Dög

Engedd már el, ha menni akar

Tőled menne, nem veled, értsd meg

Acélkörmeivel lyukat kapart

A mostba, s közelebb hozta

Hozzád sérült büszkeséged

Izmaid, ha megfeszülnek is

Hamarosan elernyednek majd

Ismerhetnéd, tudhatnád hamis

Ha belédharap, benned marad

Mérge, mi rád hozta a bajt

Lásd be, küzdelmed hiábavaló

Ha győznél, sem járna jutalom

Benned van már az ördögi faló

Elárultad, s ő elárult téged

Lángol a romlott ígéret-halom

Mi marad utána?

Fránya lelkiismeret…

Mért csináltam ezt veled?

Te fordultál el tőlem,

S egy nagy roncs lett belőlem.

De jöttek a szerelők

a hősök, a megmentők,

és diribról-darabra

össze lettem rakva.

Működik a gépezet.

Gyártotta: a képzelet.

A valóság mást mutat,

Szívem utánad kutat.

Az agy még csak megérti,

de a szív nem úgy véli.

Javíthatatlan eszköz.

Te tetted vele ezt, Kösz!

Arcára mély nyomot hagyó

Vastag ceruzával írt az idő.

Szeme olykor sima tükrű tó,

Máskor lángot okádó tűzhányó.

Aktív életében

Gondjai nagy részét kitette

A vad és a nő űzése, s

Ma is él e szenvedélye,

Bár már a lányokat is

Csak sörétese nyűgözé le.

Szikár termetén

Nem látszik a sok nehéz év

Mit a sors eddig reámért.

Ma is kemény munkát végző

És új tervekkel élő,

A gyaloglásból sportot űző

Vidám ember ő.

Hogy,vidám vagyok - e , kérded

És, hiába is hajlítgatod a térded

A válaszom, nem, leginkább bús

Hiába főztem oly soká

Mégis rágós maradt a hús

Hiába rángom, miközben veszettül csócsálom

Nem lesz emígy, s amúgy se belőle csúcs álom

Nyergem nincs, csak magamat hergelem

Hisz nyereg alatt puhítva is fertelem

Lehet ez a duplán disznó

Tán felvidulnék, ha nem a konyhában kínoztatnám vele magam

Hanem egy diszkó

Lenne a hely, mely hangulatát

Szívesen ruháznám énemre át

Ki Á-t mond, mondjon B-t is

Ez a rágós disznó soha nem lesz számomra fétis

És mégis

Szeretném, ha omlós lenne

Vagy legalább az idegeimre ne menne

Nincs semmi öröm

Nincs köröm

Sem farok

Sem orr

Mely kocsonyába meredne,

S, nem túrna se sárba, vagy pocsolyába

Nincs zamat

Nincs szavatolás

Mert csupán egy vén disznó

Kimért darabja

Comb és, nem toka

Bússágom

Oka

Semmi más

Disznóvágás

Környéket felverő visítás

Pálinkáspohár koccintás

Ilyen volt mindig

A disznóvágás.

Leszúrt disznón szalma

Meggyújtja a gazda.

Körben áll a fogó had

Még éppen csak virrad.

Üstökben forr a víz,

Sparheltben csutka ég.

Forralt bor készül fazékban,

Lábosban sül a hagymás vér.

Vége a früstöknek.

A göbe már tiszta.

Böllér kezében

Serényen forog a bicska.

Katlanban fő a fej

Mellette lép, tüdő

És minden más ami

A sajtba, hurkába kelendő.

Hull a

Hali,

         Hali, halihó

                    Megint hull, a fehér hó

                    Jaj, egy vén ló elcsúszott

Nem ivott sört,

Sem rumot

Csupán vizet

Vödörből,

Most mászik a gödörből

Melybe bizony bele esett

Úgy mondanám, hogy baleset

Elsodort, egy tűzcsapot, s egy

Imát      mormoló       papot

Ki, az

 Útszélen

Haladt

Sétálgatott, nem szaladt

Pedig jobban tette volna,

Ha gyorsabb imát

Mormolt volna

Vagy, ha, máshol

 Menetel

Így, a mennybe

 Mehet el

Sok a volna,

Tudom, tudom

Így, hát el is iramodom

Legalább is        gondolatban

Ne legyek             meggondolatlan

Márinéni reggel óta,

Havat seper,

Zeng a nóta

Ráncos ajkán táncot rop

Cigánynóta, és a pop

Felocsúdik, némul a dal

Annyit nyög csak, tyű

Bolond fejjel elfeledtem

Amit a tűzhelyre tettem

Add meg uram,

 Hogy ne égjen

Le, a házam,

Se,

 Nagyanyám

 Lábasában

Odarakott,

Ott felejtett zsírszalonna

És az abból kisütendő

Ízes, zaftos, és magasztos

Porhanyósnak áhítozott

Piros-barna

Tö

Pör

Tyű

A zene megtalál

Szeretem a dalt a szépet,

Élvezem a zenét,

Ahogy a fényt és a sötétet.

