Vincze László

 

                   Pillangó búcsú

                      (variációk)

 

CSupa–csupa virág, s mámor a zöldellő rét,

Utolsó meleg sugarát küldi a Nap szerteszét.

Hófehér szirmokon egy kis pillangó táncol,

A búcsú tánca ez, búcsúzik az öreg nyártól.

 

Annak idején, amikor az első röptét szállta,

Nagy-nagy örömmel járt virágról-virágra.

De eljött a komor ősz, hideg szelek fúnak,

Rohanva vágtatott el a kettőcske hónap.

Negyven éves lettem én
De nem erről szól e költemény
Negyven éve tart az út
De nem tudom még, hova fut.

Negyven éves lettem én
De nem erről szól e költemény
Én már sok helyet bejártam
Hallottam és sokat láttam.

Negyven éves lettem én
De nem erről szól e költemény
Azt hittem már célba értem
De csúf tréfát űztek vélem.

Negyven éves lettem én
De nem erről szól e költemény
Néha boldog véltem lenni
De rájöttem, vége, ennyi!

Negyven éves lettem én
De nem erről szól e költemény
Voltam boldog, volt egy lányom
Csak remény van, hogy néha látom.

Vincze László

.

Magány?

 

Rám rontott a magány,

Ideért a bősz ellenség!

Tétovázom gyáván,

Ám látom nincs segítség.

Csak fekszem, majd ülök,

Semmibe mered tekintetem.

Kínt sem érzek, tán megőrülök?

Avagy csak mindezt tettetem?

 

 

Részeg…

 

Részeg vagyok, pedig nem is ittam!
Ittam, de csak fénylő tekinteted.
Tekinteted, mely megbabonáz, s átjár,
Átjár és átkarol csodásan.

Csodásan, de sejtelmesen,
Sejtelmesen és a csontomig hatol.
Ki vagy Te, látomás, vagy angyal?

Életem legnagyobb tévedése
mikor téged észrevettelek,
nem is értem akkor velem
mi történhetett,
nem emlékszem semmi szépre,
de emlékezem míg élek
minden rémes részre,
a veszedelemre,
mely majdan
mint boszorkányt a máglyán engem
majdnem megégetett....
Életem ezen része óriási tévedés lehet,
ha eszembe jut , az amiért,
mindig rád mérges leszek,
mert megbocsájtás ,bár keresztény kötelesség lenne,
hát az persze!!!!!!!!!!
Mindig emlékezek az engem ért veszedelemre!!...
De nem bocsájtok meg Neked míg élsz,
mert az tőlem halálos vétek lenne.

 

Szeretet

 

A szeretetnek van egy vágya!

Legyen minden ember álma!

Minden felnőtt s gyerek nevet,

Ha szeretni nagyon szeret!

A szeretetnél nincs erősebb,

A szívünkben ott lakozik,

S szeretni jó hol édes, hol megható,

De van amikor csak nyugtató!

 

 

 

 

Megtört szemeivel komoran maga elé néz,

Összekulcsolt kezei közt rózsafűzérrel mindig imára kész,

Némán sóhajtva esténként imákat mormol,

S rózsafűzér szemeket egyenként ujjaival morzsol.

 

Mély barázdákkal felszántott arcán ott az idők nyoma,

a megélt nehézségeket, örömöt nem feledi soha,

Őszhaja szélkuszálta, mely merészen szemeibe omlik,

Agg tekintetében az öregkor fénye örök lámpásként világít.

 

Barázda-erdő által bekerített ajkairól sóhajok sora száll fel,

Szemeivel alig lát, s ha keres is valamit, alig van mit meglel,

ha áll, hajlott alakjával botra támaszkodik,

S ha botját leteszi, azután hiába kutakodik.

Sziasztok!

Itt lenne néhány versem a kedvenceim közül. Legyetek szívesek kritikával avagy dicsérettel illetni, egyszóval véleményezzétek őket! Előre is nagyon szépen köszönöm a hozzászólásaitokat!

 

Magány

Ha melletted lennék, szomorú lennél,

Ha kezem nyugodna válladon lelkedben összetörnél,

Ha tested átölelném éreznéd: Elvesztél,

De ha elmennék gúnyolnál és kinevetnél!

