A sors néha fura játékot űz az életben velünk,

Mert hiába küldi az intő jeleket, nem figyelünk,

Pedig érezni kellene, hogy figyelmeztet,

S át kéne gondolni s fontolni a tetteket.

De néha annyira vágyunk valamit elérni,

Hogy képesek vagyunk érte mindent eldobni,

De ha a sors könyvében mást írnak a hetük,

Küzdelmünk hiába, vágyunk nem teljesül.

Csak egy a baj, míg hajszoljuk az álmokat,

S építjük, gondolatban a nem létező várakat,

Addig elvesztjük azt, mit meg kéne tartani,

S mire észbe kapunk már nincs miért küzdeni.

Hát rossz vagyok? szótlan? borús? hideg?
Bocsáss meg érte. Hisz ha tudnám,
A világ minden fényét s melegét
Szórva adnám.

Kastélyokat. Pálmákat. Táncokat.
Ibolyákkal a téli Riviérát.
Vagy legalább egy-egy dús, összebújt,
Boldog órát.

De most oly nehéz. Most egy sugarat
Se tudok hazudni, se lopni.
Vergődő és fénytelen harcokon
El kell kopni.

Az Antikrisztus napjai ezek,
Csillog a világ szörnyű arany-szennye.
Röhögő senkik, balkörmű gazok
Szállnak mennybe.

Száz év rút magánya,

 telepedett rá homlokomra,

Süket csendben, éjfélt ütött

valami toronyóra.

Itt álltunk, kirekesztve

a végtelen kör közepén,

eltékozolt, darabokban foszló

életem, és én.

Nem tudtam mit tegyek,

miként  találjam meg a békét. 

Tán ha meglelem  a helyet,

ősi vallások fészkét.

Óriásfenyők megfürödtek,

a kora tavaszi esőben.

Lábam, ugyanazt az ösvényt

gyűrte maga alá az erdőben.

A hatalmas hegy lágy,

nőies körvonala előtt,

az azúr mélységben,

kriptomeria-liget terült.

Megijedtem, berezeltem!

Az élettől többet reméltem.

Álmodtam egykor szépeket,

Mosolygós, vidám képeket.

Szivárvány ívelt az égen,

Halvány, megtört napsütésben

És nem voltam egyedül, magam,

Volt, akinek kicsit is számított szavam.

Minden rendben volt,

Elkerült a gond,

Kellemesen töltött napok,

S a szívem, mi lángra kapott.

Szerelem szította bennem,

De elvesztettem menten.

Kihagyott lehetőség,

Hatalmas felelősség!

És felébredtem az álomból.

Adj nekem végső menedéket

Melyben nem halál lakozik, hanem élet

És nem hazugság lakik ott, és nem közöny

És a könny, melytől szemem csillog

Azt ne a bánat csenje oda, hanem az öröm

Még nem késő az utat meglelem én

Mert látom, a távolban ott pislákol a fény

Az ajtót ne zárd be előttem, kérlek

A fényt ne oltsd ki

Látod, egyedül vagyok, és fázom, és félek

Bár gyenge a hangom, utolsó erőmmel kiáltok

Hozzád, néked

Adj nekem végső menedéket

Amatőr vers- és novellaíró pályázatot hirdet az Önkormányzat

Mint idomtalan test,

Melyről torz képet fest

A festő pennája,

Hogy népe csodálja!

Rút alakját tárja elénk,

S a kapuban még él a remény,

Hogy gyönyörű a látvány,

De meghűl a vér a láttán.

Kietlen puszta, csak

Néhány kricc és kracc,

Rajt hatalmas nyájjal,

Pálcika ember juhásszal.

Háttérben bólogató fák,

Öregek, sötétek, ritkák,

És csodálkozó emberek

A vászon elé terelve.

Eltorzult a tárlat,

S kik látványra vártak

Maguk lettek a kép,

Mely később vászonra lép.

Miért vagyok? Kérdezte egy nap fiam,

Kinek élete öt nyarat számol,

Nézett rám csillogó szemekkel

Választ várt meglepett apjától.

Minden más gondolatom félretéve

Azon kezdtem tűnődni én,

Mit is válaszoljak erre

Mivel nagyot lendítek kicsiny életén.

Mert ki mondhatja meg nékem

Ó, agg bölcsek és nagyok,

Hogy áldott sírig tartó létben

Mi célunk van és a nap miért ragyog?

Reggeltől estig robotolni?

Hajtani a munkát?

S ha gyönge lelke vészt szól,

Ugyan ki vigyáz majd rá?

A vándor erőteljes

léptekkel haladt az éjjel.

 Égszínkék szeme,

 telve ifjúsággal és reménnyel.

A tejszerű, fátyolos hold

alatt sikló árnyas út,

szelíden emelkedő

vizenyős, zöld síkságra fut.

A távolba vesző hegységek

hullámzó tetejét,  

a békét sugalló ég,

 körvonalai metszették.

Jövőbe vezető, hosszú út

feltárul előtte,

élő szellemek fészkelték

magukat a lelkébe.

Földöntúli tekintet

kíséri lépteit orvul,

A rém rothadó szája,

ocsmány vicsorgásra torzul.

Azt sem tudom, hova kapjak,

csak úgy rohannak az alkalmak.

Ide kapok, aztán, oda kapok,

sehonnan nem szabadulok.

Versíráshoz kedvet kaptam,

regényemen elakadtam.

Mondjátok meg mit tegyek?

Mivel nem veszíthetek?

Kinek mondjak eztán nemet?

Kire tegyem bilincsemet?

Munkámmal tán sose végzek,

híre sincs a békességnek.

Nemsokára szabin leszek,

rettegjetek emberek! 

Könnycsepp

Szürke minden és homályos,

Fáj minden csontom, de némán sétálok

Lelkemben zűrzavar, ordítani akarok

De torkom elcsuklik, a hang bennakad

Szememből csupán egy könnycsepp fakad

Némán földre hull és tovaillan

Már minden odavan

Egyhelyben állok, némán összecsuklok

Életem megtört, darabokra hullok.

Démonűző

Hiszed, hogy győztél és minden tiéd,

Két élet felett vidáman átléptél.

Elvennél mindent, mi neked is van,

Puszta hóbort és szeszély miatt

Bátran lépegetsz és érzed biztonságban vagy,

De mindez hiú ábránd, pusztán pillanat

A kaput én őrzöm és erős vasból van,

Ki azt átlépi annak veszte van

Látom minden léptedet,

Ismerem minden tettedet

Váram állva marad,

De honnan jöttél minden széthullhat.

Lusta Mackó Barnabás becenevén Barna

Egész nap csak mézet, málnát, vackort, gombát falna.

A helyett, hogy a pocakját teletömné szépen,

Felhőt bámul hanyatt fekve odakünn a réten.

Mackó Barna lomhán, lustán nagy száját kitátja

Arra vár, hogy bár ki látja, biztosan megszánja

Belerak majd mézet, málnát, vackort és sok gombát,

Megtölti majd minden jóval, éhes macigyomrát.

Órák óta álmodozik ez a lusta Mackó,

De hiába várakozik, csak nem jön a sok jó!

Ki vagy Te, ki mindent szétzúz,

Ki jártában fájó barázdát húz.

Egy élet értelmét veszti,

Mert mi fontos volt elveszti.

Három évtized veszik a porba

Egy gyermek további sorsa.

Nyugalom és béke tovaszáll,

Egy anya élete semmivé váll.

De még remény él harcolni fog,

Mert mi emlék örökké élni fog.

Egyedül vagyok és félek,

Összetört belül a lélek.