Ha szól a zene érzem élek,

Ezt az érzést te is érted.

Te aki tanulsz,

Vagy vezeted a gépet;

Zenében találod meg a szépet!

A stílus lehet akár

Jazz, rock, hiphop,

Reggie vagy tangó;

Szépen zengő énekszó.

Lehetsz diák, tanár,

Nagy tudós és favágó

A zene megtalál

Ha nem vagy fajankó.

Felveszem a ritmust;

Jár a lábam;

Együtt élek a zenével,

És még úgy is érzem

Ha van szöveg,

És a nyelvét nem értem.

Süvölt a szél,

Zord hideg kopog az ablakon,

Egyedül vagyok,

Riadtan néznek a csillagok.

Elfújt tőlem a kósza szél,

Tied lett szívem dobbanása,

Lelkem érted eped és ég,

Ezt tükrözi e vallomása,

Kérlek örökké légy enyém!

Legbelül mélyen egy lény fejlődik

Pici, törékeny, de már érződik

Meleg biztonságban egy kis magzat

Már látszik is a furcsa alakzat

 Méhen belül védve van mindentől

Anyja méhében, nem fél semmitől

Kicsike, de már érez valamit

Leginkább érzi, hogy neki jó itt…

 A külvilág, jaj de borzasztó lett!

Mert anyja egy kegyetlen döntést tett

Bizonytalan létben nem vállalja

E lénytől az életet megvonja

A bajt megérzi bent a kis csöppség

Némán nyöszörgi onnan: Segítség!

Lenyomat

Vésőt kapsz. Faragsz.

Mindenféle cikornyát.

A nyers lapra.

Kezedben fúró.

Lyuk készül. Előveszel…

Egy rudat. Kötést találtál…

Az univerzummal.

Hiszel. Forgácsok között,

Hogy új fakad.

Már minden létezett.

Ez is csak másolat.

Próba. Figura.

Elaltat.

Az Isteni lenyomat.

Egy biztos pont

Kert végében vén diófa.

Erős gallyán

Fáradt madár megpihen.

Ág sem rezdül, mikor leszáll,

Teste könnyű hópehely.

Felhők közül látta már,

Biztonságban lesz e fán.

Az öreg fa kőszikla;

Száz viharnak ellenáll!

Tudja ezt a bölcs madár.

Közeli házakból

Hallatszik a fohász;

Hit van itt imádság,

Barátság, és irgalom…

Évszázados nyugalom.

Gondolkozik, nem is vár,

Fészket rak a diófán.

          Férjem halálának 5.éves évfordulójára.

Üres a ház nélküled,nem hallom már kedves hangodat,

Hiába nézem a csukott ajtót,hogy belépve lássam kedves arcodat.

Nem mondod már kedvesem, nem szólítasz már nevemen,

Mint szólítottál még utolsó órábnam is , oly kedvesen.

Orvosok, kislányod is küzdöttek életedért fáradhatatlanul,

De hiába,mert mindenek felett a kegyetlen halál lett az úr!

Most már csak emlékek maradtak, mit közösen megértünk,

Hisz egymást, és gyermekeinket 36 évig igazán szerettük.

         Cinege szállt a kopasz fára,

         A hidegben eleségre várva.

         Etetőben faggyú, és olajosmag,

         Finom eleség a kismadárnak.

         A hideg hó mindent beborított,

         De a cinege vidáman lakmározott.

         Mert a jó emberek gondoltak rája,

         Ezért a Cinege tavasszal meghálálja.

