Ez a szomorú búcsúvers csak neked szól,

tudom, most is itt vagy velem, s hallod jól.

Hiányod maró fájdalom, fognám kezed,

ahogy te tetted hosszú éveken.

A Sors nagyon kevés időt adott nekünk,

sajnos nem endegte, hogy itt maradj velünk.

Elköltöztél, a legfényesebb csillagra,

megtört szívű szeretteidet itt hagyva.

Aki ismert téged, jól tudja mennyit értél,

adni akartál, de cserébe nem kértél.

Könnycseppek milliói hullanak érted,

gyászos szívem nem feled, Isten véled.

Kettős kereszt

 Kettősereszt van a templom tetején

 Élő Isten, Magyar Isten szent helyén.

 Pap mond imát, és kéri a Teremtőt:

 Cipót adjon, bort, és békés esztendőt!

 Sose mondtam a kettős kereszt mit jelent:

’Egy az isten’, és Ő szeret téged is, meg

                                                  engemet.

Karácsony

Kerecsen ünnep hajnalán

Egybegyűlik kicsi és nagy

Díszes ruháikon, számlálatlan csillag.

Várják hódolattal az új Nap első fényét

Eresztik a sólymot,

Szárnyaikon, hozzanak Hunniára békét.

Szilveszteri Versike!

Ha otthonodban éjfélt üt az a régi -régi óra,

meg áll egy pillanatra az a rozsdás mutatója!

Rekedtes hangján neked az éjszakába súgja,

egy új perc,s év lesz a következő pillanatba!

Azt kívánom neked sose álljon meg az az óra,

Vigyen reményt, szép percet az otthonodba!

Számoljon nálad is még gyönyörűbb perceket,

S hozzon neked egy szebb boldogabb új évet!

Vida Zoltán.

Lelkemből versek, gondolatok, szólamok,
Igaz szerelmet rejtő, gyönyörű szép dallamok…
Özönlenek, mióta ismerlek te szép lány,
Veled a szomorúságtól pacsi aztán viszlát!
Nem ismerem régóta a sötétet, a rosszat,
Mióta lényem veled minden örömöt megoszthat…

Hatodik hónapja élek egy mesében,
Elrejtve szívedben mint papír a levélben…
Fél éve annak, hogy találkozott két szív,
Csatát az élettel szívem már nem vív…
Megbékélt egy fiú a komor, hitvány világgal,
Boldogan él egy észveszejtő lánnyal…

Nevetés és boldogság perceit élem át
veled együtt éneklem a boldogság dalát…
Hogy azt akarom ne legyen vége
Felkiabálom egyenesen az égbe…
Nem vagyok hívő de ezt fontosnak gondolom
Hiszen már most annyi mindennel tartozom…

Köszönöm neked az együtt töltök perceket,
Szívembe rejtettem ezeket a képeket…
Nincsenek persze keretbe zárva,
Hisz messze még az idő, mikor újra leszek árva…
Más szemmel tekintek veled a világra,
Itt vagy velem örökké a szívembe zárva!

Meglepett az Isten selymes, puha hóval

Varázsolt a földnek patyolat ruhát, fehéret

Kedves ismerősöktől jó, meleg szóval

Ezzel köszöntve engem a boldog ünnepeltet

Meglepett az Isten, mosolygós reggellel

Kis szívem bimbózó reménye virágba borult

Szívhangom, mint csengő szólt - ne keseredj el!

Az élet öröme lelkemben várként tornyosult

Meglepett az isten újabb szülinappal

Gyarapodó bölcsességgel, építő kudarccal

Sok szép évgyűrűvel, s nevető ráncokkal

Őszinte, mély érzésekkel, alázatos harccal

Meglepett az Isten, bölcsőbe ringatott

Én voltam a kisded jó anyám gyengéd karjában

Arany csillag rám is üdvösen ragyogott

Jó volt megérkezni, sírni, élni családomban

Meglepett az Isten rengeteg emlékkel

Vitorlával száguldott a széllel játszó öröm

A rossztól erősödve, szállok a széppel

Nem csak a napot, az árnyékot is megköszönöm!

Érdekes, hogy milyen meszire kerülünk a természettől!

Az istálló, lakás belmagasságú épület, marhák, lovak számára. Az ól ettől jóval alacsdonyabb általában 2 méter alatti, de sokszor másfél méteres, tehát hajolva lehet benne tartózkodni, ezt sertések és hasonló nagyságú állatok szállásának használják!

---A sertések vályúból esznek, ami a talaj magasságában van, nyilván a marháké magasabban fekvő vályú, ez a jászol. Ez kb 70cm-re van a talaj felett.

Ki vagy Te és mit akarsz velem,

Elfelejtetted mit tettél eddig is,

Hát nincs benned kegyelem,

Haljon meg a remény is?

Nem lehetsz íly mohó,

Hát nincs ott bennt semmi?

Mihaszna szívlopó,

Nem bírok benned hinni.