Aláírás: Magány

Szavak

Remegés, félelem, könnyek, bánat,

Szavak, de mindegyike valósággá válhat!

 

Vincze László

 

       Szarka-haza

 

Őszi avar tarka-barka,

Dér csípte szarka farka.

Délre szállt már gólya, fecske.

A szarka is vágyik melegre.

 

Repülne már délre szegény,

De marasztalja a seregély:

„Ne repülj te délre koma,

Hidd el ott sem vár lakoma.

 

Maradj nyugton itt a télen,

Hisz van itt fészked, fent a bércen.

Fázós ősz, ha reánk köszönt,

Megbújunk, mi a lomb között.

 

Eddig is csurrant-cseppent,

Ezután is jut a begybe.”

Gondolkodik most a szarka,

Bár hosszú őkelme farka,

 

Bátorsága meg csenevész,

„Itt maradok, itt nem érhet vész.

 

Horváth Magdi:

Találkozás  szabadságharcosokkal

Október 23.

 

A történelem színpadán úgy állok ostobán,

mint kisgyerek, mikor édesanyját először köszönti fel.

Néhány évig azt sem tudja, mit jelent az apa, anya, nagyszülő,

rokonok, szomszédok, idegenek sürögnek-forognak körülötte,

s mind az értelmét csiszolná, ki finoman, ki durván......

Később mesél nagyapó, nagyanyó, de mesél az iskola, mesél a miniszter

múltbéli titkok s újfajta hazugságok kergetik egymást

nagyra nyílt szemei előtt.

 

Horváth Magdi:

 

RONGYBABA

avagy seprő és glória

 

 

Jöjj s adj meleget, adj fényt,

mert elkeserít

a fáradt

őszbe-szomorodás...

Jöjj s dönts emlékeket,

szerelmek

makacs

márványszobrait

rombold le!

Jöjj, emelj magasra,

mert hív a távoli ég hona,

hova együtt szállhatunk fel!

Nézd, az álmaim felé, ha egyedül röpködök,

nincs kire néznem,

s visszanézek újra meg újra a földre,

és lezuhanok,

mert kapaszkodó korlát nincsen!

Jöjj, adj szárnyakat, mert

túlzottan ember vagyok,

ám saslelket adott a Sors,

hát elkívánkozom...

Látod ott azt a levelet? Látod? Nem? Akkor hunyd be a szemed, s képzeld el!
Mondd el mit látsz!
Egy kicsi zöld levélkét, amint egy esőcsepp játszik rajta szivárvány tükrében.
Emlékszel mikor született? Apró rügyecske volt, s a szivárvány segítette világra, legyen hát a neve is Szivárvány!

Szivárvány lassan cseperedett fel, sokat betegeskedett szegény. Testvérei már réges rég dagadtan duzzadoztak, mikor ő még épphogy csak felnőttkorba lépett.
Nyeszlett kis levélke volt, apró, kókadt, szomorú nyakkal.

Száguldó autón újgazdag csemete,
Magam vettem neki - dicsekszik az öreg
Meg van neki minden, mit szem-száj kíván,
Hadd éljen a gyerek, az urak módján

Fájnak a lábaim alig tudok járni,
Eltorzult arcán - a reumás kín látszik
Magas a vérnyomás - panaszkodik tovább
Nincsen senki, aki befűtse a szobám

Ilyen kort élünk: fáj ez szívemnek,
Gyermekének - üvegpalotát épített
Kevés a szoba, egy sut nem jut neki
Megvénült a szüle, a házibulin ciki

Adott a szüle sok pénzt gyermekének,
Könnyen éljen szegény, ne legyen szűkében
Arra már nem volt ideje - a robot hevében,
Hogy gyermekét szeretetre, emberségre nevelje

Fáj, ha az aggot bolondnak nézik,
a szót, mint kutyának a koncot, - odavetik
Hallgass el öreg!

Hideg téli éjen

égen izzó ,

fényben úszó

gömb született,

melyet maga az Úr

egyetlen mozdulatal

teremtő aktusával:"legyen ,s lett "

az égre felhelyezett.

