áltak a viták,a borús zordon

            évek.

Nézek rád és csak mint

embert látlak...

szerelmet kívánnék

de már csak társ vagy.

És én is az vagyok neked

kimondanod sem kell,

megsúgják kérdéseimre

választ adva szemeid ahogy

rám nézel.

Németh Katalin

Érzem, hogy itt a vég

Érzem, hogy itt a vég,

Bár virágzik még a rét.

Hiába is virágozik,

Ha a gyertya elaluszik.

Érzem, hogy itt a vég,

Kiszárad mindenütt a rét.

Hiába száraz mindenütt minden,

Ha lelkem sír, s patak lesz a könnyem.

El nem múló vágy

Fülem halja lelkem hangját,

mélyből jövő sóhajtását.

Fájó gyötrő kínok között,

meg nem szűnő érzelem közt.

Aranyszállal szőttem bele,

hozzád szóló üzenettel.

Minden betű fénylő kincsem,

ez ragyog az én szívemben.

Emlékeim előjönnek,

vágyó testem érted remeg.

Néha hangodat is hallom,

érzem minden mozdulatod.

Látom ágyad képzeletben,

ég a vágyam mikor fekszem.

Bennem lángol még az érzés,

új életre hív a napfény.

Kicsinyke a jóból, a rosszból tömérdek

Ez, az, amit gyakran, tapasztalok, érzek

Se előre, se hátra, többé már nem nézek

A jelent, mint rossz álmot,

úgy tudom túlélni

Nincs erőm már hinni,

nem merek remélni

Hátamon fát vágnak,

gyűlölt hétköznapok

Mondd, miért

Kérdem én,

hisz

Nem csalok, nem lopok

Az idő az, ki lopja büntetlenül életem

Hidegben bámulom, bambán, lélegzetem

Nincs, aki mondana, nekem igazságot

Az igazság, az olyan, mint a csont, a lerágott

Kemény, és üreges, nem olyan, mint az előtt

Mielőtt kiszívták

belőle, előlem, a

Benne lévő velőt

Velőtrázót sikolt az értelem

Lassan már kitisztulni is képtelen

Mert véres csatában kimúlt az érzelem

                      Fejemet                  fel, úgy

                    lehaj-                      megyek

                 tom, a                      én is a

          gallérom                           csatába el

Álmodik a nyomor

odakint a padon.

Egyre többen vannak,

szerte a világon.

Kiben nincs akarat,

örök vesztes marad.

Ha nem fogják kezét,

elveszíti mindenét.

Gondolnak e néha,

a kedves családra.

A boldog napokra,

a már fájó múltra.

Jó lenne azt tudni,

mi jár a fejükben.

Lelkükben kószálni,

emlékeket lelni.

Ott élnek Ők ahol,

álmodik a nyomor.

Hiszik hogy szabadok,

odakint a padon.

A nyári nap melegét,

könnyebben viselik.

A havazás üzenete

Valami furcsa szürke fátyol,
melybe csipkét himzett az este
puhán könnyün rám borult,
mikor egy könnycsepp esenge,
mosolyodra vágyva, útra kelt,
és lassan gurulva porba hullt.
Ezernyi gondolat jutott eszembe.
Láttam milyen a vágy szemedbe.
A szél, hárfa hangú remegése,
sóhajodnak dallamát idézte.
A felhők is vigasztaltak,
pehellyé lettek, betakartak.
Volt amelyik arcomon csorgott,
felidézve távolról küldött csókod,
remegő vágyad kérlelő szavát,
forró ölelésed, bőrőd illatát.

        Az élet forgatagában!

Az élet forgatagában mi csak porszemek vagyunk,de

Élünk létezünk, és létünkért mindennap

Mindenáron megküzdünk.

Azt,hogy élni ,családod nevelni még ilyen áron is

Elfogadjuk,de életünket, semmi áron el nem dobjuk!

Ha kel dolgozunk,vagy szívből szeretünk, de

Sajnálatot senkitől sem kérünk.

Vannak közöttünk kik sportolnak,vagy tanítanak,az

Egészségeseknek példát mutatnak.

Vannak, kik kinevetnek megaláznak,de hisz

Ez egy nyomorék!

           Az élethez való jog!

Mért nem lehet minden ember boldog?

Hisza földnek egyforma teremtményei vagyunk.

Mért van az, hogy oly sokan az utca forgatagában,

Az időjárás szeszélyeinek kitéve kénytelen

Tengetni életüket?

Valaha Ők is boldogok voltak,de a sors keze

Közbeszólt, és valami okból a Jóisten

Elfordította arcát róluk.

Istenem segíts! - hogy mindenkinek kijusson

Egy kis jó, és öröm ebben a kegyetlen világban,

Legyen az szegény, vagy gazdag.

Az élet és a sok csalódás

kopárrá marta lelkem de

te ennek ellenére is

elgogadtál engem.

Bántottak annyit és

bízni sem tudok de

egyszer általad talán

meggyógyulok.

És megköszönöm

azt,hogy hittél bennem,

és segítettél jobb

emberré lennem.

Megnyílt a szemem,

hogy észrevegyem a 

jót,és rögtön elzárkózzam

attól aki hazug és csaló.

Köszönöm,hogy hited 

bennem töretlen,vezetsz

a helyes úton és fogod

két kezem.

Hálás vagyok hogy vagy

és hogy tisztelsz engem.

Évek kellettek míg 

rájöttem:remélni?

hasztalan.

Ezért vagyok oly

vígasztalan.

Vak ábrándokba

menekülve bíztam

a jóban,kitartóan

ültem az általam

megingathatatlannak

hitt hajóban.

