This piece was a lfiejacekt that saved me from drowning.

IMHO you've got the right awsenr!

I'm quite pleased with the infromatoin in this one. TY!

Please keep thwroing these posts up they help tons.

Enyhe lanyha szellő

épp odébb libbenő.

 

Kecses kicsike virágszálak

elismerően bólintanak.

 

Magasan repülő gólyák

nem hoznak már pólyát.

 

Zümmögő méhecskék

cipelnek mézecskét.

 

Zöld békák nádasban

kuruttyolnak hangosan.

 

A nyárra  ősz jön el,

mindez örök emlékem.

 

 

Szia Rita!A ke9t kicsi mellett nem biozts, hogy tudok majd veletek haladni.Eze9rt halogattam a jelentkeze9st, de ezt a felhedve1st is csak napokkal ke9sőbb olvastam. :( Azonban, ha lenne me9g egy hely a kispadon, akkor szeretne9k csatlakozni ehhez a remek csapathoz. Addig is nyomonkf6vetem a fejleme9nyeket. :)A blogom me1r megelőzf6tt, mert le1ttam a szakkf6rf6s blogok kf6zt. :)

Vajon, milyen az élet a szabad ég alatt?

Télben,fagyban,hőségben,hóban,
minden emberi méltóság nélkül,
kirekesztve,hontalan.

Amerre járok,csak őket látom,
s nem értem sorsukat.

Hová lett a tartás,
mit egykor belé neveltek,
A sok sok év,
amikor még szerettek,
a család, gyerekek,
amitől mind megváltak,
S most élnek bele a világba,
a mának!

Van aki tanult,
s a diploma a zsebében lapul,
De nem jut sehová,
mert a kitartás,s a szeretet kihunyt.

 

 

 

 

 

 

 

 

Miért oly nehéz az élet,

miért nem könnyít a sír,

Miért oly nehéz a szívem,

a könny már nem segít,

Miért tombol az idő,

mennek a hónapok,

                                                 

  Miért nem fordítható vissza minden,

a boldog tegnapok,

Isten miért adtad őt,

ha most meg elveszed,

Miért nem engem vittél el,

hogy ő boldog lehessen?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szemben állok az úttal,pont a felezőn.

 

Rohannak az autók,biciglik,s az idő.

 

Vajon hová siet ennyire minden,s mindenki?

 

Miért nem állnak meg,kicsit pihenni?

 

Hozzám ér egy autó,s tova száguldozik.

 

Egy pillanatra sem áll meg,csak a sofőr legyint.

 

Nem kérdezi,miért állok én a felezőn?

 

Úgy gondolja ismét egy pillangó,aki ide jött!

 

Nem érdekli,csak hajt,száguldozik tovább.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Lehajtom fejem,s szemem befelé tekint.

Egy belső világ,mely számotokra ismeretlen.

Az én külön világom.

Nem tud róla senki,nem lát bele senki.

Félig álom,félig valóság,s még is olyan más.

Itt magam lehetek,a csupasz mivoltomban.

Meg sem értitek,nem is érthetitek,

hisz ez az én világom.

Hol nincsenek falak,csak érzések.

Azon a napon elromlott minden,

azóta nem hiszel semmiben.

A fájdalom,s gondolataid rabságában élsz.

Körötted vannak szeretteid,

de te még is úgy érzed,elhagyott minden,s mindenki!

Pedig csak ő hagyott el,s te önmagadat.

Teszed a dolgod,mert ezt várják tőled.

De szép lassan befelé fordulsz.

S életed meghasad,ketté válik!

Mert te csak vele akarsz lenni,

rá akarsz gondolni.

Próbálsz tovább lépni,

de belül csak a múltra vágysz.

Minden amit teszel,a külvilágnak szól.

 

 

 

Ingoványos területre születtem,

az út nem látszott,már akkor sem!
Egy "angyal" fogta meg kezem,

vezetett,s mutatta hová lépjek,hogy le ne térjek!

Szálltak az évek,

s az út csúszós volt.
Néha megbotlottam,

megcsúsztam,volt hogy el is estem!
De valahogyan még sem tértem le az útról.