Havas a járda


Hóval rakott járda a ház előtt,
Apró lábnyomok, mély lyukak.
Sietős járással fúrta kicsi lába
Kislány sietett az iskolába

Indexel a busz, indulni kéne,
Visszapillantóba néz a vezető
Fekete kis gömb gurul a hóba,
S megfeszül a kézi fék

A buszvezető hátra fordul
Uraim kis türelmet kérek 
Ígérem, azonnal indulunk
Egy percet még várni kéne           

A kislány elé fut táskáját kezébe,
 A kislányt ölébe kapta, 
A vezető mögött üres a szék 
A kislányt oda rakta                

Magáé a gyermek, kérdezi egy utas?

Remegö hajnalnak,
bíboros fényében,
még reszketnek 
csillagok az Égen,
A Nap míg magára 
teríti sárga köntösét,
még csillognak,
ragyognak,kéken
Tavaszi reggelen ,
száz virág színesen,
hullámzik mint a 
harmatos tenger,
az illat kering,s a 
szélben elterjed,
messzire bódultan
gyöngyökké mered
keresi virágok,bibor
szirmait,s beleszáll
örömmel mint egy ,kis
Tündér,ki hozza a tavaszt,
es gyógyit sziveket,
es aranyat érö eröt. 

Remegö hajnalnak,
bíboros fényében,
még reszketnek 
csillagok az Égen,
A Nap míg magára 
teríti sárga köntösét,

• még villognak,,

ragyognak,kéken
Tavaszi reggelen ,
száz virág színesen,
hullámzik mint a 
harmatos tenger,
az illat kering,s a 
szélben elterjed,
messzire bódultan
gyöngyökké mered
keresi virágok,bibor
szirmait,s beleszáll
örömmel mint egy ,kis
Tündér,ki hozza a tavaszt,
es gyógyit sziveket,
es aranyat érö eröt. 

Kiradírozom az összest szót

Mit kimondtak a világon

Eltörlöm az összest érzést

Nem kell többé vágyálom

Elégetem az összes verset

Mit szavaltak egykoron

Nem kell többé józan ész 

Enyém a világ ha azt mondom

Háború dúl lelkemben,
csattog a csata kardja.
Fölényben a sötét gonosz,
zászlóját szívembe szúrta.

Öröm mámorában úszva
árad szét a testemben,
feketére festé véremet,
megmérgezvén egész lényemet.

Gondolataim rabláncra verve,
szavaim börtönbe űzve,
elvesztettem erőm,hitem s reményem
a gonosz uralja már az egész testem.

Egy napon,halk szavak suttogása
hasít utat törve a sötétségbe.
Suttogó szavakat alig értem,
de a szívembe szúrt zászlóig elérnek.

Nyugodtsága s türelme
nyitja börtönöm ajtaját,
kattan a zár
ennyi év börtön után.

Csillagok az Éjben

„Késő van. Alá szállt a sötét éj.

Az ablakánál álló Ifjú mit remél?

Az égen a Hold már világít,

cigarettafüst ködösíti pilláit.

Csend honol…,minden alszik.

Felette két csillag egymással játszik.

S azon gondolkodik mélán nézve őket,

mi lenne,ha másodszor csillagnak születne?

Minden emberi arcra mosolyt csalna,

éjszakánként szép álmokat szórna.

Mutatná a helyes utat az emberiségnek,

így ragyogná be az egész Földkerekséget.

Mennyei szavak hallatszottak az Égből,
Angyalok suttogták szeretetből.
A Kapcsolatfelvételt hirdették,
A szabadságot, s a Világbékét.

Mennyei szavakról álmodtam az éjjel,
A Bolygó felettről néztem széjjel.
Csillagok közt vándoroltam,
Hogy a Mennyek üzenetét elhozzam.

Mennyei szavak így hangzottak,
Ne adjátok fel az álmaitokat.
Tartsatok ki a végsőkig,
A Fény csodálatos győzelméig.

Pécs, 2013. január

Tisztaság

 Szeretet melegében élni,

Hinni a csodát, mely fel- feltűnő égi varázs.

Kezedbe tartod életed

Küzdj érte, hogy te önmagad lehess.

Szorongó lelked nem bírja a szenvedést.

Hidd el a múlt már nem él, elvitte a fagyos szél.

Életed tisztasága, valódi élet döntése a tiéd

Elhinni az igazi reményt

Ágak hajlanak, érnek az égig

Elérnek a felhők tetejéig

Álmodni egy szebb világot,

Megvalósul, ha szíved kitárod !