Az Isten ezen tette végül éjjeli világot,

s benne Holdat, fényesen ragyogót eredményezett.

Égi világítót kísérő, ragyogó ,fényes csillaghadsereg,

s a had kapitánya : Hold Úrfi,

ki pihenőt engedélyezett.

Majd hirtelen riadót fúj,

s erre viharos szél fúj hirtelen válaszul.

A csillaghadsereget felhőgyalogság követi,

a szigorú rendet az égen a Hold ugyanis

mindig megköveteli.

 

 

 

Életből lehet halál,

mikor a lét tovaszáll,

mikor a pillanat némán elmúló,

s a halált jelző harang meg-megkonduló

erő, s a halál lehelete a temetőben levő

emberekre iszonyatos béklyót

tevőnek mutatkozik.

Néma síri csendtől kong a temető.

Csupasz fejfák között szaladgál a röpke szellő.

A távolban megtört fejkendős özvegy zokogása hallik,

s a temető a síri csendben válaszként némán felmorajlik.

Zokogást kísérő szomorú suttogás:

"Ki volt a megboldogult,

ki így hirtelen elhunyt?"

S a kérdés nyomában harangkondulás jár,

s az üres szobában az ágy bevetve magában áll,

hol egykoron az elhunyt tengette napjait,

e szobában többé már légyzümmögés se hallik.

Szentjánosbogárként világítunk az éj sötétjében,

s lebegünk némán, az időtlen idők tengerében,

s mint pirinyó porszemek úszunk a végtelen fényben...

Így repülünk majd talán egykor a végtelenségben.

Vigyázz szentjánosbogár! Fényed nehogy kialudjon,

s hited, halandó, soha el ne múljon!

 

Címkék: hit vers

Vincze László

 

 

Rokonok

 

Őszi erdők s mezők szélén,

Zöld tisztások rejtekén,

Lehullott levelek közt békén

Ábrándozik rövidke kis életén.

Bolond s gyilkos rokonsága

Gátlásossá teszik őt,

Oly szép, pedig kalapjában

Megdíszíti a tisztást és mezőt.

Barna kalap s mozgó gallér,

A gombák közt ő a legszebb gavallér.

 

Aklos-hágó szölötte, fekete gyermek!

Pajkosan, önfeledten, rohan lefelé,

Mint karikázó mezítlábas gyermek az éles köveken.

Tiszta szívvel és lélekkel nyargal!

Pillangót kergető fekete gyermek!

Tisza a neved !

Számos patak segít, mint jó tanítók terelgetnek.

Ők már tudják !

Királynő lesz e gyermek !

Hatalmas !

Több országot éltető, uraló folyó !

Királynő szőkeségét neves költők éneklik,

Vadságát és méltóságát hírdetik e világnak!

Minde évben kivirágzik, új köntösben öltözik,

Mind ádesanyám, a húsvétok ünnepén.

Szarvasbikák akaszkodnak egymás agancsába,
megharcolnak egymás között büszke királyságra
Őzbakok is viaskodnak, szerezzék meg a sutát,
csodálatos most az erdő, szemnek csodás látvány
Lehullt levél lábam alatt avarrá lesz lassan:
búvóhelynek, vacokaljnak nyúlnak, vadmalacnak
Kis rókák is nagyok lettek, készülnek a télre,
kotorékban készítenek puha meleg fészket,
így telnek az őszi napok erdőben és réten
Ó de szép vagy öreg Bakony
szebbre nem is vágyom,
megtaláltam nyugalmamat kicsi kis hazában
Minden évszak csodát mesél, nem rejt ilyet álom,
kérnem sem kell, s elém tárod e csodás szép világot

Sóhajfelhők tengeréből a Nap ki teríti palástját,
Erejét még megfeszítve ontja reám sugarát
Hívogató hangot hallok, bezárom a kis szobám,
Kimegyek a hegytetőre, lássam még a nagy csodát.

Öreg festő elkészült már, műve most az őszi táj
Bíbortól az őz barnáig befestette a vásznát
Látok sárgát, kéket, zöldet, pirost mint a szivárvány,
elragad a varázslata, a bánatom most messze száll.