Az "angyal"ha messziről is vigyázott rám!

"Felnőtt"lettem,

és az út egyre nehezebb lett,

a felfröccsenő sár,egyre húzta le lábamat.
Sokszor kellett megkapaszkodnom,

nehogy belecsússzak a mocsárba!

De a "szeretet"keze mindig ott volt,s nem engedte,

hogy ha meg is botoltam,
elmerüljek,letérjek az útról.

Hálás voltam ennek a kéznek,

az "angyalnak",aki annyi szeretettel vett körül!

Gyorsan múltak a napok,

rohantak az évek!
Az "angyal"legyengült,

s megbetegedett,

s te hiába nyújtottad kezed!

Borzasztó vihar kerekedett,

megnyílt a mocsár,

s elnyelt engemet.
Fuldokoltam,nem kaptam levegőt,

s kívántam nyeljen el egészen!

De nem!

Mert a beteg,gyenge kéz összeszedte minden erejét,
s utánam nyúlt,

nem engedte,hogy elenyésszek!

-Mondtam,engedj mennem kell,

itt vége az útnak!

De az "angyal"fogta kezem,

éreztem mennyire remeg,

de nem engedett!

-S azt mondta:
A te utadnak nincs még vége,

csak kissé elkanyarodott!
De lassan én elmegyek,

csak még megvárom,

míg újra erős leszel!
Addig is fogd a kezem,

s én a tied,

s nem sokára kilépünk a fénybe!

 Mikor rád gondolok,

könnyes lesz szemem,
nagyot dobban szívem,

ha kimondom a  neved
nem tudok nem beszélni rólad,
hisz te voltál életem rugója.
S mikor látom mosolygós arcodat,
pajkos szemeid,mely engem hívogat.
már nem számít ,

hogy könnyezem,
Hisz velem vagy,gyermekem!

A sors kereke kiszámíthatatlan,
hol fent,hol lent,de megy tovább.
Bánatunk mely gyógyíthatatlan,
elkísér az út során.
Gyermekem ki oly kedves voltál,
elmentél a fény felé.
Rád várt egy csodás ország,
a béke,s szeretet szigetén.

Nem lehetek veled,
s ez fájdítja szívemet,
De pár év,mi hamar elszalad,
S újra foghatom kezed!
Addig is vigyázz ránk,
óvd minden szeretted!
S mikor nehéz-e világ,
légy mindig mellettem!

Kis virág voltál,

Nyiladoztál!

Nőttél,nőttél,virultál.

Egy sötét felhő,jelent meg az égen,

Eltakarta a napot,s minden szépet!

Kis virág tovább nem tudtál virulni,

Nem tudtál nőni,kibontakozni.

A felhő csak hideget hozott,

Kis szíved már,nem napozhatott!

Vágytál a melegre,a szeretett sugárra.

De már nem jött vissza,hiába vártad!

A hideg elvitte a meleget,

S a kis virág ebbe belebetegedett!

Ma van az utolsó lehetőség arra, hogy bekerüljetek az Antológiába! Ha nem akarod elszalasztani ezt a lehetőséget, akkor holnap reggelig (2010.07.26.hétfő) jelentkezned kell nállam, mert hétfőn délután megyek a nyomdába egyeztetni.

 

Az eddig jelentkezett résztvevő költők:

 

Vincze László

Lengyel Letícia

Erdős Anna

Harmath József

Erbárné Berkes Tímea

Remenyi Menahem Győző

Vida Zoltán

Kiss Edina

Kosináné Madai Katalin

Flammerné Molnár Edit

Álmaimban téged várlak,

álmaimban kék az ég.

Felettünk szivárvány játszik,

belépünk kapuján,

s a csoda véget ér!

Felébredek,

kint vihar tombol,

szívembe mar a jelen.

Nem vagy,

s már nem is leszel velem!

A szivárvány már csak álom,

s oly tünékeny minden pillanat.

Minek a szép álom,

ha a jelen zord,s szívembe mar!

Egy könnycsepp folyik arcomon,

az érzés fojtogatja torkomat,

Álmodni már nem merek,

mert annyira fáj mikor felébredek.