Biztos bástyám széthullt,

Minden homályba borult.

Ne kérdezd hová megyek,

Olyan vagyok mint egy sérült kisgyerek

Futnék anyámhoz, apámhoz

de zuhanok a sötét magányhoz.

Nincs mi felemel,

Senki sem felel.

Lápnak partján áll a kobold
Ezüst fénnyel süt rá a hold
Csúf kis arcát simogatja
Szédült tánchoz csalogatja
Kobold fülét cirógatja

Kobold suttog kedves hold
Hozzád nem érhet kobold
Kobzos kobold nem vagyok
Kobold ének, mit tudok
Léptem botlik és bugyog

Felleget repít a szél
Vizet fodroz, dalra kél
Csúf játéka messze szól
Sír, és vigad a kobold
Kacagja, a telihold

Fekete múzsád vezet utadon,

Sötétben botladozol s fáj nagyon.

Menj, ha kell szakítsd el a láncot,

Harminchat esztendő már számodra átok!

Féktelen természet, csábító démon,

Hamis két szempár, kecsegtető mámor.

Menj, ha kell, feledd ifjúságod,

Harminchat esztendő már számodra átok!

Fekete múzsád elvarázsolt utadon,

Sosem tud lelekdből kilopni tudom.

Menj, de a múltnak emléke fogva tart,

Harminchat esztendő a mi regénk veled marad!

Te vagy a biztos pont,

a menedék.

Hozzád menekülök,

ha valami ér.

Te fogod kezem mióta élek,

Te kísérsz utamon míg élek.

Te védelmezel,

ha bántani akarnak,

Pedig Téged is bántanak sokan.

Istent ezért arra kérem,

tartson meg sokáig nekem.

Va-gyok

Vagyok, vagyok, megfagyok.

Dermesztő a hideg és rideg

A kedvesem.

Szerelem, szerelem, kihűlt parázs.

A vágy szánalom és számolom

A perceket.

Legyen vége, végre vége!

Menekülök, elbújok és így jutok

Talán előre.

Vagyok; ismét egyedül, egymagam.

Magányosan, de boldogan, boldogtalan

Magányban.

Az esküvőn úgy tűnt, hogy Mary végre belátta, nem irányíthatja Scott életét. De ha az esküvőn még nem is, három évvel később Thomas nevű unokája láttán végképp feladott minden ellenségeskedést és végre ő is boldognak tűnt akárcsak Debby szülei, akik karjukon ringatták a kis Allisont.
       A család a kis Thomas születésnapját ünnepelte, aki most töltötte be második életévét, de a szülei már most is alig bírtak vele, olyan kis eleven volt. Ellentétben a húgával, aki még csak másfél hónapos volt és a nap nagy részét még átaludta.

Debby fáradtan tért vissza a szállodába, egész nap Párizs utcáit járta. Lenyűgözte a város hangulata, a nyüzsgés, a sok látnivaló, de végig Scott- nál járt az esze, hiszen úgy tervezte, hogy a férfival sétál majd először ezeken az utcákon, kéz a kézben, ifjú házasként.
A szállodában egy üzenet várta Kristintől, hogy Scott megtudta, hova utazott. Kérte a lány bocsánatát, de nem tudta, hogy Debby faxolni fog, ő pedig kiment az irodából, amíg Scott bent volt.

 Két nappal később Debby már egy Európa felé tartó gépen ült, maga mögött hagyva Scottot, az esküvőt. miután beszélt Nicollal, felhivta a szüleit, akik nem értették lányuk tettét, de nem is faggatták, tudták, ha eljön az ideje amúgy is elmondja majd. Az esküvőt visszamondta, amit még el kellett intézni Kristin magára vállalta. Scottot nem tudta elérni és tudta, ha megvárja, amíg hazajön, lehet, hogy nem tudja elhagyni. Csak egy levelet hagyott hátra, melyet Nicolnak adott, hogy adja át Scott- nak, ha megérkezett.

 Két héttel az esküvő előtt megérkeztek Nicolék, immár véglegesen. Debby nagyon örült, hogy Nicolt újra láthatja. Bár régen találkoztak és a lány nem tudta, hogy milyen lesz a viszontlátás, hiszen ő volt Debby legjobb barátnője, és olyanok voltak akár a testvérek. A találkozás azonban a vártnál is jobban alakult. Mikor találkoztak egymás nyakába borultak, és másnap hajnalig beszélgettek. Nicol elmesélte, hogy mi történt vele az elmúlt öt évben és barátságukat ott folytatták, ahol annakidején félbeszakadt.

Másnap reggel az ajtó előtt egy csokor vörös rózsa volt, a rózsák közt apró levélke, a következő felirattal:

     Debby, beszélnünk kell, kérlek adj még egy esélyt, hogy megmagyarázzam. Nem utasíthatsz el addig, amíg meg nem magyaráztam a történteket!
                        Scott!

Mikor az irodába ért Kristin már várta és beszámolt róla, hogy Scott reggel óta hívja az irodát félóránként, hogy Debby beért- e már.
- Már nem tudtam neki semmit mondani, kérlek, beszélj vele, úgy öt perc múlva újra fog hívni.

 A vacsorát számos másik követte. Szinte minden este együtt voltak, beszélgettek és nevetgéltek. Mindketten boldognak érezték magukat. Érdekek, gátlások nélkül. Debby ragyogott a boldogságtól, de érezte, hogy ez nem lesz mindig így, szereti a férfit, aki az érzéseit nem viszonozza. Egy idő után el fogja árulni az érzéseit, Scott pedig elhagyja, hiszen mennyasszonya van.
      Debby félelme hamarosan beigazolódott, egy nap apró levélkét talált a postaládájában.

Debby amilyen gyorsan csak tudott megfordult és sietősen az autóhoz rohant, de kiejtette a kocsikulcsot a kezéből. Idegesen keresni kezdte a földön, de Scott addigra már mellette volt.
- Ezt keresd?- nyújtotta felé a kulcsokat, de mikor Debby el akarta venni őket gyorsan visszarántotta a kezét.- Ne siess annyira, azt hiszem pár dolgot meg kellene beszélnünk Mr. Grant!- Debby némán lehajtotta a fejét és megadta magát egy szó nélkül követte a házba Scottot, tudta, legjobb, ha tisztázzák az ügyet.

Debby másnap reggel hazarepült, mikor megérkezett első dolga az volt, hogy felhívta Kristint.
- Szia Kristin, Debby vagyok most értem vissza a városba. Meg kell tenned nekem valamit, nagyon fontos lenne!
- Persze, mond csak! Nagyon furcsa a hangod, ugye nincs semmi baj?- aggodalmaskodott Kristin.
- Én jól vagyok. Kris Scott hamarosan telefonálni fog a céghez, Mr. Grantet vagy Mr. Spencert fogja keresni...
- De hiszen nincs is semmiféle Mr. Grant és Mr. Spencer, Debby miről beszélsz? Örülnék, ha engem is beavatnál.- szakította félbe Debbyt.

A karácsony gyorsan elmúlt, de Debby számára olyan volt, akár gyerekkorában. A szülői otthon mitsem változott az elmúlt évek alatt. Édesanyja számára ő még mindig gyermek volt, így a karácsonynak is tökéletesen kellett lezajlódnia. A lány bár boldog volt, hogy otthon lehet, de gondolatai állandóan Scott körül forogtak. Édesanyja nagyon aggódott érte, de hiába kérdezgette lányát, ő mindig azzal érvelt, hogy csak fáradt, meg az állandó hajtás teszi, ami a cégnél van.

