Készül a hideg tél, ablakon beköszönt,

az ünnep hozza a vásárlói özönt.

Télapó, mikulás ki-minek hívja

az öregúr tárcája nem nagyon bírja.

Karácsony előtt majd mindenki vásárol,

egy szép kis szöveget, kártyákra rámásol.

Lehet, hogy valaki rajzol vagy barkácsol

De karácsony délelőtt, reméljük lapátol.

Szellemek járjanak arcról-arcra mindig,

kik segítik az embert, s felejtésre intik.

Melegség áradjon mindenki szívében,

Mindenkit nyugodt szeretet kísérjen.

Adj nekem végső menedéket

Melyben nem halál lakozik, hanem élet

És nem hazugság lakik ott, és nem közöny

És a könny, melytől szemem csillog

Azt ne a bánat csenje oda, hanem az öröm

Még nem késő az utat meglelem én

Mert látom, a távolban ott pislákol a fény

Az ajtót ne zárd be előttem, kérlek

A fényt ne oltsd ki

Látod, egyedül vagyok, és fázom, és félek

Bár gyenge a hangom, utolsó erőmmel kiáltok

Hozzád, néked

Adj nekem végső menedéket

Hegyek mögött készülődve gyűjti az erejét,
És hadrendbe állítja félelmetes seregét.
Most jön el ideje az Ő uralmának,
Hogy megmutassa erejét az egész világnak.

Első sorban áll a hideg, hűti majd a levegőt,
Jöttére előveszünk nagykabátot, fejfedőt.
Bundát növesztenek az állatok, - vackolnak,
Tudják, sanyarú életük lesz majd ha fagy.

Második sorban áll a fagy, feladata nagyon nagy,
Ahol ő megjelenik, minden megkeményedik.
Rögössé válik a föld, a fű keményen zizeg,
Jégvirágból kap függönyt az ablaküveg.

Nevem régi magyar megyénkből ered,

Csillának pedig egy álom keresztelt.

Harminchat éve járok utamon,

Három gyermekünk tovább viszi családunk.

Édesapám elment korán,

Tudom, valahol kitartón vár rám,

Édesanyám, grófi család sarja,

Helyét azóta is nehezen találja.

Legjobb barátom tán szomszédom, a Templom,

Esti fénye, harangja nap, mint nap elvarázsol.

Volt sok tervem, vágyam, maradt reményem, álmom,

De már mindennél fontosabb a Férjem, a Családom.

Ha Tudnád…

Itt vagy, s szelíden nézel rám,

Szívem húrjait pengeted némán.

Mi köztünk volt, elsodorta a múlt tengere,

Ázott homok, mit itt hagyott belőle.

Szeretném egy percre, hogy megálljon a világ,

Hogy ne lássa senki, mit él szívem át.

Átölelnélek, s rád bíznám a titkát,

Csókom árulná el, ma is téged imád.

Barátok vagyunk, s én elhitetem a világgal,

Hogy így van jól.

Hogy szívem már nem érted harcol.

Hogy nem kínoz, hogy másé a te szíved…

De te talán átlátsz rajtam, s nem hiszed.

Advent első vasárnapja

Könnyen párosítok szép szókat egymásba,

nincs olyan költő, kit szép verse megvárna.

A virág is szép, hiszen kell érték nektárra,

naptárra pontosan több méh száll egy szálra.

A nap is szép reggel, ha rásüt a fegyházra,

szép emberek járnak, párokban elválva.

De szép is lenne, mint hinni csak egy házba

a füst a városokban, talán még felszállna.

Szemernyinyi fény

úszik az éjben,

egy felvillanás,

majd kialszik szépen.

Egy szikrányi szépség

e csúfos világban,

egy halvány mosoly

szomorúság-árban.

Pillanatnyi mámor

a homok-siváráságban,

kurta boldogság

érzéki világban.

A földi szenvedélyek

mind tovatűnnek,

ám az örökértékek

el sosem merülnek.

Hallom halk sóhajod,

látom szép alakod,

érzem lehelleted,

fognám a két kezed!

Arcod símogatnám,

fejed megbúbolnám,

kezed megpaskolnám

szenvedélyesen!

Mindezt megtehetném,

ha mellettem lennél,

s lenne , ki megengedné,

Egyetlenem!Kedvesem!

Magyarul sírtam fel, mikor világra segítettek magyar orvosok,

Magyar édesanyám szemén, magyar könny csillogott.