Átkoztam neved sötét órákon,

Még jött a fájdalommentes álom,

Nincs Tőled csak károm.

Takarodj fejemből, kivárom.

Szemeimből

könnyzápor pereg,

egymás után hullva,

ujjaim között

rózsafűzér szemek,

s ülök a padban

meghatódva.

A templom belsejét

síri csend járja át a

templom hajóján

átvonulva,majd a

némaságot orgona

hangja töri meg

dicshimnuszt dalolva.

Így ülök a templomban

önmagamba roskadva,

kezeimet összekulcsolva,

igyekszem fohászt mondani

ám ezen próbálkozásom

újra meg újra

kudarcba fúlva.

A hiábavalóság

peremén lebegek,

mindent értelmetlennek

érzékelek, üresnek

érzem a keblemet,

szívem helyén egy

kő remeg.

Csupa R

Roggyant rozoga romokon,

Reggelente reménnyel robotol.

(Régész)

Rozzant rőzse reccsen,  

Rémült róka rebben.

(Riadalom)

Rajban repülő réce,

Reggelek rikácsoló réme.

Rabruhás rabló,

Ráspollyal reszeli rácsát.

Renyhe rab rámol,

Riválisa röhög rajta.

Tejjel indul

Pohárban a tejecske,

Aludj babám ölemben!

Bögrében a kakaó,

Ezt issza a kis manó.

Tejjel indul minden sors,

Rajtad áll, hogy jó, vagy rossz.

Élettelennek tűnve

önmagamat  végre

eszméletlennek tettetve

heverek odalenn

a sárga porban.

Felém gomolygó

porpalástban

homokvihar közeleg.

Óriási, porszemek

millióiból álló

egyke hosszú csóva:

hatalmas förgeteg.

A felém vonuló

vihartól megriadok,

s talpra szökkenek.

Igyekszem menekülni,

nehogy elérjen

hirtelen e végzet!

Nyomban felriadok,

s lám, a rémálom

végre végetért!

Megdörzsölöm szemeimet,

s ásítok egy nagyot!

A lidérc már tovatűnt,

minden rémkép halott!

Sikolt a lelkem,

Valaki kerget,

Felriadok.

Remegő testem ébred,

Verejtéktavon...

Behunyom szemem,

Hogy visszanézzek,

Remegve, tétován...

Jön már, itt van, látom arcát,

És már tudom:

Nem az életemért,

Az életem elől futok...

Szunnyadó ihlet, sóhaj,

Lelkemből felszakadó.

Rohanó napok,

Kavargó gondolatok:

Még mit tehetnék? Hol?

S én egyáltalán ki vagyok?

Néma most a klaviatúra,

Láthatatlan a tinta,

Elcsendesedek én is. Néha

Úgy érzem mélybe zuhanok,

De talán csak fáradt vagyok.

Nézem a távozó Óévet,

Meg sem fordul, csak

Kezével int csupán, tudom,

Átlépi lassan az időhatárt.

Családom közé megyek,

Csak nézem őket, csak hallgatom.

Ajándék, hogy itt vannak velem,

S hogy én velük itt vagyok.

Elindult egyszer az elhagyott király

didergett, fázott de menni kell muszáj.

Mert ő volt az elhagyott király!

Ment sietett az elhagyott király

hóviharban, szélen vágtatott lován.

Mert ő volt az elhagyott király!

Keresett, kutatott ez elhagyott király

egy meleg kuckót sohasem talált.

Mert ő volt az elhagyott király!

Hiába sírt az elhagyott király

egy puha ágyra sehol sem talált.

Mert ő volt az elhagyott király!

Elfáradt s leült az elhagyott király

elaludt s belőle a meleg kiszállt.

Jő a gyönyörű éj az est

egy gyerek sem lesz rest.

Az ágyból félszemmel kiles.

Mit hoz a Jézus mi lesz?

Ha az álmod meséjét várod

beveszed a legszebb égi várad.

Csodák paripáján nyargalsz

s az álmaidban szárnyalsz.

S ha hópelyhek hullanak a fádra

millió manócska jön világra.

Mindegyiknek a kezét megfoghatod

szánkón repítenek a rénszarvasok.

A télapó egyedül neked mesél

elmondja jó gyerek legyél!

Légy ügyes meg, ne botolj

Ne sírj csak dalolj, dalolj!

A hópehely szeretnék lenni

Karácsony éjszakáján,

Amely a válladra hull.

A csillag alakú hópehely az égből,

A fény, amely rád csorog,

Az utcai füzérből.

Érintetlen, de múlandó díszed,

Amelyet megcsodálsz

De már csak vízcsepp.

Ragyog a fényektől, aprócska szivárvány,

Játszik most neked éjféli királylányt,

Mesefilm.

Nem vagy egyedül.

Ha a magányos szél füledbe hegedül,

Az égből lehullt ,

Kis hópehely vagyok .

Vegyél észre,

Mielőtt elolvadok.