Egy napon arra

ébredtem,hogy

nyakig vizes vagyok...

szétnéztem és körülöttem

úszó csónakdarabok.

Széthulott életem...és

az álmaim elmosták

a habok........

És most csak egy

partra vetett hal vagyok. 

Állandóan téged nézlek
Te vagy szívem közelében
Lelkemmel veled vagyok
Kilométerek köztünk nagyok

Életemből ki nem töröllek
Én örökre megőrizlek
Bárhol jársz, bármit csinálsz
A csillagokat nézve gondolok rád.

    Merengés őszi esten

   (1986 őszi gondolatok)

Rezzenetlen szemű koldús

Kenyerét nem utcán kapja

Az asztalán kevés a hús

Hónap vége nem a napja

Hosszú a tél hűvös az éj

Arcán a ránc végtelen mély

Aki tanul aki számol

Aki tanít aki kérdez

Sápadt képe vadonából

Tudja minden milyen férges

Hosszú a tél hűvös az éj

Kellene most egy kis erély

Ki esztergál ki lapátol

És álmai szertefolynak

Bármit is vár az újabb mától

Fogja lett a sivár ólnak

Hosszú a tél hűvös az éj

Némaság a legfőbb veszély

Ecset mozdul készül a kép

Fehér papírt szánt a kék toll

Csak festményen ujjong a nép

S fekete lesz minden akkor

Hosszú a tél hűvös az éj

Talán nem kell most engedély

Marják egymást a porszemek

Seprű elég nem kell a kard

S a szónoklat megint remek

Tapsra lendít végén sok kart

Hosszú a tél hűvös az éj

Semmi lényeg csak csupa héj

Házasság az albérlettel

Másodállás vagy italbolt

Bírja torok szóval tettel

Egészség és együttlét volt

Hosszú a tél hűvös az éj

Megmaradni ez itt a kéj

Ravasz póráz de jó szoros

Tart féken sok engedetlent

A szabálykönyv sosem poros

Kicsit lapoz s csitul a lent

Hosszú a tél hűvös az éj

Ismét csorbább kenyér karéj

Idő halad ország marad

Történelem megtanított

Nem kell nekünk még egy Arad

Lenne itt az ami volt ott

Hosszú a tél hűvös az éj

A magasban fenn azért félj

Semmi más csak bizalom

Jól figyeljünk nézzünk körbe

Törjünk át a vastag falon

Zord nézéstől lesz az görbe

Hosszú a tél hideg az éj

Fújd el örök tűz szenvedély

     (1986 október 22.)

Egy szilvafa alatt

csendben üldögélek,

rég nincs anyukámhoz

visz az emlékezet.

Eleven tud lenni,

mintha most is élne,

pedig elköltözött

közel negyven éve.

Egy nagy fakanállal

látom a kezében,

fazékban a lekvárt

kavargatta éppen.

Három testvéremet

nem nagyon izgatta,

gyomrot csiklandozó

lekvárnak illata.

Özvegy anyukámnak

legkisebbje voltam,

a szoknyája mögé

gyakran én bújdostam.

Kedves szemeivel

rám néz mosolyogva,

mit akarok tőle

ő már kitalálta.

Csodaszép május volt, egy májusi este,

kiskapunknál állva búcsúztunk én meg te,

a langyos lágy szellő csintalan táncával,

körbe táncolt minket illatos sáljával,

a pletykás csend anyó fülelve hallgatta,

néma beszédünket, hogy tovább súghassa,

távolról egy sápadt égő villanykörte,

szégyenében sűrűn pislog körbe-körbe,

öreg kandúr macskánk kapunk tetejéről

kiváncsian néz ránk, nem mozdul helyéről,

vén kutyánk a Tigris, nevét hazudtolón,

bámul ránk szelíden, oly megalázkodón,

szád a számhoz ahogy lassan közeledett,

hangos zaj bennünket rögtön szétrebbentett,

ugyanis jó anyám az ablakot megverte,

álmomat e zajjal rögtön elkergette.

Recept a nőnek!

Egyedül vagyok a bajban!

Velem a gond, velem a jaj.

Minden ember nyakig bajban,

ki sem látszik oly mélyen van.

Ki  vállalja, rá mért sorsát,

nem érzi az élet súlyát.

Könnyű életet  kell élni,

boldogságnak titka, ennyi.

Szép az élet, nótát dalol.

Lelkem hallja, kedves dalom.

Zene kell és minden könnyebb,

Így lesz vidám  az életed.

A receptem, lazább élet.

Jó pasikkal szerelemmel.

Hidd el nekem csak így leszel,

laza, vidám, boldog ember.

Akarat , halál , pusztulás , elenyésző szenvedés,
Sírok nagyapám sírja felett , eszméletvesztés,
Rothadás , Kínzó Magány , pusztitó felemésztés,
Dögvész rejlik gyönge szívemen , felejtés ...

Ámulat hömpölyög vérként ereimben,
Hiba füstöl mint fekete köd tetteimben,
Szárnyalok letépett szárnnyal a föld fellegeiben...

Rohad a bűn gyilkos mámora édes méregként...

Falamról folyik a hit , erény kételyként,
Bizalom foszlányai lógnak pókhálóként plafonon,
Csöngettem huszonharmadik sorszámmal a halálsoron...

Hamuk maradtak a múlt parázs foszlányai, 
Évek múltán felkavaró képek maradványai, 
Sírás semmivé vált hangjai folynak vérként, 
Csúf igazságok tűntek fel, s el szép tényként. 

Fekete mámor csókja csuklik kámfor torkán, 
Stagnáló érzés süllyed vak szerelem korfán, 
Szemből vöröslő könnycseppek folynak arcon, 
Szűk szemmel mész csatába, nem veszthetsz a harcon. 