Magyar templomban, magyar pap keresztelt,

Magyar nóta ringatott, magyar bölcsőmben.

Magyar édesapám, magyar földbe temettem,

Magyar minden sarjam, magyar a Szerelmem.

Csónakom lettél vágyaim tengerén,

Messze sodródtam bajoknak vizén.

Elűztek feléd nyúló méltatlan karok, Magyarok?

Ki mostohaként elbánt veled, magyar volt e hatalom?

Mit gondolok, kimondani nem szabad, mit érzek le nem írhatom,

Magyar lelkem csak gondolatban szállhat szabadon.

Magam sem tudom.

Hogy ki is vagyok? magam is kutatom

Bár nevem korom nemem,

Ott áll az adatlapomon

Hogy kerültem ide? Talán érdekes.

Éltem kis faluban,de legtöbbet tanyán,

Kis diák csak összel voltam,

Tavasszal talán.

Felnőtt fejjel végeztem el minden iskolám.

Határőr voltam negyven éven át,

Fegyverrel védtem népet,és hazát.

Két gyermeket neveltünk tisztességesen.

És három unokának örvendezhetek.

Most azon fáradozom,hogy bemutatkozom.

Meleg borús idő várja a nagy telet.
Vagy holnap már fagyni fog?..még az is lehet.
Kiket magam körül látok, csak arcok és ruhák,
mint herélt kanok között a kikapart szukák.
Az ablakon át nézik a városuk unottan,
vagy bájcseverésznek viccesen, nyugodtan
Elfogadják létük, még örülnek is néha,
a világ körülöttük vágyaiktól néma.
A külsőség a fontos, a lelkiállapot
lenézik az embert, mint ember az állatot.
Ha írok általában, csak magammal számolok
most is fel-fel nézek, az életből másolok…

Szertefoszlott remények,
kóbor álmok. Remélek,
bár kiutat nem találok.
Hiábavalóság. Mindent
a múlt felemésztett.
Őrlődöm a nyikorgó
életlen fogaskerekek
között, várva hogy
a végtelen sínylődésem
egyszer véget érjen...
Sikolyt hallok. Távolodva
önmagamtól, tükörben
torz formában pillantom
meg önmagamat: egy
másik énem billeg odabent
a tükörben, s tükörképem,
mint egy idegen, felém
elégedetten bólogat.
Szemöldökét felhúzva
mosolyog rám cinkosan,
majd kalapját megemelve
mint árny, tovasuhan.
Méla létemből felriadok,
kihúzom magam, s én
megint önmagam vagyok.

Szikrányi csillogást

kopár silányság

követ, jöhet bár

búra vidámság,

majd távozhat,

mint  nagykövet.

Mintha követ

vettek volna le

testemről, lelkemet

béklyó gúzsba kötötte,

elmémet kristályszemek

érdes pora lepte be,

éleslátásom vakság

után újraéled.

Beteg testem párnák

közé zuhant, zilált

testem csupán

izzadságfolyamban

élhet, sápadt orcámat

hajnalpír elhagyta,

sovány újjaim közt

kis kődarab, melyet

görgetek, hogy otthonra

lel végre, csak ebben

az egyben remélhet.

Édesanyám nem tervezte,hogy megérkezésem dupla jó lesz,

Iker tesóm, másolatom, egy gondolat, egy az élet.

Életünket úgy terveztem, boldog leszek, és szerelmes

"Meglátni és megszeretni, ez lett az Én alap elvem."

Jött a kislány,szívem kérte, legyen Ő a feleségem,

Két szép leányt szült ő Nékem,Ők lettek a szemem fénye..

Tanultam és kereskedetem,embereknek vezetője

Nagyemberek beosztotja, szegényeknek megmentője.

Évek múltak, megedződtem,küzdelmekkel teli évek

Unokám lett Ő a legszebb, nagyszülei szeme fénye.

