Emlékek sora vándorol,

mi melenget és átkarol,

Milyen volt gyereknek lenni,

papámmal a boltba menni.

Ó az a drága papó,

én voltam mellette a kis manó.

Mennyi sokat voltam vele,

az örömtől csillogott a szeme.

Mindig mosolygok rajta,

arca szigoru de nem az a fajta.

Ha rosszat csináltam,

szolt hogy most hibáztam.

Ugy beszélt nem bántott,

a lelki világomnak semmit sem ártott.

Mikor fedett fogta kezem,

símogatta kicsi fejem.

Kinn a kertbe,

a fákat metszve.

Most végre visszakaptalak,

 A lelkemre… nincsenek szavak,

Az ég kiderült, a nap kisütött,

A szíved a szívembe visszaköltözött.

Csak megyek az úton és nevetek,

Boldogság tölti meg az életet,

Nem tudom szavakba önteni,

Hogy, ez nekem most a mindent jelenti.

Szeretlek, remegek, meghalnék Érted,

Most, hogy engeded, ezerszer érintenélek,

Beszívom illatod és megáll a világ,

S ölelésedben az idő végleg tovaszáll.

Hagyd, hogy így legyen végre,

Szemed az én szemem tükre,

Lelked az én lelkem édestestvére,

Hagy, hogy együtt legyenek mindörökre!

Anyám

Anyám ki engem,langyos tejjel tápláltál,

Még fülembe cseng tiszta altató dalod.

Könnyezve adtad rám az iskola táskát,

Haza érve tártad ki ölelő karod.

Istenként imádtad mind kér unokádat,

És büszkén simogadtad szöszke kis fejük

Mozdulataikban,mindíg fiadat láttad,

Mint velem egykoron,ugy játszottál velük.

Jó ideje,hogy nem vagy  itt lenn  velünk

De vigyázó szemed rajt ül a vállamon.

És te még most is a legdrágább vagy nekünk,

Ott fönn a mennyben,anyám,őrző angyalom.

Robin Hood ő a maga módján,

-mikor épp nem ül bársonytrónján-

Elvesz, s szór az Orbán.

A közvagyon újraosztható,

Csak a csórónak fáj nagyon

Az egykulcsos adó.

A nyugdíjkorhatárt felemelem,

S hogy kuporgatott pénzed el ne vesszen,

A számládról leemelem.

(Vigyázok rá, ne félj,

Nyugodtan kefélj!)

Aluljárókban az emberek

Boldogan széttekintenek,

Nincs koldus, ki kéreget.

(Megfagyott,

A bokron túl, amott.)

A sok gyógyszer nem tesz jót, méreg!

Ki szerethetne, ismerhetne jobban Téged?

Hisz kilenc hónapig benned éltem.

Tudom, nem kell mondjak semmit, megérted gondolatom,

lelked temploma, tested volt otthonom.

Rózsaszín szeretet, hófehér oltalom,

ha velem vagy, nem történhet semmi bajom!

Tűzpiros véreddel tápláltál, etettél,

ha sírtam, ölembe vettél, simogattál és nagyon szerettél.

Nem ismerek félelmet, vagy magányt,

bensőmben él egy szikra, Tőled kaptam.

Felizzítom és felvidul az arcom.

E-melegséget érezve elmúlik minden bánatom.

Ültem az ölében, fáradt keze

simogatott, selymes hangja

mindig megnyugtatott.

Hiányzik a gyermekkorom!

Nem mondta, hogy fáradt, sosem panaszkodott.

Időt szánt rám,

és mindig meghallgatott.

Akarom a gyermekkorom!

Sétáltunk, közben fogtuk egymás kezét.

Megláttam egy önfeledten ugrándozó verebet.

De gyönyörű kismadár! Kértem fogja meg.

Visszasírom a gyermekkorom!

Elengedte kezemet, utána ment, s mondta:-

nézd, ez csak egy veréb, amely

szabadságra született.

Egymásba forrva,

egymás vérébe folyva,

jött az eszeveszett

őrült lüktetés.

Ilyen fájó gyönyörűséget

még sohasem érezten én.

Mintha vihar tombolt volna a tengeren,

az örvénylő habok magukkal ragadtak engem.

Hagytam, had sodorjon messzire,

és a szellők szárnyán

egy ismeretlen

más világba érkeztem be.

Legszebb érzés, mit ember átélhet,

egy percnyi töredék,

a valóság messze van,

ám a tündérvilág a miénk.

A tenger már nem morajlott,

csendes lett a vidék.

Sír a szél fák közt, vajon mit mesél,

A messzi tájakról, vajon mit regél,

Hűvös érintése, vágyakat ébreszt,

Szárnyán a gondolat messzire repíthet.

Szemed becsukod, s képzelet, útra kél,

Az érzés s a vágy lelkedbe visszatér,

Hagyod, hogy elragadjon a pillanat,

Varázsa egy percre, feledteti a gondokat.

S néha jó egy nyugodt sarokban elbújni,

Kizárni a világot, s kicsit megpihenni,

Hogy utána újra élni tudjuk az életet,

A  napok körforgását így túlélheted!

Ébredj Magyar!

Ne engedd, hogy kialudjon nemzeted csillaga.

Ismerd fel!

Legbelül szívedben ott él a Boldogságos Szűzanya.

Hagyd, hogy belső fényed táplálják az imák,

Szerelmetes szívvel szólítsd Égi Atyád!

Ne feledd el Magyar!

Az Őseidnek vére, érted folyt el egykor a Kárpát Medencébe.

Ne hagyd magára Hazád, nemzeted bölcsőjét, Mária országát, Magyarok Szent helyét!

Ébredj Magyar!

Közel már az idő, emeld fel a fejed a magasságos égre, kövesd a madarat,

hisz Te vagy a Turul nemzedéke.