Szenvedély

Szenvedély dallama ring a szélben

Gyöngyháló és fényfonál

Mesébe illő szép határ

Angyali szó, mi ébren tart

Suttogó szél, mi mindent bevall.

Szeretni, álmok szárnyán repülni

Minden szépet szeretni.

Érzékenység, szeretet,

Eltalálta szívemet.

Kedvesség és szép szavak

Borzongat és simogat.

Egyetértés, reménység,

Szenvedély, mely rád vár s rád talál,

Boldogság és nem magány !

Tükörbe néztem
s meglepetten vettem észre,
nem az néz vissza rám,
kit számításba vettem.

Hiszen ennek bamba a képe
És az orra?Nem is orr.
Karikás a szeme
megáll az ember esze.

Közelebb megyek,hogy jobban lássam.
Hihetettlen,üres a tekintete.
Milyen ennek a haja?
Szálkás és a színe hamvas.

Nézzük csak jobban.
Mi a fenene?
Az arca ráncokkal van tele.
Ki leselkedhet a tükörben?

Tréfát űznek velem,
de sebaj,jóízűet nevetek.
Kit érdekel valójában,
hisz az ismeretlen is velem nevet.

Együtt Egymásért

„Mindig fogni akarom a két kezed,

akkor is, ha nem érezheted,

akkor is, ha nem lehetek veled.

Utunkat elárasztják a folyton nyíló virágok,

vörös rózsák mutatják a boldogságot,

mosolygós bimbók a vidámságot.

Együtt álmodjuk álmainkat,

együtt örülünk egymásnak,

együtt sírjuk bánatunkat,

együtt éljük vágyainkat.

Egymásért fogantunk,

egymásért születtünk,

egymásért szeretünk,

egymásért élünk.

Test és Lélek egybeforrt.”

A Mag dolga...

Mag vagyok! - Fénymag!
A Fenségesnek fénye,
nem véletlen születtem
Én erre a földre!

Lámpás vagyok! - ki világit,
hogy lássák meg a fényem,
szeretetet közvetítsek,
mely elfogyott már régen.

Szerelemmel, szeretettel
etesselek téged,
szeretettel oltsam be
újból a Mag népet.

Hírvivője vagyok
ennek a világnak,
Fényt vigyek a sötétbe,
hol újból sokan látnak.

S elmúlik a sötétség,
eljön majd a reggel,
s a világon, majd meglásd,
minden ember felkel.

Minden ember felébred,
látják majd a reggelt,
minden ember szeret majd,
meglásd, minden embert!

Égi esküvő...

Mikor csillogó szemedbe nézek,
látom benne az isteni fényt,
benned találom meg kedves,
benned azt az isteni lényt,
mit kerestem!

már életeket éltem ezen a földön,
csak börtön volt, és sok-sok varázs,
de nem varázsolt el egy sem ennyire,
mint szemed fénye, mely tüzes, mint a parázs,
éget!

megbabonáztál véle,
s meggyújtottad újból bennem a tüzet,
mely ismét lángol, mint Nap,
amiért az ember mindig a lelkével fizet.
Nagy ár? Nem kár!

tudom, hogy egyszer találkozunk még,
mert számunkra nincs olyan, hogy vég,
mert a lélek sohasem tud meghalni,
hiszen nincs benne anyag,
csak fény!

                                               Múlt idézés

Álmatlan éjszakán,mikor az álom elkerüli a szemem,

  elmerengek, és a multat idézem.

  Míg mások az igazak álmát alusszák,

  én a múltból merítek vígasztalást.

Az álom helyett a múlt ölel át csendesen,

  és biztat, ne add fel sohasem!

A múltba vagyok megint,

  és átélem legszebb napjaim.

  Biztat,jövőt mutat,majd

  lassan tovahalad.

Tudom ki csak a múlton töpreng, 

 és roncsolja elméjét,

 az életben messze elkerüli szerencsélyét.

Utolsó vers

Nem voltam még igazán szerelmes

és tudom, már nem is leszek soha

rövidke életem nem lett így teljes

e szép érzés nélkül illan majd tova.

Pontosabban, ez így nem teljesen igaz

kifelejtettem egy aprócska részletet

nekem ez csak igen soványka vigasz

szerettem, viszont senki nem szeretett.

Nem kaptam esélyt, hogy szívemet pőrén

védtelenül egy másik szív elébe tegyem

érezhessem lelkében, testében s bőrén

hogy enyém, s mindenem az övé legyen.