Árad a szó, árad a folyó, ám ha elapad

Nem marad utánuk más

Csak homok, és sivatag

Ha homokot szórsz mások szemébe

A homok könnyeket fakaszt

A homoknál, erősebb a könnynek árja

Kimossa azt

A szem, ha látása kitisztul, hibáidat is élesebben látja

A szív érzékeny

Ha megsérted vérzékeny

Ketyeg az óra a falon, mulat az idővel

Az óra megáll

Az idő elszalad

Úgy múlat tovább

Helyre hozhatod, mit eltoltál, hej

De

Az már nem lesz ugyan az a hely

Elszívtad cigarettáid javát

Hiába akarják javadat

Füled mellett elereszted jóakaróid szavát

Síppal, dobbal, nádi hegedűvel

Gyógyítgatod a sebeket, valami zamatos nedűvel

Mormogsz, s

Magadban füstölögsz tovább

Kisütötte a nap, hogy ő bizony sütöget

A pék is cipót, s kenyeret

Hátat fordíthatsz

Valaki még hátba vereget

Szereted e még, a piros tulipánt

Szeretem, de

Jobb szeretnék, egy tulipiros pánt

Mert a virág elszárad, és az engem bánt

Árad a szó, meg a folyó, ám ha mindkettő elapad

Nem marad utánuk más

Csak a homok

És egy üres

Kihült 

pad

Talán itt jó lesz.(?)

Keresek egy helyet ahol elbújhatok...  de írhatok. A régi helyem volt az "otthonom".  Olyan jó volt ott. Mindenkit szerettem. A sors vitt olda, talán azért, hogy a lelki nyugalmam megleljem és most a sors fintora, hogy azért kell onnan eljönnöm, hogy a lelki nyugalmam újra megleljem.

Ha ezt valaki érti...  mindegy....

Én az ember!

Én "csak" egy ember vagyok :-Zoli az én nevem,

Jelenleg Kecskemét városában élem az életem!

De előttem szintén élt mér-e városkában valaki-

kinek művei álltal dőltek le a rút némaság falai!

S őt hallva öröm ittasan annyian nevettek, sírtak!

S őt is mint engem szintén- "Zoltánnak" hívtak!

Ragyogón csillan meg a reggeli napfény-e faragott

gyünyürű táblán-melyen ez a név áll : -e városka

szülötte a híres zene szerzőnk : Kodály Zoltán!

Játékra hívok minden tagot!!!!

Mindenki szeret játszani és minden játékból lehet tanulni ;))

Kérlek benneteket, hogy most játszunk együtt!!!

Szerintem már sokan közületek eljátszott a gondolattal, hogy bemutassa saját magát versbe szőve.

Ez lesz most a feladat :))

Írj egy verset, melyben bemutatod magadat!!!

Mindenki csak 1 bemutatkozó verset tehet be a játékba és a verse nem lehet 16 sorosnál hosszabb!!! Egyéb kikötés most nincs :))

Mintának beteszem ide az én bemutatkozó versikémet, ami egyébként a közösen megjelentetett Antológiánkban is benne van.

Drága jó anyám!

Drága jó anyám hidd hogy én nagyon szeretlek téged,

hogy nem töri meg lelkemet  a nyomorult le igázó élet!

Kérlek bizz bennem mert  még most is ki tartok végig,

még ha néha el hagyja lelkem az a hitszegő remény is!

Bár néha sírok,s be vallaom neked sokszor szenvedek,

de a sírdogáló szívem éjjel s-nappal várja a te jöttödet!

Mert várom én hogy meg lássalak téged drága jó anyám,

hogy ne kínozhasson tovább  engem a kegyetlen magány!

Kicsiny kis fogaskerekek vagyunk

Bár már csak időnként forog az agyunk

Olajozottan

Egy-egy dologra néha rácsodálkozunk

Hogy mi az ottan

Addig- addig agyalunk

Míg ki nem csorbul a gyalunk

A hibáinkat vegyük csak szépen sorba

Hogy simává válhasson az a csorba

Szálka és gerenda ne legyen szemben

Ezért tegyük a dolgainkat minél jobban

És szebben

Dolgozzon csak az a gépezet

Segítségül hívhatjuk

A szívet, lelket, no és a kezet

Aztán, ha fogynak a fogak a kerékből

És már oly nagyon elegünk kezd lenni

Az egészből

Akkor se szálljunk ki ebből

Az óriási óriáskerékből

Fentről ugyan szép a kilátás

Ám ha lent vagy megtanulhatod

Mi az a belátás

A belátó ember mindent sokkal élesebben lát

Nem néz senki fején keresztül és át

Megértő, és ha hagyod, hogy szeressen, hát szeret

Mert az ő szemében

A világ egyszerűen

Így kerek

A hold tehet mindenről, ő az, aki ráncolt

Arcomra éjszaka csúf redőket táncolt

A hold, mulatós kedve, így ölthetett testet

Hogy két szemem köré, mély sávokat festett

Ki hallott még ilyen csuda badarságot

Hajamból csente rá e csúf barna sávot

Aztán gondolt egyet s javítván a tettet

Ezüstholdsugárral hajszálakat festett

Így történt, hogy az ősz, mulatott a nyárral

És lettem színesebb, néhány ezüst szállal

Sose láttam még tenger sodrát

Nem figyeltem selyem fodrát.