Debby néhány óra múlva már teljes pompában forgolódott a tükör előtt. A ruha úgy állt rajta, mintha csak kimondottan neki késztették volna. A ruhához ezüst nyakláncot és hozzáillő fülbevalót viselt, szinte alig ismert magára, mintha egy másik nőt látott volna maga előtt, aki számára idegenül hatott. - Hozzá tudnék szokni ehhez a látványhoz, mintha kicseréltek volna. -mosolyodott el, és ismét megpördült. Számára érthetetlen módon életében először igazán jól érezte magát a bőrében.

 Debby az ablaknál ült hintaszékében és a sűrű hóesést nézte. Szerette az ilyen estéket, ilyenkor mindig megnyugodott, végiggondolta napját és volt ideje arra is, hogy kicsit magával is törődjön.     
      Debby egyedül élt, távol szüleitől. Egy éve költözött kis lakásába, mely számára biztos menedéket nyújtott a szürke hétköznapok hajtása után. Egy üzletkötő cégnél dolgozott, fele részesedésben érdekeltsége volt a cégben, mivel azt barátnőjével Kristinnel hozták létre nemsokkal azután, hogy elvégezték az egyetemet.

Üzenet 

Fekete múzsád vezet utadon,

Sötétben botladozol s fáj nagyon.

Menj, ha kell szakítsd el a láncot,

Harminchat esztendő már számodra átok!

Féktelen természet, csábító démon,

Hamis két szempár, kecsegtető mámor.

Menj, ha kell, feledd ifjúságod,

Harminchat esztendő már számodra átok!

Fekete múzsád elvarázsolt utadon,

Sosem tud lelekdből kilopni tudom.

Menj, de a múltnak emléke fogva tart,

Harminchat esztendő a mi regénk veled marad

Vagy-ok

Vagyok, vagyok, de minek vagyok,

Ha minden esélyt kihagyok?

Szöszi Bea értem ég,

De kezét se fogtam rég.

Vörös Niki hívogat,

De hát messze az alkonyat.

Barna Berta ölembe ül,

Na, lesz ebből is jó nagy zűr!

Fekete Fannival ébredek,

Másnap bemutatta a kisdedet.

Melír Márta kusza haja,

Sosem tudom mi a baja.

Vagyok, vagyok, de minek vagyok,

Ha minden esélyt kihagyok?

Ha mind szeret kié legyek,

Ha tudtok, ebben segítsetek!

Hajasok és kopaszok…

Inkább egy pohár bort iszok.

Duna jegén vonyítanak kóborló éhes farkasok.

Szennybe fagyott zászló egy nemzetért zokog.

Arcom forgatom a vérzivataros szélben ,

Mátyást keresem mélyre süllyedt télben.

Napnak születtünk anyánk minden csillagának.

Hogy jöttünk nem lehet szenvedés hazának.

Nem lehetünk kisebbek mik vagyunk.

Ősi tűzből s vérből kevert tanuk.

Tanuk vagyunk népek önző rontására,

elkezdődött természet s ember útólsó csatája.

Ki fog győzni nem kérdés senkinek,

csak az kérdés útólsó embert ki menti meg.

Milyen vagy megkérdem, elmondanád nékem

Mennyit tudsz magadról

Igen tőled kérdem

Ha szemedbe nézek, amilyennek látlak, olyan vagy valóban

Vagy ez is csak látszat

Jók vagyunk és szépek mindnyájan így hisszük

Persze ezt néhányan túlzásba is visszük

És aki kivétel azt különcnek mondjuk

Az igazság leplén még ez is egy nagy lyuk

Nos, kik az igazak, akik ezt megvallják

Vagy pediglen,

Azok, kik váltig állítják, hogy ők bizony angyalok

Ám ruhájuk alól lóg az ördög farok

Se füle se farka a sok hazugságnak

Hazugsággal teli, hétfő és vasárnap

Pedig de jó lenne igazsággal kelni

Azzal is feküdni hosszú útra kelni

Igazat beszélni igazat hallani

Igaz szerelmünknek igazat vallani

Minden hazugságot könny nélkül temetni

És egy szebb jövőben örökre feledni

Fáj a múlt lelkemben legbelül,

Hiába akarom űzni, nem menekül,

Néha elalszik s élni hagy újra,

Majd felébred s visszatér kínja.

Megsebeztél, mert én nem vigyáztam,

Hagytam, hogy játsszál s hibáztam,

Be kellett volna csuknom lelkem kapuját,

S el kellett volna rejtenem szívem lakatát.

Menekülnék előle, de nem lehet,

Ellene én semmit nem tehetek,

Meg kell várnom, míg magától távozik,

S akkor szívembe a boldogság visszaköltözik.

A lány ott állt a szobában,

és a képet nézte.

de rémálmaira figyelt,

sok szörnyű emlékre.

Vérfoltos kapugerenda

kúszó szederinda,

nyugvó nap vonagló fénye.

A kicsiny festményen,

élénk színekkel lefestve,

tájkép merült bele,

a homályos végtelenbe.

Hulló falevél, mit

hűvös szél sodor kevélyen.

Sziklán ülő nimfa

homlokán játszó szemérem.

Zöld mezőn kanyargó folyó,

gyönyörűbb nem lehet.

Szomorú fűz, bólogató,

délre ösvény vezet.

^Vagyok...

^{Vagyok felhő, vagyok madár,}

^{Mely merészen az égbe száll.}

^{Vagyok szellő, vagyok orkán,}

^{Ha mellém ül az a széplány...}

^{Vagyok, vagyok, félénk vagyok,}

^{Ha egy ilyen esélyt kihagyok.}

^{Reá nézni mégse merek,}

^{Mit szóltok hozzá emberek?}

A mai napon, mikor cigizni mentem,

A fotelbe én bele-heveredtem.

Kezembe vettem - jobb híján - a Blikk-et,

A sok ezer betűtől dobtam is egy spicc-et.

Amíg egy férfi a hasába élő patkánybébit rakott,

Addig a szegény kis Buci manit kuncsorgatott.

Fizetne ő milliót az áldozatának,

De nincs még vége a hosszú csatának.

Kasszájából kifogyott az utolsó fillér is,

Lehet, hogy ez másnál, normális?

Csodakütyüt kapott az X Faktoros Csabi,

A következő hír sem minden-napi.

Mikor fésülködök, gyakran azért morgok

Mért nőttek a hajamba, ilyen hülye forgók

Homlokom csücskén is van egy ilyen forgó

Ha nap felé fordulok

Én arra gondolok

Most pedig én vagyok

A nap felé forgó, morgó napraforgó

És még ráadásként, ez aztán a ciki

Mert a kicsi számból, kilóg egy szál cigi

Ennek ellenére, még is boldog vagyok

Hogy a forgóimba nem nőttek, még magok

Forgóim, mind barnák, nem pediglen sárgák

Ide meg a rímnek, jöhetnének márgák

Amely ugyan kőzet, s a pirittől sárga

Jaj

Kusza lett versem

Itt legyen lezárva

Hogy mi történt,

csak a gyilkos tudja meg én,

annak a szörnyű napnak

ködös reggelén.

Suliba mentem,

képleteket soroltam,

most mégis itt fekszem holtan,

egy bokorban.

A szüleim mondták,

belőlem ügyvéd lesz,

hogy szeretetük örök,

s védőn körbevesz.

Rockzene üvöltött,

rózsás lányszobámban,

most mégis itt fekszem holtan,

egy bokorban.

Sok barátom mondta,

milyen szép lány vagyok,

a fiú aki tetszett,

épp szemben lakott.