Homályból elő-elő tűnik kárhozat képzelgése, 
Mától holtodiglan hangzik csúf beszélgetése, 
Sivár délibáb marad az egykori hatalmas tűz, 
Némán ordít magából kikelve a szomorúfűz. 

Hallod-e, kérded te, látod-e, felelem egy néma közzel, 
Tudod, ha halkan mégy el, hangosan jössz el? 
Rúnákba vájom kézzel végtelen monológjaim, 
Könnyel sírom feledésbe utolsó nekrológjaim. 

Ordítok a semmibe, futok a fény fele, 
Mond miért, miért megyek bele? 
Vak ködbe rideg dérként hulltam, 
Végzetbe vérbe mártott kézzel nyúltam. 

Krónikát írtam, reménytelenség dicshimnuszát, 
Heveny rohamokkal, sürgetve kerestem priuszát, 
Kövekbe véstem dogmának emelt életemet, 
Angyalok karáig magasztaltam személyemet. 

Hittem újfent hitetlenségben, emberi lángokba, 
De kapaszkodás nélkül estem érzelmi vályogba, 
S megint nincs hit, nincsen Isten, nincsen remény, 
Nincs akarat, nincsen Sátán, nincsen, ki szerény. 

Mi marad e világon, ha nincs mit felejteni? 
Miért éri meg küzdeni, ha nincs mit veszteni? 
Kérdem én mégis mi lesz, hogy ha meghal a remény? 
Empátia nélküli zombi, karját amputált legény. 

Vérrel írtam fel felejtés fájára, több ezrek nevét, 
Könnyel feledtem milliók káromló, égető szemét, 
S mégis talpra hívott az elbukott szellemek haragja, 
Mondta harcolj, míg élsz, ez légyen létet új alapja. 

Olyan közel volt az álom, hogy az már távol, 
Szíved pokoli tűzben tombol, te mégis fázol, 
Elme, mikor a szív áll, ördögi haláltáncot jár, 
Mi lesz mikor a földön nincs semmi se már? 

Tűzben edzett érzelem lángol hideg estéken, 
Axonjai jártak vitustáncot szétporladt testében, 
Ha végre elmegyek nirvánába, lesz emlékem? 
Halálba hunyom gyönge vérző szemeim gyengéden. 

Azt álmodtam, hogy valóság, de elbújt, 
Azt hazudtam, hogy álmodok, de elmúlt, 
„Tükörben fordított ármányokra 
Négyzetre emelt filozófia, 
Emberből exponenciális függvényekkel 
Üvegre hányt psychológia.” 

Azt bámultam, hogy haldoklok, de elhullt, 
Azt ámultam, hogy szenvedek, de elnyúlt, 
„Eszmékből balgán hatványozott 
Elenyésző analógia, 
Tettekből vakon leszázalékolt 
Megtévesztő dialógia.” 

Sorsom tükörben felcserélt kép, 
Azt álmodtam, amit kér e nép! 

De néma ember ritkán lázad, 
Kussban lenni, erről szól a század. 
„Álomvilágba kerültem, mint 
Hajdanában Dorothy, 
Álltam társadalommal szemben 
Mint hős Rozgonyi.” 

Volt nekem is álmom, mint 
Régen Martin Luther Kingnek, 
Legyen egyenlő a földön minden 
Féreg, mint ahogy Yang is párja Yinnek. 
„Lehetek értelem ott ahol 
Halott már Platón, 
Igen lehetek!

Pillantás a homályba 

Gyönyörű lány hull hűvös fehér dérként, 
Nyárban szív fújja érzelem havát hamis télként. 
Homályba hallgatva hallom csöndes hangod, 
Ködbe nézve látomásként látom képzelt arcod. 

Csöppnyi szemem előtt millió és millió csillagkép, 
De egy se olyan ragyogó, mint te, egy se ilyen szép, 
Szemedben még csak milliárdnyi por s gáz, 
De majdan összeáll egy gyönyörű, új világ, 
S majd a szerelem földjén kinyílik a csodás virág, 
Hetedhét országon át virágzó mesés nász. 

Szólítlak szerelem istene, hívlak téged csecsemőtestű Ámor, 
Teljesítsd minden vágyam, s legyen mától holtodiglan mámor!

Theodore Morran : Szerelemfóbia

Se veled, se nélküled

Szerelem így nem müködhet

Egyszer leköpsz, aztán csókolsz

Egyszer simogatsz, aztán boxolsz

Csontig feszül az ideg

Érintésed hűvös, csókod rideg

Sírsz boldogságod szent egén

Csúszol utálat érdes jegén

Néha hülyének nézel

Máskor karjaimba elvészel

Üvöltesz érzelmek termébe

Hazudsz szívnek szemébe

Még hogy szeretsz, imádsz,

Nekem erről ne pofázz, irritálsz

Szívem darabkáiból potréd kiraktam

Ezért is csak gyűlöletet kaptam

Szerelem?

Theodore Morran : Sajnálom hogy … 

Sajnálom hogy magamtól elborultam, 
Önmagam hitével szembefordultam, 
Eszméim távolinak tűntek, és idegeneknek, 
Az élet virágja fakónak, s színtelennek. 

Sajnálom hogy önfejű voltam, 
Bunkóságokat mondtam, 
Lélektelen pillanatomban, 
Embertelen gondolatomban. 

Sajnálom hogy nem figyeltem, 
Segítségként végén nem kezeltem, 
Igazából makacs voltam, telhetetlen, 
Bunkó, tahó, elviselhetetlen. 

Sajnálom hogy elveimnek ellenszegültem, 
Indulatokkal, depresszióval idegnek feszültem, 
Nem tudom elképzelni hogy lehetnek, 
Barátaim, kik mindig el-elviselnek. 