Nem úszhattam le a fenekére

Pedig úsznák csak le le  mélybe.

Meg sem állnék egy új világig

hol király sose fázik.

Király én lenék,moszat trónon ülnék

Halakkal együtt úszva repülnék.

O kérlek mond mond neki ne kérjen

Amit más kap hiúságot ne reméljen

Anyuka ne szégyelld ,nem a te hibád

sokan hordjuk még szegénység kosarát

Te mindent adsz ,ha szereted gyermeked

Puha öledbe szorítsd kis hisztiző fejet.

Álmot varázsolj pirosló arcára

Könny csepp csordul szemednek sarkába.

Ne sajnálj ,se csillogást ,se badarságot

Gyermeked fogja meg változtatni világot.

Reményed lesz ,oltalmad ha kéred.

Istentől nem kaphatsz szebb emléket.

Nyirkos ujjaival próbálja kitapogatni vonásaimat

A sors keze

Kíváncsiságát elégíti

Jó munkát végez e

Kell e még formálni, vagy már ennyi elég

Rég volt, hogy elkezdte

Jöhet a csúnya vég

Hideg kezein érzem én

Elégedetlen művével, még egy utolsó táncra kér

Gyűr, és gyúr rajtam sok ezernyi ráncot

Hátamat görbíti

Csak kibírjam ezt a táncot

Hosszú karmaival bensőmbe hatol

Eközben fülemben halk dalt duruzsol

Álnokul papol

Ez mind a te hibád, csak te tehetsz róla

A választás tiéd volt, másként is élhettél volna

Most nézd meg, magadat milyenné is tetted

Nem hallgattál reám, a korságot etted

Rossz úton indultál, rossz utakra tértél

Engem ne hibáztass, hogy nem ilyet kértél

Szitok, és átok, nincs reám hatással

Mi veled megtörtént, megtörténik mással

Hogy, hol az igazság, ott ahol a gazság

Kibillent a mérleg, hát ez az igazság

Kinek a java jut, másnak meg a rossza

Aki kapja marja, nincs, aki elossza

Az ajtómon kisétált a boldogság,

be sem csapta, csak csendesen távozott.

Emlékeit maga után hagyva,

Utolsó szavaival tett lakatot a múltra.

'Keress másik, jobb Boldogságot'- ezt mondta,

Majd cigarettáját a hamutálba nyomta;

Itt hagyta könyveit, csecse-becséit a polcomon,

Arcát a tükrömben, illatát a párnámon.

Néztem utána sokáig az ablakon,

Néztem milyen magabiztosan távozik,

Egyszer megfordult, de nem intett,

Majd láttam, ahogy semmivé változik.

Talán nem is ő volt már, hanem egy idegen,

Kiről én hittem csak, hogy ismerem.

Parányi szikra pattan

a kandallóban

égő fából, majd

kialszik, s a szoba

sötétségárja

mindent eláraszt, 

s ki odabennt van

tapógatózva a

vak homályban,

belekapaszkodva

a  labilis mába,   

múlt terhét hordva

léphet át majd

jövő januárba.

Ruháját leporolja,

s a jelen porának

nyoma sem marad.

Csupán  a jövő fényárja

mutat néki utat.

Koncentrálj a mára,

felejtsd a múltat!

Ne engedd, hogy a

múlt idő mételyével

mérgezze meg ,

Nyomorult, utadat...

Még mindig nehéz a szívem,

Súlyos bánat a fájdalom.

Lassan 3 éve, de még

mindig a múltat siratom.

Ezerszer elképzelem, mi lett volna ha...

Milyen lenne életünk,ha

te tartanál karjaidban.

hiányzik az ölelésed,

és ha látom mosolyod

bánatos szívembe a

napfény újra beragyog.

hangod hallva eszembe

jut minden boldog pillanat,

a sok édes éjszaka, mikor még

nekem súgtál fülembe

szerelmes szavakat.

szeretlek.pedig már 3 éve

nem vagy nekem...

de mondanom sem kell, s te is

szeretsz,tudom,érzem.

A rosszban is ott van a jó..