Örültem, hogy élek,

csak tizenhat voltam,  

most mégis itt fekszem holtan,

egy bokorban.

Kedvem nincsen írni

Leginkább csak sírni

Azt is csak úgy belülről

Hogy ne lássák kívülről

Én belekezdek néha

De veszni hagyom mindig

Hisz ez csak egy írás

Egy belülről sírás

Nincsen írni kedvem

Csak sírni leginkább

Belülről azt is csak úgy

Kívülről hogy ne lássák

Belekezdek néha én

Hagyom veszni, de mindig

Csak hisz ez egy írás

Sírás, belülről egy

Írni kedvem nincsen

Sírni csak leginkább

Úgy csak belülről azt is

Nehogy kívülről lássák

Néha én belekezdek

Mindig hagyom, de veszni

Írás hisz ez egy csak

Belülről egy sírás

Amióta megláttalak,
Szebben süt a nap le rám
És azóta százszor szebben
Dalol a kis csalogány.
Csak a piros ajkad néma
S mosoly rajta nem fakad,
Saját magam árnya vagyok,
Hisz csókolnom nem szabad.

Amióta megláttalak,
Illatosabb a mező
És azóta tövis nélkül
Áll a büszke rózsatő.
Csak a lelked lett fagyosabb,
Csak a szíved lett büszke,
S szerelmemtől lobbant lángra
A kétségb'esés üszke.

 Amióta megláttalak,
Örök tavasz ég virul
És azóta kis madarat
Kis leány nem tart rabul.

Önön marionett bábjaként a konyhában ült.

Meleg takaróként ölelte át a puha csend.

A lemenő nap álmodó szép arcába merült,

léte fogaskerekében félrebillent a rend.

Lelke mélyén gondolatférgek aszállyá

változtattak, remény-mosolycsermelyeket.

A gyűlölet majdnem átvette hatalmát

felette, de legyűrte a szörnyeteget.

Nagy ára van a gonosszal vívott harcnak

mindig, ezüstgombos kabátja elveszett.

Keresztes lovagja a jónak, kit hagytak

hinni, és most egész lénye lett szennyezett.

A tenger halkan morajlik, mintha mesélne,

Vajon mit rejt sötét feneketlen mélye,

Hideg magánya szörnyű titkokat őrizget,

Elsüllyedt hajókat, s eltűnt életeket.

Lent az örökös fénytelen homályban,

Hol az élet léte talán csak gondolatban,

Egy vitorlás pihen csendben, egyedül,

Várva azt, hogy talán egyszer megkerül.

Vásznát már megkezdte az idő vasfoga,

A homokban pihen büszke árboca,

Testén lyukat fúrt a hullámok ereje,

Fura lényeknek ad otthont most a lelke.

A remény bennem meg nem hal!

S bár oly sokszor elestem,

Most szóljon győzelmi dal,

Hiába kihűlne a testem.

Csak tovább robognék mindig,

Ahogy tettem a földi poklon,

Szeretnék ugyanúgy hinni

És nem gondolkodni a gondon.

Álmodni tovább csendesen,

De élni boldogan, hangosan,

Munkába járni rendesen,

Gyermeket nevelni gondosan.

Látni gyönyörű tájakat,

Érezni szerelmem ajkait,

Ébreszteni a vágyakat,

Megérteni csengő szavait.

S bár még nem értem el mindent,

Küzdök érte szüntelen, folyvást,

Csak őrizzétek a Kincset

És mondjatok érte egy Áldást!

Szeretem, mikor néha mellettem időzöl,

S a tekintetünk minket egy percre összeköt,

Mikor arcom kezed finoman simítja,

Mikor pillantásod a lelkem ápolja.

Szeretem, ha mellém ülsz s nézel,

Nincs is szükség a szóra hidd el,

A pillanat varázsa megérint engemet,

S hagyom, hogy lényem átjárja a szeretet.

Nem kívánok, sokat csak néha ülj mellém,

Hogy legyen a boldogság kicsit az enyém,

Nekem ennyi elég, hogy a nap szebb legyen,

S köszönöm, ha ezt néha megteszed nekem.

Van egy költőtársam, Áron.

Kritikáit alig várom,

mert amikor verset olvas,

megolvad a kőkemény vas.

Szigorúan szavakat fon,

a klubunkban ő etalon.

Meneküljön ki merre lát,

kritikánál nincsen barát.

Minden érve való igaz,

bár ez nekünk nem nagy vigasz.

Szeretjük őt mégis nagyon,

nem kényeztet minket agyon.

Mondok én valamit Áron.

légy lezserebb jó barátom.

vért izzadtam, hogy ma Neked,

ragrím nélkül írjak verset.

Ragrím ide, ragrím oda,

a versírás nem kaloda.

Ott nőttem fel én
kisdedből-gyermek
gyermekből-kamasz
ahol ősszefutnak az utak...

A jóIsten tudja csak mit szánt nékem,
lépcsőről-lépcsőre egyre feljebb értem,
s megláttam a fényt, de nem tetszett
testem, akár egy kő leesett.
mert megírták régen,
hogy csak a kő marad,
A víz meg a medribe tovább szalad.

Gondolt volna rá ezer angyal,
hogy népem áldják millió arannyal,
nem vón éhező kerek e világon,
s a füstöt fújnám vígan a pipámon,
nem is a dohányt, a boldogságot!
Mert van miért maradni a Kárpáton
Ahol az utak ősszefutnak...

A nap még szikrázón szórja sugarát,

És égboltot hófehér felhők szelik át,

De mégis érzem, hogy vihar közeleg,

A messzi távolban az ég megremeg.

Lassan szürkére vált a felhők alja,

S elcsendesedik a világ hangja,

Hűvös szellő öleli át a fákat,

S az égen villámok cikáznak.

Már nem tartja vissza erejét,

A földre zúdítja tomboló dühét,

Haragja elől, aki tud, menekül,

Elsöpöri, ki vele szembe kerül.

Az ég csatornái lassan megnyílnak,

S az esőnek a felhők utat adnak,

Az erdő felől gomolygó pára száll,

És feltűnik a magasban egy szivárvány.

Kopár sziklák szirtjei,

Mik kopaszon állnak.

Megtekintem romjait

A régmúlt világnak.

Hol állottak várak

És vidám dal szállt,

Széthordott romok várnak.

Nem bírták tovább!

Csendben ültem a kőhalmon,

Néztem az apró hont,

Elképzeltem, hogy egykoron

Sok szív ezért dobogott.

S hullott a porba számtalan,

Midőn döngették a várfalat,

De küzdelmük mind hasztalan,

Mert itt nyugszanak most, alant.

A világ fölé emelkedett.

Ám, nem maradt, csak kis kupac.

Szívvel élj

Szívvel élj, ne gondolkozz

Ó, átkozott Ember!

Gondolatból annyi van már

Mint földgolyón a tenger.

Lásd, belőle mit alkottál:

Atombombát, százat?

S hagytál magad után

Megannyi árvát és csontvázat.

Térj haza és fogd meg

Édesanyád kezét,

És érezd kihült arcodon

Életet adó lehelletét.

Amikor majd szívedben

Új öröm-vihar támad,

Menj és büszkén mutasd meg

Ennek az eldurvult világnak.

Mikor szíved polcán a dolgok

Végre jó helyre kerülnek,

És grimaszoló, feszült arcodra

Fehéren csillogó mosolyok terülnek.