S tudom többé nem lehetsz velem!

Kicsim oly rossz nélküled!

Egy álom,mi valóság,
egy álom mely nagyon fáj,
az álom mi megtanít,

s mely elveszít!
Olykor álmodni jó,
látni ahogy átkarol!
De máskor szörnyűség
mert csak elillan
s kéri hagyjam el én!
Ezt nem tudom megtenni
hiába minden józan ész
Érzem velem vagy,
s fáj minden ébredés!
Egy ilyen álomban vigyél magaddal,
ölelj át,

s hagyj oltalmadban.
Én is veled akarok lenni,
ott, hol boldog tudok lenni.
Ez a földi lét,

megtanított már rég,
hogy boldog nem lehetek én!
Nélküled semmit sem ér!

Egy éjszaka volt…

 

Hidd el nem az én hibám, de másnak is tetszem,

És nem sokan mennek át egy ilyes milyen teszten!

Másnál aludtam, de nem volt köztünk semmi,

Mit számít háromszor az a mínusz tizenhat centi?

 

Csakis téged szeretlek, akarlak, kívánlak

Olyan vagyok nélküled, mint egy kiver állat!

Vágod-e már kedvesem, hisz tüzet kell rakni,

Fázom, és aszem’ elveszett az a piros zokni.

 

Nem fakult semmi, csak a sortom a napon,

Elvesztette színét, pedig pervollal mosom.

 

 Talán egy falnál állva..

 

 Mint villámháborúk
a testek között,
hol vad lángként megjelent
árnylélek ösztönök
szántják a röpke végtelent,
mely térhez nem kötött
szárnyaló istenként jelenik
meg az élet felett.

Az életpillanatokba nyúlt,
vadul fonta, múlt,
jelen, jövőnek fonalát.
Megfeszítve a húrt,
gyönyört szórva rezonált,
és az isteni dalba
két lélek, hogyha beszállt,
már nem segíthet rajta
tán senki már. Eggyé vált
egységként űzve
új rügyet egy ágon,
fátyolzászlaját tartja,
amely rezzenéstelen szélben lengedez,
s egy kéjsóvár pillanatban
árasztja szét az illatát,
az majd messze szállva,
egy izzópillanatban álomtájon át
egy végtelenné válva,
egy pontból mindent körbevesz.

 

Új reményekkel tovább megyek.

Új remények támadtak fel bennem,
oly remények mibe talán bízhatok.
Mibe talán nem találok csalódást,
fájdalmat, és szerencsétlen küzdelmet.

E teremtés talán nekem való,
talán boldogságot hozza el.
E meglévő fájdalom után,
felállok és tovább megyek.

Megyek, mert eszem ezt sulykolja,
hiába a pofonok, és a szépen eltelt idő,
nekem mennem kell tovább az élet rögös,
poros, kanyargós útjain.

Ha egyszer megállanék, s visszagondolva
lehet, másképp cselekednék,
de míg visz az utam, nem tehetem.

 

Erdélyem te szép világom.

Oly gyönyörű, ha álom visszafénylik,
felragyogtatóan várt tündérruhákat,
míg ölelkezik szépség és szomorúsága,
lélegző tája lüktető lelkünkbe láttat.

E medencét hegyek körbefonják.
Kéksége örül, fut át a végtelenbe.
Álomhitem, igen, a Messzeség volt,
maradt, látó, büszkén kíváncsi Messze.

Jó hallgatni a vizek ős zenéjét,
fákon, sziklákon csillogásuk áthat,
ős csend zene ez, mely egyszerre élet
és zenéje csendtitkú elmúlásnak.