Black Ice:Írás

Ihlet száll nyílvesszőként , gyorsan pergament ,
toll vére a tinta , mély sebében lent .
Emberszívsóhajtól szerte , dúlt szavak ,
mintha szólni félne , írva megmarad .
Egyszersmind metsző sebpont , a pont hegyek ,
rímrengeteg sorban , betűhadsereg .
Fölé hajoltan , teremtő kéz olyan ,
kietlen lapon roham , vad folyam .
Taktika a titka , írva vélemény ,
tükrözi ezt vissza , az összes költemény .

Karácsony már,sokaknak nincs,

Elmúlt a sok,szeretet kincs...!

Múlni hagytak,érzést,(régit),

Elfelejtik a szívbélit...!

Elfelejtik származásuk,

Önzés az Ö boldogságuk!

Anyjuk? Apjuk? Otthon várják!

Talán egy nap,(Rájuk szánják)?

De az idő,sajnos véges,

Szülét látni,több mint kétes...!

Többet jelent a karrier,

Meg a suta ,bús Terrier...

Látogatni,nincsen kedvük,

Talán később...!Remélhetjük...?

Szülői szív,vár csak némán...

Túljutunk a sok problémán?

Kire gondolsz mikor kőzeleg a karácsony?

Mindenkire ismerd el kedves barátom.

Nem csak ilyenkor kellene érezni,

hanem az év másik napján rá kérdezni.

Hogy vagy mesélj jól élsz?

Az előtted álló harctól nem félsz?

Mert ez képmutatás szerintem,

az ilyet inkább leintem.

Nem vagyok én ünnep rontó,

csak őszinteséget mondó.

Van egy leányom,

akit őszintén szivből imádom.

Tanítom neki a szeretet örök,

és ezt mondják más felsőbb körök.

Mert elfordulnak ha nincs érdek,

barátságot is eképp mérnek.

Végre eljött az ünnep, mit vártunk rég,

gyermekek csillogó szemében csoda ég.

Kint bársonyos fehérség ül mindenen,

kandallóban ég, ropog a tűz melegen.

Az emberek szívét szeretet tölti el,

a boldogság újra mindenkit megölel.

Minden megint olyan gyönyörű és csodás,

a benti meleg, a hófehér jégvilág.

Tündököl ezer ezüst csillag az égen,

fényük ragyogva vissza verődik a jégen.

Arcunkat pihékkel simogatja a szél,

s a világot fehérre festi a tél.

Ébredj!
Fájó izmok
Zsibbadt végtagok dinamikája
A mai nap is.
Talán ma meghalok.
Semmi se hív
Távol a hazám...
Zakatoló idegpályák
A halált várják.
A vak magány
A semmi a tanyám.
Tovatűnt hajó a remény
Most csak a csend zenél.
Rám zuhan, felkelek.
Munkába indulnak gyökerét vesztett emberek.
Messzire kéklő depresszió
Varja ül az égen
Itt vagyok.
Régen.
Távol a hazám.
Félek.
Befogad-e az idegen föld?

Még mag voltam szinte, elfogadtad szerelmem,

Majd mégis eldobtál, eltiportál a földbe.

Én táplálatlan ugaron tovább nőttem,

Termést hozó csemetefa lettem.

Te jöttél.mentél, mint egy vándor,

Hol közel jártál, hol nagyon távol,

Mellettem mindig újra megálltál,

Rügyem vetted, ágamból szakítottál.

Hol, mint madárka szálltál ágamra,

Vidám napjaidról daloltál,

Máskor sebzett vadként jöttél,

Szemed sűrű vizével öntöztél.

Ágaim nyúltak kezed felé,

Sosem értelek el,

Gyökerem itta könnyed,

De nem lettem veled egy.

ADVENT

Asztalunk közepén négy gyertya lángja ég,
Drága gyermek jöttét várva árad szét a fény.
Vígan lobbannak a gyertyák, éled a remény...
Emberek! ... Isten, a fiát küldi le közénk.
Nem sokára leszáll a karácsonyi éj,
Tömjénnel telt angyalport hoz felénk a szél.

2010.12.19.

Jelen, múlt, jövő,
Csüggedt, néma vágyak,
Beszűkült tér, idő,
Szívdobbanás-árnyak.
Csenddimenzió.
Vackán alvó lélek.
Csók illúzió.
Sötét van.
Félek.
Kezeden pihenő árnyék.
Szívem most nem dobban.
Fáj még?
Lelkektől rezzenő
Ködfelhő-fátyol
Gond éjszaka száll
A csend betakar, ápol
Arcodon az álom
Hold az Éjnek bókol
Csók ül csillag ágon
Kérlek csókolj!
Csak nézz rám csöndben
Mályvaszínű ködben
Szeress, ölelj halkan.
Dalol a szél...
Szerelem, szerelem...
Valaki fél...
Súgd, kedvesem!
Szívemben születik végtelen,
Élj velem...
Tűnődünk az éveken...
Gyöngykagyló a vágy ma.
Benne izzó homok.
Kinccsé lenni álma,
Sosemvolt otthonok
Hite hívja, várja
Tele bizalommal,
Egy szép új világba.

