Hogyha már fakulni látszanak az évek,
ha úgy tűnik, kevésbé tarka már az élet,
mikor szerepek betöltve, de mégis van műsor,
míg szereplők vannak, repetézünk sokszor.


Megfáradt szívek megtelve jósággal, bájjal,
kezekben sorsok, papíron képek színezve szájjal,
újrafestve, eleven szemek mesélik a múltat,
apró részeket idéznek, keresik régiben az újat.


Megannyi kedvesség aranyburkolatú szó nyomán
nem süllyed, megmarad felszínen a Kánaán.
Mert ha kéz melege adja kezedbe a szived,
az maga az éden, útirány nincs, jó ha ezt hiszed.

Puhán simulnak,

lágyan, mint

pormacska a polc felett,

fülembe zörejlő rezzenetek,

kik édesen zengve

vagy halk riadalommal

álmomat, mely épp tovairamodna

visszhangozzák.

Kutyatányér surrog a betonon,

kazán sustorog a konyha sötétjében,

hálóját szövi a pók hangtalan

(ó, ez nem is hang - nem hallhatom…)

szuszogásodat hallgatom,

túl a reccsenő zajokon.

A hűlő parketta szellemként riaszt,

kéményből a korom kihull,

varjú körme koppan a tetőn,

s lassan virrad.

Orvosság

Orvosságom e kis lány; ezt írta fel az orvos,

Dalos szavát hallanom igen nagyon fontos.
Odaadó szerető, és szerfölött dolgos.
Leélem vele az életem feltéve, ha hagyja,
Aztán körül szaladgál majd, a gyerekek

apraja és nagyja.

Arcod szívembe vésett nyoma,

belém égett, nem törlöm soha.

Szerelmed velem marad,

lelkembe fontad magad.

- holtodiglan, holtomiglan -

 Bukics Albertné:

         Csak álom volt ..

 Fáradtan, összetörve ébredtem,

 Félelmetes  álmom volt az éjjel.

 Felhők között koboroltam

 Bárány felhőn lovagoltam,

 Széllel szemben száguldoztam.

 Felettem az égbolt

 Alattam a mélység vonzott.

 Amikor már elfáradtam

 Elkaptam egy Nap  sugarat

 Azon én a földre csusztam.

 Amikor már a földön  álltam,

 Egyre  azon gondolkodtam,

 Bárcsak fenn maradtam volna.

 Mert már csak az égbolt vonzott.

Néha tele a puttonyom, de nem minden jóval,
mint a Télapó küszködöm jéggel, hóval.
De hisz fagy sincs, akkor meg mi tombol?
Jégbordák zöreje hallatszik közelben távolról.


Ledermed lassan mindenem, alig vonaglok,
ne aludjon már ki a tűz, még megfagyok!
A tűzhely -mi lészen messze- meginog,
fogyóban a tüzelő, hűséges lakója morog.


Magány sír, gúny kacag, a szívből lefarag,
úgyis kicsi a gépezet s gyenge, nem kell harag!
Ebül szánt szó ebül is szól, holdra hangzik,
nem nyeli távolság, olyan, ahogy szájból hullik.

                                                  Álom               

Álom, édes álom ne kerüld az ágyamat

Lebegj felettem, míg pihen a testem

Mutasd jókedvvel a z állom világomat

Hol kedvem szerint élhetem életem

Szárnyad alatt találok megbúvót

Csak repíts,oda, hol a vágyam teljesülhet

Harmatos réten kergessek pillangót,

Tarkaporát őrizze ujjaim hegye

Szedhessek virágot, margarétát

Egy egész ölre valót annak kit szeretek

Vezess ablakai alá, hogy lássam a szobát

Hol a Virágot a lába elé teszem

Foghassam kezét anyámnak, ha, iskolába vezet

Lássam lányaim szőkeségét a lengő hintán

Amint hajuk a szélben, mint zászló lebeg

És anyjukat, ahogy a hinta mellett aggódva áll

Álmodjak párom oldalán békés öregséget

Harcot, melyben megvédem őt, ha vesztésre áll

Álmodjak nyugodt véget földi életemnek

És azt hogy Utamat a végtelenbe ne kövesse gyász.

   BUKICS ALBERTNÉ:

         EGYSZER....

  EGYSZER  MINDEN VÉGET ÉR!

