Férjem halálának 5.éves évfordulójára.
Üres a ház nélküled,nem hallom már kedves hangodat,
Hiába nézem a csukott ajtót,hogy belépve lássam kedves arcodat.
Nem mondod már kedvesem, nem szólítasz már nevemen,
Mint szólítottál még utolsó órábnam is , oly kedvesen.
Orvosok, kislányod is küzdöttek életedért fáradhatatlanul,
De hiába,mert mindenek felett a kegyetlen halál lett az úr!
Most már csak emlékek maradtak, mit közösen megértünk,
Hisz egymást, és gyermekeinket 36 évig igazán szerettük.
Este ha lefeküdtünk, ovatosan mindig betakartál engemet,
Szeretett teljesen megfogtad , megfáradt kezeimet.
Éjjel ha odabújtam hozzád, szorosan átöleltél,
Hisz mig éltél rajtam kívül mást soha nem szerettél!
Most ajkad végleg lezárult,lecsuktad örökre szemedet,
De még akkor is letöröltem arcodról legördülő utolsó könnyeidet.
Letakart testedet fájó szivvel néztük leányoddal együtt,
Hideg kezedet arcomhoz szorítottam,melyből a melegség eltünt.
Kezemet valami mindig visszahúzta, ne lássam letakart arcodat,
Taláj a JÓ Isten akarta, hogy megőrizzem utoljára drága mosolyodat.
Fáj,hogy búcsú nélkül végleg elmentél ,és örökre itt hagytál,
De a menyek országába rád már , semmilyen fálydalom nem vár.
De majd kitárt karral fogadjál engemet,ha egyszer,
Én is örökre utánadmegyek,és végled veled leszek!
Kapcsolódó bejegyzések:
Sógorom emlékére!
Búcsú
Másként, másság...
Az alvilág asszonya