 Ezernyi  sugárral  érkezett  a  reggel.
Éhét már  feledve,
mire  a hajnal elfogyott.
Csak egy morzsányi bújt meg
a falak szegletében,
mit ajkára tett,
 lassan  végig csorgatott,
és hamvas szürkesége,
fénnyé változott..
Ámulattal néztem a csodát,
de nem lehetett enyém.
Felhők születtek az ég peremén,
fölém úsztak,
reám borultak,
magukba zártak,
a szél dúdolva ringatott..

Havas erdő szinte érezni a békét,ilyenkor isten mutatja emberi képét.

Csendesen csordogáló patak,hallani a vaddisznó makk után matat.

Lábnyomok a fehér hóban,halak alusznak a téli tóban.

Jégvirág tündökől az ágon,a szél vágtattva seper át e tájon.

Mert ő az ur a fagyban,bújik előle őz,nyul,s a vadkan.

Varázsa van a rétnek,mondhatjuk gyönyörűen szépnek.

Ropogva lépünk,pirosra fagy rózsás képünk.

Ahogy magamelőtt látom,erdőt ,mezőt gyalog járom.

VOLT IDŐ RÉGEN

Tudod, volt idő régen,

Hogy nem éltek bárányok az égen.

Volt idő régen,

Hogy nem úsztak halak a vízben.

Nem szálltak madarak a levegőben,

És nem égtek szívek az emberekben.

Millió év után e tűz kigyulladt már.

Ezer hal csókolja párját,

És több ezer madár húzza az akác ágát.

Én is vagyok a mindenségben.

Én is égek forró szerelemben.

Naphosszat fújom a dalok sípját,

Hogy bajt és bánatot a szél elvigye,

Eltemesse a föld mélyibe.

Sárkány-öl-ő

Az idő pereg most is parttalan,

Egy lovas baktat az úton, hangtalan.

Fekete, bús lovag, paripája éj,

Oldalán kétélű kard, súlyos acél.

Fenn az égi aranysarló,

Lenn a vízben a mása gyarló.

A lovag nesztelen léptet,

Fülel, és kémleli a sötét éjet.

Madár sem rikolt, bújik valahol,

A közelben néma a nádtetős akol.

A kútgém is korán nyugodni tért,

A vályú résén csepp, csendet ő sem sért.

Néma lett a tücsök hegedű,

A harcos arcán még sincs derű.

Vágtató lovak csillanó kard,gyerünk huszár az ellenséged mard.

Hej aki teremtette a lelkét,szabd le róla inget mentét.

Nem oda buda,nyekeregj harci indulót te duda.

Sebesen rohanó őrült vágta,ha kell törököt vagy a németet vágja.

Volt ott becsület és virtus,nekik még jelentett valamit a himnusz.

Délceg vitézek győnyörü daliák,ej mi szépen meneteltek alattuk a paripák.

Csizmályuk szárán villogott a nap,áldást dob reájuk százszor is a pap.

Nemzetünk szine java,aki látta őket nem maradt a szava.

Somogy, Kupavárdomb

A nemzet szíve valaha itt dobogott,

Hol egykor a Balaton vize csobogott.

A domb alján meg fényes kikötő,

Ahová érkezett gályákon, a badacsonyi kő.

Fent, Koppány herceg turulos-zászlaja,

Kit tisztelt a nép nagyja s apraja.

Büszke, erős nép volt ekkor még a magyar,

Az Öreg Isten előtt egyenlő és szabad.

Anyjuk a természet, apjuk a fénylő nap,

S nem tűrték azt, hogy a fajtájuk legyen rab.

A magyar ajkú népek, kiket testvériség kötött,

Mind megfértek békén a Kárpátok között.

Mióta vártalak, kisfiam.
Szívem alatt, mint nyíló hófehér virág
Bontogatta szirmait a szerelem.
Első, tétova mozdulatod,
Akár a szívdobbanásom.
Tudjuk, éreztük annyian,
Milyen érzés az első,
Sejtelmes rebbenés,
Szinte semmi ez,
De nem kevés.
Minden. Átminősülés.
Egyek voltunk akkor.
Kisfiam.
Hallgattalak. És te hallgattál engem.
Sok hosszú éjszakán, mint lüktetést a csendben.
Éreztem halk fejlődésedet.
Arcod nem volt több, mint egy gondolat.
De szebb vagy, mint amit álmodni tudtam.

Karácsony este.

Csend,nyugalom,béke.

Fenyő illat fenyő ág,

szines gyertya fénye.

Ez a gyertya világít,

A szobám sötétjáben.

Csend,béke,nyugalom

Szótlanul ülök a pamlagon,

Ima könyv,s szemüveg,

Az asztalra téve,

Feleségem most indúl,

Az éjféli misére.

Nyugalom, béke, csend.

Csak menyből az angyal dallama zeng.