Elfáradtan visszatérek, de megmarad még a varázs
a vén diófa udvaromon, levetette ruháját
Törzsében egy kis odúban mókus ütött fel tanyát
Amott látom a kis doktort, kopogtat a fakopács.

Mióta itthagytál,próbálok felnőni.

Gyermeklelkem meghajlik e roppant súly alatt.

Öledbe símúlni vágyom szüntelen-

Ne szólj, karod megvéd !

Szemed beszél,

Lelked melegít!

 

Mióta itthagytál, én is meghaltam.

Gyermekem felnevelt, gyógyitja szívemet.

Születtem és szültem.

Az élet csak játszott velem.

Férfiak párhuzamosan,

Ha mellém szegődtek,

Mondták szeretnek,

De kézenfogva szívünk nem találkozott.

 

Kezedről a kenyér íze,

Melledről az élet íze,

Szoknyád illat, kendőd mintája,

Sorod írása,

Mit hagytál nekem!

Olykor pillanatot rögzítek, keresem a szépet Körös zeg-zugos partján hol, oly sok az emlékem. Zöld fa híd mellett leülök egy kopott padra. Szomorúfűz előttem szunnyad, ága vízbe hajlik kecsesen, ring jobbra, ring balra, mintha emléket keresne.
-Néhány év hever talonban, talán öt, avagy hat?
Akkor fedeztem fel, e városka szépségét. Április volt eső esett, langyos tavaszi eső. Fekete felhők tovaúsztak, a csillagok megfürödve hunyorogtak.
-1996 április 26-ika volt akkor, tócsák csillogtak a szürke beton járdán.

Haha, shouldn't you be charging for that kind of knwoledge?!

uGmln3 mctgokhmiyqk, [url=http://iqvsvfgqicuy.com/]iqvsvfgqicuy[/url], [link=http://vimvetmjidji.com/]vimvetmjidji[/link], http://mmvcgypeswip.com/

Vincze László

 

 

Somogy, Kupavárdomb

 

A nemzet szíve valaha itt dobogott,

Hol egykor a Balaton vize csobogott.

A domb alján meg fényes kikötő,

Ahová érkezett gályákon, a badacsonyi kő.

 

Fent, Koppány herceg turulos-zászlaja,

Kit tisztelt a nép nagyja s apraja.

Büszke, erős nép volt ekkor még a magyar,

Az Öreg Isten előtt egyenlő és szabad.

 

Anyjuk a természet, apjuk a fénylő nap,

S nem tűrték azt, hogy a fajtájuk legyen rab.

A magyar ajkú népek, kiket testvériség kötött,

Mind megfértek békén a Kárpátok között.

Bn5aTZ ehfghqzexhnw, [url=http://hrtmbuskgfye.com/]hrtmbuskgfye[/url], [link=http://arwgkqhgievr.com/]arwgkqhgievr[/link], http://puifqehcldpo.com/

| July 3rd, 2009 has been shown in numerous ciialcnl studies .Within the first month of its use you should be able to lose around 12lbs on average. You will also find that your good cholesterol levels (HDL) will be increased while your bad cholesterol levels (LDL) within your body will be

You've got it in one. Couldn't have put it bteter.

Magyarország szegénységnek otthont adtál,
tarka mezőiden haldoklik a virág.
Szeretlek, pedig fáj, e szörnyű csalódás,
gyermeked vagyok, de olykor árván hagytál!
Felhő kúszott reád, téged oltalmazott,
nyakamba zúdította a hideg záport.
Szeretlek, szemem hegycsúcsaidra mered,
de a Körösök ölében ring a lelkem.
Csodálom lankáid, felmászok a hegyre,
átölelem pipaccsal borított völgyed.
Áldást kérek, e megcsorbult szegény népre,
Istenhez szólok, pedig már nem remélek.
Felettem ősz tarka viharai zúgnak,
elfutott éveket hagyok az avarban.

Az ősz ezer arca

 

Hosszú vándorútra indul a nyár,

Nyomában az ősz bakancsa kopog már.