Kedves Edit, Szabó Rita vagyok, Rita Éva néven újra regisztráltam, én nem emlékszem, hogy kitöröltem volna magam. vissza lehetne magamat rakni valahogy?

köszi Szabó Rita

Végleg búcsúzom!

Tényleg elmegyek!

Mindent itthagyok,

kezembe örökre

vándorbotot veszek.

Lábamon saru,

melynek szíja szilaj,

talpam alatt hamu,

vállamon egy batyu.

Útnak indulok,

büszkén távozom,

bár fájó szívvel teszem,

otthonom elhagyom.

A szülői házat,

melyben felnövekedtem,

a családi fészket,

melynek melege

melengetett.

Végleg itthagyom,

mindenem ittmarad,

búcsúzóul Uram,

hidd el , szívem

majd megszakad!

Gyilkos múlt!

Jellemtelen jelen!

Elképesztő jövő!

Életem gyötrelem.

A múlt árnyéka

sötétben riogat,

ám a jelen tompa

fényét ontja.

A jövő  majdan

fényesen világít,

s a múlból ezernyi

tanúságot levonva

minden halandónak ,

ki a valóságot

kutatja, egyetlen dolga

marad csupán:

hogy  a felnövekvő

nemzedéknek  a

jövőre vonatkozóan

a helyes utat

végérvényesen

s célirányosan mutassa!

Szerelem ez a szó oly sok érzést takar,

Elvisz a menybe és a pokolba, ha akar,

És mégis várjuk és akarjuk egy életen át,

S néha feláldozunk mindent, ha ránk talál!

Mert az érzés olyan szédítő és mámorító,

Lelked olyan lesz, mint egy túlcsordult tó,

S szemed csillogásában ott a boldogság,

És az úton pár centivel a föld felett jársz.

De néha kegyetlen hozzánk az érzés,

S bejárhatjuk Vele a pokol legmélyét,

Arcodon akkor csak a bánat hagy nyomot

S lelkedet kitölti amérhetetlen fájdalom!

Isteni fénytől ékes

Csillagoktól fényes

Nyár esti égen

Esthajnal-csillag

Édes fényével

utamat mutatja.

Lázban égek,

Szemem izzik,

Bensőm tüzes,

Látásom nem éles,

Tekintetem könnyben

Úszik mint ladik,

Szememből kicsordul

Búbánat cseppje, lám

Csorog csak egyre…

Máriát nézem,

Ki az égben lalkik,

Gondolatim, s imám

Feléje emelkedik.

Tenyerébe teszem

Csöppke  lelkemet,

Piciny életemet.

Mária reám néz, s

Feje körül ragyog

Csoda csillagkoszorú

Mit köréje font

A Mi Megváltónk.

Pici kutya

Picuri gyerek pirinyóka kutyája,
Igyekszik a gazdijának nyomába.
Csak azért is utoléri, megelőzi.
Uccu neki, fut a gyerkőc utána,
Rohan, nehogy otthagyja a kutyája.

Csak megyek az utcán, elmerengve,

Nem nézek senkinek a szemébe,

Fejem lehajtom, a sírás fojtogat,

Nem tudom viselni magányomat!

Csak megyek az utcán, céltalan,

Próbálom túlélni, de hasztalan,

Megtörten, fáradtan bolyongok,

Még nem találtam meg a válaszod.

Elmentél, itt hagytál, nincs magyarázat,

Ha nem tudom az okot, nincs bocsánat,

Próbálom felejteni kezed érintését,

Próbálom kitörölni szemed melegét.

De ez nem sikerül, hiába akarom,

Mindennél erősebb most a bánatom,

Talán a múló idő begyógyítja a sebeket,

Melyeket tetteiddel ejtettél a lelkemen.

Vidáman tündököl a nap,

gólya a kéményen fészket rak.

Szellő lengedez simogat,

a természet magához hivogat.

Kékségben fehér felhő,

a fü zöldül hirtelen megnő.

Milyen szép a tavasz,

végre már nem havaz.

Életrekel a táj,

valahogy most semmi sem fáj.

Arra gondolok megannyi csoda,

csodákozom hogyan fér oda.

Ujra születik a világ,

ezer számra nyilik a virág.

Mindig ugyanugy érzem,

akárhányszor ujra át élem.

Őlelve magamhoz a fényt,

ezt az éltető lényt.

GÁBOROKNAK!

Már az emberiség hajnalán léteztek csodák,

körül   vesznek   minket mesék,  s  babonák.

De az nem mese hogy  mindig  voltak hősök,

angyalok, királyok, varázslók,  s távoli  ősök.

Kik időtlen idők óta hittel boldogan mesélték,

ma is angyalok vigyázzák az  emberek lelkét.

Mert  vannak  az  égben  őrzők,  s  harcosok,

Gondoljátok belőlük erre a földre nem jutott?

De bizony igen  mert szeret minket az Isten,

mert  a  jókat  tisztákat  meg hagyta itt lenn.

Folyton marakodó ebek,

félelemtől reszkető kezek.

Láss mélyen a multba,

ne ugorj más után a kutba.

Talán joggal mondjuk legyen igazság,

búbánat helyett vigasság.

Mert mit érünk mi magunk,

ha csak egyedül vagyunk.

Már más idők járnak,

tőlünk teljesen mást várnak.

Legyünk egy egész,

akkor a jobb sors is benéz.

Mig mindenki a magáét fujja,

igencsak rögös lessz az utja.

Mert kit érdekel hogy milyen az ember,

ha azért fizettnek hogy dolgozni nem kell.

Lassan indult finoman,

Nem is vettem komolyan,

De ahogy teltek a hetek,

Az érzelmek megérintettek.

