Végszó

Tartozol nekem

egy mosollyal

mely úgy simogatja

orcámat melegével

 mint a nyári napfény

a virágokat, vagy a

tenger mormolása,

vagy a kagyló zúgása,

mit a parton

találtam,  s melyet

fülemhez tartottam.

Tartozol nekem

 kedves szavakkal,

egy simogatással,

mikor kezed

kezemhez  ér,

egy édes  pajkos

kis kacsintással,

melyet várok még,

s várhatok míg

világ a világ…

igaz  odaasással.

Összevesztünk,

közöttünk vihar dúl

végleg, s nem ül

el csendben a szél

sohasem tényleg.

Szavakba öntöm a gondolatom,

Kész káosz a papíron.

Mi lenne,ha lerajzolnám?

Rajzolnék pillangót,

Ahogy repdes a tavaszi réten,

Rajzolnék pipacsot meg szarkalábat

Nevető napot meg pajkos szellőt.

Vagy rajzolnék hideg zord telet

Röptében megfagyó hópelyheket.

Távolból egy csöpp kis kunyhót,

Kályhában pattogó tüzet

Meleget és szeretetet.

De mert rajzolni sem tudok,

Leírom hát

Oly boldogtalan vagyok.

Egy szegény skót farmer a földeken járva

Figyelmes lett egy segélykiáltásra

Odaszaladt nyomban a hang irányába

Rémült fiút látott a zord ingoványba

Derékig elmerült a sötét iszapban

Egyedül kimászni végrehajthatatlan

Sikerült kihúzni a borzalmas halálból

Biztos helyre vitte, az iszaptól távol.

Másnap a házánál díszes hintó állt meg.

A fiúnak  apja jött, akit  ő kimentett.

Jutalmat ajánlott az életmentésért

Mit el nem fogadott a világ kincséért.

Egy holland családnak kislánya született

Ám ez magában még nem lenne nagy eset

Még a neve sem mond a kislányról sokat

Marghareta nevű már akkor is sok akadt

Még az sem különös – hisz sokan ezt tették –

Tizennégy évesen a zárdába küldték,

Hogy eligazodjon majd a háztartásba’

Amikor megérett már a házasságra.

Eleven kislány volt, elhiheti bárki

Ezt az életet nem neki találták ki.

Meg is unta hamar, nem volt még húsz éves

Amidőn egy katonatiszthez ment férjhez.

                                 Ki zárat találsz

                                 a józanész

                                 ingoványba süllyedt

                                 visszacsapó ajtaján,

                                 ne állj kézen

                                 a saját lábadon

                                 hordólakó Diogenész!

NE KERGESD A BOLDOGSÁGOT

Ne kergesd a boldogságot, megtalál az Téged,

Ne törj össze minden álmot, miben hittél régen

Virágok is akkor nyílnak, akkor a legszebbek,

Mikor egy szerelmes szívnek üzenetet visznek.

Ne gondold, hogy az életed  mindig csak boldogság,

Egyetlen egy futó percre, szegődik csak hozzád,

Átöleli bús szívedet, újra tudsz álmodni,

Aztán csendben, nagyon halkan el fog majd köszönni.

A megtalált boldogságot jól rejtsd a szívedbe,

És amikor bánat kísér, emlékezz a percre,

Csillagok sem ragyognak fenn öröké az égen,

Kigyulladnak, lehullanak, és csendben elégnek.

Ezredév  küszöbén   ( István király ünnepére )    ( László M )

Hogy e szép Földünknek lakói lehettünk,

És , hogy e Hazában otthonra lelhettünk,

fejünket meghajtva köszönjük jó Urunk,

Hozzád száll szívünkből ünnepi sóhajunk.

Ezredév küszöbén, augusztus havában.,

Vérrel írt századok letűnő nyomában,

Meghatódva állunk őseinknek földjén,

Első királyunknak , Szent István ünnepén.

Ki örökül hagyta ránk atyai intelmét,

Hitben, szeretetben  fogjuk egymás kezét

Békességben éljünk a Kárpátok alatt,

Hol egykor még, nomádok tüzei lobogtak.

A kenyér becsülete már nem ugyanaz,

mint mikor kézzel aratott a paraszt.