  EGYSZER  MINDEN SÖTÉTSÉGBE ÉR!

  EGYSZER  HA A SZEM BEZÁRUL!

  EGYSZER  HA  A SZÍV MEGÁLL

  HÁT AZ LESZ  A VÉG!

  EZZEL  MINDENNEK VÉGE!

  HA EGY  ÉLET VÉGET ÉR,

  ELLENE TENNI MIT SEM ÉR!

  HISZEN MINDEN EMBER  

  EGYSZER ÉL!

  DE, NEM MINDEGY

  EZT, HIGYAN ÉLJÜK MEG.

  SZENVEDÜNK, VAGY

  KÖNNYEN ELMEGYÜNK!

  MÉLTOSÁGGAL VAGY ANÉLKÜL,

  EZT AZ UTOLSÓ SÓHAJ DÖNTI EL.

Hegyre felfutva,

völgybe le újra

mindennepi úton

gyengül a láb.

Otthonod fogad,

üdít a táj.

Elfáradsz végül,

tested kimerül,

pihenni vágynál.

A távolság nyúlik,

az időd bezárul,

már nem jönnek

új arcok feléd.

Sorsodat érted,

naponta kérded,

mi jöhet még.

Nagy utat bejártál

Árkot már nem ugrasz

már mindent láttál

Csak lassan jársz,

a múltat  hátrahagyod,

nem tervezed a holnapot.

Köves utad végére értél,

indulnál már hazafelé.

Ó HA LEHETNE

Egy nagy fürdőszobát építenék
a Parlamentbe!
Minden honatya
csak azon keresztül juthatna a
tanácsterembe.

De nem ám kád,
vagy zuhanyzó
lenne benne!
Bűvös szerkezet,
ami a lelkeket, és szíveket
tenné rendbe.

Nem juthatna be olyan,
aki magának harácsol,
vagy barátjának
szerencsét kovácsol!

Csak az dönthetne
az ország sorsáról
aki, önzetlenül
népe boldogulásáért harcol.

Szent Isten,
de jó is lenne!
Ha, az ország népe
az elitről példát vehetne,
s egymást segítve
boldogan békében élne.

Törölve

Törölni! Azt könnyen lehet,

A világ mégis rajtad nevet!!!

Nem csak nevet, hahotázik!

Lila-szőke, ami látszik.

A csuklódon is van perec,

Bezzed rád csorog az eresz!

Elázol majd, mint egy ürge,

És nem leszel soha fürge,

Színep pedig lesz a szürke.

Bedőlni látszott a holnapod

a múltat hátad mögé dobod

Színes álmod kivirágzott

mennél hódítani a világot.

Ha elmégy belehal a lelkem

könnyek marnak szememben

Ajkad nem szól, de szívedben látom

nem tarthatlak, nagyon sajnálom.

Madárként szállsz tengerek felett

Felhők nélkül álmodod jövődet.

Lehet fény, árnyék vagy homály,

A szeretetnek nincsen akadály.

Az én egyik nagy kedvencem a haiku. :-). Fogadjátok szeretettel.

 Holdsajka lágyan

Ring éjkék égi tavon

A végtelenbe.

*

Hold, ezüst-tányér.

Belőle kiváltságos

Angyalok esznek

Egyéniség..

.

Piros hajban fekete csík,

Az eső meg csak esik, esik...

Ha megvárom, míg elmegy a vihar,

Szürke leszel, mint egy bivaly!

Ja, hogy a bivaly fekete?!

Lennél inkább magányos remete!

Rabmadár

Szabadnak született szelek szárnyán élt

Hitte a jövendőt nem volt, amitől félt

Lombkoronák között szállva vagy a kék égen

Tulajdona volt minden, teljes egészében

Nem tudta mi a szabadság vagy a rabság

Hisz nem tapasztalhatta, amíg el nem kapták

Bebörtönözték gyönyörű aranykalitkába

De hiába a szép börtön eltűnt a szabadsága

Szárnyalt volna szívesen újra a semmibe

De a rácsok között esetlen volt a röpte

Bánat emésztette apró picike szívét

Elvették szabadságát megtörték lelkét

Elsárgult lombok között nem járhat már

Csak a szép börtön és a bánat, ami rá vár

Emésztette kicsiny szívét a gondolat

Tudja már mi a szabadság, ami oda van

Élni lehet így is, de élet ez?