S egy darabig elhittem szavad,

Reméltem tényleg őszintén akarsz,

De a varázs az idővel megkopott,

S csak állandó bánatot hozott.

Sokáig próbáltam küzdeni Érted,

Megtettem mindent, hogy elérjelek,

De ha lelked falai bevehetetlenek,

Nem küzdök tovább, elengedlek!

Most csak Téged nézlek, most csak Téged látlak,

Megszűnt a világ létezni, mióta megtaláltalak,

Szemed barna melege, örökre fogva tart,

Ajkad édes íze, minden nap felkavar.

Karod ereje szorosan körbefonja testem,

Ez a szerelem teljesen megtébolyít engem,

A nap minden órájában csak Téged akarlak,

Olyan boldog vagyok, szinte felfoghatatlan!

De néha az esti csendben félve kérdezem,

Mond mi lesz, ha tovaröppen ez a szerelem,

De Te, átölelsz s reszkető ajkam csókoddal zárod

S tudom, Melletted egy életre nyugodt maradhatok.

Merj nagyot álmodni,

az idővel eggyütt változni.

Lásd meg a jövő arcát,

ember vívja saját harcát.

Mert az érdenes élni,

ki szemébe mer az igazságnak nézni.

Tekintet furodjon a mélybe,

sötétből lépj ki a fényre.

Egyenes gerinc felemelt áll,

a katona vigyázban áll.

Ősi erő nemzeti kincs,

haragnak a szívben helye nincs.

Multunkon csak okulni lehet,

fejjel a falnak senki sem mehet.

Építeni s nem rombolni,

elesettek halmán minek tombolni.

Porból lettél és azzá leszel,

életedben mit s menyit teszel.

Esteledik, csendül a város.

Lassabban írok én is.

Odakinn minden csupa sáros,

De boldog vagyok, mégis.

Tavasz illatát viszi a szél.

A madarak csicseregnek!

Bízom benne, véget ért a tél.

Látom, a fák is ébredeznek.

Apró,színes rügyet fakaszt,

A gyep is zöldül kicsikét.

Rég óhajtom a tavaszt,

Mindenki boldogabb némiképp.

Több mosolyt látok már

A rohanó emberek arcain.

A széllel apró veréb száll,

Már megvívta a harcait.

Elkápráztat az ébredés,

Hogy új életre kel a Föld.

Te

Felhők hátán utazó

Fekete gyászt hozó,

Minden élő ellensége,

Semminek nem felelőse.

Szaladgál a nagyvilágba,

Kérléelheted de hiába,

Ha itt az idő visz magával.

Hozzám jöhetsz nemfélek,

A zsebedbe is elférek.

Nekem uramnál lesz nyugovásom,

Neked örökös a futkosásod,

Halál.

Én hazám

E hely, melybe későn születtem

egy ország, mely küzdött már előttem.

Kik hullottak már el e hazáért?

Kiknek nevére emlékszünk?

És kik azok kiket elfeledtünk...?

Kérdések sora ez,

melyre választ nem lelhetünk...

Élt itt Petőfi!

kit Kelet Köde elkarolt...

Élt itt József Attila!

kinek megnyugvást, egy vonat adott...

A jókat elmarkolt tőlünk egy árnyvilág,

melyről nem feledkezünk..

Hol vannak testvéreink, 

kiket egykoron e ország átkarolt?

Tudod mi a magány?

Mikor senki sincs veled?

Ez a legnagyobb talány,

Talán most mindenki elfeled.

Ne higgy a szónak,

Szívedben a lényeg!

Halld, amit szólnak,

De tudd, mik a tények!

Ha egyedül vagy,

Csupán egy állapot.

Nézzétek meg,

Mit még nem láttatok!

Éld az életed,

Tedd egyedül, ha kell.

Lehet, nincsenek melletted,

De egyszer menni kell.

Egyszer szólít az Ég,

S nem lesz mit tenni.

Egy nagy kéz nyúl feléd

És nem lehet időt kérni.

Ha lejár az idő,

Lepereg a sors.

Szél

A szél ha útra kél

megtépáz fákat ,

házakat, hegyeket,

s felkorbácsolja

a tengereket.

Ha megnyugszik

langyos fuvalat,

mely lágyan

simogatja arcodat.

Kikelet

Március van kikelet,

De a tél sem szendereg.

Eső helyett hull a hó,

De nem tartós olvadó.

Rázhatja a fát a szél,

Nem győzhet itt már a tél.

Kismadárka csicsereg

Itt van már a kikelet.

Gősi Ágnes

Alszol, s én csendesen figyellek,

Finoman melléd bújok, szeretlek,

Nézem a mosolyt ajkad szegletében,

Talán rólam szősz álmot, most éppen.

Figyelem pilláid finom rezgését,

Feliszom tested minden szépségét,

Átengedem magam a pillanatnak,

S hagyom, hogy az érzések elragadjanak!

A hajnal érintésétől lassan ébredsz,

Pillantásunk találkozik a napfényben,

Finoman átölelsz, ajkaddal üdvözölsz,

S tudom, csak Veled élhetem a jövőt!

Közeleg anyáknapja. Itt az ideje egy újabb versenynek...

Versenyfeltételek:

Mindenki nevezhet saját anyáknapi versével, ami  12 sorból áll, és soronként 12 szótagból. Kikötés továbbá, hogy a vers keresztrímes legyen!

Nevezni 2011. április 24.-én (vasárnap) 21 óráig lehet!

Egy kis segítség:

Keresztrím (váltó rím): a rímpárok váltakoznak egymással.

Egyszeri képlete: a b a b

Ha a falak beszélni tudnának,

Az elmúlt idők titkai feltárulnának

Elmondanák azt ki élt ott s mit érzett

Elmondanák azt, hogy sír-e vagy nevetett.