Csillag ragyog betlehem felett,

Barmok jászolába kisded született

Megváltó ként értetek emberek.

Nincs köröttem gyermek sem unoka

Őket holnapra várom.

Kezdetben vala a sötétség.

A semmi, nap nap után.

Köd-katlanon keresztül

Derengő kékség.

Hűlt szerelmek nyomán tátongó

Reménytelen mélység,

A jövő.

Aztán felhőfátyolon átragyogó fénysugár

A szó.

Az elveszített érzés.

Reszket bennem a lélek.

Még élek.

Roncsolt vénán át, csöpög a szer,

Gerincbe reccsenve hatol a tű

Klórszagú románc,

A szívem még ver.

És ennyi most elég.

Elég a gondolat,

Indulok.

De érted visszafordulok.

Szabadság ez, mi pénzzel

meg nem váltható.

A lélek örök szárnyalása

a gondolatban-

hol színes képekkel fest

a szó.

Bazsó Éva Andrea /Korin/

Egy virágszál balladája

Kis virágot ültetett a csalfa – álnok élet,

Miután a gyomtenger kellős közepébe lépett.

Kis növény sínylődik, a gazok lehúzzák,

Hogy olyan legyen, mint ők, pusztán azt akarják.

Árva kis liliom, vajon Te mit akarsz?

Van-e Neked vágyad, vagy Te is „gaz” maradsz?

Telik-múlik idő, s kisvirág csak tűr,

S már olyan, mint azok; szívében meg űr.

Gyomok között gaznak érzed már magadat.

Értéked mérni nem mered? Nincsen ilyen adat?

Te világ egy rongyos embert rejtegetsz

kinek lelkét nem érti senki meg .

Ha néki kell egy szebb ,egy jobb világ

Kopott furulyáján halkan sírni vágy.

Betonon ellőtte kopott gyűrött kalap.

S ha csörren a pénz ő nem lesz bóldogab

Arcába világ bűne mind besütve.

Szíve lelke beteg teste kiürítve.

Hogy mit hoz neki a szent este?

Fagyos téli hideg sötét leple.

Talán édes meleg puha álmot?

Fa alatt gyerek fejel ő is játszott.

Gyűjtötte magába a család melegét.

Valami történik velem. Az idő, homokként pereg az ujjaim között. Máris itt a negyven, pedig tegnap még sok időm volt.
A fiatalság. Az álmodozások kora.
Aztán sorra bezárultak a lehetőségek. Az igaz szerelem romantikus ábrándja, már csak egy kompromisszum.
Hétköznapi megalkuvás.
Utálom a realitásokat. A monoton, hosszú perceket, amelyből összeáll az idő.
Ismerkedünk. A valóság meg én.
Az élet túl prózai. Nem is próbálom meg versben elmondani .
Jópár éve vagyok férjnél.

Elmesélek neked egy történetet fiam. Téged illet. A születésed történetét.
Egy igazi csoda volt azt hiszem. Mert hiszek a csodákban, és akkor csoda történt.
Talán a nyolcadik hónapban kezdődött, egy rutinvizsgálaton.
Nem gondoltam a holnapra, minden olyan természetessé vált akkor.
Egy hónap múlva szülni fogok. Nem aggódtam, valahogyan meggyökeresedett, sziklaszilárddá vált bennem a hit, minden rendben lesz.
És akkor....
-Csak az anyai szívhangot hallom.-mondta az orvos, és elállt a lélegzetem.

Gyermek voltam, álmodoztam,
a Jézuskát nagyon vártam.
Szenteste délutánján,
türelmem már nagyon fogytán.
A nagymamám kézen fogott,
s a hófelhős égre mutatott.
Látod fent az angyalokat?
Karácsonyfával suhannak.
Sok kis gyermek várja őket,
reggelre majd ideérnek.
És én az angyalokat láttam,
teljesen megnyugodtam.
Boldogan hajtottam álomra fejemet,
mert tudtam, hozzám is eljönnek.
A Jézuskától kért babáról álmodtam,
s kora reggel már ébren voltam.
Az angyalok bizony megelőztek,
éjjel, csendben letették terhüket.

Hazugság a szerelem

Mily nagy hazugság a szerelem,

Mégis várom, hogy belé esem.

Ha jön, úgy de úgy örülök,

Ha elhagy, majd megőrülök!

Miért kell akkor mégis nekem?

Miért akarom, hogy legyen velem?

Az érintése fagyos kézfogás,

Az ölelése síri félhomály.

Óh, reggel miért kell felébredni,

Miért kell mindig mást ölelni?

Miért vagyok mindig egyedül?

A vágyam miért nem csendesül?

Szép lányok, mit tesztek velem,

Miért kelletek mind-mind nekem?

Karácsonyi éj!

Fázós lélekkel sétálok AZON téli havas úton én,

arcomba csillogó havat fúj a hideg- északi szél,

utamon el kísér az utcák sárgán csillogó fénye,

és ez a néma- hosszú titogzatos karácsonyi éj!