Szivárvány ezer színében pompázik a táj,

Madarak vidám serege délre száll.

 

Búsan,borongósan indul a reggel,

Kabátba burkolóznak az emberek,mire a nap felkel.

Halvány fényével pillant a világra,

S a szél apró ökörnyálat repít a fákra.

 

Hegyvidék lankáin lágyan suhan a szellő,

Színes forgatagával életre kél az erdő.

Falevelek zizegve hullanak a magasból,

Ki nem elég erős,a szél akaratának behódol.

Őszi nap

 

Földig ér a felhő.

Varjakat hozó tolakodő ősz.

Befúj az ablakon és sikoltoz, 

Borzongatva kiáltja, eljött, ő az úr !

"Itt van az ősz itt van újra"

De rút, mint mingíg énnekem!

Lombos fa vigyázza tarka ruháját-

Majd a kacagva, szaggató széllel tova száll !

Mivé lettél!

Te nyáron hűst adó, szerelmet elfedő,

Gyönyörű, zöldpuha takaró.

Meztelen testtel dacolsz a zord idővel!

Lelked megfagy -

Mert elhagytak!

És áhítod a tél fagyát

Vincze lászló

 

 

 

Őszülő

 

Éveim számát jelzi a sok ősz hajszál,

Csak ez az oka, hogy itt hagytál?

Szomorú, de te se leszel már fiatal.

Korral jár az őszülés,

Azt együtt megérni , hidd el diadal.

(nem anyakönyveztethető)

 

Elmúlt a nyár  

 

Elment a nyár, el, de hova?

Délre vitte csoda lova.

Ősz köszönt már lomb hullatva.  

(nem anyakönyveztethető)

 

<!-- @page { margin: 2cm } P { margin-bottom: 0.21cm } -->

 

 

Szentjánosbogárként világítunk az éj sötétjében,

s lebegünk némán, az időtlen idők tengerében,

s mint pirinyó porszemek úszunk a végtelen fényben...

Így repülünk majd talán egykor a végtelenségben.

Vigyázz szentjánosbogár! Fényed nehogy kialudjon,

s hited, halandó, soha el ne múljon!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

És tudod mit kell tenned és tud

 

od

Hova mész

és honnét jöttél...

Hiába nem tudtad ki vagy

itt még te is vagy valaki...

 

 

Mikor elkzdődőtt még

nemtudtad mit fogsz átélni..

Csak azt hogy

nem tudod hol vagy

és nem tudtad

mit kell tégy....

 

 

De te még is neki fogtál..

kicsit n

 

ehezen... de nekifogtál....

még is...nem kellet biztatni..

Az Útvégén te is megrősődsz

 

...

 

 

Az Út végén:

 

 

 

Elsárgult levelek

avarként hevernek

a fák tövében,

egy park szegletében.

 

Némán ülök egykeként

a park mélyén hetykén,

miközben élvezem a nyugalmat,

mit nekem magányos alaknak

csupán e pillanatban,

csak nekem néma halandónak

éppen ezen óriási park

visszaadhat.

 

A park, mely most csak az enyém,

biztosít nyugalmat, mely mint a

Remény szigeteként áll szilárdan

a rohanó világ tengerén.

S a Park nyugalmat nekem ád,

csak Nekem az úrnak,

mint egykoron, a középkorban

a birtokán lakó nemes földesúrnak.

Vincze László

 

 

Négy évszak: Tavasz

 

Márciussal újból eljött,

A napsütésből jó időt szőtt.

Rét szélén, a patakpartján gólyahír,

Ibolya és terítve a sok-sok kankalin.

Ott repdes a szitakötő és a lepke,

Nézd, és a zordon tél messze elfeledve.

 

                                        

  Négy évszak: Nyár

 

Megérlelte nyár heve a gabonát,

Aratni kell, készítsd kaszád, ne tovább.

Rügyből mára gyümölcs érett fenn a fán,

Időnk szép, szedd össze, mit a Teremtő ád.

Vinczer László

 

 

 

      Ősszel

 

Lehulló, kifakult levelek köszöntenek,

Elvetik az élet-magot ismét az emberek.