Elmondanák a fájdalmat, a könnyeket,

Elmondanák a boldogságot s a szerelmet,

Elmondanák a halált és a gyászt,

S megnyitná kapuit egy elrejtett világ.

Beláthatnánk a múltba s tán a jövőbe is,

Megláthatnánk önmagunkat s tán másokat is,

Talán megértenénk, az élet mit miért akar,

S elhinnénk végre, hogy a tetteknek ára van.

Nappal után jő az éj, örök a körforgás,

Életünket végigkíséri az égi változás,

Megannyi érzés folyton egymást váltja,

Ezer vágy és ki nem mondott szó az ára,

Tetteidnek mégis sokszor nincs alapja!

Kevés az, ki őszintén tud a világba nézni,

Olykor az önzéstől nem tudjuk a kárt felmérni,

Reggelente átgondolhatnánk a hazug tetteket,

Néha meg kéne bocsátani az elkövetett bűnöket,

Éreznünk kellene, hogy mit szabad és mit nem,

Lehetne szebben is élni, az égtől kapott életet,

Imádkozhatnánk azokért, kik erre képtelenek,

Akarni azt, hogy e világ ezerszer jobb legyen!

A romlás virága

Emléked homálya még megkisért néha,

Soha nem értem, miért voltál ilyen léha.

Emlékszem még a mézédes szavaidra,

Melyet halálos méregként szívtam magamba.

Tündököltél, ragyogtál, mint  egy rozsaszál.

Közben engem , csak romlásba taszítottál.

Megmérgeztél csalfa, hazug beszéddel,

Egy szép napon szó nélkül mentél el.

Hát ragyogj , tündökölj, mint a rózsa

Téged romlás virága nem feledlek soha.

Az ég alját vörösre festi a lenyugvó nap,

Mint festő ecsetje, ha vászonnak életet ad,

Bíborba öltözteti az este megfáradt árnyait,

S csendesen meghallgatja az éjszaka vágyait.

A sötétség leple alatt, mást mutat magából világ,

Fura érzések és gondolatok járják át az éjszakát,

A bánat, a fájdalom ilyenkor gyorsan megtalál,

Az éj szelleme a csendben, könnyen melléd áll.

Sok vágy és érzés ölt testet, míg eljön a hajnal,

Szerelmek s szakítások lesznek a felkelő nappal,

Minden éjjel újabb sóhaj és kérés száll az ég felé,

S az Istenek döntik el azt, kié mennyit ér!

Sajnálom, hogy így történt...

Nem adhatok választ.

Remélem egyszer megértesz...

És tudod, hogy mit válasz.

Legyél boldog egyedül,

De engem hagyj feledni!

Kívánok minden jót,

De eközben hagyj elmenni!

Szívemben mindig ott leszel,

Soha ki nem töröllek.

Számod is megtartom,

S majd, ha baj van ölellek.

Most kapcsolatunk utolsó szavait olvasod.

Utoljára kívánok, nélkülem sok boldogságot!

Megőrzöm szerelmünk mindenegyes kincsét.

Tedd ezt te is, ha szeretsz még!

Mostanában nincs ihletem,

Talán mert nyugodt a lelkem,

De mi lesz így veletek versek,

S mi lesz velem, ha elmentek?

Szeretem a sorokat, gondolatokat,

Szeretem végigfűzni a fonalat,

Szeretem leírni azt, mit, érzek,

S jó, mikor a betűk visszanéznek.

Versek maradjatok itt velem,

Vigyázzátok a lelkem s életem,

Ha leírhatom a jót és a rosszat,

Kicsit kiírhatom a gondokat!

Álmomban minden megtörténhet, amire vágyok

Álmomban nincsenek szabályok s határok

Álmodni jó, mert megnyugtat s elringat

Mint anya, ha síró gyermeket altat.

Puha, meleg, lebegő tér mely körbevesz

Talpam a földet sem éri, miközben lépkedek

Mint valami mesebeli világ, hol madár sem jár

Oly csendes és békés e megálmodott világ.

Valami varázslat s hagyod, hogy elérjen

S hagyod, hogy magával ragadjon minden éjjel

Vágyod az estét, hogy indulhass az úton

S tolod a reggelt, hogy ki ne ábrándítson!

Apró kis szobában öreg néne pihen,

Várja az elmúlást, és csendben figyel

Élete a vége felék közeledik lassan

S végigpergeti az éveket sorban.

Volt fiatal, tüzes és szép

Volt anya, barát és feleség

Volt kedves és haragos is egyszer

De mindez a múlté s lassan elfeledve.

 Az óra az éjfélt is elüti már

A néni sóhaja halkan az égbe száll

Arcán még ott a megbékélt derű

Lénye csendben, örök álomba szenderül.

Légy boldog, mert akkor szép az élet,

Nevess a fényben és szárnyalj a széllel,

Szaladj, ha esik az eső, de süt a nap,

Fuss át ezerszer a szivárvány alatt!

Hagyd, hogy az érzés lelkedet átjárja,

Hagy, hogy mosolyt csaljon arcodra,

Néha el kell engedni azt, mit szeretnél,

Ahhoz, hogy az életben boldogabb lehessél!

Ez nehéz, és néha sokáig fáj ott legbelül,

De az életben kevés az, mi mindig sikerül,

S ha ezt megtanulod, akkor könnyebb lesz,

S nem teszed tönkre önmagad, az életed!

Sorstárs

Megyek az utcán

Előttem egy hölgy áll,

Kezében táska.

Nehéz a súlya,

Húzza karját,

Hajlik a háta.

Magamra nézek,

Mosolygok rajta.

Kezemben táska,

Nehéz a súlya,

Húzza a karom,

Hajlik a hátam.

Gősi Ágnes

Gondolatok

Nem akarok senkit megbántani,

De óval szeretném még inteni!