Nézve a teret, utcákat min egy magam ballagok,

a távolban mint ezer,meg ezer szentjános bogár

égnek,tündökölnek a jégvirággal bevont ablakok!

Mint ha a lelkemben érezném az ablakok mögött

megbúvó vígasztaló szeretet kedves,óvó melegét,

át ölel engem mint szerető anya egyetlen kincsét,

hol bűnös vagy épp ártatlan csavargó gyermekét!

Álmomban eljött az a karácsony este,

Emlékeinkben ez volt a legszebb ünnep;

Nappalinkban a fenyő ünneplőbe öltözött,

Szívembe az a csodás melegség költözött.

Testvéremmel ámultunk, majd kicsit

Csalódottan bámultunk,

Alatta az egyetlen dobozra,

Mi piros szalaggal volt átfogva.

Egyetlen doboz kettőnknek?

Nem is túl nagy...

Hogy férhetett ebbe,

Két hosszú kívánságlista?

De egyszer csak a doboz megmozdult! Sőt,

Motoszkált, szuszogott, csaknem elindult!

Még mindig érzem ajkai finom ízét,

Soha nem fogom elfelejteni szemének csillogó fényét.

Szívem már szilánkosra tört,

Mindig eszembe jut, hogyan ölelt először.

Hetek óta tűröm a múlt mardosó kínját,

S még mindig nem tudom feldolgozni hiányát.

Keresem őt mindenben amit látok,

S próbálom feldolgozni, milyen gyorsan tovább száguldott.

Az üresség kitöltötte az összes helyet szívemben,

Azt hittem visszajön, de belátom hatalmasat tévedtem.

Az idő múlásával a napok összefolytak,

Ő nem jött,  s nem tér vissza se ma, se holnap.

Kedves vers faragó barátaim mindenkinek kellemes hétvégét kivánok.

Fenn a hegyek csúcsán, ballag a felhő néz reám furcsán.

Hely te kis ember,  még nem voltál mikor született a tenger.

Halhatattlan istenek,formázták az életet.

Szemed tágra nyitod látod,testvéreid miért bántod?

Jobb lenne azt tenni,inkább mennyegzőre menni.

Lássátok mivé lett az ember, halando és már a pokolra sem kell.

Mert kártékony és önző,mindenben csak rőgtönző.

Ha érzed a szépet, fess a világodról jobb képet.

Az évek mig szállnak,a napok ólom lábakon járnak.

Azért van jó is az életben…

Óra csörög, szemhéj csukva,

Elmém ébred. Kényszer. Tudja.

Mókuskerék. Derék. Tevék.

Púp az álomnak az ébredés.

A napraforgó is jókedvet akar,

Nap felé fordul, megkapja hamar!

Ébredés? Fékezés! Stop!

Szombat van ma? Kérdem én most!

Hogyha tudnám, jó lenne nekem,

Az autók zaja nemmel felel.

Most már mindegy ráeszmélek,

Nem vár ma más, csak az élet.

Azért van jó is az életben.

Még ha nem is mindennap élem meg.

Emlék

Leszek egy emlék, amíg gondolsz rám,
Leszek egy emlék, a feledés útján.
Tarts meg vagy dobj el, ahogy akarod,
Én csak egy emlék vagyok, tűrök és hallgatok.

leszek egy emlék amig gondolsz rám leszek egy emlék a feledés utján tarts meg vagy dobj el ahogy akarod ,én csak egy emlék vagyok tűrök és hallgatok

Légy őszinte 

De bizalmas

SOHA

Mert a legtöbb

Csalódásnak 

Bizalom az oka.

Ne higgy annak 

Ki azt mondja

SZERET

Mert az igazi 

SZERELMET

ÉREZNI LEHET!!!

Egy hely ahol névtlen sirok jelzik uját,harcos népünknek fájdalmas multját.

Hó takarja vastagon e tájat, hol a szél viharos erővel támad.

Ez nyomja a lelekem, az igazságra miként kéne lelnem.

Okulva azon milyen elesettek vagyunk, magunk után csak koppja fákat hagyunk.

Sok őreg kik járták a frontot,magukban nagy gondott hordott.

Halgattam gyermek fejjel hogyan látták,miközben az orosz főldet járták.

Nagyon keserü ez a kenyér,de talán egy misét megér.

Kerestem mit rontottak el,és bizony sok hibát tártam fel.

Télapó köszönjük!

Temet a tél, s takar a hó,

Élted mivel telik Télapó?

Lehull a levél, s jön a fagy,

A hideg fehér nyomot hagy.

Pihe hull az égből rája,

Óriás az égnek szája.

Évszakok jönnek rendre-sorra,

Legszebb a tél fagyos orra.

Ezt mondod, a bajszod alatt:

Télapó szereti a havat!

Ezt ám!

Virgácsot a rossz gyereknek,

A kert végében, alant szeded.

Jaj lesz annak, ki szót nem fogad,

Ott a rosszcsont, ni hogy szalad.

Nahát!