A rosszban is ott a jó.
Ha más nem is talán,
hogy megtalálható
az értékrend aránya
az élet semleges,
nyirkos árnyoldalán.

Bár nem felesleges,
de most értéktelen,
Ősi, természetes,
adottan megterem,
csak sodródik veled
az élettengeren.

A habokat szeled,
hajód talán mit sem ér.
Teremtő I-stenem,
mint sorsszeszélye a széllel
hullámzó habokon
csak az életért.

Tovafutnak a fák,
szaladnak a házak,
elsuhanó ágak,
gyorsan odébbállnak.
Rohanó mentő,
benne egy fekvő
beteg, rémülettől
néma sikolyt hallat,
fogak csikordulnak,
vészjósló sziréna
hangja riogatja
azt, ki éppen hallja.
Láttam a fákat,
amint táncot járnak,
láttam házakat,
tótágast álltak.
Körbeforgott világ
origóján lakok,
papír szélforgó
középpontja vagyok.
Megbolondult minden,
én már nyugodt vagyok,
suhan a mentő,
s ki benne van,
tán halott...

Meglátogatom Lelkem Templomát,

Gyakran űz ide a Közömbös Világ,

Milyen rég, hogy elmentél már,

Mégis emlékid játszanak az orgonán.

Szanaszét hevernek, mint padláson enyésző kacatok,

Egyet-egyet kezembe veszek, megsimogatom,

Lejárt lemezét újra meghallgatom,

Majd megszokott helyére szépen vissza rakom.

Néha mintha kopognának az ajtón, kinézek és rájövök,

Csak a szél volt, mellyel emléked tovább hömpölyög,

Máskor, mintha telefon csengene, felveszem,

De megint csak a búgó hang gúnyolódik velem.

                       BUROK

Az élet írja a legjobb regényeket,

novellát, esszéket, egyperceseket .

Hosszú évek óta írom, amit érzek

mi okoz örömet, mi az mitől félek.

A mókuskerékben sokszor elszédültem,

tapostam, tapostam s ettől kikészültem.

Kitörni akartam, jobbá , mássá válni,

végtelen kék ég felé lebegni és szállni!

Évtizedek terhét cipeltem magammal,

perben és haragban voltam önmagammal!

Húzott le a mocsár hínáros karjával,

Már-már elcsábított szirének hangjával.

Amíg alszol

Ágyad mellett állok,nézem arcodat

Behunyt szemed körűl mélyülő ráncokat.

Ajkad szögletében bujkáló mosolyod

A beömlő napsugártól fénylő homlokod.

Nyugodt lehet álmod!Vajon merre jársz?

Álmaid utjain,mond ,léehetek én a társ?

Vagy vidám angyalokkal,mint pihe úgy lebegsz,

Virágos rétek,hegyek,s a mindenség felett.

Bár merre jársz léted ide visszahoz,

A muló időt,tenyeredben hiába markolod.

Egy vétlen érintésre álmod véget ér

Ha simogató kezem az arcod hoz ér.

Vagy szeretni tudsz-e engemet..

Vannak, napok mik nehezen telnek,
Az éjszakák is az ürességtől csengnek.
Vannak, olyan órák mikor megfeledkezem,
és a percek sokaságának rabja leszelek.

Vannak érzések miktől őrült táncot járok,
Vannak miktől néha a pokolban is helyet találok.
A gondok néha elválasztanak összekulcsolt kezeimet,
a nem úgy szánt gondolatokra is ráncololta szememet.

Tudom, mindenki járja a maga útját,
De valahol megtalálja boldog pontját.

Hűvös esőben ásít az ősz,

Igazi hősként várja a jövőt.

A természet kívánja már puha, fehér takaróját,

Ölében sok kis állat alussza majd téli álmát.

Nyár emlékeit idézik a fák,

Majd színes leveleik földre hullajtják,

Sokat szél hord el, sokat befed majd a hó,

Bölcsen hallgat a vén tölgy, tudja, így van jól.

A földeken traktorok dolgoznak fáradatlan,

Aratják a termést, előkészül az új vetés,

Riadt őzek, kisnyulak szaladnak,

Új rejtekhely után kutatnak.

Lemondás!

Míg én élek addig nehéz lesz őt már el felejteni,

a szívemből emlékét, arcának vonását kitépni!

Talán majd bele halok én ebbe a szenvedésbe,

de még mindíg jobb mint hogy így éljek én néküle!