Sehonnai bitangok ne legyünk,

Ne érjen többet a rongyos pénzünk,

Mint a folyton  szakadozó létünk!

Ártatlan bűnbak a vörös iszap,

Másféle ár mi magával ragad.

Nos nagyok! Létünk életünk véges,

De még mindig nem ez a lényeges

Hazánk és a rossz példás gyermekek!

Tegyünk-tegyünk még nem késő,

Figyelj mitől lesz óriás az Ő!

És ha már javítani nem tudunk,

Legalább ne rontsunk ne rontsunk.

Versre magyar, gyerünk hamar!

Itt az idő ne légy fanyar

Költők legyünk vagy szótlanok?

Ez a kérdés válasszatok!

Petőfiknek emlékére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy szótlanok már

Nem leszünk!

Hallgattunk mi mostanáig,

Némák voltak ősanyáink,

Félelemben éltek hajdan,

Véleményt mondtak, csak halkan.

Petőfinek emlékére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy szótlanok már

Nem leszünk!

A sok gyáva, félő ember,

Ki most, ha kell, szólni nem mer,

Kinek drágább a hallgatás,

Mint az ékes rímfaragás.

Vida Adriennek, Kereszt lányomnak.

Az elveszett szerelemről, barátról, társról.

Milyen   igaz   az  élet  csatájában   nincs  menekvés,

akiket   megbántunk  vagy megsebzünk,  nem kevés.

Vér  tapad  kezünkhöz  s  nevünk néha  a  szégyené,

Ítélkezünk  pedig  az nem  emberé hanem  az Istené.

De  mindig  van némi  remény  bár  néha  kevés  igaz,

jó  attól  kiket szeretünk néha egy ölelés, egy vigasz.

Szellő ifjak

Szellő ifjak fütyülve cikáznak

Az ormok közt játszanak, cicáznak..

Az egyik néha felordít

Ahogy a szikla éles részéhez

Csapódik

A völgyből félelemmel felnéznek

Mintha itt lenne az ítélet.

Cudar idővel jő a tél felénk

amerre jön minden rideg és fehér.

A fehér hó még csak szép lenne

Csak hideg dermesztő ne lenne.

Mindent betakar a hófehér subája

Hogy védje a hidegtől, ami jő utána.

Szellő ifjak tovább fütyülnek

Már a friss havat hordják a tetőre.

Megadott szavak: robban, száguld, lassít, fél, érzés, zápor, kulcs, áttetsző, gyolcs, sudár

Jelenés

Áttetsző ablaküvegen keresztül

Felrobban egy érzés

Szemgolyóból záporként

Szóródik a félés…

Az addig száguldó idő lassít

A szemtanú szívébe felismerés hasit…

A férfi kit látni vél sudár, egyenes

Patyolat fehér gyolcs ruhába

Imában elmerengve, csak annyit mond:

 Húsvét szent titkához én vagyok 

A kulcs…

Ne engedd közel magadhoz azt, ki nem méltó hozzád

Ne engedd közel, mert megsebez s fájón eltalál

Menj tovább az úton, vissza sose nézz

Mert ez a bánat, összetör s felemészt

 Menj tovább utadon, hagyd a múltat hátra

Emeld fel fejed a jóra vigyázva

Ne engedd, hogy csalfa álom széttörje életed

Az életből egy van, mit óvnod kell neked

Egy sebzett lélek nagyon törékeny ám

Nem bírja erővel életed iramát

Elfáradva, elpilledve lassan tovaszáll

Mint harmat a mezőn mikor megcsillan az első napsugár

A könnyek fátyolán át minden másképp látszik

Mert szíved mélyén a sajgó bánat még ott tanyázik

Lelked apró gyöngyei csendben alá hullnak

S mint megannyi ékkő tovagurulnak

De az idő gyógyír, felszáradnak a könnyek

A  bilincs törik, ismét szabad lehetsz

Mert így kell, hogy legyen, mert így tudsz tovább élni

Őszintén, tisztán a világ szemébe nézni!

   Végső út

   Eljött az óra mikor a végső  útra

   Indulni kell ,nincs maradás.

   Egy utolsó sóhaj,

   És vége, nincs tovább.

   Elszáll a lélek ,a test nem él tovább.

   De itt marad minden amit Ő adhatott.

   Emlékét örökre  magába zárhatod.

   Az ölelése melegét, 

   A mosolyt is ,a szája szegletén.

   A kedvesen csengő hangot,  

   mellyel hívott , tanított.

   Csukd  be hát szemed.

   Emlékét bármikor  felidézheted.

Harang

   Zeng-bong a harang

visszhangzik völgykatlan.

  Kisfalucska harangja

messze hallik a hangja.

  Falucskáját hívja ő

  ebédre és vacsorára,

  vasárnapi imádságra.

 Zeng-bong vidáman

   hirdeti a világban

késszen vannak a konyhában.

Hívő lélek meg-megáll

 tisztelettel gondol rá.

Zengő hangja a völgyet betölti

 a rohanó időt is jelzi.

Hallgatnak hívó szavára

                                                               imára sietnek Isten házába.

Dédmama

Szeme sarkában huncut mosoly

Őszülő haját kendő alá rejti

Unokáit nézve kezét ölébe ejti.

Az évek eljártak hangja megremeg

Amikor szerető férjét említi

Ki korábban meghalt előre ment.

Az évek, amit együtt éltek meg

Szép volt és küzdelmes,

Mégis nekik szép örömteljes

Ma már egyedül él a Dédmama

Zene számára a dédunokák kacaja.

Farkas Attila

Becsukom a szemem  

Csendben lehajtom a fejem 

Csukva a szemem, fogod a kezem

Képzeletem rögtön  szárnyra kel,

Szárnyal szabadon, akár a madár

Röpít,  akár a szél a porszemet.