Hálni jár belénk a lélek

Mondogatják betegek, és vének

Túl szűkek, vagy tágak már a vénák

Talán említést tesznek, erről is a Védák

A korom nem azonos a korommal

Az orrom sem azonos az orommal

Bár mindkettőnek köze van a hegyhez

De nem ahhoz, amelyik elindult Mohamedhez

Bár próféta nem voltam soha

Tudom a jelenem, látom a jövőm

Mostoha

Pedig nem vagyok sem okos, sem pedig ostoba

Ha azt hallom öl, anyám ölére

Gondolok

Nem pedig arra, ki anyját ölé le

Elfolyt a magzatvíz

Fojtogat a sírás

Nincs abban érzelem, aki mindig sírt ás

Székel, kit szükség hajt

Székelnek az urak

Végtermékük szagát

Széthordja a huzat

Ha megdobnak kővel, üss vissza tenyérrel

Csínján kell most bánni, a drága kenyérrel

Ki megette már régen a kenyere javát

Senki sem hallja meg annak kérő szavát

Ha rossz a szód, az szót követ

Engem ne kövessél

Nem tudnám azt elviselni, hogy

Reám követ vessél

Áll, ál, sétál

Álnok az a két áll

Hogyha a nap lenyugszik

A beteg is megnyugszik

Ácsi, baba, ácsi, itt a doktor bácsi

Hoz neked dominót, ami gumiból van

Most már ketten játszhatunk

Megnyugodtam, jól van

Magam

-

Magamnak írom e sorokat,

Szorítom erősem a tollam.

S fejem úgy, de úgy hasogat...

S lám, most meg kialudt a villany.

,

Gyertyát gyújtanék,

De nincs gyufám.

Oly szomorú valék!

S fejezem a versem ily furán...

Csendben....

Csendben érkeztél az életembe,

bár   nem    szóltál  hogy  jönnél

csak   benéztél  szívem  ablakán

s  lám  már.... tovább  is   mentél.

S  az  én  árva szívem nem tudja

hogy most mit tegyen,

mert   így   nem   maradt  semmi

az én éhező lelkemen.

De   én  várlak  téged,  s egyszer

talán vissza jössz még,

hogy  egy   pillanatra   megállj  a

szívem ablakánál, úgy ahogy rég.

Egy rímetlen tintás,
akinek poénos a fingás,
Ez vagyok én...

Egy született keresztény,
akitől elfordúltak új életének elején,
s most hitetlen, mit tettem?

Egy szeretetre vágyó,
csontból,s vérből álló
bukott poéta, hamis proféta?

Egy tanulásra kelletlen,
szerelemhez eszetlen,
felnőtt-gyermek.

Egy kórházból fakadó,
mosolyát nem tagadó
a-lan-tas eszme

E világnak peremén,
a pöcegödör tetején,
hallatlan e tény:
Ez vagyok én

A négy X-en már három éve túl vagyok,

de még ma sem érzem, hogy sorvadok.

Testem lassan megaszalódik a napon,

de lelkemnek most jött el az alkalom.

Agyamba nézek, s most érzem csak igazán,

nem én segíthetek a nagyvilág baján.

A Föld nélkülem is ugyanúgy forog,

amíg én, gyakran csak álmodozok.

Hová tűnt el fiatalságom nem tudom már,

de míg élek, többé nem lesz rajtam a vesztegzár.

Elpazaroltam negyven évet én,

mire megszületett e költemény.

Szempillám liliomhajlékony függönye mögé zárva,

érzelemkatonák dúlnak dühös szeretetháborút.

Égigérő falak közé szorított szíveink háza,

előtte délibábként változó rózsaszín vándorút.

Durva vörösagyag falak, illatot árasztó tömjén,

alacsony zsuptetőre ragaszkodón tapadó moha.

Bambusztemplomok homályba vesző, titokzatos mélyén,

buddhista, kigyóként hullámzó, isteni dal hatalma.

A hűvös verandán világoszöld kerámia váza,

dúlt idők küldetése, tétlen hős, nyugodni még nem hagy.

Ma este a Hold fogy el,holnap a fagyi,
Lehet ez a szösszenet így kicsit gagyi,
De úgy érzem,emlékünk örök,
Jöhet újra komcsi, náci vagy akár török.
Legenda szeretnék lenni a Szíved című darabban,
Néha nagy a szám, de olykor habozok magamban.
Akár csak ezzel az értelmetlen pötyögéssel,
Weled minden pillanat elsuhan röhögéssel.
Szeretném, ha minderről sokáig írhatnék,
Akár még örömömben is sírhatnék.  :)

Meg van mi lesz első kötetem címe,
Az mi ezen mondókám záró ríme,
Jöhet vita,távolság,felesleges körök!

Az élet nehéz, sőt néha kegyetlen,

S oly sok titkot rejt az ismeretlen,

Utad min haladsz, ezer veszélyt rejteget,

S ha nem vigyázol bajba sodrod életed.

Ne nézz hátra, a múlt nem változik,

Kitörölhetettlenűl megőrzi nyomait,

Keseregni rajta hidd el nem érdemes,

Megváltoztatni többé úgysem lehet.

Formálni csak a jövőt lehet, ha engedi,

S ha nem követeled, hidd, el megteszi,

Mindig előre haladj, sose fordulj vissza,

Ami megtörtént legyen a múlt titka.

És nem birok már haragudni rátok.
Haramiák ti és ti uzsorások!

Én mint a gyermek nézem e pokolt már,
Bús gyermek, aki mindent megtudott már:

Hogy a mennyország kéklő pára ottan,
Vér és könny ára tündöklő magosban.

Hogy vágyunk, mely száll büszke szűz egeknek,
Egy édes ringyó ágyékán pihen meg.

Hogy hősei száz égzengő rohamnak
Egy büdös árok fenekén rohadnak.

Hogy Nietzsche, zengvén túlsó ormainkrul,
Csak lágyuló agy, mely bomlásnak indul.

Emelj föl, 
elfajult világom 
mocskos bűneiből, 
véres álarcom 
szánalmas rejtekéből, 
eldugott sikátorok 
sötét sarkaiból, 
hollók által tépett 
kutyák karmaiból. 
Hadd legyek méreg 
átkozott véredben, 
forrongó láva 
haldokló szívedben, 
őrült agyvelő 
szánalmas testekben. 
Emelj föl, kérlek!

Fülembe cseng fénytelen életem roppanó valósága.

Csendburokban hűsölő árnyékpercek gyarlósága.

Nyárszagú mező, légben rekedt göröngyös látomás,

hajlongó kutyatej fojtó nevetése, győzelmes alkotás.

Fényszigeten zöldkeretbe foglalt csilingelő patak,

kíváncsi százszorszép fogalmazta dacos szavak.

Álmodó pacsirtát üldözi elszabadult sorsa,

ártatlan gondolat felhők vasveretes foglya.

Fellángolt a tűz körülöttem.

Forrón izzott,

Szívemben égette magát,

Belém marta Szent Teste alakját.

Helyet talált a szívembe.

Minden apró mozzanata

a gyöngeségem keresése,

Táplál,reményt  ad

még akkor is, ha nem látom,

Érzem sóhajtását,

Tüdőm megtelik a friss leheletével.

Lelkem csiráját öntözi,

Életre kelti elhalt hitem gyökereit.

Szeretet tüze ég bennem.

Velem  van Krisztus,  a Szentlélek jelképe.

Nézz Te is a magasba!

Ott a Fény ,a tűz lángja,

Benne pezseg a bátorság,a reménység.

Két hete már, hogy nem láttalak,

Szívem hiába vár virágzó fák alatt.

Nélküled, csak egy síró gyermek vagyok,

Kit, mindenki elhagyott.