Ezernyi emlék kavarog most a foltozott szivemben,

mert most már oly keserű olyan el hagyatott lettem!

Ó  én egyetlen drága teremtő édes Istenem!

Miért kellett nekem akkor őt ott  meg látnom?

Miért kellett az egész lényét a szívembe bezárnom?

NEKED...

Mezítláb sétálok a nyári réten,

talpamat harmat símogatja.

Veled voltam itt nagyon régen,

lelkem emléked bontogatja...

Megható mindent átélni újra ,

lebegni szemed kék tengerében.

Testem tűzben ég s vágyik a múltra,

a fájdalmas valóság börtönében...

Hívogatón hullámzik a zöld takaró,

vígasztaló szavakat susog a szél.

Szerelmünk tanúja volt a pillangó,

s a kicsiny csermely is erről beszél...

Hófehér felhők úsznak a magasban,

tudom, hogy onnét vigyázol rám.

ÉLETÜNK…

Csak addig szeretném én e létet élni,

Míg a kiszolgáltatottságtól nem kell nekem félni!

Magatehetetlenül feküdni egy ágyban ,

Nyálcsorgató szájjal s teli pelenkában,

Agytekervényeim egyenesre nyúlva,

Nézni a semmibe – ez már bizony durva !...

Vajon mitől függhet ,sorsunkat ki írja ?

Meddig feszülhet meg életünknek húrja ?

Kivel s hogyan élünk ? Lesznek gyermekeink ?

Hogyan boldogulnak  kedves szeretteink ?

Mit is hagyunk hátra ? Emlékeznek majd ránk ?

Uram terítsd elém a rétet

Hogy érezem újra létett.

Verd gyökerem a sebes patakba

Arcomat  érintsd gyöngyöző habokba.

Végy öledbe morzsolj a szélbe.

Tegyél magyarrá végtelen légbe

Álmokat adtál de én térden török meg

Térden hajtok fejet előtted.

Ereszd vérem vad tenger sodrába

Lelkemet fektesd magas hegy ormára

Repülj velem a legszebbik  völgybe

Tied leszek uram,most és mindörökre.

... az öreg bácsi elcsúszott, elesett,

Mellette tova sietett a közömbös tömeg.

Nem akart senki segíteni,

Főleg a földre térdepelni.

Talán szívüktől latyakos, sáros lábnyomukat,

Mint fertőt hordták az előttük álló útra.

A bácsi szatyrából kigurult a sok kincs,

Ijedten nézte, mint akinek mása sincs.

Szinte már szégyellte magát,

Csak ült a földön, fázott,

"Mit csinálsz te vén bolond?

Nem látod az emberek dolga, mily fontos?"

Majd két gyerek szaladt oda,

Talán testvérek voltak, vagy felebarátok,

Egyikük a kincset szedte szatyorba vissza,

Másikuk a bácsit segítette, öreg kezét fogta.

Monoton napok

egymásutánjában,

némán andalgok

ködös, vak homályban,

a levegő lebegő

fátyolban úszva,

haladok előre

sután tapogatózva.

Az, hogy ködben járok,

rémálomba való,

így bolyongani

valóságban nem jó.

Remélem : hamar

magamhoz térek,

nagyot nyújtózok,

s a nap szemébe nézek.

Kiugrom az ágyból,

dolgomra indulok,

így kezdem a napot,

s estélig dolgozok.

Későn hazatérek,

pihenek egy nagyot,

álmomra gondolva,

szomorún sóhajtok.

Eszembe jut ekkor:

ha álmom igaz lenne,

s valósággá válna,

zsákutcába jutna

Rita minden álma.......

Eszmélés

Találkoztam vele az álmok viharában

Vergődve,szűnni nem akaró lázban.

Jött,sötét mogorván,főlém hajolva,

Vigyorgó arccal a fülembe súgta.

Gyere jöttem érted ütött az óra.

Görcsös karmaiban a szivemet fogta.

Gyúrta, fecsarta,ömlött a vérem,

Vörösen tapadva szőrös kézfejére

Így nem megyek mocskosan, gyáván,

Később talán egy szebb halál vár rám.

Eljön értem gyolcs,fehér lepelben

Arany sugarakat köt a két kezemre.

Minden nap ugyanaz az arc néz vissza rám,
S bús arcáról ugyanugy könny csordul.,
De egyszer majd szépen mosolyog talán
És karjaimba újra, meg újra visszaborul.