Szombat reggel hirtelen frissen ébredek.

Nézzétek csak hétvége van gyerekek!

Tenni valóm akad bőven..

Meglátom az izgalmakat minden egyes kőben.

Fára mászom, biciklizem, s fodbalomat rugdosom,

Ablak reccsen, anyu mérges előle hát elbujdosom.

Bujdosásom nem tart soká megmordul a pocakom,

Szánom-bánom bűneimet anyát így vigasztalom.

Bár mérges most s meg is dorgál rendesen,

Eredj mossál kezet... de gyere vissza sebesen!

Lesütöm a szemeimet s úgy kullogok,

Visszatérve már nem is dühös ismét mosolyog.

Blablácska

Mondod, mondod, itt a gombod

Fogd meg gyorsan, s nem lesz gondod

Kéményt seper ez az úr, kéményedbe beletúr

Kisöpri a kisöprendőt, sapkát hord ő, és nem kendőt

Tél van, jég van, nagy a hó

Fázik minden nagyanyó

Kinek nincsen nagyapója

Háza előtt nagy a hója

Majd a tél is messze száll

Ezt csicsergi egy madár

Fűtsön ki, ki a kályhába

Hogy, ne fagyjon le a lába

És, ne szökjön fel a láza

Hogyha nincsen néki háza

Várja a jó meleg Pláza

Géz, a kézen

Géz a seben

Gézes kézzel teli zsebem

Zsebben a kis zsebibaba

Hordja őt a zsebimama

Ne ugrándozz zsebimama

Kiesik a zsebibaba

Ki mér

Ki mer

Ki dúl

Ki dől

Ki úr

Ki ír

Ki olvas

Ki alvós

Ki vidám

Ki vad ám

Bár nem vagyok én madám

Soraimat mégis szeretettel adám

Ne búsulj babám, legyél inkább vidám

                Újvidék 2004 -2013

Hát megint ide jutottunk

Magyar vér folyik a semmiért

Összetört szivek imára kulcsolt kezek

Ezek kellenek?

Mindíg a bánat a küzködés

Sosem lesz már elég !?

Hát csak ez jár nekünk miért? 

Másoknak toljuk csillogó szekerét

Csikorgó csontjaink mikor mondják hogy elég?

      Vér ,vér kell újra? Magyar vér?

Ahhoz hogy a világ tudja kik vagyunk?

       Nem akarunk lenni mások

          Csak azok mik vagyunk

               Igaz Magyarok

                                               2004

                                                        Berényi 

                        Remény

 Kihunyt tűz mellett gubbasztó

 Kívül rekedt TRIANONI áldozat

Kell hogy legyen benned remény

 Ha másért nem, hát unokáidért

Reméld azt, hogy ők talán meglelik

  A RÉGI új hazát, hol nem lesz bűn

A Magyar szó a Magyar Imádság

Reméld hogy lesz még Magyar igazság

                                             2005

                                                 Berényi

Kedvesem,ugye megbocsájtasz,
hogy nem vagyok mindig veled,
kíméllek;sokszor vagyok rossz,
bár úgy kívánom a tested.

Ugye megbocsátod szürkeségemet,
hogy nem ragyoghatok melletted,
hogy nem lehetsz büszke rám,
kíméllek;bár kívánom a tested.

Néha morcos vagyok,néha ,
nincs kedvem,néha untatlak,
néha veszekszem,van,
néha ,hogy nem ismerlek meg,
kíméllek;mert nagyon szeretlek

A part túlsó oldalán,ragyogok
várok rád kedvesem,
átölellek,karomba foglak,
nem kíméllek,mardos a fájdalom,
hogy oly rossz voltam véled.

Volt egy szépének,

Mi minden éjnek,

Hajnali óráján

S a kert ugyanaz fáján,

A csendbe szólt.

Mily szép is volt!

Emlékszem még,

Kisgyermekként,

Hallottam e zenét, 

De akkor még nem értettem rejtelmét.

Idővel rájöttem,

Hogy egyre csak felnőttem.

És önzővé lettem,

Meg amit tettem!

Borzalmas a gondolat,hogy nincs oly tudat,

Mi megmondaná nekem,

Hogy hová lett a kedvesem?

Hová?Hová lett?

Ugy-e el nem ment?

Itt hagyott volna magamra,

Ezen időszakra?

Megsértettem,

De mindennél jobban szerettem.