Varjú károg a vetésen, s halni készül a berek.

Elszáll messzire a gólya és a fecske sereg.

Napok hossza rövidül, s jönnek a ’ber’-ek.

Domb alján kis falu, megannyi csöpp telek.

Utolsót fordul a néne, s befele őgyeleg,

Lopva még a vöröslő napkorongra mered.

Aludni tér minden, és én a jövőt tervezem.

 

 

 

 

 

          Négy évszak: Ősz

 

Meredek domboldalon szőlősorok,

A seregélyek terített asztala van ott.

Vincze László

 

  

Szerelem

(J. Brigitta emlékkönyvébe)

 

Az első pillantás a suli előtt…
Tekinteted szinte lelőt!
Tántorogva mentem le a lépcsőn,
Istenem! Egy nyíl, s végső?
Lángolt arcom, szívem hevesen vert,
Az óra megállt, s az idő nem telt…

 

Én már akkor éreztem
Senki más, csak TE…

Ballagunk most, egymás kezét fogva,
Rád-rád nézek, de csak lopva…
Ilyenkor a szívünk együtt dobban,
Gyere, szoríts! Jobban! Jobban!
Igazgyöngy vagy és én a foglalat,
Te és én – örökké, amíg az élet tart!

 

 

　

Életem,

létem,

s reményem

egyedül Te vagy Istenem.

Egyedül benned remélek,

s benned bízom,

Teremtőm, mivel te adtad életem.

 

Te, ki a világot,

mint tökéletes alkotásod

Nekem embernek ajándékul ,

rendelkezésemre bocsátod,

EgyedülTe vagy ki számít nekem,

egyedül Te: Édes Istenem.

 

Életem reád bízom.

Gondjaim Neked felajánlom.

Oltalmad kérem én halandó,

Földi porfészkemben

én az , apró porszem

a fény felé sodródó,

mint hajó a viharban

majdnem zátonyra futó,

én egyszerű halandó.

 

Elköszön a nap az ősztől...

 

 

Elköszön a nap az ősztől,

bár nem adja könnyen át helyét,

elfoglalt trónja mögül süt ránk,

őrizve a föld melegét.

 

Röpke órákon keresztül,

erőlködve szórja szét fényét,

símogatja,ami már megdermedt,

elűzve az éj hidegét.

 

Még nyílnak a bimbók sorra,

még énekel egy-egy madárka,

de már a fák lombja lassan hull,

parázslón,búsan,lefele.

 

Káprázat ez aszínpompa,

üdítő a varázsos illat,

nyár és ősz egymásban elvegyült,

de tudják:Ütött az óra!

… A lány lehajtotta fejét s némán nyelte könnyeit, bár üvölteni tudott volna fájdalmában.
Nézte a hideg hold sápadt fényét, s arra gondolt, most jobb lenne meghalni.

A sors ismét csapást mért amúgy is romokban heverő lelkére, nem panaszkodott mégsem. Viselte a másoknak talán elviselhetetlen terhet büszkén, de megtörve. Sápadt arcán könnycsepp gördült le. Keze ökölbe szorult, úgy lépdelt előre. Nem nézett hátra ment, mint űzött vad a hideg éjszakában.

Forróság és homok, kiszáradt növények amik csupán kórók már és szomj, mérhetetlen szomj, amit érzek. A fáradtság azon szakaszán, amikor is az összecsuklás és az ájulás határán van az ember, már túl vagyok. A fejemben csak sűrű sötétség van, és egy szó, ami szikraként pattan elő minduntalan a feketeségből: vizet!
Megyek, csak megyek, már nem is emlékszem mióta, s már azt is elfelejtettem, hogy menekülök, csak az rémlik még, hogy az arcomon a vágást egy férfi ejtette…

Az idő, mint olyan, megszűnt.

Kék és narancssárga, arany és bíbor. Ha becsukom a szemem akkor is látom. A nap éltető melegét is érzem, ahogy a lét minden kis mozdulását is, ha akarom ha nem.
Olyan jó élni. Olyan csodálatos, hogy kaptam e létet, melyben ráhatásom nélkül olyan az elrendezés és megrendezés, amilyen.
Az vagyok aki, s már nem is akarok más lenni, csak önmagam. A nap melegét sem szereti mindenki, mert olykor éget, vagy ép elbújik a felhők rejtekébe… mindig mindenkinek nem okozhat örömet.

