A végzet

 

Mennyit küzdöttél, de hiába

A sors neked mást tartogatott.

Rövid életet, rövid boldogságot.

Imát mondok most érted, hatot.

Csilla, Csilla, Csilla, Csilla, Csilla, Csilla!

A végzet idő előtt learatott.

Az nem számít, hogy

én mit érzek,-

Az fáj, hogy 

Te ezt nem érzékelheted.

 

Nem az a baj, hogy

az úton egyedül megyek,-

Az fáj, hogy

Te nem jöhetsz velem.

 

Nem az a baj, hogy 

nem szeretnek,-

Az fáj, hogy

Te már nem szerethetsz.

 

Nem az a baj, hogy

nem látom a mosolyodat,-

Az fáj, hogy 

Te többé már nem mosolyoghatsz.

 

Nem az fáj, hogy

itt hagytál ( bár nem akartál )

Az fáj, hogy

fiatalon meghaltál.

A semmi peremén álltam

s tán látni véltem egy nőt,

ólom könnyek egyre húlltk

s az arcban felimerte őt..

 

mögöttem fény s előttem

vörös nyöszörgő fekete út,

agyamban szólt a hangja

tudod,pokolba vezet a múlt..

 

csökött s rémísztő árnyak

a lelkemre éheztek nagyon,

az entitás mellettem ált

ám tudtam,egyedűl vagyok..

 

kín,félelem bűze mindenütt

s magába ölet a fekete út,

lángolt köröttem a sivatag

érezetem,egy kéz felém nyúlt..

 

sztüx hívó habjára meredtem

de a sötét víz,meder nélkül fojt,

perverz erőszak araszolt felém,

a pokol kéjesen belém hatolt..

Szemet, szájat kapok én is

Bensőmben ragyog a fény is

Halloween-nek fontos kellék

Sötétségben pislogó ék

 

Tök jó lett ez a tök lámpás!

Éj lepte szobában áldás

Arcán a vigyor homorú

Nincs ember, ki most szomorú!

 

 Rád hozzuk kicsit a szívbajt

Torkodból szakítsuk a jajt

Idézünk ma szellemeket

Megtáncoltatunk lelkeket

 

Tükröződöm pajkos szemben

Világítok Földön, Mennyben

Holt s élő között vagyok híd

Hogy tőlem nem kell félned – hidd!

 

 

Milliónyi gyertyaláng lebben a szélben.

Milliónyi lélek, zokog a sötétben.

Milliónyi halk szó, ima és könyörgés.

Milliónyi szerelem, szeretetthez kötődés.

 

Milliónyi szív fájó dobbanása.

Milliónyi lélek, halk sikítása.

Milliónyi gondolat, fájó emlék.

Milliónyi lélek, most csak vendég.

 

Milliónyi apró fény, sír a szélben.

Milliónyi arcon könny csorog éppen.

Milliónyi ember siratja a szépet.

Milliónyi emlék, téged éltet.

Vonzó szőke haja

tincsekben lógva,

karakteres arca

a fején csillogó glória.

 

 

Izmos férfi teste

karjába invitál,

a keze véreres,

körme hátadba váj.

 

 

Szép szavakkal dicsér

Ígérget megfogad,

majd fröcsögő nyállal

mondja:ártatlan vagyok.

 

 

Simogat ,becézget,

a hátad mögött latolgat,

és nagyon soká jössz rá,

nem vagy más mint áldozat.

 

 

Erénye a büszkeség,

megfeszül a teste,

túl sok nőt talál el,

Ámor nyilának repte.

 

Oly régen volt mikor a tűz lángja izzón lobogott,

Oly régen volt mikor élni akartam minden napot,

Oly régen volt mikor az út végén mindig várt valaki,

Oly régen volt mikor még tudtam s akartam szeretni.

 

Oly régen volt mikor vártam a reggelt s az új napot,

Oly régen volt mikor szemem vággyal telve csillogott,

Oly régen volt mikor az éjjel soha nem talált egyedül,

Oly régen volt mikor védeni akartam a jót ott legbelül.

 

Már nem tudom mi fontos s miért érdemes küzdeni,

Már nem tudom akarom-e az életet lélektelenül élni,

Már nem tudom ki az, kiért érdemes újraélni a napot,

Már nem tudom lesz-e még olyan ki őszintén mosolyog.