Sajnálok mindent, de a kimondott szó, 
Visszafordíthatatlan, és elborzasztó, 
Sajnálom hogy szűk szemmel ítélkeztem, 
Csekély szavakkal tettekkel vétkeztem. 

Sajnálom hogy elhagytam hitem, 
Elfelejtettem kezdetem, 
Elfeledtem végzetem, 
Elutasítottam életem értelmért, 
Örökké feltett kérdés miértjét.

                                               Csak én nem alszok még

                               Fenn vannak már az égen a fényes csillagok,

                               Alszanak a réten az illatos kis virágok,

                               Alszik a csendes tó, élő világa,

                               S vele alszik a kisváros színe-virága.

Németh Katalin

Apám, apám

Apám, apám, jó apám

Nagyom szeretem Őt, ám.

Életemnek dús kegye,

Szívemnek Ő hős jegye.

Becsületes élete,

Bús szívemnek lényege.

Ő az én életem, Ő

Szeretem, ha kedve nő.

Nagyon jó kis apácska,

Szívem nagyra kitárja.

Bús szívemnek nagy titka,

Életemhez kőszikla.

Ő, akit úgy szeretek,

Vele sokat nevetek,

Szeretete méltóság.

Apám, drága jó apám.

Elment mese mondó néne,

most már jó ideje.

Már nem csücsülök ki várakozva,

nincs mese,sem mondóka.

Sokáig tartotta magát a pletyka:

Beteljesedik majd a katasztrófa.

Napok,hetek komótosan teltek,

a történtek feledésbe merültek.

Két újdonsült férj köszöntötte az estés,

szürkületben sétáltak árnyként.

Elátkozott buszra szálltak,

hogy munkába induljanak.

A végzet mely álnokul,

alattomosan kúszott utánuk.

Ahogy a lépcsőket lépték,

sorsukat megpecsételték.

Szőke rakoncátlan hajtincsek,

mindig szemem elé reppentek.

Türelmetlen kicsi kezek,

látáshoz segítettek.

Ma is ezzel foglalkoztam,

hűs fák árnyékában.

A nyári nap ma nem volt kegyes hozzánk,

forróságával sújtott le ránk.

Csitt-csatt kattan hangosan,

így záródik hajamban.

Végre látásom tiszta.

Kapun kihajolva,

kukucskálok az utcára,

babámat szorosan magamhoz szorítva.

Szemem izgatottan felcsillan,

a közelítő néni számomra nem váratlan.

Az éj,

mily kéj.

Ha,jő ne félj,

lehet érzéki mély,

fűszer benne a szenvedély.

Érzed benne a varázst?

Mélyről kúszó csábítást?

Bódító levegő mely tüdőbe szökik,

gerinceden végig kúszik.

Finoman,lágyan feszít,

éjfél érkeztével.

A feszítés már mint az acél,

fenséges vágyak után nő az éhség,

melynek csillapítása a cél.

Szemed sarkában feltűnik egy árnyék.

Lágy szellő suhan feléd,

andalító simogatásától tehetetlenség.

Kicsi párduc lopakodik, tévedek, csak macska

Hiheti ő nem látjákj,mert roppant csalafinta

Addig-addig nézegette kutyám eledelét,

Míg a kis alattomos, majd megette felét

Kedves szelíd cica teraszon nyújtózott, 

Nem zavartam én el, hittem ideszokott

Adtam én nevet is kis idegen állatnak,

El is kereszteltem rögtön Bagirának

Eltelt pár hét, de nem jelentkezett

Mégis másé volt, de váratlan érkezett

Örűltem a cicusnak, mert már megszerettem

Nyávogott, éhes volt, rögtön megetettem

Dorombolt, majd nyugtalan lett, láttam rajta

Eszaladt, viszzajött, s vele 3 pici cica

Meglepődtem, mert hittem őt kandúrnak, 

Ezért is neveztem, hívtam Bagirának

Hé te macska!

Úgy éreztem nincs barátom,

elfordult a családom.

Kuporogtam sötét sarokban,

magas falak oltalmában.

Magány szülötte:gyötrelem,

csak ez jutott nekem.

Életképtelen életem,

megváltoztattad kedvesem.

Sötétségbe fény,

szívembe remény.

Kezed felém nyújtod,

rabul ejtett a pillantásod.

Lágyan érinted kezem,

melytől melegség járja át lelkem.

Ajkad ajkamhoz ér,

tavaszi szél táncra kél.

Oltalmazó karok ölelnek,

nyoma sincs a sötétségnek.

Szívem szívesen kezedbe adom,

ezzel szerelmemet ajándékozom.

Piszkosul aljas tud lenni az élet,

megkeseríti a létet.

Mint fekete pillangó mely álnok,

suhannak bizalmadba hazug barátok.

Száll most az ének,

száll szelíden az élet.

Szép reggelt csalogató,

hisz az éj sem állandó.

Húsvét

Szívemben a húsvét,
nem az ünneplésé.
Ez az áldozaté,
a nagy fájdalomé.

Szememben a könnyek!
Jézusom csodállak!
Hogyan tűrhettél el,
ennyi sok fájdalmat.

Mért is vállaltad el,
értünk a szenvedést?
Válladon cipelve,
az ember keresztjét.

Kínok közt jutottál,
Golgoták hegyére.
Tested ostorozták,
és te némán tűrted.

Fejeden a tüskés,
tövis koszorúval.
Ezer sebből vérző,
fájdalmas kínokkal.

Arcodon csordult le,
szemed vérbe fagyott.

Álomvilág

Boldognak kell lenni,

szeretetben, élni.

Boldogság udvarába,

bebocsájtást, kérni.