Nekem, már nem segít az égető nap,

Hamarosan, keresztet vethet rám a pap.

A szerelem visz engemet a sírba,

S nem látja senki, mennyit is sírtam.

Éjszakákon át, gondolok szemedre,

Mindent megbocsátó, hatalmas szívedre,

Még mindig látom, hosszú, fényes hajad,

Ha velem voltál, nem kellettek szavak.

Szívemnek mindegyik nesztelen virága,

Szerelmem élénk, halhatatlan világa.

Új rabszolgák

Ti vért izzadó, ezerszer megalázott,

Ti csendben befele nyögő milliók.

Miért ül rajtatok még ma is átok?

– Elég volt, elég! Ide gyorsan a bitót!

Nemrégen még a tiétek volt e föld,

Nektek termett szőlőt, s aranykalászt.

Ma szó nélkül lehúzzák rólatok a bőrt,

S úgy beszélnek veletek, mint a kanász.

Épp csak annyit kaptok, hogy ne haljatok éhen,

De büszkén mondják: „megkapjátok a minimált”.

Higgyétek el ez semmivel sem több, mint délen

A rabszolgák földjén volt egykoron, s AZ dirigált.

Kell valahol lenni egy fényképnek mirólunk,

amin összekapaszkodva, önfeledten állunk.

A két Szkalla lány, hosszú fehér ruhában.

büszke mosoly ült Gizám szájzugában.

Kell valahol lenni egy fényképnek mirólunk,

azt hittük akkor, sohasem csalódunk,

elsárgult fotón két szép fiatal lány,

könnyem hullik rá, életünk alkonyán.

Kell valahol lenni egy fényképnek mirólunk,

már nem emlékszem, miért mosolyogtunk.

Örökké szerelem. Hittünk benne akkor,

ezen semmit sem változtatott az aggkor.

(férfi)

Vesd le az ingedet

Lebbentsd ki melledet

Lebbentsd ki hadd látom

És még olyat tegyél, hogy te, nekem legyél

A kebelbarátom

Mellesleg, a lebbentett keblek mellett

Szeretem, magamba berántva

A frissen kirántott

Hamvas csirkemellet

(nő)

Ó, te édes, te drága

Kinek, oly drága a nadrágja

Hogy leülni sem mer

Csak állva

Állja

A

Sarat

Közben meg rajtam matat

Ha már kimatattad

Magadat

Rajtam legyen a sor

Végre

Hiszen mi végre a matatás

Ha nem követi azt

Egy kiadós útmutatás

Nincs szükségünk ahhoz

Erkélyre

Hogy mi ketten

Rátaláljunk

A

Kéjre

(férfi)

És most rajtunk áll

Hogy közösen álljunk

Vagy üljünk

Rajta hát

Merüljünk

Jó alaposan bele

(nő)

A nadrággal végezzünk

Le vele

S, ami, ott benn csak

Magában áll

Én tudok neki egy jobb helyet

Idebent, az odabenti magányos helyett

Ki tettre kész, most nem dumál

Na, add csak gyorsan

Mi

Nekem dukál

(férfi)

Itt van drágám

Fogd a dárdám, küzdj meg vele

(nő)

Mindent bele

Ez

Ez jó

Ez

Az

Mi

Nekem

Való

ó

ó

Ó

Az eggyettlen öröm,

irástol fáj a köröm.

 Látom kiszabadult a szellem,

veletek eggyütt jo csak lennem.

A Vincze László barátom,

mindig javit és ezért imádom.

Mert ugy tanulunk,

ha másokra is halgatunk.

Vagy a Kornikám a drága,

olyan szép verset irt mára.

Ott lapul az ösztön,

versemmel öt is köszöntöm.

Egy kis család,

ahol senki sem galád.

Pedig egymást soha sem láttuk,

az életet mindannyian játszuk.

Hej a Vida komám,

kedvelem őtt ugy ám.

Boldogság, vajon mit takar e szó,

Azt tudjuk, hogy múló s forgandó,

És megszűnik a világ, ha néha ránk talál,

De olykor becsapva hagy, mikor tovaszáll.

És mégis kutatjuk s keressük egy életen át,

S minden nap várjuk, hátha ránk talál,

Mert ez az érzés olyan szédítő és mámorító,

Lelked olyan lesz, mint egy túlcsordult tó.

De nem szabad űzni s hajtani, mert elkerül,

Ha nagyon akarod, messze menekül,

Csak várd, nyugodtan s akkor megtalál,

S hogy meddig marad az Rajtad is áll!

Én is szeretném mindezt tovább tenni,
Lépésről-lépésre,hozzá közelebb menni.
Nekem őt dobta Isten "mindig nyerő"  kockás gépe,
Iránta vágyakoztam,mint egy megváltóra a világ népe.

Tudom,nem tökéletes,sem egy világ szépe,
Utálom,bár kimondom: ő egy életre kelt álmom képe :)
De még is le kell,hogy írjam,mert boldoggá teszi,
Némán tőlem a szomorúságot ügyesen el veszi.
Át nem aludnék wele se hetet se napot!
Mert megtölteném wele az élet newű üres lapot :)

Walószínűleg belém lehet kötni,
Egyszer felém állni és jó nagyot köpni...

Szederfának árnyékában majszoltam a szedret,

A kezemre egy büdös bogár nyomban szemet vetett.

Rázogattam magamról, az undor kiült az arcomra,

A fránya dög, hát nem rá… az ujjamra?

Szedret gyorsan eldobtam, szaladtam a fürdőbe,

Dörzsölgettem kezemet, de hiába raktam a teknőbe.

Büdös kézzel mit kezdek most? Enni vele nem tudok,

Legközelebb szederfához kesztyűs kézzel járulok.

Régi beszélgetés foszlányok képei,

az elmulás, mult rémei.

Megannyi kőbe vésett név,

valamelyiken egy kép.

Benne élek mióta tudom eszem,

hogy szép legyen azon dolgozik kezem.

Igen sirköves vagyok,

ha nem leszek ,akkor is ott vagyok.

Katonaként temetésekre járok,

nyugalomra csak ott találok.

Látom a sok számot,

ahogyan szedi a halál a vámot.

Furcsa érzések járnak át.

látom a multat és a mát.

Már elfásultam nem érdekel,

valaki siromnál vajon majd térdepel?

Neogenezis

A tél különleges virága 
Elborít, s a szeretet hiánya 
Hirtelen hanyatlani kezdett, 
Gyémántom fényének ez nem tetszett. 

Hisz belém gravírozták már régen 
A fájdalom édes betűjével 
De most utam találkozott veled 
Érzem, hogy szívem többé nem feled. 

Ahogy folynak szét a virágok 
Úgy mosódnak össze az irányok 
Most minden hatalmas zűrzavar 
Részeként, mint alkotó csűr-csavar 

Hisz belém gravírozták már régen 
A fájdalom édes betűjével, 
A sorsosomban meg van írva fénnyel 
Az újjászületés, majd az éden...

Bosszúvágy

Kié a vagyon, azé a hatalom

Mint cápának fogak, sasnak a karom

Ezt vágják szegénynek, munkásnak husába

S cinikusan gondolnak azoknak sorsára

Ki tehetne ellene, nem tesz az semmit

Hisz ők is lopott vagyonukat féltik

Ülnek a padban ártatlan szemekkel

Éhező gyermek kenyérrel álmodva kel fel

Azt mondják válság van, el kell most venni

Majd arcátlanul mennek két kanállal enni

Pénzük van, eljönnek, otthonuk máshol

Elvesznek mindent a dolgozó Magyartól

Ha minden világok királya lehetnék

Nyakukra kötelet szorosan tekernék

Lógnának sorban mellükön táblával:

Ha másoktól elveszed, számolj a halállal

Igen kell a magány,

mások számára oly nagy talány.