Zsiri szerint:Chetak, de re9g ve1rte1l erre a pilltnaara Arra gondolsz, hogy az ez mutatf3 ne9vme1son rajta hagytam a te1rgy ragje1t? Bocs.

Kék a szeme, piros ajka,
De használni nem akarja.
Kedves lénye, éles esze,
De nem tudja hova tegye.

Volt mindene, elvesztette,
Harcolni még ifjú gyenge.
Ezért fordult hát magába,
Elmélyedjen bánatában.

Idő telik, esze kopik,
Elszántságát megrengetik.
Célja ködös, uta számos,
Dönteni még mindig álmos.

Elkanyarog erre-arra,
De a fészkét el nem hagyja.
Innen indul útnak megint,
De a végén megáll s legyint.

Szeme szürke, kedve unott,
Nem érdekli már csak a drog.

Október

 

A vékony fagyon a jelekbe

burkolt köd játszik

a vidám, ébredező cseppekkel,

s a sugallat járja körbe az élet halmait.

 

Nem ismered a természetet,

se gondolkodó önmagad.

Hagyod pusztán, árván,

ma reggel kuszán betűzött agyad.

 

Különös kapcsolat tett rabszolgává

a gyümölcsösben az út szélén.

Hirtelen megpillantottál egy arcot,

kit úgy hívnak a letarolt én,

 

kiben ősidők óta ott élősködik

a gyökereitől megfosztott dzsungel-sivatag,

kinek a génjeiben is őrjöng

a homok-szabadság, mert sehol sem vég-tag.

Látod a pillangók közt

a fehér milyen szines,-

 

Művirágok közt 

a kissé hervadt fehér rózsa a tied,-

 

Hátul állsz a sorban,

miközben elől lenne a helyed,-

 

Hát ettől vagy különleges

 

A  A karton doboz

 

Mélázva jártam tegnap a parton,

Amikor feltűnt egy nő, kezében meg karton.

Néztem, merőn, ahogy cipelte, vitte,

De akkor egy szúnyog a nyakán jól megcsípte.

Ugrott egy nagyot, s karton leesett,

Legyezve űzte el magától a zümmögő sereget.

Aztán felvette a dobozt és gyorsan elsietett.

Búcsút intett hát, a hűtlen nyár is

Elvitte magával tömött batyuját is

Elvitte mind, ragyogó sugarát

Virágos rétet, sok, régen reményét vesztett ember

halovány mosolyát

Átadta helyét a borongós ősznek

Vad, hideg szeleknek, esőnek, és könnynek

Hisz oly sok a gond, és oly sok a bánat

A sok-sok ígéret mind-mind

csak magára várat

Lesz e majd meleg, a számtalan roskatag házban

Lesz e orvossága, ki fekszik ágyban- lázban

Lesz e meleg ruha, ha fázik a gyermek

Üres ígéretek mind fűtetlen termek

Kiben is bízhatna, kit becsaptak százszor is

Bízhat e Istenben, kihez fohászkodik

Segítsen önmagán, megsegíti Isten?

Sisterling / De aze9rt csak megkereste a neten, hogy az e1re1t se tuadjm elhallgatni! Ez aje1nde9k, f*szom ..Ja, bocs, hogy csak most, ma lett netem.

Rövidek már a nappalok

Hűvösek az éjszakák

A nap felhők mögött kóborol

Könnyezve búcsúzik az idei nyár

 

Éles, nedves már a szél,

Ködöt sodor  a szememre.

A nyár néha visszakacsint még,

Válon érint nevetve.

 

Ne keseregj kis barátom,

Lesz még néhány tavaszod.

S a hajamba kapó futószéllel,

Tovább is robogott.

 

Eltűnődöm, igazat mond,vagy hazudott,

Vagy csak jókedvében hízeleg?

Isten tudja, de amit mondott,

Én kis naiv elhiszem.

 

A szöcske

 

Mászik egy szöcske a fűszál tetejére,

Aztán mikor felért, azt vette fejébe:

Nagyot ugrik és eléri a fénylő Napot

Déltájban ez jó ötletként hatott.

Ugrik is már, – nem egyet, de hatot,

Lelke rajta, azonban mégse érte el a Napot.

Aztán mindet feledve csapot-papot otthagyott.