A sorokban Neked szól az üzenet

Képzeletemben látom a szemed

Mint egy csillogó, képes üzenet

Szép emlék melegíti szívemet

Farkas Attila

       Ballagás

Fejét lehajtva ballag egy sötét alak.

   Lépte nehézkes, válla lehajlik

            a súlyos gondok alatt.

Komor tekintetét kalapja takarja,

    iszonyú teher mit hordoz ő.

      Bár délceg volt hajdanán

        Míg sorsát ő írányítá

      de helyzete megromlott,

           változtak az idők.

Léte mely átlag volt , de az biztos

          ma már bizonytalan.

               Nincs egyedül,

          bár ez nem nyújt vigaszt.

Csak telnek a napok a hetek az évek,

Próbálod összerakni szétesett életed,

Egyedül mész utadon reggel és este,

Mert hiányzik az életed másik fele.

Néha még úgy érzed, talán sikerül,

Összeszedni magad, hogy kikerülj,

De az érzés csalóka, és nem őszinte,

De ha melléd is áll, nem marad Veled.

Borús reggelre szürke nap köszönt,

A reggeli fény Téged, hiába üdvözöl,

Nem látod nem hallod, nem is akarod,

Lelkedet elfoglalta most a bánatod.

Most csak a remény van, hogy sikerül,

Hogy a gödör aljáról egyszer kikerülj,

És míg a reményed melletted marad,

Esélyed van arra, hogy élve maradsz!

„Nem fáj”

„Nem fáj semmim,

csak már nem tudok dolgozni.”

„Nem fáj semmim,

csak a lábam: – az akar botladozni.”

„Nem fáj semmim,

csak a kezem, alig bírom felemelni.”

„Nem fáj semmim,

csak az életet kell elviselni.”

„Örülök, hogy látlak,

és, de jó hogy itt vagytok!”

Örülök, hogy látlak,

(s fáj, hogy megint itt hagytok.)

Egy kis mosoly, egy kis integetés…

Vajon holnap,…vagy ma?

Egy kis mosoly, egy kis integetés…

Vajon mennyi van vissza még?

A tél lassan távozik fehér köntösében,

Virágok illata érződik a langyos szélben,

A nappalok fényei hosszabban időznek,

A föld méhében új életek születnek.

A természet felveszi színes ruháját,

A kertekben ezer virág bontja szirmát,

A levegő megtelik balzsamos illatukkal,

Így köszönt minket az élet, tavasszal.

A nap sugara fényesebben ragyog,

Kiűzve ezzel a szürke hétköznapot,

Hazafelé sétálva a délutáni fényben,

Gyönyörködhetünk földünk szépségében.

    Siess Hozzá

    Te tudod az útnak vége már.

    Siess Hozzá, szaladj, el ne kés.

    Simogasd meg fáradt

    Meggyötört kezét.

    Öleld Magadhoz, érezd

    Egyszer még anyai melegét.

    Simogasd hófehér haját,

    Csókokkal borítsd el arcát.

    Szorítsd Magadhoz

    Érezze szíved ritmusát.

    Ő tudni fogja üzenetét,

    Hisz együtt dobbant

    Egykor rég, még a

    Kezdet kezdetén.

    Hát búcsúzz, csókold

    Meg könnyedén, engedd,

    Ő már az útra kész.

A képzelet….

Becsukom szemem

A képzelet

Rögtön szárnyra kel,

Röpít akár a szél      

A porszemet.

Messzeség nem számít

Semmit sem.

Csak egy pillanat,

Már fogom is kezed.

Varázslatos tájakon

Sétálunk csendesen.

Most nem számít idő,

Nincsenek emberek.

Csak ketten vagyunk,

És a néma csend.

Most nem kell a szó

Nem kell a bók.

Meghitt a pillanat

S ez nagyon jó.

Elég egy csók

Mely ékesen szól.

Jó, nagyon jó veled.

Csak fogom a kezed ,

Hagyom, hogy

Repítsen tovább

A képzelet.

Kerek erdő közepén nagy a sürgésforgás,

Egér menyegzőre szól a meghívás,

Izgatott a násznép apraja nagyja,

Készülődnek sütnek, főznek a nagy napra.

A mennyasszony ruháját a vadrózsa adja,

Uszályát három szorgos méh emeli magasra,

Fátylát a pók szőtte, nagy gonddal fodrosra,

Fejét díszíti a mező illatos virága.

A vőlegény sem kutya, igazi dalia,

Fekete mellénye, kackiás kalapja,

Szerelmesen várja szíve választottját,

Hogy az örök hűséget közösen fogadják.

Hó borított piciny falum
Kora reggel ébredez
Nagykabátját vonszolgatja
nyújtózkodva maga után húzza.

Megjelenő bárány felhők némasága,
Nagy szemekkel tekint a kéklő égboltra.
Csillámos csókot szór édes szája
Ásítozva a felkelő nap boldogsága.

Didergő szellő is útra kelt már
Lehelete zúzmarákat hajtogat,
Magába szívja fekete füstjét
A házikók el eresztett reggeli dala.

Fehér kabát ujjaiból magasra tornyosul
Ékeskedő templom tornya, boldogan dalol
Megszólal a harang hangja a szívek ébresztője
Egy újabb napra ébred az emberek hite,lelke.

Csak Te

Nyugodni hajtom fejem öledbe,
Őszinte, simogató szavad,

Nap, mint nap fogva tart.

A világ mit érne nélküled?
Pusztaság lenne, lélektelen üreg.

Ragyogás, fény minden Tőled ered,

Amikor rám nevet csillogón szemed.