Mikor átölel a csend,

fejemben van olykor rend.

Nézem hogy estébe hajlik,

városban az élet zajlik.

Csodás kép tárul,

napszak sötétséggel zárul.

Ciripel a tücsök,

halk zene mellett neki készülök.

Lelkileg magamba nézek,

ebben a pillanatba mit érzek.

És hopp megindul kezem,

a betüket egymás után teszem.

Ebből lessz a sor,

gyülik akár a por.

Nem tervezek,

csak spontán rendezek.

Hogyan talál utat az értelem, 

én el sem képzelem.

Így dünnyög az öreg mormon

Jaj, pucámban pang a hormon

Ó szűzanyám, nem kell nő se

Tán e begyes, hajh, már ő se

Édes, drága feleségem

Te voltál az eleségem

Legeltettem szemem rajtad

Ízlelgettem csöpp kis ajkad

Látod, vak már mindkét szemem

S, elműködött, férfiszerem

Lóg a nyelvem, az is ki van

Ha behúzom, akkor mi van

Költ, a tyúk is, még sem költő

Töltő a toll, még sem tölt ő

Szarvaimra, nem nő tülök

Tojásimon, már csak ülök

Így várom, s ha jő a kaszás

Az lesz még egy nagy kib….s

Kard és dicsőség,

hol van már az erkölcsi minőség?

Volt, letünt, nem létezik,

nyelvüket más dolgán élezik.

Mert vala királyok kora,

figyeljünk csak egy kicsit oda.

éltek az emberek száz évig,

igazukért harcoltak vérig.

Kinek  eb ura fako,

nyakát nyeste a bako.

Lopásért keze vétetik,

mai világban ezt nem érthetik.

Lehet igen brutális,

megoldásnak is vulgáris.

Létezett  a szo hogy enyém,

büntetése legyen kemény.

Akkor is volt szegény és gazdag,

de nyakán nem logott madzag.

Egyszer belépett az életbe,
most már ő is el van tévedve.
rengeteg mosoly az arcán,
még akkor is hacsak csalfán.
letérdelnék elé,hogy javuljon a dolog,
de az agyam,mint egy kutya csak morog,
pedig a szívem a játéktól csahol,
ez bennem néha mindent letarol.
aztán mosolyra görbíti az irónia a számat,
a fejemre teszek egy pereces tálat,
s bújok szégyenemben,hogy nem tudom hova tegyek pontot,
ez így a rímeimbe rontott…

Van mikor az ember felkel és szorong,
Akár a kockák között egyetlen korong.

Hallottam egy famesét

el is mondom nyomban

Történt, hogy a molyhos tölgy

Szerelemre lobbant

Szép szömörce leányt látva

Szeme guvadt, szája tátva

Szíve nagyot dobbant

Bús fafejét törte ekképp

A kis cserhez érni miképp

Lehetne

Lihegte

Ó irgalmazz teremtő, hol a faigazság

Hisz mindannyian tudjuk jól

Fűnek, fának egy a sorsa

A földhöz ragadtság

Bús fasorsunk örök átka

A mozdulatlanság

Fa imát mond molyhosunk, kérleli az eget

Hozzon immár fölébe, egy viharos felleget

Hadd túrjon pár ágával cserfes kis cserébe

Minden makkját odaadná Ő mindezért cserébe

Bújában a molyhosunk lógatta kobakját

Könnyek híján hullajtva minden áldott makkját

Meglátván, az égiek hogy mennyire szeret

Megszánták és küldtek, néki egy kis enyhe szelet

Szél által a molyhosunk így érinthette kedvesét

Gondolatban komponált is hirtelen egy szép zenét

Ám mielőtt fahangjára hangolódott hangszíne

Látja ám, hogy vörösre vált a hőn szeretett, nő színe

S így szólott a szömörce

– Faragatlan tuskó

Vegye le az ágát, rólam maga, maga bunkó

Ön nem az én esetem nézzen már tükörbe

A törzse is mily kicsiny, s ráadásul görbe

Úgy hallottam Önről, hogy egy későn érő típus

Ez netán egy rossz szokása, vagy csupán csak egy rítus

Ó, és milyen undok látvány, repedező kérge

Melybe tán már beköltözött a világ összes férge

Levelet se küldjön nekem, nem tartok rá igényt

Az is olyan bőrös, durva, s ráadásul kemény

Na és a makkjai?!

Mint üstökös az égből, úgy jöttél közénk

És tündöklő fénykoszorút fontál így körénk.

Nemes lett lelked az évek súlya alatt.

Kitártad szíved s a rossz is messze szaladt.

Jöttél és sodortál mindenkit az árral,

Nem hagytál komázni a szomorúsággal.

Szemed a ködtől már rég kitisztult,

Virágba borult, mi egykor lepusztult.

Hajad fodrait újra, megújulva látom,

Ha bánt valami, mi szíveden, a szádon.

Nőies bájaid sokszor beveted,

Az apró csipkelődést te is kineveted.

Wan kinek dobog a szíwe,és azzal láthat.
de az enyém persze még ezzel is várhat.
szerettem volna én is Földet fordítani,
sikertől édes könnyekben valakihez ordítani,
de ő megcsalt,még az eszemet se tudtam.
kicsi voltam,a kezem csak az orromba dugtam.
aztán jöttek mások,kik pátyolgatni akartak.
végül kiderült ők is hazugsággal takartak.
de az igaz barátságra, még én is rátaláltam,
tudja minden titkom,hogy kiskoromban babáztam.
mégis büszkén vállalja,hogy ilyen gyerek lettem,
egyszer neki csak úgy még egy ajándékot wettem.

A csend néma világa vajon mit takar,

Hisz nem szól, nem beszél, s nem akar

Zárt falai mögött vajon él-e még remény

Gondol-e még arra, hogy szólva visszatér.

Vagy fogadalmat tett örök magányára,

S lelkét, szívét szoros burokba zárja,

Védi s félti magát a gonosz világtól,

Mely a burkon kívül sötéten tombol.

Vagy egyszer megnyílik s titkát felfedi,

S elmondja, azt mi szívét megkeseríti,

S talán lesz gyógyír a fájó sebekre,

S talán lesz vigasz meggyötört lelkére.

Az igazság szavain ülök lehúnyt szemmel
a mai világban a legtöbbnek ez nem kell,
nézik a tévét és kiválasztják a jót,:
betontengereket,s műanyag Mikimanót.

Nincs alattam nyereg,Nem félek én tőle,
Kockacukrot adok, ha arra van szüksége,
Szerelmünk tiszta; szabadon szárnyal,
A világon megküzdünk mi majd minden árnnyal.

Papiruszokra eme szavak leírhatatlanok,
mert önzőek vagyunk,s nékünk láthatatlanok.
Valaha volt rá mód hogy megértsék,de
nem értette senki,és az almát letépték...

Csodák gyönyörű kertjében ért engem a reggel,

mosolyogva figyeltem, ahogy a nap felkel.

Indigószín orgona fejét vállamra hajtja,

harmatcsepp könnyel szemében, sóhajtva.

Tüdőmbe a tavasz hűsítő virágillata árad,

ragyogó tündérszép fővel biccent felém, éppen hármat.

A mezőn amerre szemem lát, aranyló kéve,

hajlongó pipacsokra ömlik napszínű fénye.