 Utolsó hajnalom dereng,  többé nincs itt helyem  s italom utoljára kérem,  a csaposnak intek,vége.    Utolsó bluest hallgatom  s így nem érzem bajom,  elringat s magához emel  elfeledteti milyen a jelen.    Utolsó szivarom szívom  s a füstje enyhíti kínom,  a szürke házak néznek  magukba itták a képem.    Utolsó hívásom kicseng  s talán beszélnél velem,  kérdezd, muszáj menni,  mindennek vége s ennyi?

Mikor elcsendesedik a tenger s az éj leszáll,

A sápadt fényben egy sellő bús táncot jár,

Életét a mélyben tölti egyedül, magányosan,

Párja nincs, hisz csak félig ember s félig hal.

 

De az éj leple alatt a felszínre merészkedik,

S a hold festette ezüst hídon kicsit sütkérezik,

Nyakán a legördülő vízcsepp csillogva fut tova,

Keblei közt visszahull a mélybe, ott az otthona.

 

S mikor a horizonton feltűnik a hajnal első fénye,

A sellő megválik az élettől, s újra visszatér a mélybe,

Utoljára még feltűnik, szemében könnycsepp remeg,

Sorsa megpecsételődött, mikor két világ közé született.

Őszi táj

 

Az ősz gyönyörű tarkaruháját lassan koptatja

A fák leveleit a dermesztő dér fagyassza

Lassan szürke ruhát ölt a termeszét

Mindent elpusztít a téli enyészet

Szikárak a lomjuktól fosztott fák ágai

Messze útra kelnek madarak százai

Már készül a természet téli pihenésre

Várnak a takaró, meleg hó pelyhekre

 

Farkas Attila

Tarka szivárvány görbül az égre,

üdítő nyári zápor után,

langy pocsolyában,

szoknyát emelve,

mezítlábosan

táncol a lány.

Karcsú derekán piros a szoknya,

óriás pipacs szélfútta szirma

vitorlát bont a langy  pocsolyán,

szoknyát emelve,

mezítlábosan

táncol a lány.

Kövér vízcseppek ülnek a fákon,

rántom az ágat,

zuhan a zápor,

szivárvány foszlik,

csurran a nyár,

szoknyát emelve,

mezítlábosan

táncol a lány.

Vörös az égbolt, elszórtan felhők,

a napsugár néhol átkacsint.

Hideg fuvallat rázza az ágat, ősz van,

s a levelek hullnak megint.

 

Lábam alatt színpompát játszik,

zizegnek lépteim alatt.

Egy-egy szellő felkapja őket,

tovább repíti minduntalan.

 

Nem régen még zöldellt minden,

most már csupaszok a fák.

Lassan a hó is megérkezik,

elmúlt a nyár, oly messze  már.

 

Télanyó kopogtat ajtón, s ablakon,

meghozva nekünk a hideget.

Kabát alá bújva,fülünk megfagyasztva,

a tél bizony nekünk integet.

Te elmentél,s én veled mentem,

azóta nem lelem a helyem.

Két világ között cikázik lelkem,

a miértek vezérlik életem.

 

Te elmentél,s magaddal vitted,

minden egyes percemet.

A jövőbe vetett hitem elvetted,

nélküle élni nem lehet.

 

 

Hiába dübörög köröttem az élet,

lelkem nem érinti meg.

Nem lehet jövőnk,hisz jelenünk a

múltunk,

Ezen változtatni nem lehet.

tf6rf6tf6ttf6 / Szia!Ha tudne1d, milyen svenzede9s volt, mire megvette.d3re1kat kellett me1szke1lnom vele a ve1rosban. U.I.: Amfagy te9nyleg fasza:)

That's really tihninkg out of the box. Thanks!

Fáradt vagyok s pilláim elnehezülve lassan lecsukódnak,

Még próbálnék ellenállni, de tudom úgyis hasztalan,

S érzem amint az álom halvány köntöse finoman átölel,

S fülembe suttogva csendesen altatódalt énekel nekem.

 

Egyre távolodik Tőlem a kinti világ vad, nyüzsgő lüktetése,

Már csak apró foszlányok érnek el hozzám aztán azok sem,

Átadom testem s lelkem minden részét ennek a varázsnak,

Hagyom, had merüljek el ebben a védelmet nyújtó világban.

 

De lassan ébredezem, bár néha még próbálok visszatérni,

Még szeretnék az édes álom hajójában messzire evezni,

De az álom finom fátyla lassan köddé váll s magamra hagy,

És míg a földön tart az ég, ébren álmodni nem szabad!