A szélben, a fagyban

Zörgő, hideg virradatban

 

Vagy bármelyik pillanatban,az vagy

Akiért vágyakozok gondolatban

GYönyörű szép alkonyatban

 

Nem felejtem én el

Egy iker parázs a mi kettőnk lángja

Kedves,ha tied ég, az enyém tüzel,de ha

Elalszik a tied,az az én halálom

Mert nélküled nincs álmom

 

Mint, homályos télben tiszta ég

Így, csak zordabbnak látatja,ha

Nem láthatlak

Távolléted árnyékot vet,reményem

 

Virágán nincs egy szál levél sem, de

Íme, ha velem vagy

Rögtön kivirul a tavaszi kikelet

Áldott szép szemed lángja

Gyorsan mindent arany szinbe von

Némán szemem szemedbe kapcsolom

Alelkem nyomorából magamhoz térek

Kinyílok, mint eső után a bimbó

 

Amikor megered a zápor

Fényes lángom lankadatlan világít

És addig él, amíg szerelmed izzik

NYíló szívem csak egyet kér: Szeress!

 

 

Hűvös nyári éjen az erdő tücsök ciripelésétől hangos,

tücsök koma fűben ülve , ki hallgatja, annak vígan cimbalmoz,

a zöld réten levő tónál táncukat a szitakötők a víz felett járják,

tücsökzenére ropják, s ki elfáradt, azt váltják,

késő éji mulatozásukat így hajnalig folytatják.

 

A messzi távolban erdei bagoly huhogása hallik,

titokzatos éji őr ő, ki egérre szívesen vadászik,

zsákmányát, ha elkapja, hirtelen szájába ragadja,

s eledelével csőrében a terepet hamar el is hagyja.

Versemmel most köszöntelek,

szép szavakkal elöntelek,

Isten áldjon e szép napon,

szeretetem néked adom.

Újra eljött ez az ünnep,

az elmúlt évek tovatűnnek,

örülök , hogy van testvérem,

kivel nekem egy a vérem.

 

Csak a szépre emlékezem,

csupa szép veled életem.

ami öröm, nem feledem,

búm s bánatom nics is nekem.

Gyönyörű lett gyermekkorunk,

Csupa jóban együtt voltunk.

Élményeink összefűznek,

lángja vagyunk e közös tűznek.

 

Lobogj tüzünk!

Vincze László

 

 

Káosz

 

Kerekek forognak, előre-hátra,

Átkot szórnak erre a világra!

Olykor előre, néha meg hátra.

Sorskerék, vagy Istennek átka?

Zűrzavar mindenütt és bolondokháza.

 

 

 

Káosz (2)

 

Kardok között koronák,

Áldott, s átkozott bestiák.

Otromba, összevisszaság.

Szűköl itt is, ott is a nyomor,

Zaj, majd csend. Kaszál a halál…

 

 

Káosz (3)

 

Korok között, átmenet a csend,

Ám közben sok-sok ember leng.

Olyképp, hogy talpa alatt a szél csahol,

Szabó a hóhér, ki nyakkendőt csatol,

Züllöttek fent; lent meg az akol…

 

 

Káosz (4)

 

Képek-képek!

.(ez a három, vers ma született, egy sorozat részei)

(Sorkezdő betűk: KÁOSZ, azonos szóval nem kezdődhet egyik verssor sem a sorozatban!)

.

.

Vincze László

 

Káosz (13)

 

Kikelet? Meglehet!
Álmatag reggelen
Orgona illata,
Szél fúj egymaga.
Zápor. Nincs por.

.

.

 

Káosz (11)

.

Kedves emberek esténként vért isznak,
Áldomást aranyból, s ettől híznak.
Olcsó az élet, nincs más csak pénz!
Sikátorokból a döghalál néz,
Záródik koporsód. Ennyi volt

Vincze László

 

Lidércfény

 

Lidércfény pislákol a berek felett,

Izzik kéklőn a rossz szagú mocsár.