Mázsás zsákja nem is nehéz,

Ilyenkor csak az idő kevés.

Télapó élete vajon milyen lehet?


Télapó hol él?
Észak ködében,
Lap föld közepén.
Ajándék ölében,
Puha sütemény.
Ódon fa tövében

Élő tünemény,
Lakik örökében,
Emberek szívében...
Télvíz idején,
Emlékezzél!

Várja az ünnepet?
Akkor boldog lehet?
Jó gyerekeket
Oly vidámmá tehet!
Nézd, áldják neved! 

Mikulás mit csinálsz
Ily csodás nap után?
Lyukas a cipőd már,
Elkopott a ruhád,
Nehéz lett a subád...

Le kell most pihenned,
Erőt kell gyűjtened, 
Hogy a napirendet
Elvégezd rendesen,
Télapó ünnepen...

Kérlek szépen ne vedd el tőlem őt!

Aggodalmam egyre csak növekvő.

Hitvány nyálad ne csorduljon érte,

akaratom előtt borulj térdre!

Hitvány csontkezed vedd le róla,

hidd el, ami neki jár, lerója.

Fájdalom ködén harcot vív veled,

három éve küzd és közben szeret.

Hisz magában, míg ereje kitart,

tudja, hogy messze van a másik part.

Sodord vissza hozzám kérlek...kérlek!

Menekülj rút Halál, győzzél Élet!

Szeretni úgy is lehet

Szeretni úgy is lehet, hogy nem mutatod meg.

Szeretni úgy is lehet, hogy a lábad megremeg.

Szeretni úgy is lehet, hogy csókolni nem lehet.

Szeretni úgy is lehet, hogy könnyed elered.

Szeretni úgy is lehet, hogyha nincs ott veled.

Szeretni úgy is lehet, ahogy én szeretlek Tégedet.

Szeretni úgy is lehet hogy nem mutatod meg.. Szeretni úgy is lehet hogy a lábad megremeg.. Szeretni úgy is lehet hogy csókolni nem lehet.. Szeretni úgy is lehet hogyha sírsz a könnyed megremeg..

Álmomban létezel,

a valóságban nem.

Ezen álmom

 a végzetem,

a valós lét

teher nekem,

Azt álmodom,

hogy velem vagy,

 s fogod a

 két kezem,

az álomképet

tovaröppenő

pillanatok

egész sora követ.

Álom vagy valóság,

ki tudja

melyik melyik,

a lényeg:

örökké szeretlek,

ez üzenetem

néked  most itt.

A sors krétapora,

mint hóesés, 

mindent teljesen

fehérre behint.

a legdrágább kő mindent karcol,

de ő maga nem tűr karcolást

a legdrágább szív inkább vérzik

de nem sebez meg soha mást!!

Zimankós télben,

röpke tavaszon,

forró nyárban

keresem helyemet.

Hideglelésben,

kikelettel telve,

izzadásárban,

vajon mit lelek?

Ellentétek vonzásában,

magamból kikelve,

dühös magányomban

tétován tekergek,

majd helyemet meglelve

a magányt elhagyva

minden örök értéket

immár kincsnek tekintek.

Ha velem vagy nem félek semmitől,

Mikor átölelsz nincsen más vágyam,

S ha menned kell, vagy nincs időd,

Hiányod mardos lágyan.

Olyankor körül leng az illatod,

Százszor idézem minden mondatod,

Visszaidézem nevetésed,

Újra élem minden érintésed.

Megéltem szörnyű korokat,

Átéltem csodás dolgokat,

Lázadtam én is sokáig,

Aztán valahogy elértem idáig.

Talán most sem tudom hol vagyok,

De te elhoztad a holnapot,

Hisz nem kérdezted honnan jöttem,

Mégis vakon követtelek,

S nem érdekel merre megyünk tovább,

Amíg a hajnal másnap együtt talál.

Elképzelni elképzelem, Đe megtenni nem merem. És ha meg is tenném megérné? Hiányoznék valakinek ? Gondolnának rám? Vagy csak én lennék az a lány A lány aki nem birta tovább .. csak névtelenül a siromon .. született 97 ..élt haláláig most virág boritja siromat 1 hónap mulva csak a sivatag menne tovább az élet a naplómban a nevem melltett 1 vércsepp ez a csepp arról a lapról maradt ott mely véremtöl ázott utolsó levelemet osztályomnak megirva azon gondolkozva megtegyem-e ha megteszem nekem könnyebb Đe máskonak talán nehéz ha maradok én szenvedek Đe mások tovább örülnek tudom ha meghalo én leszek az a lány a lány akinek nevére senki sem emlékszik már kérdezik majd sokan :kivolt?ki lehett az? és ekkor megszólal 1 hang : ö volt az kinek nevét sosem feledem s mikor ez a mondat elhangzik tudom hogy megtehetem.....

