Hétpecsétes titok a szerelmed.
Minek örzöd?Mi az,ami hozzám nem enged?
Reménytelenség minden álmom
hogy találjam így a boldogságom?
Minek örzöd ha nem engedsz magadhoz?
Mi a Te titkod amihez ragaszkodsz?
Nem engedsz a szívedhez a lelkedhez,
ahol igazán megtalálnám a szerelmed.
Jégben fagyott szíved felolvasztanám,
lelked melegre lehelném.
Engedd hogy bús kedved felvidítsam
hétpecsétes titkod megfejteném.
Megfejteném azt a talányt,
ami Téged nekem nem ád.
Áttörném a gátat.....
de szerelmed csak áltat.

A katona.2...Fiatal katona megy a kórház folyosóján,mikor az egyik kórteremből egy ápoló nő int neki,hogy jöjjön.Az ágyon 65-év körüli ember fekszik,aki súlyos szívbetegségben éli az utolsó óráit.Az ápolónő mondja a betegnek-itt van a fia- mire a beteg éppen,hogy csak egy kicsit kinyitotta a szemét,s látta a katonaegyenruháját.A katona megfogta az öregúr kezét és szorított az ujjain tudatva,hogy nincs egyedül.Már estefelé járt,az ápolónő hozott egy széket,- Üljön le - mondta neki.A katona leült és alkalmakként szorított egyet a beted kezén,ami a szeretetetjelentette,a beteg viszonozta.Síri csend volt a kórteremben,néha egy - egy beteg nyöszörgését lehetett hallani.Hajnalodott akatona még mindíg fogta a beteg kezét s néha bíztató kedves szavakat mondott neki,amire abeteg nem felelt.Az idős ember csendesen meghalt.A katona elengedte a kezét,megnyomta a csengőt,hívta azápolónőt,aki nagy sokára megjelent és kezdte a szokásos sajnálkozó mondanivalókat magolni,miközben a katona szavába vágott :- ki volt ez az ember?- A maga apja.

     Nyár volt...

  Álltunk a hosszú,türelmetlen sorban,

fülledt melegben, egy régi múzeumban.

Előttem egy csodás drága tünemény,

feszült ruhája szembetünő élmény.

  Formás, izmos lábai mint pillérek,

tartottak egy csodálatos szépséget.

A ruha annyira feszült rajta, egy

hajszálnak se lett volna hely alatta.

  Testének minden domborulata, mintha

kívánkozott volna ki a szabadba.

Ruhája alatt minden kirajzolódott,nem

kellett sok fantázia megoldani a gombot  

Jobban megvizsgáltam,hiszen nincsen

semmi alatta, aminek a meleg az oka.

                Egyszer

Jekid, cipőd a sarokban szórva,
Előtte hever inged, szoknyád,
Nem tudom a szemem levenni rólad,
Néma mosolyra nyílik csábos szád.
Igéző szemed hívogat: - gyere!
Felém indulsz, tárva vár karom.
Eggyé forr testünk két fele,
Rád nézek: - én is  akarom!

Őszinteség árán tanul  az ember

Bátor szíve köré zárja az elmét 

S úgy ossza parancsa széjjel 

A megfakult , roskatag élettel. 

Harag táplál minden rosszat,

Gyűlölet váltja a szerelmet,

S csak igaz szívvel érezheted, 

Mennyire zavarodott is az elme.

Tisztaság, ártatlanság mind,

Egy könnybe szorulva folyik,

Mit sem már a Bocsánat, 

Ha csak  megtörten áradozik. 

Fátyolos éjben, zúg az elme hangja,

S bársonyos vérrel borítja a falakra.

                        Szerelmi vágy... 

        Szeretnélek jobban megismerni téged 

               tudni akarok mindent felőled, 

                az énedet, a természetedet.

              Majd ha eljösz hozzám,csak arra  

     kérlek,adj nekem időt,hogy megismerjelek. 

           Nem vagyok állat,hogy rád ugorjak   

   apránként szedem le rólad a ruhadarabokat, 

                csodálni akarom a bájaidat 

    Élvezni akarok minden percet,mit veled tölthetek.

    A légy..

. Szeretem a magányt a csendet,

mikor a gondolat csodát teremthet

.Szinte újra éled az ember,képzelet

százai jutnak az eszemben.

 Így töptengtem magamban mikor

egy légy szált le az asztalomra.

Nézegettem őt elég hosszan,vajon

mi lehet a gondolata-e pillanatban.

 Hatalmas szemei legnagyobb volt a

fején,szőrös lábai,undorító tünemény.

Gondoltam magamban, most agyon

csaphatlak minden pillanatban.

 De mit érek vele sokkal több jön a

helyébe, aminek soha nem lesz vége.

 Mi vagyok én? 

Tán  egy harmatba öltözött fagyos mező? 

Tán egy nap sütötte fényes tengerpart? 

Mi a való igazság mely oly megrendítő? 

Mi az erő mi megráz földet és eget?

Ki vagyok én?

Bús földemnek víg gazdája? 

Harcos élet eltiprója?

Fájdalomnak okozója? 

Szerelemnek elrontója? 

Ennyi lennék? 

Magyar föld megtört harcosa, 

Sok élet megrontója,

Szerelmemnek hű párja, 

S hűségnek betartója. 

Miért is vagyok én? 

Tiszta elme, bátor szíve mit sem ér már, 

Ha egy ember, egy ifjú szíve megtörten áll ,

Vigaszt önmagában talál, 

Melyet a szív nem veszít el soha már!

   Lángoló szerelem.....

  Szemeivel mohón nézett,

menthetetlenül megigézett. 

engedte,hogy szeressem

karjai közt vágyón élveztem.

  Szerelmem ágaskodott mint

a tenger,ami határt nem ismer.

De még nem volt az minden,

mosolygott,húzott magához

  Szédítő ölelésekbe kezdtünk,

új pózokban mindent kiéltünk.

Szakadékok torka csupa kéj,

magához húzott a buja mély.

  Mint két vad kínoztuk magunkat,

amíg testünk végleg lelankadt.

Nem találok Rád hiába kereslek Kedvesem.
Kereslek a város zajában
kereslek a csendes tájban,
kereslek az erdök sötétjében
kereslek a tisztások fényében.
Mire jó a zaj vagy a csend
a város a táj?
Kinek jó az ha a világban párjára nem talál?
Mire jó a sötét vagy a fény
az erdö vagy a tisztások?
Minek az élet kedvesetek nélkül
ha nem találjátok?
Pedig mindenütt ott van Ö.
A zajban a csendben a fénybem a sötétségben.
Szivetek majd rá talál,azzal keressétek!

Halk léptű az árnyék suhanás,

holtak álmairól suttognak a fák.

Az élők sírok fölött görnyednek.

Hantokra hull a krizntém virág,

fájdalmasan sóhajt az elmúlás.

Lassú percek emlékeket szűlnek.

Az északi szél nem ringat csodát

csak reményt, hogy lesz feltámadás.

Imára kulcsoljuk kezünket.

Elfolyó viasz olt ki lángokat,

a csend tiszteli a halottakat.

Mi is lehajtjuk fejünket.