Lidércárny integet, hívogat,

Lepelteste megigéz és hívogat.

Akaratom semmis, indulok, – nyomás!

 

Lépésem elnyeli a ruganyos talaj,

Ismeretlen csábítom fele haladok.

Lápon, mocsáron, ingoványon,

Lélekvesztő, embervesztő ingoványon.

Azt hiszem, örökre a foglya maradok…

 

Lehúz egyre lejjebb,

Irgalmas Isten irgalmazz!

Lábam, s testem eltűnik,

Lelkem, életem megszűnik.

Vincze László

 

  

Elég!

 

Nekem ebből mára elég,

Elmegyek, de áldjon az ég!

Sorsomat sem ismerem még,

Zavart vagyok, nagyon is rég.

Titkom tudja, csak a nagyég,

Az is lehet, hogy itt van a vég!

 

Szívem dzsungel tele bogarakkal,

s vajmi közel van a tél.

Lecsó fő kinn a konyhában

s anyám hozzám beszél.

Szavai tűzként hatnak a hidegben

és nem kell már takaró,

fát is csak a szomszéd tesz a tűzre,

párnáját nem rázza még Holle anyó.

Becsukom a szemem s tárulnak a kapuk,

álomország mezején járok,

boldogság önfeledt játék,

lecsóevő kannibálok.

S álmomban anyám hozzám beszél,

lecsó fő kinn a konyhában,

s vajmi közel van a tél,

és marad szívem dzsungel tele bogarakkal.

Vincze László

.

Tető alatt

 

Játszva áll házad, órácska alatt,

Utad bármerre is visz, a nagy ég alatt.

Rajz sem kell hozzá, máris tető alatt.

Tető, fal, kémény egy kalap alatt.

Aztán jót alhatsz, a nemez-falak alatt.

 

Vincze László

 

Az árnyék

 

Napkeltével a fény árnyékot éleszt,

Az meg lassan kör-útjára téved.

Pontban délben, pillanatra megáll:

Óh, de jó pihenni! – kicsikén: – így kiált.

Ráérősen, vánszorogva halad és lép,

Az utolsó napsugárral már nyugodni is tér.

 

Az utolsó év utolsó hónapja,

az utolsó hónap utolsó szombatja,

az utolsó szombat utolsó órája,

az utolsó óra utolsó próbája,

az utolsó próba utoló esélye,

az utolsó esélynek nincsen már reménye.

Keserű cukor a nyállal telt szájban,

s kint őszre vált a nyár.

Porszívómban pormacskák hada,

minden fecske délre száll.

Szivárvány tűnik fel a rádióadó mögött,

s órám analóg még máma.

Szaladnék, de nem bírja tüdőm, mely vas

sarokba szorított pillangó életed hiába.

 

Vincze László

 

Sztárok

 

Fényes csúcs a lakhelyük

A siker és a pénz az istenük.

Tündöklik minden és csillog

Olyan ez rajtuk, mint a billog.

 

Az Olimposzi Panteonban

Ülnek mind-mind, (nagy titokban).

Játszzák az Istent, a mindentudót

S mi vagyunk a butácska nebulók.

 

Ők, a követendő példaképek

Mi meg lent a szájtáti szolganépek

De a sikerükhöz adatott-e elme,

Vagy ez csak a szerencse gerjedelme?

 

Kutyájukkal esznek egy tányérból,

S, mi követjük őket, talán csak fortélyból?

Vincze László

 

Hét vezér: Árvalányhaj

 

Árvalányhaj lészen süvegedre tűzve,

Régi vágyad, hogy népedre lehess büszke.

Pazarlás és átok messzi-messzi űzve,

Ármány és hazugság ne legyen megtűrve!

Délceg Magyar néped ne legyen legyűrve!

                                             

  Hét vezér: Eperfa

 

Eperfa alatt ölelem kedvesem.

Lehetne-e szebb-jobb díszletem?

Ő az, akit régóta tüzesen szeretek,

De az is Ő, akit az oltárhoz vezetek.