Vajon az én hibám lenne hogy így alakult
Amit érzek ebben a pár napban sem fakult
Lehet,hogy hibáztam mikor másnál aludtam
De a hibámból aszem egy életre tanultam
Semmi nem történt, szívem hű volt hozzád Attila
Szeretnék a szemedbe nézni és nem engedni soha
Szükségem van rád és arra hogy szeress
Nekem bőven elég hogy velem nevess
Tudom hogy hibáztam de hagyd meg a reményt
Hogy jó lesz minden és kapunk még egy esélyt
Elveszek nélküled ha nem vagy velem
Más már az életben nem maradt nekem
Hitem elvesztem nélküled az üresség vár
A hétvége miatt nagyon nagy a kár
Keresem az utam próbálok ébren lenni
De csak álmomba tudok bármit is tenni
Álmomban Veled vagyok boldog
Nem szűnik bennem ez a dolog
Megszerettelek igen nem tagadom
Az éltben csak ezt az egyet akarom
Remélem lesz még arra alkalom
Hogy megcsókoljalak és a szemedbe nézzek
Azt ugye vágod hogy nélküled ezer sebből vérzek
Egy szó mint száz csak várlak és várlak de nem jössz
Nagyon rossz ez az érzés és ezért külön kössz
Szeretlek és akarlak téged
Remélem a lényeget érted :)

By Barbee

Röpke , elillanó

létben,

parányi fény

 az éjben,

ám pár pillanatra

felvillan, majd

ki is alszik nyomban.

Életünk is

csak egy pillanat,

s hamar eljön

a pirkadat,

mikor lélegzetünk

is eláll,

s szívünk dobogása

megáll.

Ha e tényre

magányomban

töprengve gondolok,

arra a tanúságra jutok,

bár a földön

múló örömök érnek,

inkább adom

át magam 

az öröklétnek.

 

Egyszer láttalak meg, Kedvesem…

Egyszer láttalak
s nem tudlak feledni, azóta
ha arra, járok, amerre jártam,
mikor megláttalak és akkor jutott
eszembe az út menti virágokról
Te jutottál eszembe újra…
s a nap aranyozta
szirmokkal ékes utam
mily kietlen nélküled.
Egyszer láttalak..
s nem tudlak feledni az óta,
kérem, az eget hadd lássalak újra..

Aztán egy nap megint szembe jöttél
s szívemben ismét felragyogott a nap…
Most azon tűnődtem
vajon a hangod milyen lehet…
S hogy meghallhassam,
most azért kértem az eget..

Ködben ülve félhomályfolt vagyok én.

A végállomás gyermekei szültek.

Fel-feltűnő alakok közt téged nekem küldtek.

Mert hívtalak.

 

Egy gondolat, egy érzés, valóságot alkot.

Itt ülsz velem s két kezemmel érintem az arcod,mint ha bizonyosságot

keresve tapogatnám az álmot pedig itt vagy velem.

Mert hívtalak.

 

Ködben állva felvillanó fények vagyunk ketten.

Neked köszönhetem azt hogy újra ember lettem.

És érzek és értek és látom ahogy ültem.

Fél voltam s most egész vagyunk.

Holt tengereknek üres krátereiben

meddő kövek közé ágyazták megfonnyadt testemet.

Hol vásott agyamon kiüt a közöny...

 

Fényes hold karélyal melengették megdermedt szívemet.

Glóriát öveztek homlokom fölé

s közben arcomon patakokban folyt a könny.

Lelkem tükrében!

 

 

 

 

 

Folyóvá duzzadt lelkemben a bánat könnye,

s  most  rohan a  végtelen  tengerek  felé,

lelkem együtt rohan vele de távoli a cél,

mára már nem maradt más csak hiu remény!

Hogy kezem a kezedben nyugodhat  egyszer,

hogy a fejem az öledbe hajtva ringatsz még el!

Fájnak az emlékek égetik a megsebbzett lelkem,

s  benne  most vadul száguld zakatol  a vérem!

 

 

 

Hiányzol nekem nagyon,és vágyom utánnad,

szomoruan nézem a messzeséget-a távolban

kutatok, de téged  én már sohol  sem talállak!

Magányomban itthon egyedül.

Magányomban itthon egyedül csak rád gondolok,
Magányomban mi belülről talán elpusztít, felőröl
Magányomban csak most is rád gondolok.