Oda ahol mindig,

nevet a napsugár.

Hol a kék ég mindig,

fehér habokban jár.

.

Ott ahol minden nap,

oly boldog az ember.

Ott van meseország,

oda húz a szívem.

 Varázslatos világ,

hol csak jók élhetnek.

Ide út a fehér

lelkeknek vezethet.

Itt az örök élet,

a mosoly országa.

Kincsek szigetének,

mesés birodalma.

Németh Katalin

Születésnapomra

Az élet jött, s majd megy tovább,

Lelkem bánatos nincs anyám.

Kell-e

Nekem?

Miért ment el oly hamar?

Hagyott itt keservben, magam.

Anyám,

Lazán.

Ha elgondolkozom e nap,

Szememből fájókönny fakad.

Anyámért,

Anyám ért?

Bár szívecském még most is fáj,

Talán néha, gondol rám.

Távolból,

Tántorgón.

Még jó, hogy hárman vagyunk itt,

Mert mellettem állnak, kik?

Csonka

Család.

Apám őszülő hajával,

Értem aggódik bátyámmal.

Már nincs miért maradnom s nincs miért itt lennem,

A napok, remények nélkül suhannak el mellettem,

A magányos csendben csak az óra mutatója ketyeg,

Mintha számolná életemben a hátralévő perceket.

Estébe hajlanak a fények s a sötét mellém szegődik,

Fázom érintésétől, ahogy a csendben lelkembe kúszik,

Szemem lehunyom s hagyom, hogy elragadjon az álom,

Míg alszom nem bánt az élet, s nem fáj a magányom.

De a reggel könyörtelen, s fénye széttöri a csendet,

S riadt tekinteted a homályban remegve kiutat keres,

De nem találod, mert minden mi fontos volt elhagyott,

S az óra újra ketyegni kezd, hogy érezd, telnek a napok.

Gyermekvers pályázati kiírás

A Poet.hu, a Dél-Alföldi Művészeti Kör (Déemká) - a Pesterzsébeti Pedagógiai Intézet (PEPI) és a Gézengúz Óvoda támogatásával - országos, nyílt, tematikus, pénzdíjas gyermekvers pályázatot hirdet.

A „Válaszok Miértkének” című gyermekvers pályázat sorozat első része

„Föld” témakörben

2012. február 10-én indul.

A pályázat célja a kompetencia alapú új óvodapedagógiai rendszer irodalmi anyagának bővítése, színesítése.

Németh Katalin

Elmúlt évszakok

Tél volt, s elmúlt az ősz,

Lehullott a falevél, s az elmúlás győz.

Lassan öregszik az év,

Lassan befed mindent a dér.

Ősz volt, s elmúlt a nyár,

Hull a falevél is már.

Lassan öregszik az év,

Hamar elcsöpög, akár a vér.

Nyár volt, elmúlt a tavasz,

Az idő meleg, s már nem ravasz.

Lassan öregszik az év,

Iramodva fut akár a szél.

Tavasz lett, elmúlt a tél,

Virágzik mindenütt rét.

Lassan már nem komor,

Az idő, amely végig sodor

S elmúlik a sok-sok év,

Mindig ugyanaz a hév.

Karácsony éjjel, egyedül az ágyon
Mindennél jobban csak Terád vágyom
Hiányzik ölelésed,féltő óvó kezed
Miközben fejed vállamra teszed

Simogatnám arcod,csókólnám a szádat
Megadnék mindent mire szíved csak vágyhat
Te lennél a királynőm én a kis királyfid
Tudom hogy e versem rímekben hibádzik

Pedig igyekszem nagyon, enyhe zavar mellett
Bízom benne Neked, csak is én kellek
Tudom lökött vagyok ,nem egy sima átlag
De jól bírod mellettem, ezért is imádlak

Viccet férretéve, tényleg nagyon hiányzól
Remélem hogy nélkülem sehol sem piázól
Részegen az ember mindíg többet akar
Így jöttünk össze, mi is nagyon hamar

Nélküled mit sem érek, tehetettlen vagyok
Ebédet az ágyamba, csak Tőled kapok
Maradj mindíg ilyen, ne válltozz semmit
Tégy meg értem mindíg, legalább enyit

Tudnod kell hogy szertetlek Veled vagyok egész
Nélküled az életben nem is lennék merész
Mindíg itt vagy velem, segítesz ha baj van
Főleg minden éjjel, mikor a szememmel baj van

Bár mit nekem villanyoszlop, behorpadna tőlem
A kocsikkal is ez van, nem ússzák meg ők sem
De örülök hogy vezecc , féltve fogod kezem
Nem engeded hogy e várost, éjjel tönkre tegyem


Szeretlek imádlak egyre jobban kívánlak
Utánad a pasik négykézláb futnának
De megelöztem őket, kirugtam a lábuk
Sorban döltek el mint a marionett bábuk

Megfogtalak, nem eresztlek, velem leszel mindig
Levághatsz énfelőlem akár milyen hisztit
Elviselem elfogadom hisz nőből vagy Drága
Nagy seggednek e világon sehol sincsen párja :)

Boldog karácsonyt és sok szépet neked
Tudod hogy a helyed mellettem leled
Gyere vissza gyorsan, vár a meleg paplan
S hogy másnap az ebédet, ismét ágyba kapjam (L)

Rezzenés

A világos elaltat,

A sötétség szakító

Éberséggel jutalmaz.

A faunám megtörik.

Ha a társam kísértés,

Az idegen elterel,

Pedig csak az a pár lépés,

Mi helytelen, határoz.

A sok tárgyam bizsereg,

A kapucni védelmez.

De a fejem didereg,

Hisz bűnvágyam velem van.