Hali! Még új vagyok itt, bátorkodtam feltenni egy versem, várom a véleményket, kritikákat!:)

börtön e világ

Sebzett vad vagyok,

szívembe, rozsdás ék hatolt...

rabságban élek, 

elmém fogoly.

nem szabadulhatok, 

míg hazám így határolt.

cselszövő ki ezt tette,

bűnhődést érdemelne.

de már elmúlt..

elmúlt az idő,

hogy ezért neki, 

elégtételt vehessek.

cél nélkül bolyongok, 

rabul elytett hazámban, 

kiutat nem lelve, 

e megroskadt országban.

Egy hajléktalan farsangja.

Járda kövén kucorogva tenyeremet tartom,

Az arra járót arra kérem alamizsnát adjon.

Elfordúlnak tőlem a jól öltözött celebek,

Belém botlik,rug is egyet,ellöki a kezemet.

Ha nem sietnél elmondanám,fáj a szégyenem,

Mert jellememnél erösebb az éhségem

Hogy sír a lelkem,befelé hullnak könnyeim,

De hogy enni tudjak kenyérre kell gyüjteni.

Ha megkérdeznéd én elmondanám

Hogy sorsom miért ilyen mostoha,

Én is szépen éltem,volt rendes munkám,

Családom és családomnak otthona.

Leges legszebb köszöntő

Mikor szívből köszönt ő

Álmunk csodás férfija

Szava, mint a biblia

Szent és gyönggyé lényegül

Kis báránnyá szelídül

Ahogy eljön dicsérni

Nem akar semmit kérni

Csak adni most minden jót

Szép virágot, meleg szót

Szeretni szívből örökké

Férfi kegye a nőké

 Kiváltképp, ha nőnap van

Párunk ágyból kipattan

Lesi minden vágyunkat

Megfőzi a kávénkat

Lehoz minden csillagot

Elénk teszi a Napot

Hallgatja, hogy fecsegünk

Nem bánja, ha heverünk

Kicsi szívem, így becéz

Csodálón egész nap néz

Alig várja, köszöntsön

     Fejünkre áldást öntsön…

Ragyogjatok, mint a Nap,

Éjjel meg, miként a Sarkcsillag!

Akkor legyetek kedvesek, legszebbek,

Midőn, ha nőnapkor jönnek, köszöntenek.

Mert mi férfiak ezt soha még nem feledtük,

Szépségetekhez mérten mindig megünnepeltük.

Kívánjunk hát szeretetben most is gazdag nőnapot,

Ezzel együtt meg kellemes tavaszi szép évszakot!

De, ha netalán ma vétkeznénk,

Ítélkezzetek holnap, ha kérhetnénk!

Mert benneteket feltétlenül szeretünk,

Egyedül csak lényegtelen lények lehetünk!

Még érzem arcomon a nyár érintését,

Még látom, szemed barna melegét,

Még megtalál puha csókod emléke,

Még lelkemen átsuhan az ölelésed.

Hirtelen jött az érzés, s fellobbant a lángja,

Hagytam, hogy elragadjon forró vágya,

Éltem a pillanatnak s nem láttam a jövőt,

Hittem, szerelmem ereje mindent legyőz!

De ahogy jött, oly gyorsan távozott,

Nem hagyott mást hátra, csak bánatod,

Azóta csak önmagam keresem, hiába,

Nem találom a helyem e földi világban!

Jobbra -balra

Nőtől soha meg ne kérdezd

Merre menjél jobbra-balra?

Mert a Nő egy balga fajta

ezt a kérdést úgysem tudja.

Kérdezd inkább erre -arra ?

Meglátod, hogy igy már tudja

gesztikulál, s megmutatja.

Gősi Ágnes

Nyisd ki a szemed

Nyisd ki a szemed és nézz körül

     melletted zajlik a világ

vigyázz , mert ha nem figyelsz

           elsodor az ár.

Kegyetlen a törvény, mely íratlan,

           mindig utolér.

      Küzdelemben éled életed,

         lehetőséged csekély.

    Kevés ki önzetlenül segít,

         kevés ki jót akar.

     Csupán kaján, ha itt a baj.

                                        Magadra számíthatsz csupán

                                    Farkas Attila

            Még

Még őrzöm szerelmed

Én mindig szeretlek.

Gyötrelmes a lét nélküled

Őrzöm az emléked.

Rovom a sorokat

Öröm és bánat a gondolat.

Mardos a hiányod.

Szerelem, kiáltom

Zárkámat kitárom 

Engedj el kedvesem

Repíts el engemet

Elemek harca közt

Lesz a halálom

Minden, ami volt

El kell, hogy felejtsem

Dermedten, ernyedten.

Farkas Attila

Imádni Téged

Álmodni Veled szépeket

Nézni az égen a színeket

Ahogy a felhőkkel játszik a szél.

Szerelmünk újra és újra kél.

Csodálni a szivárvány színeit.

Csókolni mindenűt, ha lehet

Szállni, hagyni a képzeletet.

Mindig fogni csókolni kezedet

Mert gyönyörű dolog szeretni Téged

Rajongani körül a lényed

Farkas Attila

    Csillag szemű

Csillag szemedben megtört a

             Fénysugár,

halvány remény sincs hogy visszatér

               az a nyár.

            Nincs remény

      hogy újra rám vársz,

            nincs remény

hogy kéz a kézben velem sétálsz

      az árnyas fák alatt suttogva

      arcom az arcodhoz simulva.

Minden ami volt emlék csupán

          minden ami történt

        megfagyott fénysugár.

Mért fáj még úgy?

Mért  fáj még úgy az a bolond  szívem?

Mért nem  hallgat már el a síró lelkem?

Némaságom  én már hiába  kérdezem,

nincs abban más csak remegő félelem.

Béklyóba verve fekszem lenn a porban,

sárban sötétség, hol láng sose lobban.