Alámerülök az álmok

mély tengerében.

Az áttetsző kékség

szédítő gyönyörébe.

Ott állsz tündérkerted

kapujában.

Tündöklő virágglóriád,

lágy fonatában.

Körülötted hancúroznak

huncut delfinek.

Könnycseppet csalnak

igéző szemedbe.

Selyempillád lesöpri

az apró gyémántot.

Mely csillanva csordul le

hamvazó orcádon.

Megpihen egy kicsit

szád pajkos gödrében.

Majd búsan hull alá,

a végtelen kék mélyére.

Alant, rásimul egy kagyló

nyitott kelyhére.

Rossz álom

Álmomból riadok,
zihálok,fulladok!
Istenem,teremtőm,
jaj mindjárt meghalok!

Vizet,vizet gyorsan,
nyugtatót,nyugtatót!
Mi történt,hol vagyok,
élek-e, vagy halok?

Tapogatom magam,
csipkedem a kezem.
Nézzük csak mi történt?
Dörzsölöm a szemem.

Aludtam álmodtam,
rossz álmom lehetett!
Ami így felkavart,
majd megölt engemet!

Most már jól emlékszem,
rémes volt az álmom!
Hogy ily rosszul lettem,
most már nem csodálom!

Kínok,gondok,bajok,
üldözőbe vettek!
Akár hová bújtam,
ezek csak követtek!

Legyőzhetetlen

A gondok indái,
körbe fonják nyakam!
Egyre szorosabban,
amíg megfojtanak!

Törvények,szabályok,
gyűlölet,megvetés!
Mind kínoz és gyötör,
Ez lenne hát a vég?

Ezért születtem,
ezért dolgoztam?
Ezért küszködtem,
rabszolgaként haljak?

Szabadon,vidáman,
gondok nélkül élni!
Megfogom én Uram,
megfogom ezt érni?

Hiába szorítják,
rabláncok testemet!
A lelkem égbe szál,
győz mindenek felett!

Lélekrabság

Fogságba estem az elmém áldozata vagyok

Az emlékeké, amelyek távoliak vagy épp fiatalok

A rabság láncai szorosan ölelnek

Szabadulnék innen, de nem hagynak, de nem engednek

Kilátástalan vergődés, ezek lettek a mindennapok

Hosszú verejtékes éjszakák, sötét ijesztő hajnalok

A hangod fülembe cseng, a szép szavak égetnek

Mint a tűz a testnek, ez egy máglya a léleknek

Erőtlen próbák, gyengeség jellemez

A hit a remény csak illúzió, mindent megmérgez

A lassan gyilkoló magány a szívembe hatol

Nem látom a fényt, vakon keresem, de túl messze van túl távol

Néha kis hajó vagyok az óceán vagy a világ tetején

Néha egyedül ordítok a bábeli zűrzavar közepén

Nem ért meg senki, és én sem értem Őket

Más nyelvet beszélnek, ők a valódit én meg a szépet

Elindulnék, szakítanék láncot, rácsot törnék

De egy hang talán, a hangod talán visszahúz, mint egy örvény

Visszahúz a mélybe és a valóság fojtogat

Hullámsír a sorsom nyelem már a habokat

Nincs kiút végleges a börtön, amit nekem szánt az Isten

Gyötör a képzelet, elfogyott a jövő és már hitem sincsen

Vadul rángatózik, a test a halál bábozik vele

A lélek könyörög a végért, szabadulást remélve

Pillanatnyi nyugalom az ördög nem táncol már

Azután a keserű ébredés hogy semmi nem vár

Üres lettem belül eltűntek az érzések

Hálát adok itt a vége, újra elhiszem, többé nem szenvedek

A gonosz vigyorog megint reményt ad, lelkem talán vigaszt talál

Bedőltem sokadszor és ráébredek, a szabadulást úgy hívják: HALÁL…

Kui János

 Egyedül

Hömpölygő, zavaros, népes tó vizében
születtem, fürödtem is benne naphosszat,
éjszaka testem a nyugalmat kereste.
Reggel, mikor mások csónakjukba ültek,
és nagy reményekkel indultak halászni,
visszahúzódtam, de parton nem maradtam,
a tenger vizében lubickoltam inkább.
Jól viseltem magam, olvastam, tanultam,
a tó emberei megcsodáltak engem.
Nem figyeltem rájuk, tőlük elvágyódtam,
én csak azt akartam, hogy nélkülük éljek.
Elkészültem, csónakom kivitt a partra,
s eljutottam oda, ahová akartam.