1. Csenget a csend - és üres,
   nyugtatja fáradt lelkemet.
   Álmodik a fájdalom,
   sós cseppekkel áztatom.
   
   Szememből a könny szivárog,
   mély ráncokkal teli árok,
   szenvedés véste és bánat,
   átok verte már anyámat.
   
   Zaj zavarja meg a csendet,
   Merengésből ébredezek,
   nem nyalogatom sebemet,
   idők múltával beheged,
   csak a szívem marad üres.

Megrémít a tudat,

hogy mindenki kutat,

nem tesz csak ugat,

hogy hulljon a vakolat.

Paranormál hangulat

nézd meg az arcukat,

ez az egész csak a

cigi okozta kábulat.

Hogy volt az a tegnapi

elkapott egy Kentaki!?

Fried chicken vagy mi a pont,

a szerelmed mást csókolt...

Nem jött el a jobb

hiába szavaztál rá,

Önkéntesen csináld,

hogy azzá válhassál.

Tanít a szenvedés

hívja meg az esketés

hogy hulljon a sült galamb

nyi-tott szá-tok-ba!

Utazom ,tájak, erdők, mezők suhannak tova,

De a lelkem nem jő velem, visszatér a múltba,

Nem tudja könnyen elhagyni azt hol szerették,

Ott hol valaha jó volt, ott hol mindig értették.

 

Utazom, lassan besötétedik, s hűvös szellő jő,

Kint fények gyúlnak, s már újabb utas sem jön,

Fázósan összébb húzom magam, de nem segít,

Lelkem van megfagyva, és senki sem melegít.

 

Utazom, s lassan belesüppedek az éjszaka ölébe,

Puha álomtalan álom ragad magával a mélybe,

Pilláim alatt könnycsepp bújik meg szomorúan,

Siratja mindazt a szépet, ami ottmaradt a múltban.

Szeretni könnyű,feledni nehéz,hisz a szív a múltba ezerszer visszanéz.Visszanéz,mert nem tudja feledni,akit nagyon tudott szeretni.

 

Sötétben indultam hozzád,

ezernyi apró fény várt rám.

Gyertyák a sötétben,

 mint ezernyi csillag.

Te vársz rám,

 s az emlékek hívnak.

A sötétben lépkedek,

 s gyúlnak a fények.

Szeretteik emlékét,

 siratják a népek.

Én is eljöttem,

egy kis leányhoz,

kit a legjobban szeretek-e világon.

Gyertyát gyújtok, s emlékezem,

milyen is volt a boldog életem.

Veled.. mikor még itt voltál,

mikor még daloltál,

és nyűtted az iskolát.

Hangodat hallom,

oly szép a dal.

Mindenszentek

 

Eljött megint Mindenszentek napja

Tisztelettel ünnepel apraja és nagyja

Koszorú, virág díszíti a temetőket

Gyertyafénye ékesíti a kereszteket.

Emlékezni jöttünk az itt lévőkre

Gyertyát gyújtunk az emlékükre

Nyugodjanak békében örökké

Imádkozunk naponta lelkükért

A késő őszi nap lassan elmúlik

De emlékünk soha nem múlik

A bánat okozta düh elszenderül

A bánat lassan emlékké szépül

A temetőre síri csend terül

 

2010. október 31.

A Duna partján állok,

a múlton merengve.

Itt estünk mi egykor,

oly nagy szerelembe.

 

A folyó csak rohan,

rám sem hederít.

Hűs szellő lengedez,

a por meg csak kering.

 

A padunk üresen,

hívogat most újra.

Egy szerelmes pár éppen,

ráhuppan összebújva.

 

Mosolyogva nézem,

mily nagy a szerelem.

S egy hideg fuvallat,

hajam tépi meg.

 

Magamhoz térek,

s körbe nézek én.

A másik padon éppen,

egy néni üldögél.

 

Fénykép a kezében,

száján bús mosoly.

Kihalt minden,
senkit sem látok.
Mindenhol dombok,
ameddig ellátok.

Körülöttem homok,
nincs itt szinte élet.
Csak a kaktuszok,

melyek itt megélnek.

A forró homokban állok,
s nem látok mást.
Néha elkábít,
elcsábít a délibáb.

Ez a sivatag,
lelkem sivataga.
Az életem elárvult,
kihalt szakasza.

Nem zölddel a fű,
forrón süt a nap.
Nincs éltető víz,
minden kiapadt.