Kemény munka árán lett búzából kenyér,

hólyagot tört a tenyérbe a kaszanyél.

Ma a betevőről, más az elképzelés,

marhahús pogácsa, jó sok majonéz.

A gyereknek emeletes, sajtos stanglili

kell  és kecsappal locsolt  sűltkrumpli.

Egy szelet  kenyér életet menthet,

áldott legyen érte Istenem a neved.

A holnapi éhségtől ne kelljen félnünk,

"Mindennapi kenyerünket add meg nékünk"!

Alig dereng, lapul a csend,
öreg ladik halászni ment.
Fénycsóva vetül a tóra
Felhőt bont a hajnal-óra.

A szél is elcsendesedett,
tegnap vitorlást kergetett.
Éjjel nem kapott a fogas,
Csak keszeget fogott sokat

Ma is tengerről álmodott,
ahol bálnára vadászott.
Csalódva érzi a hiányt,
Ölelgetne egy szép leányt.

Szeme csak mered botjára,
hiába a csali nincs kapása.
A parton senki nem várja,
már nincs se párja, se bálna.

Úgy érzem Örökké szeretlek, szeretlek Szívemből.

Ahogyan a Nap süt ránk örökké az Égből.

Úgy érzem, örökké lángol majd a szívünk

Úgy érzem örökké ÉL a Szeretetünk.

Éreztem, örökké, örökké szeretlek SAzívemből.

És Te is úgy szeretsz örökké Szívedből.

Szeretjük, oly nagyon szeretünk Kedvesem,

Ahogy ezredévek előtt  lángolt a Szerelem.

De jöttek borús napok is az életünkbe.

Sötét, alattomos felhő kúszott be Egünkre.

Beborította fölöttünk az eget,

Elvitte tőlem messze Szerelmedet!

Éget a levegő, sárgul a határ,

Piros gyúmölcsöt érlel a napsugár.

Szélfútta kalászban érik a kenyér,

Ízzad a homlok, hólyagos a tenyér.

Édesebb a csók, forró az ölelés,

nyári estéken szerelem tüze ég.

Táncol az élet, örül a természet,

ideje lenne most a pihenésnek.

Nyár végén az árnyak hosszúra nyúlnak

a fényes nappalok egyre gyorsulnak.

Éjjel  felnézel a csillagos égre,

nyugalmas béke terül lelkedre.

Ne sajnáld, hogy a szép nyaradnak vége,

a Föld forog majd tavasz jön a télre.

Huszadik század   (Anno 1999 )

Sorozatok és reklámok ütnek-vágnak naponta,

Fegyvercsövek, acélpengék csattognak és suhognak,

Szuperhősök, divatbabák bájmosolya ömleng ránk,

Üresfejű pihent agyak, filmjeiket kínálják.

Rablót, gyilkost dicsfény övez, sztárolják a médiák,

Minél nagyobb gazember vagy, annál több fény esik rád,

Becsületnek nincs már rangja, a tisztességet temetik,

A megmaradt kis érzelmeket, gyökerénél megölik.

Hová lett az értéke, az igaznak és szépségnek?

     Barátom, mennyi..?

Hányért adod magad ? Elvhű, jóbarát ?

Ha sorskerekednek eltépik láncát,

Ki ma megöleled apádat, anyádat,

Holnap már tagadod a vén családfádat.

Hányért adod, ha kell, az első jótetted ?

Hogy felcseréld azt,hamis érdekkel,

Hányért adod azt is, ami néked nincsen !

Hitedet, szavadat, az önbecsülésed ?

Trafik vagy  barátom ! Hol minden eladó !

Aprópénzért még a neved is kiadó,

De egyre nagyon vigyáz, bár ez csak egy tanács !

    HÍD

Zúg, morajlik  ár és mélység,

Éjbe vész a Hold csónakja,

Fényt rezegtet a sötétség,

Mivé lesz az est holnapja..?

Víztükrében ringó város,

Mint óriáshajó úszik át,

A híd is ásít, nagyon álmos,

csak a néma vágyat viszi át.

Túlsó parton áll egy szobor,

Égre röppen fényes szárnya,

Víz mélysége sötét-komor,

Álmodik a híd leánya.

Álma messzi mesékben jár,

Parttalan víz sodrában,

Hol nem köt össze semmit a híd..