És megtaláljuk egymást mint két jóbarát
S ő majd felém kinyújtaná kezét
De a tükör túl vastag
S csak kaparjuk véres körömmel ujjunk hegyét.

Nem birunk egymás szemébe nézni
Csak lehajtott fejjel megyünk
Nehogy meglássa a másik
Hogy nélküle csak szenvedünk.

Mi magunkat akarjuk, a saját életünket
De kapzsin elloptuk egymásét
Megelőzve születésünket
Magunk vagyunk az árnyék.

ŐSZI  REGGEL…

Fázósan, rekedten, öreg kakas hangja szól

Tejfehér köd lepi be a völgyet.

Csupasz faágon barna bundás hernyó araszol

Selyemszálú ökörnyál díszíti a tölgyet.

Karcsú kardvirágok, liliomok, dáliák

Halálotokkal vége lett a nyárnak.

Ó, hogy szerettem a csodás színorgiát

De az égi festékboltok egy időre bezártak…

Szél támad hirtelen s eloszlik a pára

Szégyenlősen állnak a meztelen fák.

Cinkecsapat röppen a madárkalácsra

Bandukol egy horgász, de üres a szák.

Elátkozott nap volt,
más, mint a többi.
S a Malom utca
megszűnt létezni.

A vörös ár festő
helyett festett.
Festett és árasztott
földet, házat,
emlékeket.

Hömpölygött az ár,
nem volt fékezője.
Lett sok ember,
s állat közös temetője.

Még a Nap is sírt,
mikor letekintett.
A vörös iszapban
sugarai törtek.

A Malom utcában
meghalt az öröm.
Csak a szél sír, süvít,
a vöröslő földön...

2010 október

Hófehér hírnökét elküldte már a tél,

Titkon ilyenkor minden szív remél.

Kisded és felnőtt most egyformán gyerek,

Mindenki kutat, valamit keres.

Medvék a téli álmot, vadon élők meleg almot,

Kutyák elrejtett csontokat, madarak éltető magokat.

Reménykedők a valóságot,

Szegények a gazdagságot,

Gazdagok biztonságot,

S kiknek fáj, az igazságot.

Gyermek mit rabló reklám mutogat,

Autót, babát, dalt falsan zengő bábokat.

Lelki szegények már újabb vagyonuk lesik,

Őket roskadó bolti polcok, úgyis vakokká teszik.

Szegeden jártam,
szögedi vásárban,
lábam lejártam,
s reád találtam.
Reád leltem,
véled beszéltem.
Szemedbe néztem,
szívembe láttál,
mint "megigézett",
vajon mit találtál?
Nos mire leltél,
ha szívembe láttál?
Van-e oly álmod,
mit miattam láttál?
Ha Szögeden járok,
kórház felé járok,
hol te robotolsz,
és sokat loholsz.
Megfőzöd az ételt,
s tálalod az étket,
boldogan lépdelsz,
ha feléd nézek.
Ki hívlak a parkba,
az irdatlanba,
beszélgetünk,
s így élünk,
beteljesítjük,
mi vétkünk,
mit oly régóta
ketten
immár remélünk...

Létemben reménytelen
napjaimat, keservesen
kínlódva megélem.
Várom, hogy reményem
valamint sorsom jobbra
forduljon, s ezt majdan
megélem. Kínlódásokkal tele,
gyötrelmekkel küszködve,
napjaimat tengetem,
álmodva egy szebb jövőről,
egy hamarosan eljövő időről,
hirtelen felébredve, feleszmélek,
s Uram, hozzád fordulva,
most már csak Tebenned remélek.

Házassági évfordulónkra

                     Ötven év eltelt s a kezedet fogom,

                     S te fogod a kezem.

                     Jó volt igy kívánom,akarom,

                      Hogy mindíg így legyen

                    Eres kezeden szived dobbanása

                    Át üt a szivemen.

                    Sikamlós uton hozott a mába,

                    Kedvesen szeliden.

Szerelmet ígérve,hűséget fogadtál,

szerelmes szavakkal,magaddal ragadtál.

Forró szorításod,repített fölfele,

bariton hangod szállt,akár a lágy zene.

Szemedet lehúnyva,csókoltad az ajkam,

ziláló testemet,s lelkem,Neked adtam.

Remegve vártam,hogy ölembe,magot vess,

a gyönyörök útján,egyedül Te vezess!

A csoda megtörtént,alig mertem hinni,

szerelem mámorát,akartam még inni,

inni és remélni,hogy örökké tartson,

közös életünkben,minket összetartson.

