Ha piros lenne a világ

Azt gondolom, ha piros lenne a világ,

Nem látnám, nem érezném minden hibád,

Vigyáznék rád, ölelnélek, ha hagynád,

De csak, ha piros lenne a világ.

Ha te meg én táncolnánk, ha el tudnánk innen menni,

Ha minden mi volt, olyan könnyen el tudnánk feledni,

Ha már az elején őszinte tudtál volna velem lenni,

Nem kellene magamat újra pirossá tenni.

Ha piros lenne a világ, mert ugye piros a vér,

Ha teljesülne a vágya, a kívánsága, minden, mit kér,

Akkor jönne rá, a piros magában semmit sem ér,

Egyedül sétál tovább a világ közepén.

Keserűség,bánat és szorongás tölti meg a szivem,

Szegény édesapám fáj,hogy már nem lehetsz velem.

Tudom,hogy a mennyben jó helyre kerültél,

Hisz életedben mindig mindenkit szerettél.

Mindig is nagyon segítőkész voltál,

Mielőtt elmentél engem is TE ápoltál.

Úgy érzem nem tudtam tőled,méltón elbúcsúzni,

Mert elkezdett a bánat a szivembe szorulni.

Búcsú szavaimat nem tudtam mondatokba szedni,

Sajnos a könnyeim csak benn tudtak rekedni.

Azóta is mindíg mardossa a lelkem,

Hogy mikor kellett volna ,akkor nem mertem.

Tűz pusztított a kertben.
Elégett minden: pázsit, fák, magok,
  a templomom a tornyocskáival,
színes képek az oltár felett,
melyen már sosem áldozok.
Tűz volt a kertemben.
Magasba csapott a láng, és
porba hulltak az álmok.
Szótlanul hallgattam ágak recsegését,
nem sírok, és nem kiabálok.
Tűzvész tarolt a kertben.
Enyészeté a bogarak, madarak, virágok.
Ködmadár fészke füstté vált,
szenes tollak hullanak amerre járok,
Szürke hamuban fekete gyémántok...

Kedves édesanyám,tudom nehéz most neked,

Hisz apánk nélkül kell,hogy folytasd az életed.

Tudom,hogy nem könnyű,hisz engem is levágott,

Azóta más szemmel nézem a világot.

Más szemmel nézem,mert ismerlek téged,

Ahol csak tudok majd,segítek néked.

Tudom,hogy Tamás is mindent megtesz érte,

Hogy méltó lehessen apánk emléke.

Szemedben látom a bánat és a szeretet tükrét,

Segíteni akarsz mindenkinek tüstént.

Ismerlek,tudom makacsságod mily nagy,

Nem kell ,hogy bizonyíts ,hisz azon már túl vagy.

Naplopó

Ingyen él a naplopó,
Nem bánja, ha hull a hó.
Nem érdekli, ha fú a szél,        
Orkán, sem a forgószél.
Cipeli gondját, ami nincs,        

Elveszet már minden kincs.
Nincsen neki egyebe.
Csak végtelen jókedve.
Ingyen él a naplopó,
Aztán befedi; hulló hó.  

Érzed-e Kedves a nyárban a vágyat?

Zöld levelek közt fúj ma a szél.

Színes virágok! Látod a tájat?

Meghal-e mindez ha eljön a tél?

Nem hiszem el, hogy vége lehet már,

Itt ez örök, és el sosem ég!

Alszik csak csendben hó ha takarja,

Álmodik mélyen a szívünkben még...

Hazajöttem végre újra itthon vagyok,

Segitetek ebben az Emődi Nagyok.

Sokat segitenek, ha valami baj van ,

Hállás vagyok nekik most is és hajdan.

Velük mindig öszinte lehetem, 

Ezért is lehet,  hogy Őket megszerettem.

Úgy szeretnek engem, mint a sajátjukat,

Nem minrt az emberek felebarátjukat.

Köszönöm is nekik amit értem tesznek,

A szívemben ők mindig az elsők között lesznek.

Drága szerelmem hiányzol nagyon,

Rád gondolok minden egyes napon.

Tudom,hogy sokat szenvedtek miattam,

De én a gyógyulást soha föl nem adtam.

Okoztam neked jó pár nehéz napot,

Kérek is érte tőled bocsánatot.

Soha nem volt még bennem ilyen szeretetvágy ,

Mint mióta fogvatart a kórházi ágy.

Remélem mielőbb kikerülök innét,

És veletek lehetek örökre ismét.

Szeretlek nagyon,mert tudom te is szeretsz,

Áldom az eget,hogy a feleségem lehetsz.

Én vagyok a hőse ennek a mesének.

Rólam fog hát szólni az alanti ének.

Rég volt, de él bennem,- vigye el a csuda.

Mivel én voltam a negatív figura.

Épp úgy mint most, nyár volt. Szépen felöltöztem.

Sötét öltöny rajtam, nyakkendőt kötöttem.

Hivatalos voltam már nem tudom hova.

Nincs jelentősége, mert nem értem oda.

Indulásom előtt gyorsan kitalálom,

Miképpen essek túl a rám váró távon.

Gyalog lusta vagyok. Taxizzon a bánat.

      Sötét éjjen

Sötét-buta éjjen lépked,

Téged vár e feslett némber.

Elveszi a szíved hétszer,

Letagadja hetvenhétszer!

Lemondani róla kényszer,

Azt hiszem, hogy teszed, – mégsem.