Nélküled üresen kong minden,
a terek, a házak,
nélküled értelmetlen minden,
a percek a vágyak,
nélküled nem találom helyemet
sem nappal, sem éjjel,
nélküled a szép is csúnya lett,
a nyár helyett tél jött el.
Szóval ,ha nem vagy velem,
hiányzol, rossz lett a kedvem,
hiányod miatt gyászol
az én kicsi szívem.

Újra itt a Télapó

Már megint itt van december,
A hidegétől fázik az ember.
Rossz, rossz, rossz itt minden,
Ordítanák, de már hangom sincsen.
Süvít és hordja  a havat a fergeteg,
A Télapó dolga ilyenkor rengeteg.
Nagy zsákját két krampusz cipeli,

Megvan a dolguk egészen reggelig.
Álmatlanul forgolódik a sok gyerek,
Régóta várják „a cipőmben vajon mit lelek?”
Imádkoznak egyet még elalvás előtt,
Aztán másnap nagy öröm lesz, már délelőtt…

HÓFEHÉR…

Sok – sok gyermek álma reggelre teljesült

A ruhátlan földre szép új bunda került .

Nem is akármilyen, puha , fehér bársony

Ünneplőbe öltözött, jöhet a Karácsony !

A tisztaság jelképe e vakító fehér,

Jusson minden szegénynek egy falatnyi kenyér!

Ne dúljanak harcok, legyen béke végre

Hálás szivvel , boldogan nézhessünk az égre !

Arra kérlek Istenem, könyörülj meg rajtunk

A maradék erőnknek már a végén tartunk!

Karácsonyra várva

Elhalkul a lárma

Megszűnik a mulatozás

Marad néma várakozás

Karácsonyra várva

Mondjunk egy szent imát

Fakadjunk most zengő dalra

Hogy így áldjuk az ég Urát

Karácsonyra várva

Szívünket kitárva

Kisdedet, hogy befogadjuk

Bűneinket megbánhassuk

Karácsonyra várva

Eljön a megváltó

Nem lesz senki egyedül, árva

Az ünnep így boldogító

Karácsonyra várva

Várunk a csodára

Angyalsereg énekeli:

Eljön Jézus megmenteni!

A tél szépsége

Kicsiny hópelyhek szállingóznak az éjben,

fehér csillagokat formálnak az éj sötétében.

Formájuk egybeolvadva esik le, a földre

 egy tájképet alkotva, a földet, fehérre mossa.

Gyönyörű fehérbe öltözött a világ, s szépsége

beragyogja, s kivilágítja az éjszakát.

Mint a fogaskerék egymásba illenek,

megpihennek a földön, s összetömörülnek.

Hideg dunnájával betakarja a rétet, mezőt,

Jelzi a világnak, megérkezett a tél,

 hozza a hideget, s az újesztendőt.

A Télapó nem varázslat,

Nézd, mi minden fér a zsákba!

Kéményeken ereszkedik alá, sütit eszeget,

A Világ összes ablakába ajándékot tesz.

Nélküle szegényebb lenne a tél,

Csak úgy uralkodna a dér meg a jég;

Gyermeki kacajból is kevesebb volna,

Ha nem lenne oly piros Rudi szarvas orra.

Álljunk hát felrázott hógömb közepén!

Nem számít mi volt tavaly, mi lesz idén;

Írjuk meg bátran kívánságcetlinket,

Álmodjon mindenki nagyokat, szépeket!

Négy évszak: Tavasz

Márciussal újból eljött,

A napsütésből jó időt szőtt.

Rét szélén, a patakpartján gólyahír,

Ibolya és terítve a sok-sok kankalin.

Ott repdes a szitakötő és a lepke,

Nézd, és a zordon tél messze elfeledve.

   Négy évszak: Nyár

Megérlelte nyár heve a gabonát,

Aratni kell, készítsd kaszád, ne tovább.

Rügyből mára gyümölcs érett fenn a fán,

Időnk szép, szedd össze, mit a Teremtő ád.

Ősszel

Lehulló, kifakult levelek köszöntenek,

Elvetik az élet-magot ismét az emberek.

Varjú károg a vetésen, s halni készül a berek.

Elszáll messzire a gólya és a fecske sereg.

Napok hossza rövidül, s jönnek a ’ber’-ek.

Domb alján kis falu, megannyi csöpp telek.

Utolsót fordul a néne, s befele őgyeleg,

Lopva még a vöröslő napkorongra mered.

Aludni tér minden, és én a jövőt tervezem.

Ne félj míg lelkem lelkedre vigyáz.

Ne félj míg én élek tied a világ!

S tied a virág mit néked szedek én

s tied oltalom menedék mit adhatok én.

Ne félj míg fákon zölddel  a levél

ne félj míg gyermeket szül az éj !

Hajnalokon át sírva hajolva rád,

akár egy szomorú fűzfa ág.

Ne félj míg vihar fákat tép tövestül !

S utána elül csendben hegedül.

S ne félj ha halkan szolom neved,

s te ragyogva reám nevetsz.

Ne félj ha nem jártuk be a világot,

 meg kaptam mire szívem vágyott.