                                         Egy csendes őszi reggel

A felkelő halványsárga színű nap 

       első sugarai még igen gyengék,

a reggeli párafüggöny egyhangúságát

       megtörnék.

S mint a nap egyre erősödik

  a pára függöny halványodik.

Kövér vízcseppeket varázsol

  a növények ezernyi leveleire.

A napsugarak milliónyi apró

  gyémánton törnek meg.

A növények e színpompátol tündökölnek.

  A szivárvány szineit szétszórják a reggeli párás tájba,

s e színpompát a szívem magába zárja.

Tüske

Gazoltam a kertben, belém szúrt egy tüske

Én pedig sziszegtem, hogy ó, te bitang rüfke

Bár nem tudom azt sem, hogy nő volt, avagy hím

A tény, hogy megbökött, itt van tanúságul, vérem csöppje, ím

Bár nem volt ő gaz, csak kiszáradt szegény

Mostmár olyan mindegy, lány volt, avagy legény

Elfáradt, elszáradt, akár kóró, s gaz

Mindnyájan így járunk, sajnos, így igaz

Virulunk, virágzunk, termékenyek vagyunk

Van néhány tavaszunk, őszünk, telünk, nyarunk

Aztán megfáradunk, kicsit megfonnyadunk

S, ha elfogy      a melegünk

Elfogy minden napunk

Nem

szúrunk

Nem

döfünk

Tüske

nélkül

halunk

Elakadtak bennem a szavak, a mondatok,

Nem tudom rímekbe foglalni mindazt, mit gondolok.

Hogy létemnek értelme képes lesz e várni?

Erre a világjáró félnótásra az idejét szánni.

Vagy netalán egy röpke pillanatban torzul el a kép?

S mindent mit enyémnek hittem elfújja a szél?

Számtalan a gondolat, boldog, boldogtalan,

Folyton küzdök egy álomért, mindig, untalan.

Mit nem adott az ég, s a földiek se tették,

Az én sarjaim e terhet vállukra ne vegyék.

Nem nyüzsög sok gyermek a játszótéren már,
kezd fagyni a pára a fák levelén.
Régen elfeledtük, hogy milyen is a nyár,
Ha lassacskán is, de itt van a tél.
A kapumban áll, s nem vele foglalkozom,
Pedig olyan gyönyörű a téli táj…
Csak egy dolog izgat, s mindig előhozom,
Nem tudok mit tenni, mert még most is fáj.
Ide vonz az érzés, átjár a szerelem.
Nem tudom, mikor feledlek el téged.
Még ma is folyton csak miattad szenvedem,
De már meg kell értenem, hogy vége.
Tudod hány álmatlan éjszakát okoztál,
és hány szörnyű rémálmom volt veled?

Szúró tövisek mik átfonják szívem,
Lelkemet perzselé az átkos láng íve.
Fájón és búsan jajjogok némán,
Úgy érzem elhagyott Ő s nem kellek én már.

Nem kell a szerelmem,ölelésem,csókom,
A legfinomabb érintés,ezernyi bókom.
Lángoló szerelmem,lángoló szívem,
Szerelmes szavaim,gyengéd ölelésem.

Halld meg a sóhajom! Szívem minden rezdülését.
Lelkem minden pendülését,
Lázadó szerelmem lüktetését.

Érezd és értsd meg azt,hogy
Nekem Te mit jelentesz!
Ne old fel békjóim!Egy börtön vagy,hát ne eressz!

Mostanság elég sokat gondolkodom az élet annyi dolgán.
Ott állok fejben a jelen,múlt s a jövő ormán.
Oly szörnyű bestia-e három,hogy szinte lelátok torkán,
fejemben a gondolatok mint ezernyi orkán.

Mint egy furcsa színdarab úgy ugrik be a flash back.
Persze akad jó pár emlék mit nem színez be ember.
Van olyan mi fáj,van mi mosolyra fakaszt.
Akad olyan dolog is ami még mai napig aggaszt.

Tekintetem az égre szegezve csak megyek előre.
Engem nem törtek meg,még nem....egyenlőre...

Mit úgy hívnak vég szava tán most vesz előbbre?
Már nem tudom mit szabad,ködbe merültem.
A harc hevében úgy érzem jól kimerültem
de nem mondhatom el magamról,hogy győztem-e újfent.
Hisz új hadak jőnek és új idők főleg, ha elbukom elvesztem
s búcsúzom tőle..