Lelkünk

Lelkemben élsz szívem zenél.
A legszebb dal mi száll feléd.

Én hoztam el fogadd szívem.

Te hozta el a fényt nekem.

A kék eget a zöld mezőt.

A lombos fát az életet.

A nap sugarát a kék eget.

A legnagyobbat a szerelmet.

Szeress nagyon csókolj, ölelj!
Így lesz a dal enyém s tiéd.

Lelkünk zenél szívünk dalol.

Szerelemről, boldogságról.

Ma már eggyé lett a két szív.

Egyé lett a szerlmünk is.

Sötét felhök elszálltak már.

Zárt börtönében sajog a bánat

Vigaszra már nem találhat

Forró könnyek öntözgetik

Megtört szív ad otthont neki

Gonosz varázs, ami sújtja

Nem számít a jeles, s múltja

Megadóan tekint a jövőbe

Ez maradt meg neki örökre

Zárt börtönében figyel a bánat

Az utat régóta nem találja

A szeretet mely körbe vette

Elhagyta egy fagyos este

Gonosz varázs, ami sújtja

Nem maradt más csak a múltja

Minden hite odalett

Az életének  vége lett

 Az élet úgy van összerakva,

 mint a "puzzle"

 Egy mozdulat,-  és széthullanak

 darabjai.

 Nekiállok,-  megpróbálom

 összeszedni,

 Darabjait szép sorjában 

 helyretenni.

 De ugyan-úgy már soha többé

 nem lehet,

 Sajnos közben,- néhány kocka

 elveszett.

 Keresgélek, mert pótolni kell

 a kockákat.

 A baj az, hogy még hasonlót sem

 találok.

            Így alakul mindig másképp'

            Ez, az "összerakós" játék.

              Téli Világ

A befagyott tó partján állok,és nézem

ahogyan a gyenge napsugár,

végigsiklik a tó jegén

Eszembe jutott gyermekkorom,ahol

pajtásaimmal oly boldog voltam,

és sokat csúszkáltam.

A hideg szél pirosra festi arcomat,

összeborzolja, megőszült hajamat.

Olyan békés és csendes a táj,hogy

háborgó lelkem is megynyugvást talál.

Az ember még a szíve dobbanását is

hallja,közben figyelem,ahogyan a

szálló hópehely a kavargó szélben,

maga kis táncát járja.

                     Elmúlás!

Villanó szemével a hajnal átszűri az egész világot.

Meglesi az esti sötétséget,hogyan veti le,

éjfekete ruháját.

A felkelő nap szikraként szórja szét sugarait,és

fényével melengeti a didergő embereket.

A természet is felébred egyszerre,és a havas tájon

a napsugarak vidám táncot járnak.

Az ereszeten megfagyott jégcsap lassan olvadni kezd,

mint a gyermekét sirató anya könnyei, hullanak a földre.

Az elmúlást síratja!

                                                 Az éjszaka királya

A végtelen sötét ég az éjszaka királya,

aranyszínű csillagjait, ezerfelé szórja.

Övé ez a hatalmas nagy égi birodalom,

uralkodik odafent, titka megfejthetetlen.

Göncöl szekér hintóját húzzák aranyszarvasok.

Repül, mint szárnyán a szél az éjszakát uralva.

Mikor este felnézel végtelen nagy óriás,

hogyha boldog mosolyog, táncolnak a csillagok.

Rád gondoltam, csöndes ház

Hol a magány, ajtót ráz

Kintről, csendnek kopogtat,

Hol meg bentről ropogtat

Bútort, képet, perceket

Kvantot kántál, s terceket

Messze vagyok, ám tudom

Ott lesődsz a kulcslyukon

Ó, hű társam, bús magányom

Kuporogsz a kihűlt ágyon

Reméled, hogy visszatérek, és

Majd mindent elmesélek

Most, semmit nem ígérhetek

Csak, számlálom a perceket

Ölbe ejtem két kezem

Nem sírok, nem vétkezem

Éltetem, (tán’), hiú reményem

Sikerül majd visszatérnem

Németh Katalin

Hol a magyarság születik

Hol a magyarság születik,

Ott a zsarnokságot büntetik!

Itt forog az élet,

Hol a magyar ébred.

Hol a magyarságot büntetik,

Ott zsarnokság születik!

Itt forog az élet,

Hol a magyar ébred.

Hol a magyarság születik,

Ott új Ember fogantatik!

Itt forog az élet,

Hol új Ember ébred.

Tél

Nem látni a Napot egy hete,

Nem ad forróságot melege.

Tán ezért fázom éjszaka,

Lesz még nyár valaha?

Minden lélegzet csöpp kis halál,

Minden szívverés hozza a pusztulást.

Kell-e még nekem a zöld kikelet,

Nem felesleges-e mint az ékezet?

Már nem írok, nem számolok,

Már azt sem tudom, én ki vagyok.

Van-e ki még kézzel ír levelet,

És gép nélkül tudja: egy meg egy?

Hanyatlás, elbutulás, boldogság,

Hanyatlás, önösség és kifogás

Magamban vagyok a felhúzott falak védeni próbálják a lelkemet,

A világot kívül hagytam, mert oly sokan bántottak már engemet,

Most belülről szemlém a kinti életet, de nem vágyom vissza oda,

Testemnek, s lelkemnek idebent most csak én vagyok az otthona.

Nem szólok, érzéseim rejtve maradnak, őket nem láthatja senki,

Lelkem bánatát most még magamnak is nehéz érteni s elhinni,

Elbújok az emberek tekintete elől, mert így nem árthat az élet,

Ha egyszer elmúlik az a sok fájdalom, talán akkor visszatérek.

Szőke nő felemás cipőben

Hideg esős nyári napon,

reggel  munkába készültem.