Eltűnt a gyors,
lüktető élet.
A homokban sétálok,
s körbe,körbe nézek.

Csend van,
már lelkemben sem szól a dal.
Nem pendülnek húrjai,
az egyik elszakadt.

Ó te érzés, mi megváltoztatsz
az érzés, mi rabságban tart
s ha érzem, remegés jár át
a végzetem, ez az érzelem.

Az érzés, mi elönti lelkem
az érzés, mitől testem izzani kezd
egy érzés, mi táncba repít
s felemel,mikor szívem dallama hív.

Ó te érzés,semmihez sem vagy fogható
az érzés, mi máshoz nem hasonlítható
s ha érzem,én is már más vagyok
ez az érzelem, már a végzetem.

Az érzés, mitől jobbá válok
az érzés, mitől mosolygok a világon
egy érzés,mit kaptam tőled
mikor hozzám bújsz, s karod átölel!

Angyal! Lelkemhez értél,
megsimogattad fejem,
szívem megremegett,
mosolyt csaltál számra,
kérdőn nézek e világra.

Angyal! Ne hajtsd le fejed,
lássam gyönyörű tekinteted,
melyből szeretet árad,
vigaszra így rátalálva,
mindenkinek megbocsájtva.

Angyal! Te látod szorongásom,
a napok  tova tűnő képét,
a múlt lidérces álmait,
a jelen szomorú vágyait,
a jövő bizonytalanságait.

Angyal! Nyújtsd kezed felém,
szárnyad beborítja testemet,
hited felszabadítja lelkemet,
szereteted körbe fon,
jövőt,nyugalmat,békét hoz.

Várom, hogy jöjj el értem,
mert én nem értem,
mi tőrténik körülöttem
ebben a világban.

Álmomban már láttalak,
s azóta is várlak,
hogy lássam tiszta szemed,
ami soha nem vétkezett.

Tested azért győnyőrű,
mert olyan, amilyennek akarom,
Lelkem veled szárnyal,
vagy elporlad a Napon.

Ha nem vagy velem,úgy érzem
az nem a saját énem,
s a nagy sötétségben
hamarosan végem

Hegyek

 

Meredek ösvény vezet a csúcsra,

A tüdőm akadozva fújtat és zihál,

Rögök gördülnek ki, a lábam sántikál.

Gránitfal tornyosul előttem. Vérzem…

Ideje összeszedni magam és menni előre,

Tudom feljutok, még van erőm, érzem!

A világ ilyen, menni kell, menni kell előre.

| July 3rd, 2009 low vitamin d smotpyms Do you mind if I quote a few of your posts as long as I provide credit and sources back to your blog? My blog is in the exact same niche as yours and my visitors would definitely benefit from a lot of the information you provide here. Please let me kno

 

Hűvös szellő fázósan átölelve mellém szegődik,

Hajam arcomba fújva búsan a lelkembe kúszik,

Lassan lépdelek talpam alatt a tenger homokja,

Apró szemcséi, mint lelkemnek ezerre tört darabja.

 

A távolban vitorlás úszik a fényhídon a semmibe,

Úgy tűnik el, mint a boldogság mikor mennie kell,

Csak elsuhan, nem szól, nem kérdez, csak továbbáll,

 Te ott maradsz egyedül, s válaszokat most hiába vársz.

 

Mert néha nincs válasz s nincs értelem, hiába keresed,

Meglelni azt mi nincs, hiába próbálod, hidd el, nem lehet,

Lassan lépdelek fázom így egyedül a néma magányban,

Legördülő könnyeim csak a szellő csókolja le a némaságban.

hhnBR0 nsavpouknzfj

   Parttalanul

 

Kháron ladikján lelkem lengedez'.

Lényem áttetsző, csak az árny fedez.

Fekete csónak, rémes ingatag,

Félve figyelem, merre vet a hab.

 

Oly üres a víz, oly kopár a föld.

Egy semmi érzet a Styxen eltölt.

Honnan indultam? Én már nem tudom.

Hová érkezem? Látni nem fogom.

 

   (1981)

Az ami fáj,
itt ég bennem,
mint egy cigicsikket
elnyomták szívemben.

Az ami fáj,
hogy nincsen barát,
s nem ihatjuk egymás borát...

Vannak haverok,
akikkel, ha találkozok
együtt velük:
sokat kuncogok.

De az más,
mert nem tudhatod,
mikor lesz az idő,
mikor kezed-kezébe tartod.