Tanulj meg bízni,
Tanulj meg remélni,
Tanulj meg élni,
Célokat elérni.
Tanulj meg szeretni,
Őszintén nevetni,
Tanulj meg szállni,
S boldoggá válni.
Tanulj meg bánni,
Tanulj meg feledni,
Tanulj elengedni,
Magadban szenvedni.
Tanulj meg tűrni,
Bátran szembesülni,
S ha elbuktál,
Tanulj meg büszkén
Talpra állni.
Tanulj meg újra
A csodákban hinni,
Őszintén sírni,
Mindent kibírni.
Tanulj meg csalódni,
Tanulj meg várni,
Tanulj meg vesztesből
Bajnokká válni.

Egy hónapja már, hogy nem te vagy
a legelemibb hajtóerő,
bár nélküled is van valami.
Persze a koránkelés nem megy,
de szerencsére a munkások
a kordonok mögött még mindig 
felriasztanak reggelente;
úgy kalapálnak és ketyegnek
mint egy felgyorsult, rossz óra.

Nélküled is elfogyott a nyár;
mindegyik kísérletem arra,
hogy magammal rántsam valahogy
ami még menthető, sebesen
nyelte és köpte a napokat.
Utána meg már nem kellettek.

Csak ezt sajnálom, a többin meg
mindenkinek át kell esnie,
legalább egyszer életében.

Nagy árnyék vetődik a házra,
Majd homályság borul rá a tájra.
Halk szellő neheztel a fákra,
Ahogyan szárnya a leveleket rázza.

Én csöndben álldogálok, s a képeket keresem,
E falakon figyeltek, igen jól emlékszem.
De a sok emlék helyén, mik ránk mosolyogtak,
Az üres fal bámul, min porcicák lógnak.

Semmi sincs a helyén, a biztos pontokon,                         
Egy széltölcsér forog csak a régi tornácon.
Az ég már oly sötét, figyelem hogy esik,
Reszkető szemembe egy esőcsepp hullik.

Amikor bámulom az arcát

Egy röpke pillanatban,

Nem érzem a létezést, csak Őt…

Mintha egy pillanatra lágy

Fuvallat válna belőlem,

Mely lassan átsuhan rajta, észrevétlenül,

De mégis minden porcikáját érzi…

Mikor rá gondolok, a torkom összeszorul,

A testem zihál, az agyam pedig

Teljesen átadja magát szívem

Magányos egészének.

Hogy lehet valakibe

Ennyire belehabarodni?

Hisz nem is ismerem...

De ha tekintetem rá irányul, olyan,

Mintha mindig is tudtam volna, ki Ő.

Vörösborok

Fiatal szíve élénken ver,
lelke még formálódó – képlékeny.
Nyelve csípős.
Illata sokszor zavarba,
friss gyümölcsös íze
pedig lázba hoz.
Szép vörös ágyába feküdni
minden este érdemes vele.

Amikor bíbor ragyogása
éppen pirkadni kezd,
bájosan mosolyog,
simulékony természetét
titkon mutatja meg neked.
Illatos patakja garatod simogatja,
aromája agyadig hatol fel.
Néhány pohár után,
szófukar nem leszel.

Öreg tőke vérét, ha szádba veszed
és érzed, hogy vanília ízű izzadt testében
aszalt gyümölcsök,
vagy kinyílt virágok olvadnak széjjel,
s bársonyos bőre összeér a tiéddel,
gyújts gyertyát, és ezt a csodát -
kiket szeretsz, azokkal fogyaszd el!

Tegnapot elhagyva ébred a reggel,

a Nap ma csak  miattam kelt fel.

Az élet- erő fellélegzik bennem,

testem mintha feledné vénülésem.

Jól érzem magam lelkem nyugalmában,

szelíd békesség ült le a szobámban.

Rend van fejemben, öröm a szívemben,

mert tudom Istenem szeret engem.

Zászló

Zászló leng a vár magasán,
Selyem szőtt háromszínű lobogó.
A színei: piros, fehér, zöld;
Duzzad széltől, és ez olyan megható.

Álmodom, vagy igaz talán?
Nem hiszek a szememnek!
Kicsi leány mit rajzoltál?
A hazát védi ez az erőd,

               ami az én szerelmem.