Akár hogy is igyekeztem,

azt sem tudtam mit vegyek fel.

Igaz mese történt velem,

ezt kellene elmesélnem.

Elegánsan felöltöztem,

de a cipőmet nem letem.

 Mint a Hamupipőkében,

csak ott viselője tűnt el.

Én meg hiába kerestem,

nekem meg a cipőm bújt el.

Hogy a buszom le ne késsem,

felvettem, amit épp leltem.

Fehér sportcipőbe bújtam,

nem figyeltem, elrohantam.

Késő délutánba hajlik az idő, az utcán emberek sietnek hazafelé,

A metró bejáratánál a tömeg elakad egy percre, majd megindul lefelé,

Fiatal lány kabátját szorosan összehúzva lassan lépeget, néha meglökik,

Egy percre megáll, körülnéz, majd elindul újra, mintha várna vagy keresne valakit.

Már majdnem elér a mozgólépcsőhöz mikor váratlanul megtorpan s visszafordul,

Arcán a vonások megkeményednek s szeméből ezernyi könnycsepp útnak indul,

Sietve menekül a kíváncsi pillantások elől egy félreeső, csendes sarokba,

Befordul, igyekszik magát elrejteni a kíváncsi tekintetek elől a félhomályba.

Úgy szeretnék élni, mint a fa az erdő közepén,

Úgy szeretnék élni, mint a vízcsepp a tó mélyén,

Úgy szeretnék élni, mint a szirom a virág kelyhén,

Úgy szeretnék élni, mint a csillag a tejút peremén.

Úgy szeretnék élni, mint a fű a mező tengerében,

Úgy szeretnék élni, mint a napfény a tó tükrében,

Úgy szeretnék élni, mint a szellő mikor a felhőt öleli,

Úgy szeretnék élni, mint a hullám mikor a tenger védi.

Úgy szeretnék élni, mint a patak mikor a tó befogadja,

Úgy szeretnék élni, mint a parázs mikor a tűz elragadja,

Úgy szeretnék élni, mint az eső mit felszárít a nap fénye,

Úgy szeretnék élni, mint bárki más boldogan, szeretve.

Pályázati kiírás

 
A Poet.hu, a Dél-Alföldi Művészeti Kör (Déemká) - a Pesterzsébeti Pedagógiai Intézet (PEPI) és a Gézengúz Óvoda támogatásával - országos, nyílt, tematikus, pénzdíjas gyermekvers pályázatot hirdet.

A „Válaszok Miértkének” című gyermekvers pályázat sorozat első része

„Föld” témakörben

2012. február 10-én indul.

A pályázat célja a kompetencia alapú új óvodapedagógiai rendszer irodalmi anyagának bővítése, színesítése.

Újszerű megközelítésű, óvodásoknak könnyen tanítható, rövid terjedelmű, jó ritmusú verseket, mondókákat várunk.

Cseke tó

Tónak partját este,

naponta futom le.

Edzés a testemnek,

látvány a szememnek.

Oly lassú tempóban,

ahogy ez kellemes.

Közben elmerengek,

csodás egy környék ez.

Végén padra ülve,

notesz a kezemben.

Az elfogultságtól,

tollam is megremeg.

Természeti csoda,

sajátos jelenség,

Mesekönyvbe illő,

varázslatos szépség.

Fák ölelik körbe,

óvják az angyalok,

Szeretik, vigyázzák,

amit Isten adott.

Magam sem hiszem el,

ha nem látná szemem.

Olyan vagyok, mint az őszi levél mikor lehull a fáról,

Olyan vagyok, mint a kő mikor megválik a sziklától,

Olyan vagyok, mint a vízcsepp mikor elhagyja az ég,

Olyan vagyok, mint a csillag mikor a távolból útra kél.

Olyan vagyok, mint a mező mikor felperzseli a nap,

Olyan vagyok, mint a villám mikor az égből leszakad,

Olyan vagyok, mint a virág mikor a földből kiszakítják,

Olyan vagyok, mint a sebes folyó mikor az útját állják.

Olyan vagyok, mint a napfény mikor a felhő takarja,

Olyan vagyok, mint a nappal mikor az éj letaszítja,

Olyan vagyok, mint a könny mely arcodon legördül,

Olyan vagyok, mint az álom mely a hajnallal tova tűn.

Teremtő nélkül

A lélek ide-oda teng-leng

Hatalmas torziós inga

A műve egy-egy test-nedv

Túlkapás nincs ki leszidja

Magányos vagyok, csak a szél a társam mely gyengéden átölel,

Énekével vigasztal, s finom érintésétől a lelkem kicsit megpihen,

Pilláimon ezernyi csillogó könnycsepp hintázik, s lassan legördül,

S a szél finoman lecsókolja, hogy érezzem, nem vagyok egyedül.

Az égről elűzi a sötét felhőket s szikrázó napfényt varázsol körém,

Langyos záporra fényt szór, s tarka szivárványt húzz védőn fölém,

Virágok illatát s színes pillangókat küld a messzi távolból nekem,

Szeretné, ha rám találna a boldogság s fészket rakna a lelkemen.

Tél és fájdalom

Az ablakomon át nézem elmerengve,

a város  gyönyörét, mesés szépségégeit.

Téli tájnak képe előttem lebegve,

merengő szememmel, messze eltűnődve.

Hópelyhek szállnak le ezrével a földre,

megszépül a város fehér ruhát öltve.

Szép lassan ellepi,minden hófehérbe,

boldog örömmel, a téli köntösébe.

Közben gondolok a már elmúlt időre,

előttem az élet sok nehéz percére.

Holt lelkek

A holt lelkek járják, csókoknak buja táncát,

elrabolt  vágyaknak, el nem múló fájdalmát.