Ismerős gondolat ütötte fel fejét,

Itt hagyni kis hazám minden emlékét.

Feledni a gyötrő múlt minden hajnalát,

Sorsára hagyni az őseink otthonát!

Megrogyott lábammal, csak tűnni innen el!

Szorongó szívemben vérző sebekkel,

Könnyekbe fojtani a boldog napokat.

Így kezdett gyötörni e furcsa gondolat.

Vesztem volna akkor el! Még az elején!

Pihentem volna az álmok mezején.

Beteg testem, ha nem gyógyítja orvos,

Talán nem lennék ott, ahol szenvedek most.

Jönnek a gondolatok, mind girbe-gurba,

Nem is tudom, hogy szedjem őket rendbe, sorba.

Írnék most a hazámról mely felnevelt valahogy,

Otthont adott nekem s ételből is juttatott.

Játszott szívemmel, kínozta testemet,

De tudom még vár, mert szeret ő engemet.

Regélnék Anyámnak, milyen az új világ,

De kitudja mikor látja ismét a kisfiát.

Könnyezve búcsúzott: - Légy erős gyermekem. –

- Menj! Tedd helyre az életed! -

- Drága jó anyám! Messziről üzenem szívednek,

Ne féltsd gyermeked, embernek neveltetek!

Látom a borzalmat, az óhatatlan véget.

A torz világot, s a mocsokkal teli létet.

Marcangoló fájdalmat, véget nem érő gyűlöletet ,

S látom az embert ki életének önként vetett véget

Hallom a kínokat, a lelkek hangos zokogását

Megálló szíveknek utolsó nagy dobbanását 

Szeretteik üvöltését.... a fájdalmuk hevében

S hallom a szavakat  mit... beleírtak a búcsú beszédbe!

Jámbor bárányfelhők úsznak az égen,

Pásztoruk a gyenge déli szél,

A nap sugarait legelik szépen,

És szaladgálnak szerteszét.

Árnyékuk ad menedéket a vándornak,

Kinek gúnyáját por lepte rég,

Szomorú, könnyes szemmel néz a múltba,

Hol elvesztette mindenét.

Rimánkodik egy csepp esőért,

Mint szántó és a föld maga,

Bármit megtenne az életért,

De megbicsaklik halk szava.

Temeti őt már a föld s az ég,

A pásztor hordja rá az út porát,

Szerelme rég a mennyben él,

Nem ád neki senki új ruhát.

                      Szabadság 1

Tíz és százmilliók körmével kikapart

Végre itt vagy de hol

A nagyúri villákban a bankok széfjében

Vagy csak papiron?

Miért vagy foghatatlan

S ezáltal oly nagybecsű

Nem jut hozzád mindenki kiváltképp

                   a dolgos kétkezű

Rablánc fojtogatja azt ki téged kikapart

                belülről csomózott

Egyre szorítóbb láncszemek olyan mit

                Ember rég viselt

S ha elpattannak mentsenek az istenek

            Szabadság mindenki ékszere

Nem vagy te bizsu holmi nyakbavaló

Ragyogj nekik is meglásd úgy lesz a jó

                                            Kelt 2000

                                                   Berényi

                                                           János 

Az alattvaló

.

Talán ez az utolsó menedék,

Talán nem keresnek tovább!

Nem akarom, soha-soha nem,

Szabadnak született az emberi nem.

A főpróbán még nem tűnt fel semmi,

A kutyákat megjelölték, más semmi.

A műholdak vették a ’chip”jeleit,

Járják-e az ebek a városok tereit?

Később ajánlották, ’oldtasd’ be magad,

Így az ’Állam’ megvéd téged, nincsen harag!

A sok-sok ostoba be is dőlt ennek,

S a műholdak tudták eztán merre mennek.

A csecsemőkbe már az eső nap beültették,

Állami érdek, így nem lesz bűnözés!

                       Drága Hazám

Drága Hazám te ezer sebből vérző

        Mikor lessz tusád már a végső

Mikor leszel győztes tiszta szívvel ünnepelt

        Másokkal egyrangú elismert

      Hol fér el benned ennyi fálydalom

      Csonka tested marja ezernyi belső

                          fájdalom

      S infúzió rá cián a tiszai habon

 Közömbösen nézik vonagló testedet

  Nem nyújt feléd senki segítő kezet

 Nincs erőd kérni követelni a tiédet a jogot?