Akiket illet, ne vegye észre.

Surányban szaladó szél
Rohanó gondolataim úgy kavarognak
időben, akár az őszi szél által felkavart
színes, novemberi gondolat.
Zörrenek ágak, avar, rajta immár a csillámló dér ül.
Tekintetem tiszta tóként tükröződik,
Átölelnek néha biztató, meleg szavak.
Csendben lehangoló gondolataimnak.

Szürke ködbe burkolózó Időm.
Emléke, mint gyenge nyári szellő.
Át meg átjár, halkan beszél hozzám.
Őszi napsugár bujkál, a kertjeim alatt
Arca lángot lop a Télnek.

                     Itt maradok

              Vágtassatok, gondolatim lovai

              A gyeplü szárát, közétek dobom.

              Repítsetek multam tág mezein,

              Sikon,hegyen hegyoldalon.

              Járjátok be vad,buja gondok

              Bús moha lepte utjait

              Találtok-e napsütötte dombot?

              Hol szárnyra keltek egykor vágyaim

              Hol találtok tágas rétet

              Erdő szélén kanyargó patakot?

àlmok ùtjàn üzent a sors,
ùtjain jàrt a jòs bors,
hollywoodi közhely 'àlmaimban màr làttalak',
fehèr fènykènt alagùtambòl ki, ki irànyitottalak!

felhök vad tàncàbòl vadon csapott,
a tudat 'szivem ùj nimfàt kapott',
boldogsàg lira folyt könnykènt arcomròl,
szerelem verejtèke csordogàlt esökènt tarkòmròl!

àlomgyàri futòszalagròl ùj tàrs gördült le,
valòsàgcsomò szivalakban görcsölt be,
àmor màmoros nyìltövise àtdöfte szivemet,
angyali fènysodrony vilàgitotta meg szerelmemet!

A fecskék már rég elrepültek,
de itt maradt egy, a legkisebb.
Keservesen csivitel, helyét nem leli,
hiányoznak a szülők, a testvérei.

Túl nagy lett a szülői fészek

csendes, benne árválkodik.
Éjszaka fázik, Mamáját keresi,
a hajnali dér, szárnyait csipkedi.

A kis fecske éhes, nincs ereje repülni,
már csak a fészek szélére tud kiülni.
A finom legyecskék elbújtak előle,
a falak réseinek biztos rejtekébe.

Bágyadtan gubbaszt, ereje fogytán,
szíve lassan dobog, érzi itt a halál.

Apám

Annyira hiányzol nekem apám!
Porból vétettél, s lettél hamuvá.
Általad élek... Vigyázz reám!
Míg élek, bennem élsz te is tovább!

Sírfeliratom Ma Halottak Napja alkalmából.

Sírom lehet álló itt állóhoz I-stenhez
Itt a nevem márványkövön ékeskedve, aranyba
öntve be, de majd olvasom én a tiéd

Sírom lehet álló itt állóhoz I-stenhez.

Hé, te, ne olvasd sírkövem, állva, meredten a búban,
Inkább áss kifelé. Cimbora vár az ivó.

Sírjki, siralmáról.

Sziklaszilárd kőtömb voltam régen, hegyi rónán,
Már név vésve belém, új temetetten peremén.

Mécsesek estje.

Sötétbe borult most az este.
Mécses milliárdok temet este a szerte.
Mintha földre szálltak volna, a csillagok.
A sírokon a gyertyafény úgy ragyogj,
Pislákolva, ragyogva gyújtsák.
A szeretet gyújtotta lángját.
Piciny kis világoknak ragyogását.
Most mind, valakiért kapnak lángot.
Kanóc lobbanása életük emléke.
Felidézőeket szívünkbe félve,
Arcunkon könnycsepp gördül érte.

Aranyfény árnyékszik, körülleng,
Ölelő pillanat, az átutazóknak.

Halottak napja van..

Nem gyújtok nyurga gyertyát, félénk mécsest

Emléketekre, hiszem, hogy még éltek

Kilengő árnyakban, szétszóródott porotokban,

Azt gondolom, itt lesztek majd, feltámadottamban.

Enyém most csak hit, fényfolt, ingó árnya.

Ellentétében hitek feltámadásnak.

Kőre ülök le temető időben,

Szétrombolt testekben voltát álmú kikötőkben,

És halottaimra gondolok, kik kérték

Küzdőn, hogy velük lehessek..