Köztük vagyok, én is hallom a kiáltását,

elgyötört érzelem sikolyának hangját.

Az én beteg szívem, gyenge suttogását,

utolsó vacsora, fájó búcsúzását.

Szerelemnek gyilkos, halált hozó hangját,

végzetes napnak, utolsó pillanatát.

Széttört érzelmeim, halált hozó kínját,

a szívemnek túlvilággal vívott harcát.

Holt lelkek járják, csókok buja táncát,

tüzes pokolnak, hazug szellemvilágát.

Mama

Csillagok ezrei,

ragyognak az égen.

Köztük egy világít,

a legfényesebben.

Édesanyám, a tied

az a gyöngyszem.

Beragyogod vele,

a szívem, a lekem.

Egy ékkő vagy te,

a legfényesebb.

Szikrák pattanak,

intesz vele felém.

Az a te csillagod,

nekem ragyog.

Az éjszakai fények,

végtelen tegerén.

 Előérzet

Nyári rövid

Hűs hajnalon

Búvik egy híd

Meg a malom

Napfény támad

De sötét árny

Örökös vad

Fekete szárny

Halálmadár

Kattan a zár

Hosszú téli

Éjjeleken

Az útszéli

Fákon lebeg

Jajgatva nyög

Szürkén kiált

Majd elpörög

És otthont vált

Halálmadár

Tán tége vár

Borzongató

Ősz alkonyon

Mikor a tó

Hanv' csendje nyom

Eljön értem

Hullatva vért

Sose kérdem

Hogyan s miért

Halálmadár

Már engem vár

  (1982)

       Bú

Szobácskám négy fala

Valahogy úgy érzem

Lassan rám roskada

Életem két vége

Átnéző két tél szem

Tükrözött visszfénye

Születtem harc előtt

Kisgyermek burokban

Ki soha fel nem nőtt

Meghalok mint éltem

Fejem már hurokban

Semmit el nem érten

            (1986)

Karcsún libbent testem, mikor még tavasz volt

Öleltem én férfit, mikor forró nyár volt

Kissé megfáradtam, hajam már megőszűlt

Falevelek hullnak, testem már megvénúlt

Lelkem is érzi már, olykor a hideget

Remegve várok én, hosszú havas telet

Hosszú lesz-e vajon, bíz azt nem tudhatom

Sorsom, végzetemet én az Úrra bízom

Míg eljön a pillanat, mikor már nem leszek

Verseket írok én, hogy melegítsenek

Van mikor máshol is keresek meleget

Átmegyek hozzátok, s olvaslak Titeket

Della Maria

 Mysty Kata     

A folyó

A folyó két partja ;
Te meg én!
Víz tükrén
áradó napfény.

Szerelmünktől duzzad,
medréből kilép , majd
visszatér csöndesen
 útjára még.

 Széltől hullámzó habja
hangulatok visszhangja.
Egy-egy kavargó örvény
 karjait  nyújtja.

Átívelő hídján szurkolók,vagy
ellendrukkerek..
Figyelő szép szemek ,
irigy csak egy , tuti

  hekkered!  

     Mysty  Kata:

       Életünk

 Homokfutás életünk,

Sok mindent ...

Édes-anyák

Ti rólatok már, oly sokan,
írtak szép verseket.
Ennél ékesebben szóló,
szó, még nem született.
Érzelmileg gazdagabbat,
sem talált ki, senki.

Pedig a  költők, kik írnak,
szebbnél szebb verseket.
Varázsát és rejtelmeit,
nem fejti meg ők sem.
Értünk élnek, értünk halnak,
értünk is születnek.

Legfényesebb csillagok ők,
ezen a világon.
Édesanyák bárhol vagytok,
szívünkben ragyogtok.
Mert édesanya csak egy van,
sose felejtsük el!

        Mysty Kata

       Tollforgatóknak

        A vers képsora :  íze ,

       színe, hangulata a dalnak;

       meghitt pillanata.. Élettel teli , tettre

       késztető  igazi  szava!

        Kritika az éle.. meg is "botoz",

        Üsse kő, ha a tetszés oda!

        Kézben egy "békepipa!"

        Tiszta forrás a szó, ha

        megbocsájtásra indító!

        Sejted, meg is érzed mit jelez,

        a katarzissal felérő lehelet!

Őzike szemével tekint rám a kávé
 Krémszínűvé, lággyá a Completta festi
Nem a sárgás, híg málé

Ural,- vágyva várja, míg vágyam érte forr
Selymes gőze azt súgja,- tégy magadévá!
 A gyönyör tárgya az orr

Illata repít varázsos kábulatban
Elnyújtózik aromája garatomon
 Még ott érzem torkomban

Mert számba venni, ízlelni szinte kéjes
Agyam aktív, adrenalinom a csúcson
Mint a lét: keserédes

Koffein, koffein!- a gondolat visít
Minden nap többször magamhoz véve, vágyom
Kérek, csak még egy kicsit…

Úgy szállnék már mint szabad madár,

kinek kalitkájáról letört a zár.

Repülni ,szállni,pörögni,élni és

Soha-soha többet vissza se nézni.

Mert ahol fognak és rabul ejtenek

ott nincs bizalom csak kérdő

tekintetek.

Kérdések,vádak,bizalomhiány,

nem erre vágyik e törékeny madár.

Hisz tudja csak egy élete van,egy

melynek célja:leélni BOLDOGAN.

Vidáman,nyugodtan és nem

vádak közt,inkább nevetés,fák

és illatos virágok között. 

És ha úgy hozza az élet,hogy

elveszíti társát,meggyászolja

nagyon de nem szegheti szárnyát.