Kialudt a fénye mely valaha ragyogott,

sötét szívembe elhozva millió csillagot.

Magamra  terítettem a  fénytelen eget,

a  szívembe  zárva a  rideg sötétséget.

Még keresem én azt a puha két  kezet,

ami rég úgy ölelte magányos lelkemet.

Ó, hát köntösödbe öltöztél,

Te varázslatosan szép fenyves,

Tudom, mit úgy vársz már: a Kikelet,

Mely felolvasztja örökzöld szívedet...

Az ősz színei lassan megfakulnak,

A fáradt, megsárgult levelek lehullnak,

Hűvös szellő szövi át a Napsugarát,

Hideg lehelete előcsalja a tél világát.

Az éj leple alatt óvatosan beköszön,

Szitáló csillagokkal vidáman üdvözöl,

Reggelre elfoglalja hófehér trónusát,

Magához ragadja a természet hatalmát.

Erdőre, mezőre fehér takaró hull,

Folyókra, tavakra páncél borul,

Házak ablakában jégvirág születik,

A napot az égen a felhők kergetik.

PLACIDA- értékelés:

A faladat megoldásait talán itt lehet legjobban összehasonlítani. Mivel azonos kezdősorra, azonos témára és azonos tartalom-betéttel kellett a feladatot végrehajtani.

1. Farkas Attila: a tartalom jó, de a vers nem elég gördülékeny

2. Gősi Ágnes: a tartalom jó, de érződik a megfelelés kényszere

3. György Emőke: Érződik az erőltetettség, a kiírásnak való megfelelni akarás.

4. Havasi Helga: 1, „A teremtés” kitűnő ötlet, de a sorok kaotikusak, és a rímek is…

2, a másik versnél: a szavak mozaikként való kirakása egyedi és kiváló       megoldás, de a vers maga szétesett kissé…

5.

Érezni azt, hogy fontos vagy valakinek,

Érezni, hogy mindig lesz, ki fogja a kezed,

Erre nagy szükség van az életben neked,

Mint lelkednek, s szívednek a lélegzeted.

Az élet sokszor szomorú, és kemény,

Legjobban az fáj, kit szeretsz és nem ért,

Ilyenkor csak állsz az úton magányosan,

S tépelődsz örökösen, hol rontottam?

A rosszból továbblépni nagyon nehéz,

Főleg ha a sok csalódás felemészt,

Felülkerekedni ezeken, próbára tesz téged

De ha túljutottál, emelt fejjel továbbléphetsz!

Most minden oly szétesett, nehéz,

Pillantásom könyörögve az égre néz,

Vágyom az estét, hogy magam legyek,

Csendben kisírt lelkemmel, megpihenhetek.

De amint pirkad, úgy illan a nyugalom,

Helyette, az ijesztő kétség a jutalom,

Szeretnék önmagam elől is elszaladni,

Szeretném a nehéz béklyóimat ledobni!

A tükörbe nézve, a múltba nézek vissza,

Arcom mindent elárul, de ajkam néma,

Egyedül vívom a harcomat, dacosan,

Nem kérek a segítségből, nem létezik olyan!

E neves verseny, de jó volt

Leginkább csakis arról szólt

Elmerengni víg kedéllyel

Megbirkózni a sok névvel

Élvezni, mit létrehoztunk

Reméljük, még alkothatunk!

Ezzel a versszakkal búcsúzok a versenytől:)

Fáradt vagyok,

Szemem nem a láztól ragyog.

Fogy a zsepi,

Fincsi volt a szülinapi süti.

Tiszta a ház,

Végre már a hideg nem ráz.

Reménykedem,

Ma éjszaka nem a maci alszik velem.

Gősi Ágnes: Verseny

Elmés torna véget ért,

Lezajlott a versengés.

Ezután is legyen verseny

Megméretni újból kelljen.

Érdekek itt nincsenek,

Rímes sorok intenek.

.

195 vers született a versengésre, aki csak eggyel is nevezett megtette a közösségért a magáét, remélem hogy a következőkben még többen kedvet kapnak az írásra. A versek harmada olyan színvonalú, hogy megállja a helyét bárhol. Nagyon sok szép ötlet és érdekes megoldás született. Köszönöm minden résztvevőnek a munkát, remélem mindenki úgy érzi több lett kicsivel!

Értékelés:

:::

Farkas Attila

11 vers, a verseknek sok helyen hiányzik a címe, dicséretes, hogy a nevek jelentését dolgoztad fel általában, kicsit bátrabban lehetne elvonatkoztatni a névtől (pl. mint a ’Hedvig’-nél),

.

Fné. Molnár Edit

1 vers, a vers játékossága nagyszerű.

.

Gősi Ágnes

9 vers, dicséretes, hogy nálad majd minden versnek van címe, a verseid nagyon jók pl.: a Pecás, Addig amíg, ’Etel’, viszont az IZRAEL névnél Í (hosszú í)-vel kezded a verset, persze így nem jöhet ki a név, erre máskor vigyázz!

Álmodom, ezernyi fénylő csillagot
Mely odafenn az égen csendesen ragyog
Vadvirágos rétet, zengő madarat
Vizekben úszkáló színes halakat

Valósággá válhat, ami álom volt csupán
Útra kelhetünk egy szép napos délután
Nézhetjük a felhőket, s az égszínkék eget
Integetünk, s a fáknak lombja visszainteget

Álmodom vad bércet, havas hegytetőt
Zöld színben pompázó erdei fenyőt
Rókát, őzet, szarvast, mindent, ami szép
s megdobogtatja az emberek szívét

Valósággá válhat, ami álom volt csupán
Útra kelhetünk egy szép napos délután
Nézhetjük a felhőket, s az égszínkék eget
Integetünk, s a fáknak lombja visszainteget