Hiába az eltelt idő, a sok gondolat.
Azok a napok melyek esztendőknek tűnnek.
A gyönyörű hangod mi most is a fülembe cseng,
és álmatlan éjszakákon a távoli szélbe képzelem.
A tudat, hogy nem vagy velem pusztít és roncsol,
a fájó seb mi szívemet száz féle képen tépi szét.

Magányomban itthon egyedül csak rád gondolok,
Magányomban mi belülről tönkretesz, és romból
Magányomban csak rád gondolok most is kedvesem.

A világra merengőn nézvén, Hatalmas szakadék szélén, Könnyem egyesül a széllel S így hordja széjjel Bánatom az éjben, A fekete holdfényben. A világra merengőn nézvén, Hatalmas szakadék szélén, Mosolyom egyesül az éggel: A boldogság vizével A halovány tengerbe Szivárványt keverve.

Ajkak

 

Az ajkak csókra valók,

Az ajkak csókolni jók,

Ha kedves az a lány,

És éppen énreám vár.

 

Az ajkak mosollyal,

Az ajkak megfognak,

Ha kedves az a lány,

És ég benne a láng.

 

Az ajkak suttognak,

Az ajkak jót hoznak,

Ha kedves az a lány,

És szíve sem parány.

 

Ajkak kacagnak,

Az ajkak becsapnak,

Ha kedves az a lány,

És máris csörren a lánc.

 

Az ajkaknak korholnak,

Az ajkak átkoznak,

Bár tündér volt a lány,

Mindahány lesz boszorkány.

 

 

Sóhajt

Fájón

Bú szüli világra

Úgy vágyom a vágyra!

Vigyen

Repítsen

Vizébe merítsen

Tüzébe hevítsen

Élni

Égni

Általa akarok

Mert így szabad vagyok!

Vágy- szárny

Kéj- árny

Ha magasba emel

Létkedvem nem vesz el

Vágyra

Várva

Míg vágyakozhatok

Addig meg nem halok…

 

 

 

Vass szilánkot szórva…


Egy lankadt félhomályban,
a párna testű fűben,
lágy kéjmámorba zárva.
Most minden gyönyörű.
Szívem utat talál,
e gyermeki, együgyű
ösvények mentén,
mint álmot hímző tű.

És látom senki más
nincs itt csak te, meg én.
Egy édes szárnyalás
az élet zord egén,
talán az éj bár vermet ás,
de mégis él egy fény,
egy kínzó áldomás,
egy meddő, vak remény.

Bár kárba veszet múlt,
a káosz holnapomban
is csírájába fúlt,
őrjítő fájdalomba
vezet csak az út,
de ez az alkalom
egy édes árnyat nyújt,
mely most minket körbefon.

Magányomban elárultalak téged.

Cserbenhagytalak, mert várni féltem.

A tükörből egy gúnyos arc mered rám,

Lám elbuktál, én nyertem a csatát!

 

Ami lettem az csupán egy délibáb,

Nincs kit okoljak, ez az én hibám!

Oly büszke voltam arra, aki vagyok,

De szívem halálos sebet kapott!

 

Azt hittem van elég erőm küzdeni,

Szívtelenül akartam büntetni!

De mi értelme van ennek, ha közben,

Kést tartó kezem magamba döftem?

 

Fertőzött lelkem..

Csak én voltam magamnak alkottam
De nem bírtam vele, belehabarodtam,
most szenvedek, üvöltök magamban
a lány, akit szeretek itt él az agyamban.

Sokat gondolok rá hisz hasztalan
a szeretett lányra a gondolataimban,
lassan megőrjít, felemészt teljesen
De én imádom, szívemből szeretem.

Szabadulni akarok elhagyni tégedet,
mert sajgó szívemben te ütöttél sebet,
süllyed elmém, lelkem a sötét pusztulásba,
te viszel szerelmem a megváltó halálba.

 

Kis fenyő

Nagy fenyő

Árnyékot tartó örökzöld, tövében fáradt vándor pihen meg

Testéből faragják a keresztet, minden porcikája remeg

Hasítják

Gyalulják

Hátadra

Rárakják

Cipeljed

Létedben

Méltóan

Bármi ér

Míg kifoly’

Minden vér

Őrnek teszik végül

Sírod fölébe örökül