Az ösvény lábam alatt tündöklő drágakő,

 fák bólogató mesemondó lombja fecsegő.

Lidérc fénycsóvát fest az égre, nekem hízeleg,

csábító bús énekét hallom, a múlt páraként lebeg.

Mókus szerelem

A fa csúcsán megleli szerelmét

Aki egy percre sem veszi le róla a szemét.

Pislogva figyelnek egymásra az ágon,

Nagy csend honol a fákon.

Mintha minden feszülten figyelne

Az öreg tölgy se nyekeregne.

Csak kicsi szívük  dobog hevesen

Párás szemmel nézik egymást kedvesen.

A vágyuk már felszaladt az égig

Vagy legalábbis a felhőkig.

Vadul megindul a két csöpp kis lény

Egymáshoz érve keveregnek mint a szél…..

Fél évszázada léptem az útra, tétova kisgyerek,

nem tudtam  tündérből  valóság hogy legyek.

Kezdetben egyre csak hátra tekingettem,

a múlt karcos élességű képébe vesztem.

Milyen hosszan, láthatatlan kanyarog az út,

homályba vesző félelmes dimenzióba fut.

Hatalmasnak hittem a vándorlást rajta,

gyakran rohantam is, vágyaimtól hajtva.

A tejszín égből előttem földre hullt lajtorján,

a menny hercege szállt alá szárnyas paripán.

Lelkemben felizzott a boldogság gyöngysora,

szívemet lepte életösvény emlékpora.

Medárd

Medárdkor fényes az ég

Gyönyörű ruhája kék

Kalapja bárány felhő

Alatta virágszőnyeg nő

Ünnep van ma, Medárd

Az esőt ma ne várd

Ma fényleni kell az égnek

Ünnepelj Te is, kérlek

Ma van a napja az évnek

Mikor szerény személyem

Idejének múlását mérem

Élénken fütyül a madár

Az üstököd őszül-e már?

Őszül bizony nagyon

Ráncos már a homlokom

De a szívem még üde

Kit érdekel milyen az üstöke

Vidám legyen a kedve

A nap nevetve lépked

Tekintete el-eltéved

Biztosan az meleg okozza

Ez is az ünnepet fokozza

Eszetlen tervemmel,

s gyenge eszemmel,

nem tehetem fel, mely

ennek jelnek rejteke!

Egyszer megeshet, de

de nem e szent percekben,

mert kelletlen kele

Benne lelne meg!

Keseredett percekkel

elveszett tettekel,

tele lettek verve

csendes emberek!

Megetetett ezzel,

e cseles szerelemmel,

de nem szerethettem

mert veszett lelke hevesebben vert!

Farkasok tánca

Lassan elnémul  a csend.

Felzizegnek a fák lombjai,

S a csillagfényben előtör

a farkasok karaván hadai.

Sorba vonulva egymást követik,

Vicsorgó szemezésben örömüket lelik,

Övék a csend,a magányos erdő élete,

Tulajdonuk az éjszaka sötétsége.

Dübörgő hang mossa az égboltot,

Farkasok hangjára leselkedik a Hold.

Kérdően néz le a sötét erdőre,

Vajon megkezdődik a farkasok  összetűzése?

Mintha hegedű hangja mélyedne

a lágy szellő suttogó hangjában,

Dobpergés követi,ütemes dallamára,

Egy egész zenekar hagja visit a szél udvarába.

Na végre, hogy megjött a nyár

Szájunkban szikkad a nyál

A kutya sem ugat, csak szűköl

Egy elefánt ormánnyal tülköl

Majd lihegve árnyéba fekszik

A csajok ma nem olyan szexik

A legtöbb ma árnyékban fekszik

Én leintek gyorsan egy taxit

A taxiban süvölt a kondi

A rádióból üvölt a Bandi

A célom bár lehetne randi

Hol várna a Lovasi Bandi

Ő volna az egyetlen párom

És kísérne basszus gitáron

Két karom már majdnem kitárom

 De eszmélek, s, gyorsan kizárom

Tűz a nap mondom, hogy basszus

Nincsen a zsebemben passzus

Leégtem e napon cudarul

Felkelek, mielőtt kiderül

Mi is volt, amit én álmomban

Össze, és vissza is álmodtam

Ha olvasod,sajna most

Lebuktam

Lemondok búsan a randiról

és

Elnézést kérek a Banditól

Üdvözlök mindenkit e hűvős éjszakán,

Megadott nékem mindent az én anyám,

puliszkát,krumplit, és zsíroskenyeret,

amit az ember jókedvvel ehetett!



Nem volna gondom ezen a főldtekén,

Ha a jó Istent egyszer megérteném...

Elvette bátyámat, s nemrég karikázott velem,

mennyit is ér vajon nékem az életem.



Dobtam ki ablakot, loptam perecet,

s nem volt ki ezután engem megértett.

Felnőttem lassan, tanulmányim folytattam,

de nem édekelt semmi, s csak a padot koptattam.

Most úgy érzem közel húsz év távlatából,
Nem értett meg senki ebből a világból...

Úgy kerülgetjük a forró kását

Hogy lehetőleg mások ne lássák

Szégyelljük, hogy iszonyún kívánjuk

S félünk, ha mohón befaljuk, utána kihányjuk

Az érzelem manapság nem divat

Mert az a testre, s lélekre kihat

És akit elér a behatás, utána jön a fránya kihatás

Hathatós gyógyszer erre nincs

Pedig ha lenne, az volna ám a kincs

Aztán, mire a kása is kihűl

A kerülgetés vágya is elül

Arcunkra egy fura grimasz kiül

S üresség marad csak itt belül

Több mázsa szalonna, bőrbe csomagolva

Oszlopos lábakkal, lomhán gyalogolva

Pamacsos farkával, paskolja a kakit

Bátran teszi, tudja

Nem kap érte kokit

Rózsaszín pofáját gyakran ki-kitátja

Az, aki eteti, nem mind a barátja

Hiába van írva, hogy ETETNI TILOS!

Pedig, mind nagybetű, s egytől, egyig piros

Hogyha a víziló a betűket tudná

A tiltó táblákat, biztosan eldugná

Tán miszlikre is törné, készítene ropit

Vagy,

Fejére, ki kitűzte, adna vele kokit

Találtam egy weblapot,

amely nagyon megkapott.

Csak rímekben beszéltek,

velem együtt henyéltek.

Kedvet kaptam, kipróbáltam,

Azt mondják, hogy jól csináltam.

Faragj te is verseket,

nyisd ki nagyra füledet.

Írd le mit a szív kíván,

Soha ne hagyj minket árván.

Próbáld ki a tudásod,

menni fog ez meglátod.

Sose írtál verseket?

Töltsél vele perceket.

Állj neki most gyorsan,

Mert lemaradsz a sorban.

Fejleszted a szókincsedet,

Verjed le a bilincseket.

Tegnap feltámadt a régmúlt emlékét idéző szél,

csak állom rohamát, elmémben a halott életre kél.

Kinn az erdőn szivárványszínt rezgő levelek alatt,

az áttetsző kocsonyás légben, egy látomás haladt.

Büszkén egyenesen ül nyergében, Szentföld lovagja,

napcserzett nemes arcát, saját vére borítja.

Győzött kegyetlen csatákon, szerelmes ágyakon,

most halálát érzi, vándorol kietlen pusztákon.

Hatalmas kardja törötten lóg sebzett oldalán,

fehér köpenye szakadtan csüng bal vállán,

rajta a vörös kereszt és a száradó vér eggyé vált.