Egy jó pár év távollát után ismét vettem a bátorságot hogy újra visszatérjek a kis közösségbe :) Hamarosan majd verseim közül is fogok feltenni újakat . Remélem még mindig szívesen fogadjátok, a hosszú távollétem ellenére.
Üdv és szép estét,
Dóra

Ködszűrke, csillagtalan este

Budáról elindultam Pestre

Koromfelhő mögül a Hold előragyog

Szívem ritmusára cipőm kopog.

Kőveken csobban, siklik tova,

hallom alattam dalol a Duna.

Keringő dallamára cicomázom léptem

Előveszem halványuló emlékem.

A felrobbantott híd történelem lett

Új szelek fújnak a Duna felett.

Alattunk a mély, új híd kellene

ami magyart magyarral összekötne.

Végre egy úton menetelne a nép.

Pénz embereket nem választna szét

Ily gondolatok költöztek fejembe,

míg Budáról átballagtam Pestre.

Ne add el a lelked, ne szórd szét a szived,
úgysem nézik kutyába sem, bármit tehetsz.
Kisujjadat nyújtod, s bekebelezik karod,
színjátékkal kápráztatnak, te ezt fájlalod.

Sajog tőle mindened, ha öklöddel asztalra csapsz,
hisz nem hála, de kaján vigyor, mit a jóért kapsz.
Kemény ököl lehet, hogy nyugtat s  perc mentén segít,
de ha távol áll a szeretet, az egész mit sem ér, csak hevít.

Miért nem hull tápláló szó termő talajra?
Miért kell erős vizet önteni a garatra?
Miért veszik az intés messze-távol tőled?

Rájöttél, rád van helyezve a fényesség, a gazdagság,
szekered csak előre irányul, de idegen vagy a népnek.
Piacon sétálván, önként szórván pénzed a szegénynek,
így gondoltad, te vagy a hatalom, minőség, ez örökkétartás.


Végeredmény mégis más, hiány lakozik a sarokban.
Vesztés nem ért, de akkor is egy karcolás örömet okozna.
De mi legyen az? Vésetés legyen, de mit mutasson benne?
Romlás ne legyen, legyen a gyönyör, gazdagsága említése.


Sok üzenet után mégsem jött rá, mit ábrázoljon.

Művész vagyok,

írok,rajzolok átjár a zene.

S nem harcolok,

csak alkot lelkem keze.

Üres az elmém,

nem tolonganak gondolatok.

Tollamat emelném,

s már tudom mit alkotok.

Álarcot nem húzok,

műveimben a világom közepe.

Feléd nyúlok,

bennem minden ember bánata,öröme.

Nézek rád mint a tükör,

veled mozdulok.

Hagyok hátra nyugalomból s dühből,

Ha meguntál elfordulok.

Mint isten ostora,

lecsap rád papírra vetett szavam.

Lehetek ostoba,

leírom azt is amit nem szabad.

Emlékedben még élnek a romantikus éjjelek.

Micsoda éjjelek, amik csak a Miénk voltak, s ebek nekünk csaholtak.

Üdvözöltek, bátorságra buzdítottak.

Éjjelek, csend határolta be őket.

Mi vertük fel, kicsi zsivajjal, némi kuncogással.

Más kertjéből virágot szedünk, lányoknak evvel kedveskedtünk.

Sör, bor folyt le a torkunkon, nem volt baj, csendben iszogattunk.

Akkor bátrak, merészek, tinik voltunk,

de a rendre akkor is vigyáztunk!

Keserű a jelen ezt ti is érzitek,

ezernyi szempárból a borzalmat kémlelitek.

A csillogó tekintet már üressé lett,

szégyenli múltját s amit tett.

Megölik a jót,üldözik a gyengét,

szennyezik a tiszták szerető lelkét.

Ez volna az ember,vajon erre született?

Áldja a kapott erőt amivel üthetett.

Leborúl mert győzelmet aratott,

nem pedig azért mert valamit adhatott.

Minden megváltozik egyszer,

hiszem hogy ez nem az ember.

Fegyverek hangja ropog a fülekbe,

megbújik a béke egy apró kis üregben.